Embedded Files
MÁSODSZOR éltem át ugyanazt.
ELŐSZÖR 1996 táján történt. Nem emlékszem az évre pontosan, de a napra igen - december 13-a volt, Anna születésnapja.
Reggel elsőként keltem, a szükség ébresztett. Kiléptem az ágyból, de elestem. Megpróbáltam felállni, de újra elestem. Olyan voltam, mint egy részeg. Fordult velem a világ, szédültem, hányingerem volt, nem tudtam megállni kapaszkodás nélkül.
Visszakúsztam az ágyba. Anna a gyerekeket elvitte óvodába, én pedig maradtam az ágyban, nem mentem dolgozni sem. Akkor még nem tudtam, hogy legközelebb 2 hónap múlva állok csak újra munkába. Pedig a december volt a legrázósabb hónap, ilyenkor kellett hajrázni, hogy a cég számai összejöjjenek.
Ehelyett hosszú hetekig tartó orvosi vizsgálatok következtek. Keresték az okát a szédülésemnek. A tünetek kicsit enyhültek, de sokszor kellett keresnem valami kapaszkodót, hogy el ne essek. A leleteim sorra negatívak lettek. (Milyen furcsa, korábban érthetetlen volt számomra, hogy az orvosoknak a betegség hiánya miért negatív, és ha találnak valami rendellenességet, az pozitív. Nekem pont fordítva lenne értelmes: betegség negatív, egészség pozitív.)
Tehát nem találták az okát a szédülésemnek, míg nem az EEG (agyi elektródos) vizsgálat pozitív lett. Nézte a doki a leletet, majd azt mondta röviden: "na jó, többet nem várunk, agyi CT-re kell menni".
Biztos voltam abban, ami az orvosnak a gyanúja volt csak. Agydaganatom van.
Gyerekeim kicsik, megtakarításaim, életbiztosításom nem voltak. Mi lesz a családommal? Égető érzés volt. Féltem a haláltól, a rákkal járó elnyúló agóniától, és sajnáltam a családomat, a gyerekeimet. Mi lesz velük?
Abban az időben sokat kellett várni CT-re, de egy ismerős révén 1 hét múlva már mehettem is a Honvéd kórházba. Beültem az autóba, mert óvatosan, de már tudtam vezetni, bekapcsoltam a rádiót.
Abban az időben volt egy szám, ami részben tetszett is, részben úgy éreztem, hogy rólam szól, az adott helyzetemről. Ugyan eredetileg ez egy szerelmes dal, de nekem az elmúlást juttatta az eszembe. Ez a Republic 67-es úton száma volt:
Nagy esők jönnek és elindulok, elmegyek innen messze,
A 67-es úton várhatsz rám dideregve,
Nyáréjszakán, ha nem jövök, esik az eső és mennydörög,
A csillagokkal, ha szédülök, esik az eső és nem találsz rám.
Tehát elindultam a CT felé, az autóban bekapcsoltam a rádiót, és pont ez a zene szólt. Ekkor még biztosabb voltam benne, hogy megyek az utamon, aminek a vége a sötétség.
Maga a vizsgálat egyszerű, betesznek egy tepsibe, és egy gép zakatolva felszeleteli a fejemet és kirajzolja amit talált.
Az eredményt rögtön nem tudták megmondani, 1 hetet kellett várnom rá, de mindegy is volt, tudtam az eredményét. Maga az egy hét méla kórságban telt el. Szürke télvége volt.
Amikor visszamentem a CT eredményért, kint sokat kellett várnom a folyosón, aztán rám került a sor, egy orvos fogadott. Kereste a leletemet, leült velem szemben, nézte, próbálta értelmezni az értelmezhetetlent. Szegény - gondoltam magamban, most azon töri a fejét, hogyan mondja meg nekem.
Majd kijött egy hang a torkán: Ez negatív lett - mondta, a lehető legnyugodtabb hangján. Én meg nem értettem. Percekig telt mire felfogtam, értelmeztem az orvos szavait. Annyira arra álltam rá, hogy daganatom van, képtelen voltam áthangolódni egy másik hullámhosszra.
