2011.12 - Copfos kislány

(dédunokámnak ajánlom) 

Már szaladt volna ki az udvarra, de a nagymamája visszahívta. Ölébe ültette, s gondosan megfésülte nem túl hosszú barna haját. Majd két kis copfot font két oldalra, amelyek lelógtak előre a nyaka mellé. Amikor a kislány kiszabadult a nagymamája öléből, már rohant is volna kifele, de még hirtelen visszafordult, s nagy lendülettel adott egy puszit a nagymamája arcára. Köszönöm - mondta, s már szaladt is, hogy együtt játszhasson a többi öt-hat éves gyerekkel. 

Nagy léptekkel futott, úgy érezte, szinte repül, közben fejét jobbra, balra forgatta, hogy a copfjait hintáztathassa. 

Egy utcás kis falu volt Csácsbozsok mindössze 3 kilométerre Zalaegerszegtől. Akkor még csak döngölt utak voltak, a gyerekek az utca szélén verődtek össze, s játszottak napestig. 

Öten éltek a nem túl nagy falusi házban, amelynek csak egy szobája volt, s egy konyhája. A nagymama és a nagypapa lakott a szobában, itt kapott helyet a copfos unoka is. A nagymama lánya Rozi, a kislány keresztanyája a konyhában aludt a priccsen, Pista a fia pedig jobban szeretett kint lenni az istállóban, ott vetett magának ágyat a szalmában. Sokkal később ez lett a veszte is, mert egyszer a kocsma után cigizve ment lefeküdni. 

A copfos kislányt még 1 évesen hozta el az anyja a nagymamához, mert férjével kaptak egy cselédlakást az uradalomban Csonkahegyháton, s oda nem vihették a kislányt magukkal. A kislány apja a teheneket őrizte, anyja a háztartásnál dolgozott. Csonkahegyhát 10 kilométerre terült el Zalaegerszegtől, de pont az ellenkező irányban Csácsbozsoktól. A copfos soha nem emlékezett rá, hogy a szülei meglátogatták volna a nagymamánál, de ez a 2. világháború idején nehezen is történhetett volna meg. Mesélik, hogy először egy elhasznált fateknőt kerítettek a kislánynak, abban aludt. Amolyan bölcsőként funkcionált. Később kapott egy kis priccset, a nagypapája eszkábálta össze. De a kislány mindig nagyon szeretett a nagymamája mellé bújni a dunyha alá. Jó meleg volt, puha is, és lehetett a nagymamával játszani. Mert ebben nem volt különbség az unoka és a nagymamája között. Ha tehették mindig mókáztak, nevetgéltek, játszadoztak. Nem mindenki volt ilyen vidám és kedves a kis copfossal. 

A két testvér, Róza és Pista vitték a gazdaságot, amely a házzal ellentétben meglehetősen nagy volt. Csácsbozsok egyetlen kis utcája a völgyben kanyargott, az udvarok pedig innen indulva hosszan felnyúltak a domboldalra. Volt előkert, hátsó kert, veteményes, gyümölcsös, istálló, gazdasági épületek, présház, pince, fentebb a szőlős. Kora reggeltől késő estig dolgoztak. Nagymama is igyekezett segíteni a gazdaságban, de ő inkább a ház körül dolgozott, főzött, takarított. Nagypapa már rosszul hallott, nem is látott jól, ő inkább a ház előtti nagy szilvafa árnyékában üldögélt elengedhetetlen botjával. A kis copfosnak nem volt dolga. Csak a játék. 

Néha azonban neki is adtak feladatot, de abból mindig galiba kerekedett. Egyszer Pista mondta neki, hogy vigye ki a teheneket a legelőre, de amikor odaértek, a két tehén összeérintette a szarvát, a kislány megijedt, hogy verekednek, és hazaszaladt. Mire Pista rátalált a tehenekre, már letarolták a kukoricát.

- Ej, nem lehet téged semmire se használni - pörölt vele morcosan Pista.

- No, aztán gyerünk szépen menj is el innen, menj vissza anyádhoz. - tette hozzá Rozi.

