Apám

Apám Polgáron született 1934. március 4-én. Polgár kisváros, Miskolc felé található.

Főleg mezőgazdasággal foglalkoztak az itteni emberek, a környék egy nagy lapos terület.

Aput nagyanyám leányanyaként szülte nagyon fiatalon. Apját nem ismerte.

Pár évig nevelte, majd odaadta az anyjának, vagyis apám nagymamájának, az én dédnagyanyámnak. Apu nála nevelkedett 10 évig úgy, hogy az anyjával nem is találkozott, mivel ő Budapestre költözött!!

Apám anyja cselédként dolgozik Budapesten és szült még egy gyereket megint csak leányanyaként. Az ő neve Ica.

Aztán talált egy embert (Kosiba József), aki nem volt egy férfiideál, de elfogadta apu anyját úgy, hogy volt már neki egy lánya és saját nevére vette Icát. Apu létéről ekkor még hallgatott a nagymamám. Tóth Ilona, azaz a nagyanyám és Kosiba József mostoha nagyapám összeházasodtak Budapesten.

Megszületik egyetlen közös gyermekük, Éva. Ő volt a kis kedvenc.

A család nélkülözik, ezért visszaköltöznek Polgárra, s ekkor derül ki Kosiba József számára, hogy a két lány mellett van még egy fiúgyerek is, apám.

Aput magukhoz veszik, de csak a műhelyben aludhatott a tyúkokkal. Apám soha nem alhatott a szobában, mint a lányok. A lányok kihasználták, hogy ők a kedvencek, sokat froclizták, eljátszották, hogy apám bántja őket.

Kosiba bácsi, mostoha nagyapám két dologról volt ismert: rengeteget ivott és a foglalkozása bádogos volt.

A környéken ő végezte az épületek bádogos munkáit. Pl. Polgár templomának ereszét is ő csinálta.

Apám, mint fiatalember vagy inkább mint gyerek, hamar elkezdett dolgozni a bádogos nevelő apja mellett.

Apám folyamatosan úgy érezte, hogy ő csak másodvonalbeli gyermek, a lánytestvérei mindig előnyt élveztek.

Többször próbált önállósodni, elment 14 évesen dolgozni (marhákat őrizni), de a pénzt folyton elszedték tőle.

Fiatalon, 16 évesen úgy döntött, hogy otthagyja a szülői házat, ez 1950-ben történt.

Először egy mezőgazdasági üzemben, majd egy miskolci építkezésen kezdett dolgozni segédmunkásként, mivel tanulni nem nagyon tudott, ezért szakmája sem volt.

Félévente járt haza, de állandóan csak apám pénze kellett volna a családnak.

Miskolc után Ózd következett. Közben vasbetonszerelőnek tanult. 1951-ben VB, azaz vasbeton szakvizsgát tesz.

Továbbra is Ózdon dolgozik, egy nagy víztornyot építenek.

Az 1952. februárjában készült képen baloldalon apám, jobb oldalon Misi barátja. Apám itt éppen 18 éves.

Munka közben. Az ózdi hűtőtornyot építik. 1952. májusában készült kép (eleje és hátulja). Két Tóth István is van a képen. Apám piros karikával jelölve.

Egyszer levelet kapott otthonról, hogy az anyja beteg. Kiderült, hogy nem is beteg, csak meg akarták nősíteni. Egyetlen napot aludt otthon, majd gyorsan távozott.

Ekkor, 1953-ban jelentkezett először katonának, tisztnek a tiszti iskolába.

Azonban tanulmányának közepén, 1954-ben azt mondták neki, hogy még sem lehet tiszt, mert az apja bádogos kisiparos. Rákosi korszak közepén vagyunk, a származás fontos. Viszont engedélyezték, hogy a kötelező 2 éves katonai szolgálatát befejezze. Ekkor, 1954-ben levezényelték Zalaegerszegre, itt találkozott anyámmal. Anyu 16 éves, apu 20. 

Ilyennek látta őt anyu először:

Kezdetben anyu nem vette komolyan apámat, érdeklődésük sem volt azonos. Anyu szeretett táncolni Zalaegerszegen a Bárány étterem első emeletén, apám nem volt egy táncos lábú. A kapcsolatuk apám leszerelésekor vált szorossá. 1955-ben a leszerelése után apám visszakerült Budapestre. Sokat leveleztek.

Leszereléskor egyetlen ruhája volt csak, mert a katonaság alatt anyja eladta mindenét.

Apám hirdetés alapján keresett magának Budapesten munkát, olyat, ahol munkásszállást is biztosítottak. Így került az Ásványőrlőbe.

Nehéz zsákokat kellett cipelniük. Mivel pénze nem volt egyáltalán, az első két nap koplalása után, odaállt a főnöke elé, hogy adjon kölcsönt neki, mert így 1 hónapig, az első fizetésig nem tudja az 50 kg-os zsákokat cipelni. Kapott 300 Ft-ot kölcsönbe. Így nézett ki apám az Ásványőrlőben (balról a harmadik).

