Embedded Files
Pirula
Mindenki Zotyának hívta.
Ez úgy ragadt rá, hogy lemosni sem tudta volna magáról. Először az általános iskolában becézték így a társai, de ez lett a neve a gimnáziumban és az egyetemen is.
A munkahelyén is így hívta mindenki. Amikor nyugdíjba ment, kapott egy kristálykészletet, s a kancsó aljára azt gravírozták be, hogy „Zotyának a Villért kollektívájától”.
Nem ő maga kérte, hogy így szólítsák, de valahogy mindig volt egy régi ismerős az új helyen, aki átmentette a Zotya megnevezést.
Zotya volt 6 évesen, és az is maradt 90 évesen is.
Azt hiszem, ez bevezetésnek jó lesz. Micsoda príma dolog írónak lenni. Csak kell hozzá egy fehér papír, toll, és néhány gondolat. Marionettbábúként mozgatom a szereplőket. Azt csinálják, amit én akarok, én felügyelem őket, remek dolog írónak lenni. Tegyük hozzá, hogy „jó” írónak lenni. De hát azt a nyomorult Kossuth díjat még nem tudták odaítélni nekem. De most talán, talán... Azt súgták az írószövetségben, hogy tavasszal várható. No de ne ezen mélázzunk, mert még elviszi a fókuszt, mozgassuk inkább tovább Zotyát.
Zotya pont húsz éve vesztette el a feleségét, azóta nem volt kapcsolata nőkkel, nem ismerkedett senkivel. Egyetlen kivétel Emőke volt, a körfolyosós gang másik oldalán lakott vele egy emeleten. A lift előtt többször találkoztak, beszélgettek. Emőke 30 éve vesztette el a férjét, most 80 éves, talán mindkettőjükben felrémlett korábban, hogy élhetnének együtt is, ha másért nem, anyagi megfontolásból, de ennél tovább egyikőjük sem ment el. Egyetlen kapcsolódási pontjuk a Kiskegyed volt. Emőke minden héten megvette a színes magazint, végigolvasta az elejétől a végéig, különösen kedvelte a társkeresőt, a szexuális tanácsadót, és a recepteket. A keresztrejtvény azonban hidegen hagyta, Zotya pedig szerette, ezért minden Kiskegyed Zotyánál landolt, amit aztán Zotya vissza is adott kitöltve, mert Emőke gyűjtötte a kedvenc magazinját.
Zotya minden gondolkodós játékot szeretett, ezzel tartotta szellemileg frissen magát. A kedvence azonban a sakk volt. Tagja volt a belvárosi sakk-klubnak is, amely nem is volt messze a lakásától, csak átsétált a Szent István parkon, s a körút egyik házának 1. emeletén volt a klubhelység.
Korábban Zotya sokat járt ide barátjával, Ferivel számtalan mérkőzést játszottak.
Feri halála után azonban már nem ment, az már nem ugyanaz lett volna.
Barátja kínlódását végigélte, sőt talán helyesebb azt mondani, hogy átélte. Megműtötték ugyan, de amint meglátták azt a több ezer kis göböt a hasában, dolgavégezetlenül összevarrta az orvos a hasfalát.
Sikerült a műtét? - Kérdezte Feri Zotyától.
Igen. - Volt a válasz.
Mindkettőjüknek az volt a jó, hogy ezt el is higgyék.
Inkább Zotya tartotta a kapcsolatot az orvosokkal, ő többet volt bent, mint Feri családja.
Zotya végigélte Feri haláltusáját. A morfium tompította a fájdalmát, de mindig több és több kellett belőle.
A nővértől kérdezte egyszer Zotya az egyik fájdalomroham után, hogy nem lehetne valahogy segíteni?
Több morfium segíthet, kevesebb fájdalma lenne, de ennél több morfiumot nem lehet beadni neki, mert belehalna.
Zotya nem szólt semmit, csak magában kérdezett valamit, és a nővér szótlan nézéséből érezte, hogy tudna válaszolni rá.
Legközelebb, amikor Feri az ágy sarkában görcsben összekucorodva feküdt a fájdalomtól, Zotya nem bírta tovább. Bement a nővérhez, aki egyedül volt a nővérszobában, s azt kérte halkan, de határozottan.
