2009.12 - Disznós gerinc

Ezt Máté születésnapjára írtam.

-----------------------------------------------------------------------------------------------------

Címe: Disznós gerinc

Amikor megtörtént, tudtam, hogy egyszer megírom. Akkor úgy képzeltem, hogy majd a házasságod napján, amolyan útravaló gyanánt adtam volna át neked, bíztatva ezzel téged, hogy neked is legyen olyan jó élményed a fiaddal vagy a lányoddal, mint amilyen nekem volt akkor tavasszal veled.

Börzsöny közel van Budapesthez, a déli része kedvelt kiránduló hely, alig lehet megmozdulni a turistáktól. Az északi része ennek ellentéte. A szlovák határtól indul el, onnan kevesen közelítik meg, útjai néptelenek, állatok zavartalanul élhetnek. Szinte embermentes terület.

Börzsöny északi kapujánál terül el a Villati üdülő. Autóút idáig vezet, itt vége szakad. Egy zsákutca, erre csak az jön, aki az üdülőbe igyekszik. Ahogy nevéből is látszik, eredete a szocialista időkbe nyúlik vissza, régi nagyvállalat itt maradt üdülője, amelyet az új időkben privatizáltak, és a köznép is használhatta az új érában, pénzért.

Mi éveken át csak tavasszal jöttünk az üdülőbe.

Máté már alsóosztályos volt, Luca még óvodás.

Ez az az idő, amikor Luca foglalkozását nézve hegymászó akart lenni. Lehet, hogy a Börzsöny inspirálta, azóta véleménye „némileg” változott.

És valóban, az idő nagy részét kirándulással töltöttük.

Meg persze állatmegfigyeléssel. Az üdülőtől száz méterre volt egy forrás, a forrásnál tarajos gőték éltek, közelben foltos szalamandrák, és sárga hasú unkák szaladgáltak az úton. Tavasz lévén, a pocsolyák vízében az ebihalak készültek kétéltű életük második szakaszára.

Máté órákon át képes volt nézni az ebihalak ficánkoló életét. Ha az egyik pocsolya kiszáradóban volt, s ezzel az élettér csökkenni kezdett, megmentő akcióként vizet vitt a pocsolyához.

Élt itt márna, pisztráng a patakban, de volt sas, sólyom, bagoly is, úton útfélen a köpeteiket vizsgálgattuk. Azonban az igazi élmény mégis a nagyvadak voltak. Nem volt nehéz találkozni őzzel, szarvassal, hegyi kecskével. Csak egy állatot nem láttunk soha a nagy vadak közül: vaddisznót. Minden évben úgy indultunk neki szokásos Villati üdülésünkre, hogy talán most.

Az üdülőtől kis turistaút vezetett felfele. Az út mellett kézen fogva együtt jött a hegyi patak, és a régi kisvasút sínpárja. Ez utóbbit faszállításra használták sok-sok évvel ezelőtt, mostanság vasutat már rég nem látott. A sínjei közel voltak egymáshoz, mint a szenes csilléknél, a síntalpak korhadásnak indultak. Aztán, ahogy az ember egyre beljebb haladt a hegyvonulatok közé, lassan a sín elfogyott, és már csak a talpfák maradtak. Aztán azok is megfogyatkoztak, majd eltűntek, csak elvétve láttuk a vasút korábbi nyomvonalát.

Mint írtam, emberrel ritkán találkozott az ember. A család megtanulta, hogyan kell tisztelni a természetet. Hogyan kell csöndben menni, hogy meglásson olyan állatokat a saját életterükben, amiket csak a természetfilmeken látott korábban.

Ennek meglett a gyümölcse is, láttunk mindent, amit szerettünk volna, találkoztunk közelről kisebb, nagyobb állatokkal.

Csak vaddisznóval nem.

Máté és az én kapcsolatom nem volt hagyományos. Elvileg nekem, mint nagy tapasztalattal és tudással rendelkező apának kellett volna tanítanom a kisfiamat, de ez Máté nyolcéves korára megváltozott. Nagyon gyorsan megtanulta az állatok viselkedését, nevét, jellemzőit, a szerepek felcserélődtek, ő tanított engem, én pedig biztosítottam a tanulás lehetőségét.

