Anyai ág

Meglátogattam a szüleimet.

Öcsiről (anyukám öccse) kérdeztem őket, mondták kórházban van. Már 3x tükrözték meg a tüdejét. Találtak valamit nála, orvosok szerint rák.

Felhívtam, kihangosítottam, hogy a szüleim is hallják.

Nem akarja megműttetni magát, tulajdonképpen most panaszmentes, nincs fájdalma, azt meg látja a kórházban, hogy akiket megműtöttek, azokból

csövek lógnak ki, olyanok, amelyeket soha nem vesznek ki belőlük, mert a légzést az segíti, akik műtét után mennek sugárra, meg kemóra.

Ezek nem vidám dolgok.

-----------------

Anyukám elsírta magát, én is küszködtem.

-----------------

Kérdeztem a múltról őket. Én meg továbbadom most nektek (gyerekeimnek) a kollektív

emlékezést segítve, mert ezek a ti gyökereitek is. Bár részben

ismeritek....

-----------------

Anyai nagymamámnak volt egy vőlegénye, az 1. világháborúba vitték el a frontra, de vissza nem hozták. Nagymamám csak várta, de a világesemények közbeszóltak. Persze más oldalról nézve eme világesemény segítette a mi születésünket is, mert később egy másik emberhez hozzáadták, s abból sarjadtunk mi is.

A két család férfiembere (dédnagyapáim) megállapodtak az esküvőről. A friss jegyespár elég hendikepes volt. Részben már idősek voltak (40-hez közel), részben betegek. Nagyapám ugyan egy viszonylag gazdag család sarja, az ősök között volt Zalaegerszeg alispánja is, de nagyapám süket volt, és írástudatlan. Amolyan jól szituált család félresikerült utóda, aki süketséggel született, aztán iskolába sem adták be. El nem tudom képzelni hogyan kommunikálhatott a világgal. Nagyanyám szegény volt, cselédként dolgozott, és hordozta magában a nagy fájdalmat, szerelmének elvesztését, ami később elmeháborodottságához is vezetett.

Esküvő után az apai házba kerültek, a "gazdagékhoz", nagymamám cselédként megtanulta a rendet, mindent megcsinált, ruháit mindig szép ropogósra mosta, vasalta.

Aztán nagyapám szülei és az összes testvére elhagyta ezt a házat Zalaegerszegen, s elköltöztek Pápára. A "fiatal pár" egyedül maradt a házban. Volt tehén, disznó, viszonylag szép ház, nagymamám rendet tartott, s közelgett a Bucsu. Ez nagy esemény volt évente a város életében, nagymamám még jobban feldíszítette magát, s lelkét.

Ekkor gyújtották rájuk a házukat. Minden odaveszett, a ház, a tehén, a szép ruha. Anyukám ekkor még nem élt, és Öcsi (Józsi) sem, aki 7 évvel fiatalabb, mint anyukám.

A hendikepes nagyszüleim a banktól kölcsönt kértek, hogy építhessenek egy újat. De nekik nem volt nagy keresetük. Nagymama cseléd volt, de az írástudatlan, süket nagyapám is csak a disznók őrzésére volt alkalmas. Nem tudták fizetni a kölcsön részleteit, eladták az új házat, földönfutókká váltak. Ekkor született meg anyukám.

Olyan helyeken próbáltak állást találni maguknak, ahol szállást is kaptak, ezt ma munkásszállásnak vagy cselédszállásnak hívják. Sokszor nem is együtt laktak. A munkalehetőség diktálta az eseményeket. Anyu emlékszik, hogy amikor nagymamám ment ki napszámosként a földekre kapálni, akkor őt és Öcsit ott hagyta valami fa alatt, ott játszottak egész nap. De előre szaladtam, hiszen kezdetben csak anyu volt, és Öcsi még nem született meg.

Elég lehetetlen volt így élni, nem is tudták megoldani a nagyszüleim, ezért anyut magához vette nagyanyai ágon az anyu nagymamája, az én dédnagymamám. Anyu 6 éves koráig volt itt, kis életének ez volt a boldog periódusa. Aztán a nagymama meghalt, és megszületett Öcsi is, akkor a 4 fős család újra együtt volt. De innentől kezdődtek a problémák a nagymamával. Eleve kiabált hátha süket nagyapám meghallja, amit úgy sem hallhatott meg, és jöttek az elmezavarai. "Jönnek az oroszok, jönnek az amerikaiak, hozzák a fényt..." Ilyenkor a kicsi lány és még kisebb fiútestére (anyu és Öcsi) ijedten figyelt, s félelmükben behúzódtak a ház sarkába. Nagymama sokszor elrohant, nem lehetett tudni mit fog csinálni, hol ablakokat dobott be, hol csak üvöltözött hálóingben az utcán, de a vége mindig az lett, hogy a rendőrök elvitték.