Ferinek szüksége van morfiumra.
Majd folytatta:
Nagyobb adagra, mert olyan fájdalmai vannak.
A nagyobb szót picit megnyomta.
Feri 20 perc múlva halott volt.
Az élethez képest méltatlan volt Feri haláltusája.
Zotya elhatározta, hogy ezt megelőzi.
Ő ezt nem hajlandó végigcsinálni, ha ebbe a helyzetbe kerülne.
No lám, kedves Zotya, 90 éves vagy, és most mélyen beleszagoltál a halálba. Megérezted hogy milyen is az. Tudom is, hogy mit fogok csináltatni veled, mert bizony azt csinálod, amit én írok, s ahogy írom. Persze megértelek, én is 70 éves vagyok. Láttam már ezt és azt, némileg életrajz jellegű ez a novella is. Nekem is jobban kellene vigyázni magamra, tudom én, de írás nem lehet cigaretta nélkül. Kellemes érzés kitalálni, s leírni a gondolataimat, s közben a füst beszívása és kifújása olyan élvezetet okoz. A gondolataim és a füst itt gomolyognak körülöttem. Együtt adják a remekművet.
Zotya meglátogatta a körzeti orvosát. Sokszor nem találkoztak, mert Zotya alapvetően egészséges volt. Kedvenc mondása volt, hogy „ő bizony egészségesen akar meghalni”.
Mi a probléma Zoltán bácsi (ő nem ismerte a Zotya nevet)?
Tulajdonképpen nincs semmi, csak egy tanácsra volna szükségem.
Az orvos picit felhúzta a szemöldökét, és várt.
Nincs semmi bajom, csak tudja most halt meg a legjobb barátom, rákos volt, szörnyű haláltusája volt. És arra gondoltam, hogy ezt megelőzendő, szeretném, ha tudna segíteni nekem.
Az orvos most már láthatóan felhúzta mindkét szemöldökét, mert nem értette, és nem is sejtette, hogy mit akar az öreg.
Mire gondol? - Kérdezte az orvos.
Ha ilyen helyzetbe kerülnék, akkor szeretnék dönteni a sorsom felől, mert ez így embertelen, ez így méltatlan, ezt nem szeretném végigcsinálni.
Van valami baja? Úgy értem orvosi szempontból.
Nincs, nincs, csak tudja ezt soha nem lehet tudni, és szeretnék felkészülni rá.
De mire? Nem értem.
Zotya azt hitte, ha így körülírja, az orvos érteni fogja. De nem, most már mindegy, akkor kimondja.
Hogyan lehet, a legegyszerűbben öngyilkosnak lenni?
Micsoda? Kedves Zoltán bácsi én az életre esküdtem fel és a gyógyításra, és nem a halálokozásra. Ne haragudjon, én nem tudok segíteni, de tényleg. Maga jól van, nincs semmi baja, nincs szüksége ilyenre, nem is kellene ezen gondolkoznia.
Zotya vett egy levegőt, hogy újra elmondja, megértesse magát, de rájött, hogy fölösleges.
Köszönt, és becsukta maga után az ajtót.
Mit tegyek? Gondolta magában, mert szabadulni nem tudott ettől az érzéstől.
Nekem kell kitalálnom, hogy mi legyen, hogy legyen, természetesen csak akkor, ha az a dolog bekövetkezik. Az a dolog. Családjával sem tudta volna ezt megértetni. Két fia volt, akik már erősen 60 fölött voltak, ők voltak a nagypapák, Zotya a dédnagyapa. A két fia erősen istápolásra szorult, a gyerekeiknek éppen elég volt a saját csemetéik mellett még a szülőkkel is foglalkozni, nemhogy az öreg Zotyával. De Zotya nem is várta el. Tényleg jó karban volt.
A magányt is megszokta már, sőt, mondhatom azt, hogy kereste is a magányt. Bár más kérdés, ha az ember a magányt maga választja, miközben választhatná a pezsgést is, mint az, amikor már nem választhat, mert csak a magány maradt. Kortársai kihaltak mellőle, utódainak épp elég problémájuk volt.
