2014.03 - A vég kezdete

Apámnál hasnyálmirigyrákot diagnosztizáltak.

Áttét májban, epeúton, bizonyosan a csontokban, és talán az agyban is.

Apám otthonában, anyám a mi otthonunkban.

Köztük lévő távolság 800 méter. Valójában hol pár cm, hol kilométerek.

Apámmal nem volt könnyű együtt élni, ezt bizonyíthatnám, de most már minek.

Anyám gerincbajával nem tudta volna apámat ellátni, ki kellett innen menekítenem őt.

Most én élek apámmal. Kezdetben csak napi 6 órát töltöttem itt, most már 24 órát.

Járni egyedül nem tud, velem is csak 3 métert, enni sem, inni talán picit, ereje elfogyott.

Együttélésünk alatt visszaidézte a múltat, tudott nagyon durva, arrogáns lenni, aztán ahogy fogyott az ereje, fogyott a durvasága is.

Pontosan érzi, hogy én, illetve valaki (mert nem mindig ismer fel) mennyit segít apróságokban, amikor vízre van szüksége, amikor hányás közben fogja a fejét, törli a száját, beadja a gyógyszerét, betakarja az ágyban és sorolhatnám.

Apám elcsendesedett. Napok, talán hetek vannak hátra.

Holnap beviszem a kórházba. Hét napja nem evett. Ez egyrészt jó, mert kevésbé hányt, részben rossz, mert elfogyott. Infúzióval folyadékhoz is juthat a kórházban. 

Apám érzi, tudja. Ez a kemény ember ma, amikor visszatettem az ágyba, könnyezett. Nem tudom mi járt a fejében, már rég csak kusza gondolatok jönnek ki suttogva fogatlan száján.

40 éve volt az agyműtéte a villamos balesete miatt, minek után 26 napig feküdt kómában. 40 éve szedi a Rivotril gyógyszert, amit csak személyi ellenében adnak ki a gyógyszertárban, s amely (mint ma megtudtam) alkohollal együtt drog. És folyamatosan tompítja, butítja az agyat.

Folyamatos lelkiismeret-furdalásom van. Mit tegyek, mi a jó? Ellátni tovább nem tudom, ebből a szempontból jobb a kórház. Ott viszont a suttogását, apró kéréseit elnyomja majd a kórházi folyosó zaja. Személyes törődésemet nem tudják biztosítani a kórházban. Igyekszem majd többször ott lenni vele.

Lelkiismeret-furdalásom amiatt is van, hogy "kibeszéltem". Elmeséltem a párbeszédeinket, amik megmosolyogtatóak, például megvádolt, hogy feleségcserét akarok végrehajtani, anyámat más nőre, idősebbre akarom cserélni. De miért mondtam el, ha ezen csak nevetni lehet, hiszen egy haláltusáját megélő beteg ember beteg gondolatai voltak ezek.

Valahogy folyamatosan radírozza az együttlét a köztünk lévő nem kevés súrlódások emlékét. A veréseket fizikálisan és verbálisan egyaránt.

Anyám tegnap meglátogatta. Nem szívesen fogadta. Még ilyen betegen is elutasító, szemrehányó volt.

Úgy érzi, hogy cserben hagyta, magára hagyta. Látszólag most csak engem fogad el. És ezért végtelenül hálás. 

Egyik nap simogattam a kezét. Azt suttogta, hogy nem szereti. Abbahagytam, s csak rátettem a kezem a vállára. Mondtam, hogy csak kedveskedni akartam. Erre kinyújtotta a kezét, és megsimogatott. Napjában többször megköszöni a dolgokat, ha nagyon elégedett, kezeit szájához emeli, és puszit dob a levegőbe. Általában kézjelekkel kommunikálunk. Azt értjük mindketten.

Demens gondolatai között legtöbbször előforduló foszlány volt, hogy mikor viszem haza. Mikor lesz már "vége", de ezalatt a költözködések sorát értette. Vagy nem, ki tudja. Hiába mondtam el naponta többször, hogy otthon van, nem hitte el. Holnap reggel tényleg költözik, utoljára. Megyünk kórházba. Demens embereknél a változás állapotromlással szokott járni. Apám nem fogja érteni a környezetét, és a környezete őt. Utolsó erejével ki akar majd törni, emiatt rácsos ágyba teszik, leszedálják, csak így tudják biztosítani az infúzió beadását, a fájdalomcsillapítást, a tápanyagot. Teszik ezt az ő érdekében. De ki tudja, mi az ő érdeke. Én sem tudom, csak a sajátommal tudok gondolkodni, az pedig azt súgja, legyen már ennek vége. Pedig tulajdonképpen szerencsés, mert bár vannak fájdalmai, de nem rettenetesek.

----

Kórház. Féltem a mentőtől, az utazástól, a kórháztól. 

Túl vagyunk rajta, könnyen ment, bent van.

Orvosai szerint is teljesen zavaros. Nem csoda, a morfium tapasz mellett Contramal fájdalomcsillapítót adtam neki maximális dózisban. De legalább csillapítottam a fájdalmát.

Főorvos szerint ő ugyan nem jós, de 1 hetet mondott.

Ma délután visszamegyek. 2 ágyas szobában fekszik teljesen kórházi körülmények között, rendszeres ápolói és orvosi figyelem mellett. Amitől féltem, hogy csak "el"fektetik, nem következett be. Fizetős szolgálatért, úgy látszik több figyelem is jár.

Amikor a mentőben együtt utaztunk óhatatlanul is az jutott eszembe, hogy most utazik utoljára autóval. Most lát rá utoljára a világra. Ő ezt nem tudja, de jobb is így. 

Az elmúlt hetekben közelebb kerültünk egymáshoz. Nem verbálisan, mert beszélni nem nagyon lehetett vele. Nehezen értettem őt, nehezen értett ő engem.

Talán eddigi közös életünk vetülete is volt ez. Mégis a kis apró gesztusok szintjén mindkettőnk részéről történt valami elfogadás.

Örülök, hogy segíthettem neki. Ő is sokat segített nekem.

Mert azt mindenképpen fontos leírnom, hogy segíteni akarása mindig nagy volt.

Azzal, hogy kórházba került, valahogy úgy érzem elengedtem a kezét.

De hát a vég kezdetén mindenkinek már egyedül kell mennie.