A kislány megszeppent, nem tudta, hogy ez most mit jelent, de nem látott semmi engesztelőt Rozi tekintetében, s elindult a kapu felé. Pista egy ideig nézte, hagyta, hadd menjen, aztán utána szaladt, felkapta, megpörgette.

- De hogy mész, te ördögfajzat, te gézengúz.

És már mindketten nevettek.

A kislány tényleg gézengúz volt. Egyszer az újonnan kapott labdája beleesett a kútba. A gyerekek kitalálták, hogy a copfost leeresztik a mélybe, s labdástul felhúzzák. Lefele simán ment minden, de fel nem tudták húzni. A kislány kezével, lábával kapaszkodott a kút mélyén. Aztán a gyerekek megijedtek, hívtak az utcáról egy felnőttet, aki felhúzta a copfost. Majd ez az ember szépen egymás mellé állította őket, és jókora pofont kiosztott mindenkinek. Egyszer a kislányt megkérte a nagypapája, hogy hozzon neki körtét a gyümölcsösből.

- Ne a fáról, hanem a földről a puhábbakat.

A kislány körbejárta az összes körtefát, és hozott több fajtát is.

Nagypapa a székében ülve, nem jól látta a körtéket, az elsőbe beleharapott, amely vackor volt, s erősen összehúzta az ínyét.

- Te megátalkodott, na megállj. Milyen körtét hoztál te nekem? Hol a botom, hogy kiporoljam a fenekedet.

El is kapta a kislányt, de nem bántotta, jól megszorongatta, majd leültette maga mellé.

A kislány nem is vette észre, hogy mikor halt meg a nagypapa. Kicsi volt még hozzá, csak arra emlékezett, hogy élt, de az átmenetre, hogy volt, és most nincs, arra nem.

Onnantól többet alhatott a nagymamával az ágyban.

A gazdaság elvitte minden energiájukat. A két testvér - Rozi is Pista - sokat dolgozott, a nagymama pedig próbálta eladni a terményeket. Sokszor zsidó kereskedők jöttek a városból, hol a nagymama ment be Zalaegerszegre a túróval, vajjal, hol Pista a szekérrel vitte a krumplit, répát, kukoricát.Nem voltak gazdagok, de szegények sem. Volt földjük, erejük, és éldegéltek távol mindentől. A háborúból a kislány semmit sem látott. Csak amikor jöttek az oroszok, és messze nagy fények gyúltak, mondta Pista, hogy szállnak a Sztálin gyertyák. Csácsbozsok régen két falu volt. Csácson volt a templom, Bozsokon a harangláb. A család néha ment el templomba, főleg vasárnap a nagymisére. Máskor inkább dolgoztak.

Nagymama általában az unokájával ment templomba, Róza néni csak néha csatlakozott hozzájuk, Pista soha.

A pap időszakonként meglátogatta őket biciklivel. Elől a kormányon volt egy nagy kosara, meghatározott időpontban felkereste a gazdaházakat élelemért. Nagymama is mindig jól megtömte a kosarát, majd utána kiáltott.

- Aztán meg ne halljam, hogy engem a szószékról szid, hogy nem vagyok ott minden misén!

Pista egyszer bort ajánlott neki, de a pap nem fogadta el, mert nem misebor.

- Hát kár is lenne magába - zsörtölődött Pista.

A háború ellenére, abból semmit nem tapasztalva, így teltek a falu, és a copfos napjai. Igazi vidéki dolgos élet istállóval, tehénkével, szalma illattal, gyümölcsössel, szőlővel, borral. A kislánynak játékos időszak volt ez, gyermekkora legszebb pillanataival. Aztán hírt kaptak a szülőktől, hogy a kis copfosnak testvére született. Nagymama elmagyarázta a kislánynak, hogy mit is jelent ez. A kislány nem értette. Neki itt a nagyinál volt kerek a világ, az anyukájáról sokat meséltek, de ez soha nem volt számára valóság. Neki itt volt a családja, itt pedig nem született testvérke. Nagymama 1944-ben bevitte a kislányt a városi kórházba. A kislány most volt először Zalaegerszegen. Hamar elfáradt a lába. Felkapaszkodott a töpörödött nagymama hátára. Nagymama 140 cm magas volt, háta megerősödött a falusi munkában.

