5. nap - Olaszország

Post date: 2014.09.05. 19:09:20

Bő húsz éve voltunk először Velencében. Akkor Luca páréves volt, Máté 2-vel több. Akkor jó ötletnek tűnt nyitott babakocsival jönnünk, a két gyereket betettük a kocsiba, sokszor el is aludtak, és gyorsan közlekedhettünk, nem kellett várni a kicsik tipegését. Csak Velence volt problémás, mert minden lagúna fölötti lépcsős hídon át kellett cipelni a gyerekeket babakocsival együtt. Megváltozott a helyzet. Most magunk átcipelése a gond. Ez a pár nap kemény menetelése, ez a napi 10 km gyaloglás és folytonos álldogálás a városokban, múzeumokban, teljesen lefárasztott bennünket. Anna ma már csak belém kapaszkodva tudott feljönni a Rialto hídjára. Az én derekam is beállt az elmúlt napok sok állása miatt. De holnap utazunk haza. :-)

Ma kb. 1 km-t kellett gyalogolni addig a templomig, ami miatt tulajdonképpen idejöttünk. Megtaláltuk azt a csempét, amire Anna kíváncsi volt. Mellesleg gyorsan ki is zavartak bennünket, mert temetés volt. Itt Velencében minden hajóra van komponálva. A koporsószállító is hajó. A mentő "kocsi" is hajó. A kukás "autó" is hajó, és persze a taxi is, meg a busz is. 

A templom után hajóba vágtuk magunkat, aztán elmentünk a városi múzeumba. Anna úgy emlékezett, hogy kicsi múzeum. Hát nem az, böhöm nagy volt. Rutinosan megbeszéltem Annával, hogy 3-4 óra múlva találkozunk a kijáratnál.

Én közben nemcsak ezt a múzeumot néztem meg, hanem a Dózse palotát is (Anna csak ezt). Voltam már itt, de kibővítették a látnivalókat. Most át lehetett menni a börtönökbe is. Azaz a sóhajok hídján átmentem, amit eddig csak kintről fotózhattam. Érdekes váltás a Dózse palota színpompája után a börtön rettentő rideg világa, pedig csak 6 méter hosszú folyosó választja el őket. Malacól nagyságú ajtaja volt a celláknak. Készítettek egy mini kiállítást a rabok falra vésett rajzaiból, felirataiból. Olyan szöveget is találtam, hogy "fasiszta", meg "Lenin". Vagyis ezt még a 20 században is használták.

Ekkor már 4 óra elmúlt, teljesen kifáradtunk, csak reggelit ettünk, tehát megcéloztunk egy éttermet. Annát rávettem, hogy a Canale Grande mellett üljünk be valahova. Az ugyan megint 1 km, de legalább közelbe kerül a szállásunk is. Nagyjából életet leheltünk magunkba, aztán irány haza.

Itthon átnéztük a képeket, közte ezt is, ami a múzeumban készült.

Most még gondolkodunk azon, hogy utoljára elmenjünk enni valahová.

Erről majd szóban. Holnap újra otthon :-)