Amikor már a kórház udvarán, a kertben sétáltam, hirtelen eszembe jutott, hogy régen a kórház elkerített részén jártam óvodába, itt voltam gyerek. A nap is kisütött, már sokkal inkább tavaszelőnek éreztem az időjárást.
Beültem a kocsiba, és teli tüdőből üvöltöttem egyet. Fújtam egyet, és bekapcsoltam a rádiót. És megint a 67-es úton szólt a rádióból. Ez hihetetlen. Keretes történet.
Lehet, hogy mégis van Isten? Ez nem lehet véletlen, gondoltam azonnal.
Nagy esők jönnek és elindulok, elmegyek innen messze,.....
A kezelő orvosom azt mondta a leletet olvasva: "István, tudja mit? Felejtsük el ezt az egészet".
El is felejtettem. Talán a nagy stressz miatt elpattanhatott valami a fejemben, ezért lett valami pozitív az EEG leletemben, de még sem volt stroke. Lényeg, hogy egyre javultam. Nem akartam a daganatra gondolni. Bár nem sokkal később egy velem egy idős informatikus ismerősöm agydaganatban meghalt. Piliscsabán az egyetem udvarán tartott Kispál koncerten láttam utoljára. Feje megnagyobbodott, pedig nagyon szép arcú férfi volt. Teljesen kopasz lett, vélhetően a kemó miatt.
A betegségem után kötöttem 4 életbiztosítást, és vadul el kezdtem takarékoskodni, vagyont gyűjteni.
Legközelebb most márciusban gondoltam megint erre a történetre. Szokásos éves orvosi vizsgálatomon kimutatták, hogy megugrott a fehérvérsejtjeim száma. A vizsgálatokat összefoglaló anyagban fekete-fehéren leírták, hogy kontroll kell a leukémia kizárása miatt.
Természetesen mindent elolvastam erről a betegségről, és hipochonder lelkem máris felismerte a leukémia tüneteit. Egész télen egészséges voltam, se megfázás, se influenza, most pedig 2x egymás után hőemelkedés, köhögés, bizonytalan rosszullétek. Tipikus járulékos tünetek.
Ráadásul mostani hír volt az is, hogy Petrov, az Aston Villa játékosa többször belázasodott, és kiderült róla, hogy leukémiás. A leukémia alattomos betegség, sokáig tünetmentes a beteg.
Ezalatt az 1 hónap alatt, próbáltam összegezni, hogy mit hogyan kellene elintézni, amíg intézkedni tudok. Mit kellene csinálni a házzal, a gyerekekkel. Túlzás nélkül mondom, hogy életrendünk teljesen rám épül. Az élet pragmatikus része teljesen hozzám kapcsolódik.
Nélkülem a fűnyírót sem lehetne használni, a medence elalgásodna, minden elromolna, s javítatlanul állna le a ház. Ettől szabadulni kell. Már fogalmaztam a végakaratomat, ami inkább egyfajta tanácsgyűjtemény, hogy mit kellene tenni, vagy inkább mit javasolok az utánam jövő időben.
Teljesen biztos voltam megint, mint ELŐSZÖR, hogy a tüneteim oka daganat.
Aztán jött a kontroll-vérvizsgálat. Kértem, hogy e-mail-ben küldjék el az eredményt.
Éppen Scrable-t játszottam Annával, amikor az ölemben lévő számítógép jelezte, hogy az orvostól megjött az eredmény.
Néztem a levelet, de nem mertem megnyitni.
Néztem pár percig, aztán megnyitottam, s scrolloztam lefele a véreredményre.
Aztán elém villant a fehérvérsejtek száma. Néztem, de nem láttam, s csak kis idő múlva tudtam értelmezni, hogy az érték a normális tartományban van.
Megint kivilágosodott, kizöldellt minden, az eddigi tompa szürke színt vidámabbak váltották fel.
Sajnos nagyon hangulatember vagyok, és nagy hibám, hogy gyorsan belebetegszem a rossz hírekbe, bármi is legyen az.
De most jó, örülök. Nem hiába tettem le a motoros vizsgát. Na jó, megint kaptam egy kis időt.
Page updated
Google Sites
Report abuse