Végül elértek a kórházba, s megmutatták neki a testvérkét, aki egy kisfiú volt. Két gyerek volt az üveg mögött. A kis copfos nézte a két gyereket, s az egyiket belül kiválasztotta magának. Mikor mondták neki, hogy a másik a testvére, nem akarta elhinni, mert az csúnyácskább volt. Végül beletörődött. Anyjával nem találkozott, vagy ha találkozott vele, nem emlékezett rá. Végül is az anyja nem volt több neki mint egy nő a kórházból, nem ismerte, nem ismert rá, nem ugrott a karjába, nem kérte, hogy bújjon hozzá.

Hazafele a nagymama gondolt egyet, s bementek a moziba. Ez olyan meglepetés volt a 6 éves kislánynak, mert még soha nem volt életében moziban.

Aztán a film előtti híradóban sok katonát, és szuronyos embert mutattak, ezért idő előtt kimentek a moziból, s hazaindultak.

Vége lett a háborúnak, jöttek a békés időszakok, sokat kellett dolgozni, az országban kevés volt az élelem. Ekkor már csak négyen voltak, nagypapa már rég nem élt. Egyik este bement a kislány a szobába, a nagymama az ágyban feküdt. A kislány azt hitte huncutkodik. Megpróbálta nyitogatta a szemét, de a nagymama szemhéja mindig visszacsukódott.

- Nagyi, ne huncutkodj - mondta neki a kislány.

Egy darabig próbálta még, de továbbra sem sikerült neki. Leült a székre, várt, s nézte. Aztán gondolt egyet, megunta ezt a játékot, itt hagyta a nagyit, és kiment a kertbe.

Róza néni, a keresztanyája egyszer fordult egyet a háznál. A copfos szólt Róza néninek.

- A nagyi nem akarja kinyitni a szemét.

A keresztanyája, amikor meglátta a nagymamát, elsikoltotta magát.

Ekkor ijedt meg a copfos.

A temetésre kapott egy bocskai kabátot, abban búcsúztatta el a nagymamáját.

A két testvér, Róza és Pista továbbra is keményen dolgozott, ők nem tudtak napközben a háznál lenni és a kislánnyal foglalkozni. A kislánynak lezárult gyermekkorának első szakasza, 6 éves lett. A háború is véget ért, a copfosnak iskolába kellett mennie. A két testvér nem vállalta tovább a kislány nevelését, visszaadták a kis copfost harmadik testvérüknek, a kislány anyjának.

A kislány idegennek érezte magát az "új" családjában, anyja nem volt olyan huncut, olyan kedves, olyan gyengéd, mint amilyen a nagyi volt. Az apja süketen született, ez nehezítette a kapcsolatteremtést. Apai ágon tehetős rokonság volt, de a süket, írástudatlan gyermeküket a sorscsapásának tekintették. Az apja süketsége ellenére belül érezte, hogy milyen lehet a kislány érzelemvilága. Ölébe ültette, próbált fejből mesélni neki valamit, aztán elment és hozott egy kis nyuszit. Ennek a kislány nagyon örült.

Máskor, amikor az apja jött haza a tehénpásztorkodásból, mert más munkát nem nagyon adtak neki, mindig mondta a kislánynak, hogy "na mit hoztam neked?". És már nyitotta is a tarisznyáját. A meglepetés lehet, hogy egy darab kenyér vagy egy alma volt csak, de a kis copfos, aki már kezdte elveszíteni a copfjait, mindig nagyon örült neki.

Öcsikéjével játszani nem tudott, 6 évvel idősebb volt, az öccse, még beszélni sem tudott. Sokszor az anyjuk letette őket egy fa alá, s ő pedig egész nap dolgozott az uradalom földjein.