Ilyenkor hárman maradtak, a süket nagypapa, a 10 éves, és a 3 éves egy majorban, valamilyen cselédszálláson. Ekkor már anyu nevelte Öcsit. 10 évesen! 15 évesen megpróbált munkát találni. De csak 16 éves kortól lehetett. Elment a katonasághoz, hátha tudnak adni neki valami munkát. Valaki megsajnálta, adott neki egy fehér papírt, egy tollat, és mondta neki, hogy írjon egy önéletrajzot. Anyukám csak ült a papír felett, és nem tudta mit csináljon, és csak sírt, csak sírt. Nem tudta mi az az

önéletrajz. Az ember aztán segített neki. Anyu Zalaegerszegen dolgozott, kb. 10 km-re Öcsitől és süket apjától. Anyukája (nagymamám) ekkor hol a cselédszálláson, hol a rendőrségen, hol a kórházban volt. Anyu nem tudta minden nap meglátogatni családját, mert annyit nem keresett, éppen csak a kifli adagját tudta kigazdálkodni, hetente látogatta meg kicsi öccsét. 

Aztán valami hivatal úgy döntött, hogy elveszik a nagyapától az Öcsit, mert iskolába is kellene járni, és így nem kap rendes tanítást, nagyapa magát is alig tudta ellátni.

Kaptak egy levelet, hogy hova kell vinni Öcsit, hogy betegyék intézetbe. Anyunak kellett elvinnie az öccsét, de nem jól értelmezte a levelet, és nem a megadott címre, azaz Kecskemétre vitte Zalaegerszegről Öcsit, hanem Budapestre, a minisztériumba, ahonnan a levelet feladták. Egy 15 éves lányka és 8 éves öccse. Akkor voltak először Budapesten. A minisztériumban megkérdezték őket, hogy mikor ettek utoljára, aztán a válasz hallatán hozott nekik valaki kakaót és kiflit. A minisztériumban eligazították őket Kecskemét felé, de anyunak csak annyi pénze maradt, hogy haza tudjon menni egyedül, Kecskemétre már nem tudott volna elmenni vonattal. Ezért Csepelen találtak egy intézetet, ide küldték a két gyereket. Nagy rácsos kerítés kapuja volt. Most idézem anyut, úgy összeborultak, mint a káposzta és nem tudtak elválni. Az intézet igazgatója megsajnálta őket, azt javasolta anyunak, hogy maradjon egy éjszakát az intézetben. Csak másnap ment el. Sírtak mind a ketten.

Aztán igyekezett munkát találni Budapesten, hogy közelében legyen az öccsének, akit hetente meglátogatott. Öcsi ekkor még nem hagyhatta el az intézetet, csak hozzá lehetett jönni látogatóba, de ő nem távozhatott. Itt tanult meg írni, olvasni, aztán később itt tanulta meg a vízszerelés mesterséget.

Az egy külön történet, hogyan szerezték meg apuék a fürdőszoba és WC nélküli szoba-konyhát Budapesten. Valaki eladta nekik, aki 1956 szeptember 26-án Jugoszláviába távozott. Az illető 3-4 embernek is eladta ugyanazt a lakást galád módon, de anyuék kapták meg a kulcsot, ők lettek bejelentve állandóra a lakásba, addig nem is adták oda a vételárat. Furcsa idők voltak. Vidékiek akkor nem jöhettek Budapestre csak ideiglenes tartózkodási engedéllyel, amiért állandóan a rendőrségre kellett járniuk. Irtó nagy szó volt, ha valaki vidékiként állandó bejelentett lakáshoz jutott. Szüleimnek szerencséje volt, és ügyesen taktikáztak. Akkor lakást venni (önkormányzati lakást, akkor tanácsi lakásnak hívták) nem lehetett, a törvény bűntette. Az egész úgy tűnt, úgy tüntették fel, hogy szüleim csak bejelentkeztek egy cipész lakásába, ahol már egyébként is éltek 4-en. Mindez egy 20 nm-es szoba-konyhában. A cipész műhelye egyébként a Kossuth mozi mellett a Váci úton volt, ott, ahol Luca lakik, ahol most Adidas bolt, cukrászda és étterem van.