68 évesen volt az utolsó, az 50 éves gimnáziumi osztálytalálkozó. Hatan voltak. Azóta nem volt osztálytalálkozó, de ha Zotyának kedve szottyanna bármikor tarthatna általános iskolai és gimnáziumi osztálytalálkozót, sőt akár összevontan is.
Hazaérve gondolkodott, milyen módszert választana, ha öngyilkos akarna lenni.
Leugrani a negyedikről? Csúnya kinézete lenne, sajnálná a családját.
Gázrobbanás? Részben darabokban lenne, ami megint nem szép látvány, sőt az anyagi javakban is kárt okozna.
Számba vette még a fulladást, a kihűlést, a barlangban rekedést, a szikláról való leesést, a máglyahalált, de egyik sem tetszett.
Pisztolya nem volt, maradt a gyógyszer.
Nem sokat gondolkodott, elment a közeli gyógyszertárba.
Kérnék szépen altató nyugtatót. - Kezdte bátortalanul, félt, hogy ugyanaz lesz, mint az orvosnál.
Erőset, vagy gyengét? Jól akar aludni, vagy nyugtatóra van szüksége.
Erőset kérnék alvásproblémára.
20, 50 vagy 100 szemest? - Volt a gyors, pragmatikus kérdés.
Zotya sem váratott a válasszal.
100 szemest kérek.
Amikor kezébe vette a gyógyszert, nem bírta megállni, már útközben kivette a hengeralakú dobozt, tenyerében markolta zsebre tett kézzel.
Otthon le sem vetkőzött, azonnal a használati útmutatót kezdte böngészni.
A mellékhatásokat átugorta, az összetevőket is.
Javasolt adag: Naponta maximum 4 szem pirula, 2 pirula beszedése közötti eltelt idő, minimum 3 óra.
Ez jó lesz, gondolta. 100 szem kék pirula ott lapult az átlátszó dobozban, ha megrázta őket, zörögtek. Ott gubbasztottak mind, várták, hogy történjen velük valami.
Jó lesz így. Szépen gördül a történet tovább. Ma szépen beveszel egy szemet, pontosabban bevetetek veled egy szemet, holnap pedig kettőt. Tényleg nagy a füst kinyitom az ablakot, mert ezt már én sem bírom tovább. De nem sokáig, mert bár március van, azért nincs nagy meleg. Ez a nyomorult köhögés is. Nekem bezzeg sok rosszat mondott az orvosom. „Nem kéne annyit dohányozni”, meg „kevesebbet dolgozzak, mégis csak 70 éves már”, és hasonlókat. De hát ez a kis Zotya, elmém szülöttje 90 éves, akkor én is bírom még egy kicsit. Jaj de vicces vagyok.
Zotya nem is gondolkodott sokat rajta, mintha valami rajta kívülálló erő azt súgta volna neki, hogy ma ezt kipróbálja.
Este beveszek egy szemet, meglátjuk miképpen fogok aludni tőle. Aztán holnap kettőt egyszerre a szigorú használati utasítás ellenére.
Este lefekvéskor kinyitotta a doboz zárókupakját, és bevett egy szemet, a kék pirula ott volt a nyelvén, míg kereste a pohár vizet, gyorsan kortyintott egyet, mert a gyógyszer keserű volt. Nagyon keserű.
Hú, ez nagyon rossz ízű. Mi lesz, ha 100 szemet veszek majd be? Iszonyú rossz lesz az íze majd.
És már előre belerázkódott.
Másnap reggel vidáman ébredt el is felejtette elsőre, hogy altatóval aludt. Amikor meglátta a gyógyszeres dobozkát, akkor nézte meg az órát. ½ 8 volt, ez azt jelentette, hogy kb ½ órával tovább aludt, mint szokott.
Majd este kipróbálom a 2 tablettás verziót. És kiderül, hogy milyen mellékhatásai vannak, ha vannak egyáltalán.
Egész nap nem mozdult ki a lakásból, tett, vett, rendben akarta tudni maga mellett a környezetét.
Egyszer kinézett a gangra néző ablakon, Emőke valamit főzhetett a konyhában.
Zotya ritkán főzött, ritkán evett meleget. Nem is igényelte.
