2012.02 - Kövek a zsebben ... és a hegyen

Tegnap láttuk a Thália stúdió színházában a "Kövek a zsebben" darabot.

15 szereplős színmű, de csak két színész játszotta: Rudolf Péter és Kálloy Molnár Péter. Előbbi rendezte is, utóbbi műfordította, írta is.

Maga a stúdiószínház aréna jellegű volt, körbevettük a "színpadot". A két színész úgy játszotta el a 15 szereplős darabot, hogy közben nem öltöztek át, nem használtak sminket.

Az egész darab egy filmforgatáson játszódott, mi a közönség voltunk, a statiszták. Nekünk is kellett "játszanunk". Például volt egy ásós jelenet, ahol állva ásni kellett, és mivel mi ráadásul az első sorban voltunk, nem húzhattuk ki magunkat.

Maga a filmforgató stáb jellegzetes karakterekből állt: rendező, segéd rendező, sztár színésznő stb. Ezeket jól meg lehetett jeleníteni.

A darab nagyon szórakoztató volt, valójában ez a színészeknek lehetőség, hogy egy darabon belül megmutassák milyen gyorsan tudnak átlényegülni, milyen fantasztikusan tudnak megjeleníteni 4 szereplő közötti dialógust ketten úgy, hogy számunkra nézőknek nem bonyolult a megértése. 

De azt nem állítom, hogy magán a darabon utólag nekem sokat kellett filóznom, esetleg újabb gondolatokat indított volna el.

Hazafele jövet orkánszerű szél volt. Ami rosszat sejtetett, mert tegnap sok hó leesett, és ez a fajta szél Vörösvár és Pilisszántó közé hófalat szokott húzni. Még nem húzott szerencsére, csak kezdte. Nagy erővel áttörtem a helyenként 50 cm-es hósávokon.

Annának mondtam, hogyha marad a szél, akkor ne arra menjen másnap reggel, ahogy este jöttünk, hanem a Pilis felé. Ami széltől védett, ugyanakkor természetvédelmi terület, azaz nem sózzák. Anna bepánikolt, ő arra sem tud menni, mert ott is hó van, és elakad, és a farkasok megeszik estig, és már senki sem fog emlékezni rá.

Másnap reggel valóban nagy szél volt. Láttam az ijedtséget az arcán. Beültem mellé a kocsiba, betettem a sífutó felszerelésemet, és usgyi. Az út Szentkereszt felé vezet, közben van egy hágó, ez az út legmagasabb része, jobbról, balról erdő. Simán fel lehetett jutni, mert bár valóban nem sózták, viszont traktorral szépen letakarították.

A hágónál kiszálltam, innen már Anna is bátran mert vezetni. Én pedig felcsatoltam a sít és elindultan körbe haza. Ugyan van egy közvetlen gyors út, de az egy szakadékban vezet lefelé, nem ideális sízésre. Ezért egy nagy kört leírva (kb, 10 km) végig mentem a hegygerincen. A neve a hegynek Hosszú-hegy. Nem véletlenül, mert a gerincút hosszú. Csobánkára lehet kijutni ezen az úton, ami valójában egy nagyon széles ösvény, egy autó is elfér rajta, de csak az erdészek használhatják, és használták is. Szerencsére, mert így kényelmes letaposott hónyomot csináltak nekem, és csak kis mértékben jelentkeztek a "kövek a hegyen", ezek a kb. ököl nagyságú murvás kövek, amik egy kb 15 cm-es hónál ritkán, de előjönnek. 

Úgy terveztem, hogy amikor visszafordulok, akkor a hegyoldalában lévő úton megyek visszafele, ami ráadásul pont haza visz. Három helyen fordulhattam volna meg, Az első nem lett volna okos, mert sokat mentem volna széllel szemben. Az autótól, a hágótól távolodva folyamatosan hátszelem volt, de ha már visszafordulok, akkor viszonylag szélmentes helyen szerettem volna sízni. A második fordulót eltévesztettem, de nem bántam, mert így pont a Csobánka felé vezető úton fekvő lovardához jutottam.

Egy kisebb karámban egy fehér paci volt, már messziről meglátott, és izgatott lett. Összevissza szaladgált.

Ez a lovarda egy tanyaszerű hely az erdő közepén. Ezt védeni kell az idegen állatoktól, gondolom ezért vannak kutyák is. Én is idegennek számítottam nekik. És persze ezek a kutyák úgy tudják legjobban védeni a tanyát, ha nincsenek megkötve. És nem is voltak. Egy puli 10 méterről ugatott, egy rottweiler nem ugatott csak hátulról közelített. Mondjuk a kezemben voltak a síbotok, amelyeknek a vége pengeéles fém, de akkor is. Embert nem láttam, aki barátságos hangon visszahívta volna a kutyákat. Erősen rászóltam a rottweilerre. Ez segített. Arrébb szabadon (értsd nem karámban) lévő lovakra bukkantam. Nem értettem miért horkantanak. Ez nálunk egy fajta üdvözlés, vagy ingerült kiszólás: "mit keres itt ez a hosszú talpat növesztő kezeiben bottal hadonászó lény?

Innentől nyugodalmas utam volt. A taktikám bevált, a hegyoldalában mentem, a gerinc védett a nagy széltől, én pedig csorogtam lefelé. Csak arra kellett vigyáznom, hogy ne fussak kövekre, mert "kövek a hegyen" itt is voltak, és lehet esni rajtuk, ahogy hirtelen megáll az egyik síléc a másik meg megy tovább. De megúsztam.

Most már itthon vagyok, jól esett ez a 10 km és a kb. 1 óra 50 perc sífutás. Picit persze kihűltem, de már megyek is szaunázni, mert amíg ezt megírtam a jövőnek, addig be is melegedhetett már.