2011.01 - Párt és a KISZ, győzelemre visz

A szocializmus gyermeke voltam.

1959-ben születtem, mire öntudatra ébredtem, az összes politikai fogoly szabaddá vált.

Igaz, nem is tudtam, hogy börtönben voltak.

Alsóban kisdobos (kék nyakkendős), felsőben úttörő (piros nyakkendős) voltam.

Alsóban volt őrsünk, 8 fiúból állt, engem neveztek ki őrsvezetőnek, nem jelentkeztem rá. Gagarin őrsnek voltak gyűléseik, és volt naplója is, azt díszítettük.

Felsőben tanultunk oroszul, volt nekem egy kazah levelezőlánytársam is. Még megvan az albumom is, abba ragasztottuk a kapott leveleket, képeket. Izgatottan vettem kézbe mindig a vastag borítékokat, amik tele voltak képeslapokkal: virágokkal, ismert szovjet sportolók képeivel.

Abban az időben ez volt az egyetlen levél, amit kaptam. Mástól miért is kaptam volna.

A szocializmus gyermeke voltam, felém a szebbik arcát mutatta. Szüleim, ismerőseim nem voltak párttagok, és nem voltak a párt ellenségei sem. Csak dolgoztak, éltek. Soha nem hallottam politikai kérdésekről beszélgetést.

Aztán ifiképzős lettem, olyan 14 éves, aki már távozott az általánosból, de visszajár segíteni az úttörőknek.

14 évesen elküldtek ifiképzős táborba is. (Itt ismertem meg későbbi barátnőmet, majd feleségemet.)

Elkezdődött  a férfivá válásom. Megtanultam a nemzeti társas játékot: fiatalok körben állnak, kezüket megfogják, közben körbe mennek és énekelnek. A kör közepén tized annyian bolyonganak, és keresnek valakit a körből. Az ének: "sóder, sóder a lábam alatt, aki itt a legszebb, tőlem puszit kap". (bugyuta szöveg, de működött). És valóban, aki belül állt, keresett magának valakit a körből, adott egy puszit neki, és aki kapta, az pedig beállt, s kezdődött  a bolyongás és az ének elölről.

A nemzetközi ifjúsági találkozókon, a többi ország öntudatos szocialista fiatalsága gyorsan megtanulta ezt magyar nemzeti játékot, és mindenki boldogan játszotta.

A szocializmus gyermeke voltam.

Gimnáziumban KISZ-tag lettem.

És öntudatos. Örültem, hogy minden közös, magunknak építjük. Ültettünk fát a patakpartra, de sajnáltam, hogy 1 év múlva bedózerolták, mert kellett a hely egy építkezés miatt.

Szerettem Che Gueverat. Lenyűgözött, hogy lehetett pár tíz fős elszánt fiatalnak legyőzni egy ország katonaságát. Úgy, hogy Kuba akkor az USA szennytelepe volt, a fesztelen szórakozás (pia, nők) helyszíne, s a nép, s később a katonaság is a pár tíz fiatal mellé állt. Fokozatosan elfoglalták Kubát.

Volt egy Che kép a falamon otthon. Óriás plakát, én festettem át egy másik plakátról.

Ünnepségeken kivezényeltek bennünket. A rigmusokat stenciles papíron előtte kiosztották. Bugyuták voltak, nevetni lehetett rajtuk. "Párt és a KISZ, győzelemre visz".

Emlékszem, egyszer március 15-én a Nemzeti Múzeumban skandáltunk "önként" a rigmusokat. Mindegy volt, hogy mit is jelentenek, csak nem voltunk otthon, a haverokkal, a lányokkal "buliztunk" együtt, és élveztük a tavaszt. Akkor még nem tudtam, hogy az akkori barátnőm, későbbi feleségem pont itt fog dolgozni.

Jártunk ősszel gyümölcsszedő táborokba egy hétre. Ilyenkor nem kellett tanulni. Sóder, sóder a lábam alatt.... Egy ilyen alkalommal jöttem össze a későbbi feleségemmel is.

Szerettem dolgozni is. Mindig az elsők között voltam, aki a legtöbbet szedi. Nem mellesleg fizettek is érte.

A szocializmus gyermeke voltam.

Akkor még nem tudtam, hogy az országos választás azt jelenti, hogy az előre kitöltött választó cédulát csak be kell dobni az urnába.

Nem tudtam, hogy a munkahelyen érdemes helyezkedni, párttagnak lenni, de legalábbis jó viszonyba lenni egy elvtárssal.

Aztán kezdett nem tetszeni. A javításon gondolkodtam, nem  a változtatáson. Laci bácsival vitatkoztam.

Én - Nincs kontroll, csak önkritika, de az meg nem működik

Ő - Jó kommunistának van önkontrollja, önkritikája

Én - De van olyan "kommunista", akinek nincs?

Ő - Igen, van

Én - Akkor tehát nem működik, mert a rendszer nem szűri ki.

stb

Voltam a 70-es években moziban Annával. Akkoriban a film előtt 15 perces híradó is ment. (érdemes volt lekésni). Egy embert mutattak be a híradóban, aki 300 %-on képes dolgozni, kiváló dolgozó, a szocializmus hőse. Kijőve a moziból mondtam Annának, hogy de fogjuk szégyellni magunkat az utókor előtt. S tényleg.

A szocializmus gyermeke voltam.

Egyetemre kerültem, kiléptem a KISZ-ből, nem volt értelme maradni, nem volt feladat, csak punnyadás. Nem hitték el. Amikor 1 évig nem fizettem a 2 Ft/hó tagdíjat, akkor elhitték.

Aztán dolgozni kezdtem. Nem léptem be a szakszervezetbe. Külön behívattak, hogy jól gondoljam meg, mert mindenki belép. Jól meggondoltam, és nem léptem be.

Aztán jött a rendszerváltás, és a gyermekkoromnak is vége lett. Kiderült, hogy 56 forradalom volt. Én naivan azt hittem, hogy ellenforradalom volt, így tanultam, és senki nem mondta, hogy másképpen lenne. Utólag többen is mondták, "hogy te tényleg nem tudtad?". Mire én - "Nem, de ha te tudtad, miért nem mondtad korábban?"

Szerintem egyébként sem tiszta forradalom, sem tiszta ellenforradalom nem volt. Valami köztes. Az emberek azonban hajlamosak végletekben gondolkodni.

Szocializmus gyermeke voltam, aztán a kapitalizmus létrejöttével megszűnt a szocializmus, és én is felnőttem.

Most jobb?

Van véleményem, majd leírom, s később te is elolvashatod.