Bár néha megkívánt egy jó spenótot, vagy kelkáposzta főzeléket, ilyenkor lement a közeli önkiszolgálóba. A pultos néha meg akarta sajnálni, hogy feltét nélkül akar főzeléket enni, de Zotya nem szerette a feltéteket.
Emőke főzött a gang másik oldalán, közöttük az eső esett a belső udvarra.
Március volt, hűvös, esős, szeles. A legrosszabb kombináció.
Délután úgy érezte, hogy ki kell mennie a szabad levegőre a rossz idő ellenére is.
Megállj! Most nem mész sehova. Jól nézünk ki, hogy önállósítani akarod magad. Hahaha. Hiszen én írlak téged, az lesz, amit én gondolok ki. Pár óra múlva este van, készülnöd kell a lefekvésre, bevenned a két szem pirulát. És szépen haladunk tovább. Szépen bizony. Végül eljutsz oda, hogy saját megrögzöttséged rabja leszel. Lehet, hogy kicsit pihennem kellene, mert tényleg elfáradtam, és ez a füst is, majd megint kikapok a szomszédasszonytól, aki ma jön takarítani szokás szerint. Majd megint rikácsolja: „Füst van, füst van, így nem lehet élni, és ez a hamutárca is tele van csikkel.”
Zotya egyszerre úgy érezte, mintha valami visszahúzná. Biztos az eső látványa. Akart is menni, meg nem is.
Majd hirtelen, minden gondolkodás nélkül, csak valami belső akarat dolgozhatott benne, felkapta a fekete esőkabátját, a fekete kalapját, a fekete esernyőjét, még visszanézett, nem hagyott-e itt valamit, berohant a szobába, a doboz pirulát felkapta, és a zsebébe tette.
Már az utcán volt. Esni esett, ha nem is nagyon, de a szél nem volt olyan erős, mint gondolta volna, és fázni se fázott.
A pirulás doboz ott volt a zsebében. Jobb kezében az esernyőt tartotta, bal kezét a kabát zsebébe süllyesztette, és megmarkolta a dobozt. Jó eső érzés. Így működtek régen a kémek is, akiknél mindig volt egy kis kapszula, amit csak el kellett rágniuk, ha fogságba kerültek, és egy perc múlva már halottak voltak. Megúszták a megaláztatást, a kínvallatást, és így biztos nem árultak el semmit. Ilyen biztonságot jelentett Zotyának is a pirulás doboz. Nem kell félni semmitől, amíg itt van vele, addig nagy baj nem történhet.
Most a Szent István parkon keresztül nem a körútra, hanem a Duna partra ment. Nem tudta miért, csak arra vitte a lába.
Máskor jó időben pecások állnak itt a lépcsőkön, és várják az ingyen pontyot, ami általában nem jön.
Az eső elállt, és a szél sem fújt már. Az egyik horgász ott hagyhatta a sámliját, arra ült le két méterre a folyótól. Nagy költőnk így nézhette az úszó dinnyehéjat. Zotya azonban csak a kissé megáradt Duna által hordott műanyag flakonokat és úszó fatörzseket látta. Kicsit bele is feledkezett mindenbe. Jobb keze már nem tartotta az esernyőt, az állát támasztotta vele, úgy nézte a vizet, bal keze azonban még mindig a zsebében volt, és kapaszkodott a biztonságot nyújtó gyógyszeres dobozba. Jól illettek egymáshoz, pont a tenyerébe simult.
Zotya el is bambult, csak a rakparton elhúzó mentő szirénája hozta vissza e világba.
Az égen a felhők már nem homogén szürkék voltak, határozott formákba rendeződtek, helyenként a napocska utat tört magának. Legjobban az ember a tavaszi és az őszi napot tudja értékelni. Ha nem süt, hideg van, ha süt, a nyarat juttatja eszünkbe.
Zotya felállt, megnézte magának a kis sámlit, majd felment a rakparti lépcsőn, és a parkon átsétált, ott ahol a Cirko-Gejzir mozi is áll.
A parkban még senki sem volt, de hisz csak most sütött ki a nap, most állt el az eső.