Egyszer megkérte az anyja, hogy babakocsiban vigyázzon az öccsére. A kis copfos pedig egy lejtőn elengedte a babakocsit, az pedig felborult, a kis öccse pedig kiesett. Nagyon kikapott.

Anyja mogorva volt, és befele forduló. Talán azért is, mert az igazi nagy szerelmét elvitte az első háború. Csak amolyan kényszerházasságban élt ezzel a süket, írástudatlan emberrel.

A háborúk, a nehéz élet, az érzelmi csalódások megtörték a kislány anyjának az idegrendszerét. Apját nagyon nem érdekelte ez, hiszen süket volt, ő nem hallotta az asszony kiabálását, téveszmés kirohanásait. Hol az oroszoktól félt az asszony, hol az amerikaiaktól, hol a kereskedőket szidta. A két testvér összebújt, féltek. Hol volt ez már attól, amikor a nagymamájával bújt össze a dunyha alatt.

Anyja néha hálóingben szaladt ki, meg sem állt Zalaegerszegig, ott is ordibált késő éjjel az utcán, majd kirakatokat dobott be kővel. A vége mindig rendőrség lett, és kórház.

A kislány, aki már közben nagylány lett, elment a kórházba, hogy elhozza az anyját. Az elmegyógyintézet kerítése mellett haladt lehajtott fejjel gondolataiba süppedve, anyját jött meglátogatni. Már csak egy sarok, aztán balra, és ott a kapu. Hideg volt, a novemberi szél már a téli fagyot idézte. Hirtelen egy kéz kinyúlt a kerítésen keresztül, és elkapta a lányt. Csak úgy tudott menekülni az elmebeteg szorításából, hogy kibújt a kabátjából, és szaladt. A kórházban bevitték az egyik orvosi rendelőbe, nyugtatót adtak neki. Megtalálták a kabátját is, visszaadták neki. Anyjáért jött, de azt hitte ő is itt marad, olyan sokkot kapott. Kifakadt az orvosnak.

- Miért van neki ilyen anyja, miért nem tud vele kedves lenni? Más lányok büszkén mutatják mit varrt nekik az anyjuk, én csak belül sírhatok, hogy ilyen az én anyám, ő nem is figyel rám.

Az orvos megpróbálta elmagyarázni a már majdnem nagylánynak, hogy milyen betegségről van szó. Közben az egyik ápoló bekísérte az anyját. A lány meglátta, odarohant hozzá, és sírt.

- Ne haragudj anyám, azt képzeltem hogy nem szeretsz, ne haragudj.

Az anyja ránézett, majd azt mondta hidegen, hogy "jó".

Anyját néha hazaengedték, amikor az orvosok azt remélték, hogy jobban van. Otthon az anyja lázasan munkába temetkezett. Kimeszelt, felmosott, zoknit stoppolt, kimosta az összes függönyt. A két gyerek meg se mert mukkanni, inkább csöndben voltak, mint hogy jöjjön egy újabb roham.

A nagylány 14 éves lett, copfja nem volt már, viszont kibontott göndör, fél hosszú haja korabeli színésznőket idézte. A fiúk is többet nézték, mint korábban. Egyszer azonban megbetegedett, legalábbis úgy vélte. Komoly vérzése lett, és elállítani sem tudta. Az ágy is teljesen véres lett. Az anyja szótlanul kimosta. A lány kérdezni nem mert, és panaszkodni sem az anyjának. Anyja adott neki 2 fehér rongyot.

- Ezt dugd a bugyidba.

Sírva ment az iskolába. Osztálytársai akikkel jóban volt, kérdezték, hogy mi baja.

- Megbetegedtem. Alul teljesen vérzem, nem akar elállni.

- Jaj te ki buta, hiszen, nő lettél, ez nem betegség.

Még szerencse hogy az osztálytársai kaptak okítást otthon.

Befejezte a 8 elemit, de szakmája nem volt még.

Anyja hosszú időre elmegyógyintézetbe került.