Apunak nehéz munkája volt, de jól keresett, vasbetonszerelőként dolgozott. Az is egy külön történet lehetne, ahogy zabigyerekként születve el kellett hagynia mostoha apja házát, s 15 évesen Budapestre jött dolgozni. 2000 Ft-ot keresett, 1 főzelék 2 Ft volt. Ez a kereset nagy pénz volt akkor.

Anyukám 3 műszakban fonónőként dolgozott, az első fizetéséből a kollégái megmondták, hogy mit vásároljon, milyen ruhát, egyebeket, hogy szép lassan egyenesbe jusson. Az első fizetésével elment a cukrászdába. Minden nap egy habos süteményről ábrándozott. Aztán az első fizetéséből vett magának egy habos süteményt, aztán gyorsan még egyet. A harmadikat már nem vehette meg, mert a cukrász azt mondta, nem ad többet, mert rosszul lesz. 16-17 éves, vékony, törékeny lány volt. Negyven valahány kg.

A lakásvásárlás után 3 nappal szüleim összeházasodtak. 1956. szeptember 29-én. Kaptak a kollégáktól egy lavórt, két tányért, 2-2 alumínium kanalat, kést, villát. És egy fazekat is, de azt nem sokára kidobták, mert anyu bárány főzéssel próbálkozott benne, de a faggyút elfelejtette lehúzni, nagyon büdös lett.

Nagymamám is lakott a szoba-konyhában, de amikor késsel neki támadt terhes anyámnak, akkor végleg kórházba került, és az út egyenesen az elmegyógyintézetbe vezetett. A késhegy nyomát a szobaajtón mindig láttam, le volt festve fehérre, de a luk luk maradt örök emlékként.

Évente a család együtt meglátogatta a nagymamát az elmegyógyintézetben. Hajnal 1-kor indultunk, és délelőtt 10-re értünk oda: taxival (nekem ez mindig óriási élmény volt), vonattal és gyalog. Szentgotthárdon, Magyarország legnyugatibb csücskében volt, az intézet folyosóján végigmenni 10 évesként sokkoló élmény volt. Amikor az Amadeus film elejét nézem, mindig ugyanazok a képek ugranak be elém. Szentgotthárdon sétáltunk, nagymamával beültünk egy cukrászdába, én ehettem tortát. Jó

volt. Aztán aznap haza is jöttünk. 20 óra utazás 3 óra látogatásért.

Nagymama akkor halt meg, amikor az elmegyógyintézetiek jobb állapotban lévő betegei számára terveztek egy utazást Zalaegerszegre. Nagymama hosszan készült. Ez ünnep volt, végre elhagyhatta az intézetet, és az út szülőhelyére, Zalaegerszegre vezetett. Az út során stroke-ot kapott.

Az 50-es évek végén Öcsit már rendszeresen kihozták az intézetből, mindig a bástya étterembe vitték ebédelni. Ez a Rákóczi körúton kb. 2-3 sarokra Mátééktól volt. Ma is étterem, de már máshogy hívják. Anyu akkor olvasta, hogy a májban sok vitamin van, ezért mindig májgaluska levest rendelt Öcsinek, aki egy idő múlva megjegyezte, hogy

már csömöre kezd lenni a sok májgaluskától.

Nagyapám is lakott a szoba-konyha konyha részében a priccsen. Aztán írt egy kérvényt, hogy hadd mehessen szociba, intézetbe (anyu nem tudott róla), mert az tágasabb, és napi 3x adnak enni. Türjére került. Meg is hízott, jól élte utolsó éveit nyugdíjasként egy intézetben, végre nem kellett cselédként disznókra vigyáznia, és ehetett, ihatott eleget. Ott is halt meg szívinfarktusban vagy stroke-ban. Előtte még küldött anyunak 100 forintot örökségként. Azt anyu megfelezte, s felét öccsének, azaz Öcsinek adta.

100 év története anyai ágon.

Nagyapám, nagyanyám, nagybátyám (Öcsi) is volt intézetben, ki-ki más élethelyzetben.

Most jöttem vissza Cote d'azur-ról, a francia Riviéráról. Mekkorát változott a világ!!

Nincstelen, cseléd, elmeháborodott, intézeti gyökereim.

Utólag, visszamenőleg, jaj de szívesen segítenék/segítettem volna nekik, hogy jobb életük lehessen. Annál is inkább, mert úgy érzem, hogy nekik is köszönhetem az életemet, az én előrejutásomban benne van az ő küszködésük is. Materiálisan is, és példaként is.

Ha más nem, legalább maradjon meg az emlékezés, és a halk sírás.