Olyanok voltunk, mint a vadászok. Becserkésztük a vadat, vagy később a madarakat, csak nem az állat leölése volt a cél, hanem a megközelítése, azonosítása, lefényképezése, vagy egyszerűen a megfigyelése. Óriási élmény volt mindkettőnk számára ezek a kalandozások. A madarász kirándulások alkalmával sem sajnáltuk az energiát, rendszeresen hajnal 5-kor keltünk, és mentünk „vadászatra”, hogy minél több állatot megfigyelhessünk.

Na de visszatérek történetünkhöz. Legnagyobb bánatunkra vaddisznót nem láttunk egyszer sem.

Már-már picit a lányokat (Anna, Luca) hibáztattuk, hogy nem elég csöndesek, magamban azon tépelődtem, hogy mit csinálok rosszul, esetleg rossz helyen járunk, vagy nincs is vaddisznó, csak a könyvek írják? Máté azonban ezt szerette volna, de nem találtunk egyet sem, sem ebben az évben, sem korábban. Napok teltek el, de semmi eredmény.

A térképet nézve láttam egy földrajzi megnevezést: disznós gerinc.

Jártam arra korábban, a turistaútról nem volt érdemes letérni, mert sűrű makkos terület volt, messze nem lehetett jutni a szúrós, sűrű aljnövényzet miatt. Ideális disznóknak, de nem ideális az embernek. És csak volt valami oka, hogy egy helyet disznós gerincnek hívnak!?

Persze vannak más érdekes földrajzi nevek is a Börzsönyben, úgy mint Kecske-hát, Róka-völgyi árok, Szarvasborjú-bérc. Ezek még kapcsolatba hozhatók az ott élő állatokkal, de mit kezdjek olyannal, hogy Farkas-völgy? A Német-bércen remélem nem a II. Világháborúból itt maradt katonákkal találkoznék, és végképpen nem tudok mit kezdeni a Túrószacskó-bérc elnevezéssel, bár a Túró Rudit szeretem.

No de megint elkalandoztam.

Felajánlottam Máténak, hogy a Villati üdülőben elfogyasztott vacsora után menjünk ki, és próbáljunk meg elmenni a disznós gerinchez, a lányok pedig az üdülőben maradva játszhatnak. Anna nem repesett az örömtől. Tavasz lévén korán sötétedett, de nem lehetett megállítani bennünket, a két vadászt. Egy kis lámpával felvértezve (bár sötétben is visszataláltam volna) nagy izgalommal indultunk be az erdőbe a disznós gerinc felé. Máté örült a lehetőségnek, én pedig azon szurkoltam, hogy most az egyszer találkozzunk végre vaddisznóval.

Csöndben mentünk, nem kellett szólnunk sem egymáshoz, kézjelekkel értettük egymást. Nagyon ételt sem kellett vinnünk magunkkal, hiszen vacsora után voltunk, de azért egy almát a zsebembe dugtam.

Nagyon izgatottak voltunk. Mindketten csak arra gondoltunk, hogy egy nyomorult kis vaddisznót megpillantsunk. Én elsősorban azért, hogy Máténak örömet okozzak, de bennem is lüktetett az ősember vadászösztöne.

Az erdőben úgy lépkedtünk, mint a balett táncosok, hangunk nem volt. A természet is kegyes volt velünk, szél nem fújt. Hangja volt a csöndnek. Jobban hallottuk az erek lüktetését a fülünkben, mint bármi neszt a környezetünkből.

A turistaúton mentünk felfele, nagyon nem is tudtunk volna letérni róla a szúrós aljnövényzet miatt.

Felértünk a domb tetejére, itt az aljnövényzet ritkult. Meg voltam győződve róla, hogy nem sikerült, nem lesz szerencsénk, nem látunk se vaddisznót, se más állatot. Itt már nem gondoltam, hogy lesz rá esélyünk. Az ég is elkezdett szürkülni. Tudtam, hogy visszatalálok, de Anna biztos izgulni fog, hogy hol vagyunk, és netán még a keresésünkre is indul.

Máténak odasúgtam, hogy sajnos nem láttunk semmit, de haza kell mennünk. Nem volt boldog, ettől meg én lettem szomorú, de igyekeztem nem mutatni. Picit engedtünk is abból a néma beszédből, ami jellemzett addig bennünket, már mertünk halkan beszélni egymással.

