3. nap - Tunézia

Post date: 2013.08.28. 6:16:31

Anna legnagyobb öröme a mai napon, hogy ellátogattunk a Bardo múzeumba (Tunisz). Itt van a világ (egyik) legnagyobb mozaikgyűjteménye. Mozaikok hellász, római, ókeresztény, bizánci, iszlám időkből.

50 valahány terem, tele óriás, elképesztő méretű mozaikokkal. Kis papucsot is kaptunk, mivel a mozaikokon jártunk.

Előtte azonban a kocsikázásról kellett volna írnom. Viszonylag simán ment. Tuniszig mindenképpen, Tuniszon belül elég jól. Anna követte a telefonom GPS-ével. Láttuk a célt, s afelé tendáltunk. Nem volt nagyon vészes. Néhányszor meglepett, hogy emberek piroson át közlekednek. De nem belefutnak, hanem én állok már fél perce a pirosnál, majd mellém begurul valaki és átmegy a piroson. Nem egy, nem két autó. Bukósisakot nem hordanak a motorosok. Néha a pici 5 éves gyerek is ott utazik elől a robogón, minden védelem nélkül.

Ma két nagy karambolt láttunk.

Az autózás során egyetlen kellemetlen élményünk volt, hogy bedugultunk, 20 percet álltunk egy helyben, senki, sehova. De már célnál voltunk, láttuk a múzeumot, 200 méter volt hátra, mégse tudtunk közelebb menni.

A múzeum kerítésén hatalmas, méter széles spirál szögesdrót volt. Be lehetett hajtani a kapun keresztül a kertbe, ahol katonák és két tank várt bennünket.

A múzeumot védik így? Aztán rájöttem, hogy részben, mert a múzeum mögött valami kormányépület állt.

Ma is sok fekete egyenruhás gépfegyveres rendőrrel találkoztunk. Egyik meg is állított. Mielőtt ő kérdezett volna, vagy kérte volna a papírokat, én kérdeztem. "Meg tudja mondani merre van a Bardo múzeum?". Igyekezett. Úgy hogy ő már nem is kérdezett. Szegények tűző napon fekete ingben, nadrágban, bakancsban, sapkában izzadnak. Talán nálam is jobban.

Az autó szerencsére légkondis.

Múzeum után a tuniszi medinába mentünk, ez az óváros. Állítólag a háború alatt sem érte kár. Olyan is.

Mocsok, forgalom, sok ember, és bazár. A bazárban viszont minden tiszta, vigyáznak a boltjukra az eladók, hívogatják a vendégeket. A bazárból nem látszik az ég, mert vagy fedett, vagy ponyvával takart. Folyamatosan kérdeztük merre van a nagy mecset, amelybe állítólag egy részig be lehet menni. De sajnos csak délelőtt, s mi délutánra értünk oda. Az épületeket alig láttuk, mert a szűk, sokszor fedett bazárokból semmi nem látszik. 

Én büszke vagyok a tájékozódó képességemre, de itt csődöt mondott. Nem találtam volna vissza a kocsihoz, amit a medina szélén tettem le. Lányok már nagyon fáradtak voltak, be akartunk ülni valahova enni, de csak a helyiek kajázó helyeik (étteremnek nem mondanám) voltak nyitva. Azt pedig Luca elrontott gyomrával nem kockáztattuk. Hazamegyünk. De merre?

Megkérdeztem egy fiút, hogy ő merre indulna, ha a nagy buszmegállóhoz menne (mellette tettük le a kocsit), mutatott egy irányt, én ellenkezőleg indultam volna.

Azt mondta szívesen elkísér. 

Na még egy pali, aki le akar húzni rólam pénzt. De a menekülésünk múlott rajta.

Huszonéves volt, kinézetre olyan, mint a CNN-en egy terrorista.

Széles arc, hosszabb fekete szakáll, rövid haj, amit fekete kötött sapka fedett (fezre emlékeztetett).

Egy dologban volt más, mint egy terrorista, tiszta, őszinte szemei voltak.

Amíg kifele mentünk a medina labirintusából, jót beszélgettünk. Kiderült, hogy most végzett ékszerész tervezőként. Szeretne kocsit vezetni, mélyen vallásos. Naponta 5x imádkozik. Apja szír, anyja tunéziai. Apja jelenleg nem tud hazajönni Szíriából, mert a polgárháború frontja közel van. 

Downtown-ban él, van egy kis asztala, azon dolgozik, mindezt kedves angolsággal. Kérdezi mi vagyok, közben elmondom, hogy mik a családtagjaim is.

Luca utólag elmondta, hogy soha nem nézett rá, s anyára. Kerüli a kísértés minden formáját.

Amikor olyan helyre érünk, ami már számomra ismerős, megköszönöm, hogy segített, ő kitart, és jön tovább. Mire én mondom, hogy nem akarom terhelni. Mire ő, hogy ez nem terheli, ez neki öröm, hogy segíthet. Mintha a Mohamed Krisztus lenne. Neve egyébként Mohamed Nur, azaz a fényes Mohamed. Elkísér a kocsiig. Sajnálom, hogy vissza kell gyalogolnia 20 percet. De mondja, hogy segít, hogy kijussunk a városból egészen az autópályáig. Kérdezem. "Odamegy? Ott lakik?" Mire ő. "Nem, csak segíteni akar."

Ez már szinte gyanús. Neki azonban ez fontos. És semmiképpen nem kér pénzt. Ránézek. Mondom neki, hogy mindenki már a szolgáltatás megkezdése előtt kér pénzt. "You are the first one." Mondom neki. "But not the last one." Válaszolja. "May be, but I did not meet anybody." Kedvesen mosolyog. Amikor kiszáll, mégis pénzt akarok adni neki. Mondom. "Not for you, for your taxi."

Nem fogadja el. Ez az ember nem Tunéziában él??? Kezet fogunk. Anna, aki az autóban próbált bekapcsolódni a beszélgetésbe, mert gyaloglás közben lemaradt, búcsúzáskor hátulról kezet nyújt. A fiú azonban kiszáll. Nem látta? Vagy nőkkel egy mélyen hívő nem fog kezet. Valószínű az utóbbi.

Anna még mondja, hogy "ha Pesten jár keresse meg." "Nem fogok odautazni." Jön a kedves, nagyon őszinte válasz. Szeméből továbbra is a nyugalom sugárzik.

Kár, hogy képet nem készítettem róla.

A kocsiban a fiúról gondolkodok, mintha egy másik Tunézia is létezne. A hotelben a takarítók nem adnak WC papírt. Már kiírtam a padlóra. Semmi. Csak unszolásra adnak törülközőt. Akkor kezdenek takarítani, ha megjövünk. Pénzt várnak. A szolgáltatás megkezdéséért.

Hazafele balesetek, szerencsére nem nekünk. A magyar buszos kirándulósok buszának szintén nekiment valaki. Személyi sérülés szerencsére nem volt.

Este Luca még nem mert vacsizni, de már határozottan jobban van.

Holnap Karthagó, és egy kis kedves halászfalu. Még bérelt autóval, én vezetem. Remélem Luca is tud jönni.

Utána két napra itt hagyjuk a szállót, egy izgalmas fakultatív kirándulásra megyünk dél Tunéziába, a Szahara kapujába. Izgalmasnak tűnik a program, de erről majd akkor.