Hárman maradtak, apja, aki továbbra is pásztorként dolgozott, az öccse, s ő.

Nagyon nehezen éltek, képtelenek voltak ellátni magukat. A lány egyszer bement a városba, hogy munkát keressen magának. Az akkori törvények szerint 15 év alatt nem vállalhattak az emberek munkát. A kislánynak azonban kellett a pénz.

A honvédséghez ment, valamilyen tiszt elé került, s miközben előadta kérését, elsírta magát. A tiszt megsajnálta, elé tett egy papírt, s kérte, hogy írjon egy önéletrajzot. A lány fogta a tollat, nézte a papírt, erősen gondolkodott, mit is várnak tőle, kilátástalannak látta a helyzetét, pedig neki pénzt kell keresnie. A papírra nem írt semmit, csak nézte az üres fehér lapot, aztán egy csepp jelent meg a papíron, aztán a következő, s még egy. A tiszt odament hozzá, a kislány felnézett.

- Én nem tudom mi az az önéletrajz - mondta felszakadó sírással.

Az állást megkapta, de annyi pénzt nem keresett vele, hogy naponta hazajárjon, ezért ott aludt a laktanyában, s csak hétvégenként látogatta meg apját, öccsét.

Öcsikéje közben növekedett, iskolaéretté vált, de iskolába még sem került. Apjánál volt továbbra is, aki sok időt töltött a nyájjal, így az öcsikére nem nagyon tudott figyelni, süketsége is hátráltatta a kommunikációban. Aztán már a gyámügy kereste, hiszen 8 éves lett a kisfiú, de még mindig nem íratták be az elemibe. Végül a hivatal döntést hozott arról, hogy a lány öccsét intézetbe kell adni. A lány olvasta el a levelet, hiszen az apja olvasni sem tudott. Értelmezte az értelmezhetetlent, az öccsét el kell vinnie intézetbe. A minisztériumi levél határidőt szabott, az utolsó pillanatig húzták az indulást. Apja nem tudott pénzt adni az utazásra sem. A lány összekuporgatta az utazásra a pénzt. Öccse tiltakozott, nővére próbálta vigasztalni, hogy ez csak átmeneti intézkedés, aztán hazajöhet, de ezt maga sem hitte el. Fiatal volt még, alig múlt 15 éves, ő volt a családban a legérettebb, de a világot nem értette, nem is készítették fel arra, hogy értse. A lány kérte a munkahelyén, hogy egy napra elmehessen, mert gyereköccsét intézetbe kell vinnie. Azon az este otthon aludt apjával és öccsével. Az utolsó este csöndesen telt, apjával sem tudott beszélgetni, nem volt kedve hangosan kiabálni, hogy süket apja halljon valamit. Korán feküdtek le, mert másnap a reggeli vonattal akartak indulni.

Budapesten még egyik gyerek sem volt, nagy volt a tömeg a Keleti pályaudvaron, embereket kérdezett meg a lány, hogy merre induljanak az öccsével. Pénzük nem volt, ezért gyalogosan vágtak neki a városnak, bár szívesen kipróbálták volna a villamost, amely hangosan kanyarodott a Keleti előtti téren.

A megadott címen meglepetten fogadták őket. Egy ügyintéző elkérte a lánytól a papírt, s olvasta saját minisztériumának határozatát. A lap alján a végzés, a kisfiút a kecskeméti intézeti nevelőbe kell vinni.

- Kislány, nem ide Budapestre kell hozni a kisfiút, hanem Kecskemétre. Itt van a papír alján - mondta a minisztériumi ügyintéző.

A lány nézte a papírt, de most sem értett mindent rajta, csak érezte, hogy valamit másképpen kellett volna csinálnia. Az ijedtséget látta rajta a hivatalnok, és több köréjük gyűlt minisztériumi dolgozó.

- Ettetek ma valamit? - kérdezte az egyikük.

A két gyerek megszeppenten tagadóan ingatta a fejét. A kérdező röviddel később hozott kakaót, és kiflit.