Kérsz almát? Kérdeztem Mátétól. Igen, válaszolta. Legalább ennyi örömünk legyen ma estére. Nem volt szemrehányó, tudta, hogy az apja ugyan sok mindent meg tud oldani, vaddisznót azonban ő sem tud varázsolni. Én pedig végtelen szomorú voltam, mert tudtam mennyire vágyik erre.

Elővettem az almát. Kés nem volt nálam, alma azonban csak egy volt. Két marokra fogtam, két hüvelykujjam megfeszült, és az alma harsogva kettérepedt. Mintha puskával lőttem volna a szürkülő csendes természetben.

Az eddigi halkságunk hirtelen értelmét vesztette. Odaadtam az alma felét, beleharaptunk. Ő is, én is. Fülünk a csöndhöz szokott, saját belső hallásunk szerint morajlás volt minden egyes almaharapás, rágás.

És ekkor ott fenn, ahol ritkás volt az aljnövényzet, amikor már szürkült az ég, recsegés ropogás kezdődött. Ez nem az alma volt, ez az erdőből jött. Ferdén, felénk jött két vaddisznó. Mintha ők is kirándulnának. Ahogy közeledtek, láttuk, hogy sok csíkos kis malacka megy előttük, utánuk libasorban (akarom mondani disznósorban). Egyenesen, egy vonalban jöttek, s tisztán látszott, hogy kb. 5 méterre fognak elmenni mellettünk. Koca, kan, és a gyerekdisznók. Annyit én is tudtam biológiából, hogy nem örülnek a disznószülők, ha „bántani” akarják a malacaikat. Mi ugyan nem akartuk, tiszteltük a természet minden tagját, de ezt nem biztos, hogy meg tudtuk volna magyarázni ott hirtelen. Amikor már közel voltak, akkor lassan ébredtünk mozdulatlanságunkból. Addig azért voltunk bénultak, hogy tovább nézzük őket, de aztán veszélyesnek kezdett tűnni a helyzet, körbenéztem, hogy van-e a közelben egy nagy ág, ahova Mátét feltehetem, ha nekünk jönnek. Megmozdultam, az állatok észrevettek.

A kismalacok összevissza rohangáltak, A nagyok elkezdtek röfögni, fújni, és elindultak határozottan egy irányba. Nem felénk szerencsére.

Egy kismalac majdnem nekünk ütközött, nem tudta mit kell ilyenkor csinálni, vagy ez a túlélés ösztöne. Később gondolom a kismalacok a nagy zűrzavar után megtalálták a szüleiket és folytatták útjukat malacsorban.

Nekem a számban az alma még mindig rágatlanul maradt. Gyorsan lenyeltem, Máté hasonlóan. Már nem voltunk csendes becserkésző vadászok. Már rossz turisták voltunk, akik egymás szavába vágva hangosan meséltük el, amit a másik is látott. Hihetetlenül boldogok voltunk. Sikerült nekem, mint apának azt nyújtani, amit a fiam szeretett, s ő pedig nagyon boldog volt.

Hazafele sietve mentünk, részben a szürkület, részben azért, hogy elmesélhessük élményeinket. Még mindig izgatottan, egymást kiegészítve meséltük el kalandunkat.

Nagy öröm volt. Anna is örült, de vélhetően annak jobban, hogy épségben hazajutottunk. Aznap Máté nehezen aludt el.

Másnap, már az utolsó napunk volt, de nem baj, hiszen amit szerettünk volna, azt láttuk.

Az már csak a történet bája, hogy ezen az utolsó napon az egyik dombtetőn, amikor Luca éppen lehorgonyzott a nyakamban, mert kényelmesebb volt így haladni neki, mint a saját lábán, tőlünk 5 méterre megmozdult a bokor, és egy nagy vadkan lépett elő. Máté, Anna picit hátrább, de ők is látták a vaddisznót. Lucát gyorsan egy faágra tettem, és lenéztem a völgybe, ahova a disznó szaladt, Máté akkor már mellettem volt. Lent a völgyben kb. 30 db felnőtt vaddisznó ment csordában.

Na, akkor a lányok is láttak vaddisznót, bár nem biztos, hogy Anna erre vágyott.

Lucát leszedtem a faágról, nyakamba vettem, és elindultunk hazafele…