Embedded Files
2013. június 15-én szép napos nyári napra ébredtünk. Már mindenki várta, hogy igazán beköszöntsön a nyár az előző napok, hetek esős időjárása után.
A június már csak ilyen.
Eme becses nap szombatra esett, ezért is volt különösen fontos néhányunknak az esőmentes napos idő, mert focizást terveztünk a Városligetben.
Nem csak ezen a napon, hanem minden szombaton. Előző héten szemerkélő esőben csak 5-en voltunk.
A mai napon azonban nem volt gond a csapat összeállítása, jöttünk elegen.
Már gyerekkorom óta rendszeresen fociztam, hol az iskola-, hol az egyetemista társaimmal, vagy a barátokkal, vagy éppen munkatársakkal.
Most azonban fiam baráti körével fociztam együtt rendszeresen, sok huszonéves között egy "matuzsálem" ötvenes.
De egyáltalán nem kellett szégyenkeznem, jól ment a játék mind technikailag, mind fizikálisan. Ezt most nem úgy írom, hogy éppen csak befértem a csapatba, hanem szerénység nélkül állíthatom, hogy az aktuális csapatom oszlopos tagja voltam.
Így történt ez eme becses napon is.
Talán a tökéletes időjárás is lehetett az oka, hogy 3 órán keresztül fociztunk.
Amikor az ellenfél elrúgta a labdát, legtöbbször én szaladtam el érte, jelezve a többiek felé, hogy én még bírom. Bírtam is, és élveztem is.
A végén még leültünk a fűbe beszélgetni a fiatalokkal, aztán fiammal hazamentünk.
Fáradt volt a lábam, de ez ilyenkor normális, nem csodálkoztam rajta.
Aztán másnap felébredtem, és fájt a bal térdem. Meglepődtem, mert a bal térdem sose fájt, azt 10 évesen megműtötték, letört belőle egy darab akkor, s valahogy erősebbé vált a jobb térdemhez képest.
De ez a fájdalom másfajta volt, mint korábban. Kinyújtva, terhelve nyilalló fájdalmat éreztem.
No sebaj, kúrálom, mint szoktam. Fagyasztottam, bioptron lámpáztam. Türelmes voltam.
2 hónap eltelt, s csak picit javult. Fociról szó sem lehetett ezen idő alatt, futni se tudtam, sőt járás közben sántítottam, de ez nem csoda, ha valaki úgy jár, hogy az egyik lábát nem nyújtja ki.
Ezután mentem csak el orvoshoz. Röntgen azonnal, doki nézi, szerinte betöredezett a porcom az alsó sípcsontom térd alatti részén.
Elküldött MRI (mágneses rezonancia) vizsgálatra, az finomabb képet ad. Azonban ez időben elhúzódott. Több részletben el kellett utaznom külföldre, elég intenzív városnézős túrákra. Félideig szenvedtem rendesen, fájt, de nem csökkentettem az intenzitáson. Aztán csodák csodájára az utazás félidejétől elmúlt a fájdalom.
Mikor hazaértem, azért elmentem az MRI-re és vissza az orvoshoz.
Valóban, a porcom erősen sérült, a doki szerint csoda, hogy elmúltak a fájdalmaim, szerinte így 54 évesen is remek a regeneráló képességem, és szerencse, hogy csak 75 kg vagyok, nem kell nagy súlyt cipelnem.
Azért a doki egy ponton meg tudta úgy szorítani a térdemet, hogy az fájt. Ez amolyan emlékeztető volt számomra, hogy nem gyógyultam meg.
A doki rám nézett, majd felelősségteljesen azt mondta, hogy egészen biztos, hogy fogunk még találkozni. Majd elkezdett mesélni a térdpótló protézisekről.
Én bátortalanul megkérdeztem, hogy focizhatok-e még?
Ő egy szellemes példával válaszolt. Nézze, ön előtt van egy nagy torta. Mit tesz? Megeszi egy ültő helyében, vagy részeiben lassan. A végén úgyis elfogy. Vagy hamarabb, vagy később. Ezt ön dönti el.
Persze a kérdésem akadémikus volt, mert jelenleg a futás nem megy, még a gyors járás sem. De örülök, hogy nem fáj járás közben. Amikor sántítva fájdalommal jártam, azon merengtem, hogy csak járni tudjak ismét, nem akarok focizni, mert többet ér a mozgásom fájdalommentes fennmaradása, mint a pillanatnyi foci.
És ezt nem felejtettem el.
Legutóbb barátom sajnálkozott rajtam, hogy ismer, tudja mennyit jelentett nekem az intenzív sport, milyen tehetséges voltam, és most már nincs többé??? Persze így belegondolva tényleg rossz, de tudok más örömforrást is találni pl. kerékpározni, úszni, ezeket bátran tehetem, az nem hogy nem fáj, hanem még a gyógyulásban is használ.
Ha nem tudok járni, nem tudok kertészkedni sem, s mivel feleségem nálam is rosszabbul kezdett járni az ízületi fájdalmai miatt, el kellene adni a házunkat, és be kellene költöznünk Budapestre, ami távlatilag cél, de ezt még későbbre terveztem.
Mindig szerettem volna együtt focizni a fiammal, ami végül sikerült is, aztán kitoltam az igényemet az unokámra, de ez valószínű kútba esett, no de sebaj.
Van más, ami boldoggá tesz, mert lehet mindig találni valami mást. A foci a teljes életünkben pillanatnyi öröm, a mozgásképességre azonban folytonos igény van.
S ha tényleg egyszer kés alá kerülök protézisek miatt, az inkább később legyen, mint előbb.
:-)
Page updated
Google Sites
Report abuse