A kifli ismerős volt, a kakaó nem. Az otthoni tej zsíros, finom, frissen meleg. A kakaó nem volt olyan tejszínes, de édes volt és csokis. Nagyon ízlett nekik.

Közben az egyik hivatalnok telefonálgatott, próbált megoldást találni.

Visszajött és közölte:

Csepelen van hely, a lány öccsét oda is elviheti, nem kell külön Kecskemétre utazni.

Ez megkönnyebbülés volt a lány számára, mert arra nem lett volna pénze, hogy Kecskemétre is elutazzanak.

A csepeli intézetet nagy kerítéssel választották el a külvilágtól. Hatalmas kovácsoltvas kapuja nyikorgott, amikor kinyitották. A lány öccse erősebben fogta meg nővére kezét. Kemény élethelyzethez szokott intézeti dolgozókat is meglepte, hogy a kisfiút nem szülei, hanem még gyermeknővére hozta el. Külön megindító volt, ahogy a két gyermek, mint a káposztalevelek borultak egymásra, s sírtak egymás vállán. A lány számára most vált valósággá, hogy öccsét itt kell hagyni ebben a rideg környezetben.

Az igazgató megszánta őket, és engedélyezte, hogy egy éjszakát a lány ott aludhasson az intézetben. De ez csak látszatmegoldás volt. A másnap könyörtelenül eljött, s a tegnapi szakítás mára halasztódott. A lány még megpróbálta vigasztalni öccsét, nyugtatta, hogy ez csak időleges döntés, és hamarosan kikerül innen, de ezt egyikük sem hitte el.

Hazafele üres lélekkel utazott a lány, próbálta gondolatait abba az irányba fordítani, miképpen láthatja öccsét újra, de valahányszor nekirugaszkodott a gondolatnak, nem volt megoldás.

A négytagú család négy részre szakadt. Lány a laktanyában dolgozott, öccse Csepelen az intézetben nevelkedett, apja valami gazdaságnál disznókat őrzött, anyja egy németek által épített barakkban élt, amit elmegyógyintézetnek átalakítottak át.

Hol voltak már a békés nagymamával töltött pillanatok. Vajon mi lehet keresztanyjával, Pistával.

A copf nélküli bodrozott hajú lány élni akart, túlélni, valami jobbat teremteni, mint amit a sors neki juttatott. Dolgozni, és saját családot alapítani, összehozni újra az elveszett, tőle elszakadt családtagjait.

Nagyon szerette a muzsikát, a táncot, ha hallotta a zenét, már lábai maguktól elkezdtek mozogni, már perdült volna, már a parkettán termett volna. Szombatonként táncos esték voltak a városban, a fiatalok egész héten vagy tanultak, vagy dolgoztak, de közben mind a hétvégét várták. Bodrozott hajúnak is ez volt az ünnep. Barátnőivel ment el, akik hasonlóan táncos lábúak voltak, sokat nem is kellett várniuk, azonnal jöttek a kérők, már perdült-fordult velük a világ.

Pista katona volt, fiatal, jóképű fiú, nem az a táncos lábú, de megtetszettek egymásnak. Bodrozott hajúnak imponált Pista széles válla, magas homloka, magabiztossága.

Pista olyannak tűnt, akire lehet támaszkodni. Néhány hónapig jártak együtt, amikor Pista Budapestre került. Dönteniük kellett, hogy miképpen legyen a jövőben. Pista az Ásványőrlőben dolgozott, a katonaságtól leszerelt. Nehéz munkát végzett, zsákokat pakolt ki vagonokból. Nehéz volt, de jól bírta, és az akkori fizetésekhez képest nagyon sokat keresett.

Bodrozott hajú úgy döntött, hogy Budapestre költözik, itt vállal munkát fonónőkét. A munka három műszakos volt, nagyon nehéz, de közel nem keresett vele annyit, mint Pista. Idegen volt neki Budapest, apjától is távol volt, de az öccse fontosabb volt neki. Minden héten meglátogatta, hétvégeken kihozta, Pistával elvitte vendéglőbe. Mindig májgombóclevest rendelt neki, mert egyszer azt hallotta, hogy az erősít.