Zotya lassan kezdett visszatérni a valóságba, előtte egy gömbölyded néni vitt egy szatyrot, a másik kezében egy Kiskegyed. Zotya elmosolyodott, Emőke is biztos most veszi meg a legújabb számot, holnap áthozza neki a keresztrejtvény miatt.
Az idősebb hölgy előtte lépdelt, és ő követte, egyszer csak elkezdett sietni, és Zotya is óhatatlanul gyorsította lépteit. Most látta csak meg, hogy előtte egy mentőautó keresztben áll a járdán, háttal az egyik kapualjnak. Talán az előző mentő volt, amelynek a hangjára „felébredt” a Duna-parton.
Az idősebb hölgy mereven nézte a mentőt, és látszott, hogy odasiet, Zotya csak követte.
Pár ember már ott volt a mentő körül, jobbára a házból való lakók.
Mi történt? - Kérdezte elfúló hangon az idősebb hölgy.
Zotya is odaért melléjük.
Csak nem az író úr? - Folytatta remegő hangon az idősebb hölgy.
De igen Emőke, infarktus.
Ó jaj Istenem, épp ma mentem volna hozzá takarítani, mondtam neki, hogy ne dohányozzon annyit!
Zotyát meglepte, hogy a hölgy szintén egy „Emőke”, ráadásul ő is a Kiskegyedet fogja a kezében. Vannak ilyen véletlenek, amelyek elgondolkoztatják az embert.
Már indult volna tovább, de éppen hozták le a mentős ágyon az író urat. Élet nem sok lehetett benne, ha volt egyáltalán, arcbőre hamuszürke volt, kicsit féloldalt tartotta a fejét. A mentősök kinyitották a hátsó két szárnyú ajtót, beakasztották az ágyat, az egyik mentős oldalról beszállt, hogy segítsen behúzni a fekvő, félholt embert. A beteg író szemtengelye Zotya vonalába került.
Mereven nézett, nem látszott rajta semmi élet. Egyszer csak az ajka megrándult, és alig hallhatóan azt mondta:
Te itt?
Mindenki Zotyára nézett, mint az egyetlen idegenre. Közben az író már bent volt a mentőben, és pillanatokon belül a mentő szirénázva elhajtott.
Maga ismerte az író urat? - Kérdezte ez az új Emőke.
Nem, legalábbis nem tudok róla.
Ő Tímár Zoltán, bár mi itt a házban csak Zotyának hívtuk. Azt mondta, hogy most tavasszal megkaphatja a Kossuth díjat is.
Nem ismertem, a nevét sem hallottam.
De itt Zotya el is hallgatott. A „Zotya” névazonosság mellbe vágta. Megint egy véletlen? Vagy valami Isteni erő, ez valami jelzés?
Elmerengve továbblépett. Jobb kezében az esernyő már összezárva, bal keze még mindig kapaszkodott valamibe a zsebében. A napsütés előhozta az emberek jó hangulatát, két egyetemista lány kacagva sétált el mellette, szemben egy negyvenes asszony jött, telt formái egyszerre voltak nőiesek és érettek.
Kedve lett volna megfordulni az asszony után, de mégis csak 90 éves, és már nagyon régen csinált ilyet. Felszabadultnak érezte magát, ami már rég fordult elő vele, nem tudta a magyarázatát, csak érezte.
Jobb keze már az esernyő végét fogta, sétapálcaként használta. Fekete kalapjával és balon esőkabátjával fess öregurat mintázott.
Bal keze még mindig kapaszkodott valamibe, Zotya lassan előhúzta a pirulás dobozt, nézte, mintha nem értette volna mi végre van itt nála. Kimért léptekkel ment kalapban esernyős-sétapálcájával. Amikor egy utcai szemeteshez ért, kihajította a dobozt. Nem is nézett arra, csak ment tovább.
És most merre? - Kérdezte magától.
Annyi mindent nem ismerek, mintha most születtem volna meg, mintha most csodálkoznék rá a világra. Jobb keze fogta az esernyőt, bal keze szabadon lengett.
A következő sarkon balra fordult, és már tudta, hogy hova megy.
A sakk-klubba, úgy is olyan rég járt arra.
Page updated
Google Sites
Report abuse