2011 - Utolsó órák (Öcsi)

Öcsi, mert anyunak az öccse. Mindenki így hívta a családban. Amióta tudok beszélni, én is, pedig 15 évvel idősebb nálam.

Felesége tegnap felhívott, hogyha akarok, most még el tudok köszönni tőle, mert az orvos szerint nem éri meg a reggelt.

Kocsi nem nálam volt, frissen kifordult bokám ellenére buszra szálltam, anyukámnak nem szóltam, mert a derekával úgy se tudott volna eljönni, lelkét meg nem akartam fájdítani.

Éjfélig ott voltam a kórházban, majd másnap reggel 8-tól délutánig. 13:00-kor halt meg.

Ez az utolsó 24 óra beégett a retinámba, az emlékezetembe.

Szeretném rögzíteni mindazt, amit átéltem, plasztikusan leírni a történéseket, az érzelmeket, de lehetetlen.

Számtalan írott, és vizuális alkotás próbálta ezt már bemutatni, de más az olvasmány és más ennek a közvetlen átélése.

Azt gondolom ennek van még egy harmadik megtapasztalása is, de arra senki sem vágyik.

Öcsi 30 évet öregedett 1 hónap alatt. Pontosítom: 20 évet 1 hónap alatt, és még 10-et 24 óra alatt.

Az utolsó nap legrosszabb része, amikor Öcsi azért kiabált segítségért, mert olyan fájdalmai voltak.

Már nem tudott beszélni, de a "segítség" szót pontosan lehetett érteni. És azt, hogy "Pisti". Meg azt, hogy "mennyire szeretlek benneteket, milyen jó volt veletek". S hogy "vége, ámen, ámen, ámen". Utána keveredtek a lázálmos, morfiumos beszédfoszlányok: "PVC, csövek, dugó, folyik a víz". Utolsó pillanatokban is vízszerelőként dolgozott. Mindig tevékeny ember volt az életében. Itt pedig mozdulatlanul feküdt, a csontrák bebetonozta az ágyba, lába már nem mozdult, vérkeringése összeomlott, ujjai feketedtek, lába dagadt, vizelete nem jött.

Viszont mindent értett. Hiába tűnt el a hús és az izom a koponya és a bőr között, hiába aludt nyitott hamuszürkévé vált szemekkel, értett.

Értette, ahogy a fülébe suttogok, s az igen/nem válaszú kérdéseimre megszorítja a kezemet. "Fáj?" Szorítás. "Pisti vagyok, anyu puszil". Szorítás.

Ez a fajta metakommunikáció tökéletes volt köztem, és Öcsi között, aki nyitott szemekkel néz felfele, s nyitott szájjal lélegez.

3 nő van jelen: Erika a feleség, Rita a lánya, s Kati a keresztlánya, plusz én. Erikával beszélgetek. Kisebb lakásba akar költözni, egy másfél szobásba, az kb. megfelelne nekik. Mondja: "megfelelne nekünk", s ezzel magára és Öcsire gondol. Nyilvánvalóvá válik, hogy nem fogadja el Öcsi halálát. 

Amikor segítségért esedezik Öcsi, én a jótékony halált várom már, Erika a gyógyulást. Orvossal beszélek, kérem, hogy hozzanak morfiumot. Közben azon gondolkodom, hogy miképpen kérjem meg az orvost, hogy segítsen valahogy etikus keretek között Öcsit átlendíteni, mert ez a lét már méltatlan így. De aztán még se teszem, mert Erikát látva nem tehetem.

Öcsi légzései ki-kihagynak, néha végtelennek tűnik az a 15 másodperc amíg mozdulatlan, és nem vesz levegőt. Majd hirtelen megemelkedik a mellkas és levegőért kapkod. Ilyenkor Erika, Kati megmozgatják, hogy vegyen újra levegőt. Én azon szurkolok, hogy elpihenjen, hisz éppen alszik, milyen szép lenne most, és ne akkor, amikor megint fájdalma miatt segítségért kiált. De Erika még a gyógyulásban reménykedik.

Aztán Erika nem bírja tovább, lányával kimennek a folyosóra, s ott maradok a nyitott szemekkel alvó Öcsivel, akinek a levegővétele ritkul. Homlokára teszem a kezem, fülébe súgom, hogy "minden rendben, pihenjél, nyugalom, minden szép", s a  mellkasa megnyugszik, már nem vesz vulkánszerűen levegőt, lélegzete suttogás, egy perc is eltelik, nyelve kicsit megmozdul, majd még egy kis levegővétel, aztán csend, "szia Öcsi", suttogom, s várok még végtelennek tűnő perceket, aztán a  kezem lecsúszik a homlokáról, s a szemhéja engedelmesen lecsukódik. 

Gépiesen vezetek hazafele. még egy próbatételem maradt. Anyukámhoz bemegyek, egymásra borulunk, s nehezen tudok bármit is mondani, mert a történés leírhatatlan.