Bodrozott hajú, aki elvesztette a copfjait más családot szeretett volna, mint amit neki adott az ég, gyerekeket, akik jobb helyzetben élnek majd, mint ahogy ő élt. Jobb anya akart lenni, mint ami neki jutott. És mindenképpen szerette volna, ha családtagjai hozzá kerülnek. Ennek azonban fizikai gátjai voltak, hiszen egy nehezen szerzett szoba-konyhában éltek, amiben se WC, se fürdőszoba nem volt.

Elmebeteg anyját mégis magához vette. Ennek ára volt, rendszeresen orvoshoz kellett vinnie, időszakonként gyógyszeres és kórházi kezelést kapott.

Bodrozott hajú igyekezett mindenben segíteni beteg anyját, látogatni öcsikéjét, és levél útján tartani a kapcsolatot az apjával.

Aztán bekövetkezett, amire mindig is vágyott, terhes lett. Egyre gömbölyödött, és remélte hogy a megszületendő kis poronty elmeháborodott anyjának is gyógyulást hoz. Neki is olyan öröm lesz, mint bodrozott nagymamájának volt ő, a copfos. Azonban a magzatot nem tudta megtartani. Kórházba kellett mennie, anyját azonban nem hagyhatta magára, vitte őt is a kórházba. Bekészített pokrócot, hogy a taxit ne vérezze össze. A kórházi nőgyógyász azonnal rendelkezett arról, hogy befeküdjön, de a bodrozott hajú lány anyja hallani sem akart erről, valami ellenséget látott az orvosban, és a saját lányában, aki el akarja őt dobni, ezért akar kórházba vonulni.

A lány megígérte az orvosnak, hogy visszajön, csak az anyját egy másik kórházba elviszi, ahol kezelni szokták, már úgyis aktuális a következő kezelés, s utána remélve, hogy nem vérez el, visszajön.

Anyja hallani nem akart róla, a lány próbálta elmagyarázni, de az anyja nem volt befogadó. Nagy nehezen el tudta csalni a másik kórházba, közben elvetélt magzata vérzett, amit próbált elkötni. Az elmegyógyintézetnél nagy sor volt, könyörgött a lány, hogy engedjék előre a helyzetére való tekintettel.

Bent az orvosnál, a lány mesélte a saját és anyja baját. Az anyja csöndben volt, meg se szólalt, csak érezte, hogy valami készül ellene. Ebben a helyzetben kitört, mint a vulkán, a rendelőben az asztalról mindent lesöpört, felborított, már szaladtak is a kényszerzubbonnyal, lefogták az anyját, a lánynak ez borzalom és megnyugvás is volt egyszerre. Rossz volt anyját így látni, eltorzult arca örökre beégett az emlékezetébe.

A másik kórházban az orvosok még idejében ellátták, vérzését elállították, magzatát kivették.

Igazi családot szeretett volna a lány, gyerekkel, családtagjainak összehozásával, de ez most egyre messzebb került. Újra négyfelé volt a családja, gyereke is elment, megint partszélén érezte magát.

Aztán felgyógyult, megerősödött, és 21 évesen, 1959-ben újra teherbe esett.

Nekem, mint mesélőnek ez nagy örömömre szolgál leírni, hiszen én voltam az új kezdő élet benne.

Anyját rám való tekintettel nem adták ki, nagyanyám örökre elmegyógyintézetbe került.

Nagyapám is élt szüleimmel a szoba-konyhában egy rövid időt, de aztán Türjére, valamilyen egyházközösségbe került, mert ott délben is kapott meleg ételt, és nem a tegnapi vacsoramaradékot kellett újra melegítve megennie, és dolgozhatott a ház körül, amit szeretett. Röviddel utána kicsit megpocakosodva a jólléttől, meghalt.

Figyelme sok szempontból innentől rám irányult. Új élet indult számára, de ezt majd máskor mesélem el.