2011.07 - Temetés

Megtörtént.

Koreografált lépések, megszerkesztett rituálé.

Megírt, elmondott szép szavak.

Mégis valami hiányzott.

Sírtam. Éreztem, hogy már nyelem a görcsöt a torkomban, amikor kiszálltam az autóból.

Már attól, hogy a hanglemezt, a Gigli áriákat odaadtam a ravatalozónak. Próbáltam a feladatba temetkezni, hogy kerüljem a látványos sírást. Nekem itt dolgom van, nekem szerveznem kell.

Nem ment.

Voltam már itt. Akkor Zsuzsa mama állt ott, ahol most Annáék álltak. Akkor koporsó volt, most urna, akkor Pista papa ült, most Laci bácsi.

Akkor is lassan ment az autó, most is.

Akkor is sírtam, most is.

Klári mama koporsójának fedele fennakadt, amikor eresztették le a koporsót, mindenki egyszerre jajdult fel. Aztán a fedél követte az alját. Pista papa szorosan a sír mellett ült. Sírt.

Milyen érdekes, hogy ez a két szó írásban megegyezik, jelentésben közel áll. Sír és sír.

A magyar nyelv szépsége.

Valami hiányzott. Nem az, hogy más miért nem sír. Ez alkati kérdés. Más száraz szemekkel érezhet mélyebb fájdalmat. Nekem a "veréb" (rövidfilm) is megindító volt, tudom, másnak giccses.

Az írásom is szentimentális, temetésről különösen. Tudom. De nekem így tetszik. Végül is elsősorban magamnak írom. Segíti a gondolkodást.

Aztán a tor. Nekem valami hiányzott.

Furcsa, ha jó a hangulat, nyomasztó, ha mélabús. Nem tudok választani.

Valami mégis hiányzott.

Talán Zsuzsa mama. Ha már el kellett mennie, egyet inthetett volna felénk. Valahogy úgy érzem, ha csak magam vagyok, ha csak magamban gondolkodok, ha csak magam emlékezem, akkor jobban, és hitelesebben búcsúzom tőle. Ilyenkor nem hiányzik semmi. Jobban érzem a volt, nincset. Jobban hallom a hangokat, jobban emlékszem a gesztusokra. Nem az utolsó évekre, mert azzal nem tudtam mit kezdeni, hanem az azelőttiekre, amikor még tudott járni, kommunikálni.

Ha magam vagyok, nem jól megszerkesztett rituálék mentén működök.

Éjfél van. Már 14-ére fordultunk. Tegnap temettük.

Most már ma van. Reggel ki kell vágnom a nyárfát.