2013.03 - Játékos

"Ő a világ legjobb játékosa."

Több ezerszer hallottam ezt a mondatot a belső füleimmel az elmúlt bő 40 év alatt. 

Teljesen váratlan pillanatokban, váratlan helyzetekben szólal meg ez a mondat. De talán értelmeznem kellene a kedves olvasó számára ezeket a szavakat.

A "játékos" futballistát jelent. Hiszen mi más lehet a játék, mint a labdarúgás. Az "Ő" megfejtése talán kitalálható, az ugyanis "én" vagyok.

De akkor miért nem azt mondom/hallom magamban, hogy "Én vagyok a világ legjobb játékosa (futballistája)".

Hát azért, mert közismert szerénységem ezt nem engedi. Mégis csak jobb szemlesütve, elviselni, hogy mások a legjobbnak titulálnak, mint magamat ön-tömjénezni.

Ez a mondat valamikor tizenéves koromtól eredeztethető, amikor rájöttem, hogy milyen remek játék ez a foci, amikor első stoplis cipőmmel rúghattam a bőrt az aszfalton. Én akartam lenni a legjobb. Pelé, Bene, Dunai, Zámbó, Farkas szintű játékosnak képzeltem magamat, sőt jobbnak. És álmodoztam trófeákról, díjakról, gólokról, s ebben az álomvilágban én, pontosabban "ő" volt a legjobb, hiszen mások mondják rólam.

Ne feltételezd kedves olvasó, hogy magamban beszélek, esetleg ködfátyolba burkolózom, ne kezdj el gondolkodni a kezeltetésemről. A külső szemlélő észre sem vesz rajtam semmit, nem jár a szám, nem szakadok el a jelen világtól, csupán hallom ezt a mondatot, anélkül hogy mondanám, aztán el is halkul a következő pillanatban, s újra a jelenben vagyok. És így van ez sok 10 év óta.

Persze felmerülhet, hogy miért nem kulturális vagy tudományos címre vágyom.

Nem tudom, valószínű ez összekapcsolódik gyermekkori szenvedélyemmel.

De nem lenne ellenemre a következő szalagcím se: "Ő nemcsak a világbajnoki címet hódította el már negyedszer, s kapta meg a legjobb játékosnak járó FIFA aranylabdát hatodszor, de februárban immár kilencedszer vehette át az Oscar-díjat, s akkor a tavalyi matematikai Nobel-díjról ne is beszéljünk, amit a fizika Nobel-díj után kapott."

Megint csak a már korábban jelzett szerénységemet tudnám felhozni okként, hogy azért ennyire díjhalmozó nem vagyok, még az álomvilágomban sem.

Őszintén szólva eddig erről a különös "jelenségről" nem szóltam senkinek, picit talán szégyelltem is, de valójában, kedves gyermekkori énem jelének tekintem, amely idáig, 54 éves koromig elkísért, és remélem sokáig velem is marad.