Anyukám öccse Zalaegerszegről Budapestre került intézetbe, mivel anyukám szülei nem tudták a kisfiút ellátni. 16 éves anyukám is szeretett volna öccse közelében lenni, ezért különösen vágyott rá, hogy Zalaegerszegről Budapestre kerüljön.

Kezdetben Apám és anyám leveleztek. Aztán apám talált anyámnak munkahelyet a Magyar Pamutiparnál.

Apám 1954 és 1962 között dolgozott az Ásványőrlőben. Kezdetben vagonokat lapátolt ki-be 1700 Ft/hó fizetésért, később 50 kg-os zsákokat pakolt ki-be 2500 Ft/hó fizetésért. Ez óriási nagy pénz volt akkor. Anyu 500 forintért rohangált 3 műszakban egy hosszú gép körül az orsók között.

Apám szépen tudott költeni magára már, jól kereső embernek számított. Ezt az öltönyt, és a pálmafás nyakkendőt az esküvő előtt vette:

A kép hátulján a Pityu aláírás ma furcsán hangzik. Anyu ekkor még a menyasszonya volt, 1956 közepén járunk.

Apám néha hazament Polgárra, a szülővárosába, s vitt cipőt, ruhát ajándékba, de inkább azt kérdezte az anyja, hogy „pénzt nem tudsz adni? „

Egyszer apu hazament Polgárra, s vitte menyasszonya (anyukám) fényképét, de apám anyja leszólta a kép alapján az anyámat. Ez a kép napra pontosan házasságuk előtt 1 évvel készült. A kép hátulján lévő szövegtől (Forró szeretettel egy ismeretlen Édesanyának) én biztosan meghatódtam volna.

1959-ben születtem meg én.

1962-ben az egyik katonatiszt emlékezett apámra 1954-ből, és visszahívta tiszthelyettesnek.

Apám 7 év zsákcipeléstől elfáradt. Ugyan sokat keresett vele, de nyugodtabb állásra vágyott, így másodszor is jelentkezett hivatásos katonának.

Amikor gyerek voltam, szüleim nem tudtak elvinni nyáron üdülni. Sokszor odaadtak másoknak vidékre, sok nyaramat kollégák, rokonok vidéki házában töltöttem. Szerettem, sok élménnyel gazdagodtam. És voltam Polgáron, apám szüleinél is a Kosiba családnál. De itt nem szerettem lenni. Apámnak nagyon nehéz gyerekkora volt, s erről személyesen is sikerült meggyőződnöm.

A legmegrázóbb élményem az volt, amikor a nagyanyám a kés tompábbik élével a fejemre csapott.

Párszor meglátogattam a dédanyámat (apu nála nevelkedett 10 éves koráig). Egy kis egyszerű parasztházban lakott, 90 éves volt, én 10 körül. Megkínált sütivel is. Valószínű hónapokkal korábban sütötte, mert ehetetlen volt, de a vendégeknek tartogatta. Arra világosan emlékszem, ahogy apámnak mutattam, hogy mindenképpen meg kell ennünk a kőkemény, több hónapos sütit. Fogaim nem törtek bele szerencsére.

Kosiba nagyapám rengeteget ivott, de az a típus volt, aki nem durvult, hanem kedves aranyos emberré vált. Szóval nekem ezzel nem volt gondom gyerekként sem. Aztán amikor egyszer lementünk meglátogatni, megint csak azért, hogy engem beadjanak nyárra, Kosiba bácsi már nem ivott, csak tejet. Egyik pillanatról a másikra befejezte az ivást. Megdöbbentő volt.

Anyukám is szenvedhetett miattam, telefon nem volt, táviratban kommunikáltunk egymással, szegénykém többször értem akart jönni, mikor kiderült, hogy mennyire nem éreztem jól magam az apai nagyszülőknél.

Kosiba bácsi (azaz mostoha nagyapám) hamar meghalt, nagyanyám idős korában (90 körül) hunyt el.

Visszatérve apámra, tiszthelyettes lett, de előtte még be kellett fejeznie az általános iskolát is. Anyám és apám ugyanabba az általánosba jártak estire, mint én később elemibe. Anyám egy évvel hamarabb fejezte be az általánost (1964), mint ahogy én elkezdtem azt.

Apám a tiszthelyettesi iskolát kiváló eredménnyel végezte 1963-ban (apám középen):

Aztán mindketten elvégezték a gimnáziumot, anyuval kb. egy időben jártunk gimibe, még arra is emlékszem, hogy korrepetáltam is, bár reménytelen diák volt a reáltantárgyak tekintetében. Szüleim gimnáziumi bizonyítványait tapintatból nem teszem ki. Nem voltak túl fényesek.

Apám életének meghatározó történése volt a balesete (30 éves volt). Éppen értem jött az óvodába, amikor a villamossíneken átszaladt, megcsúszott, beverte a fejét, majd agyműtétet hajtottak végre rajta, több mint 3 hétig volt kómában. A balesete után nem érzett szagot, egyik fülére nem hallott, nem érzett ízeket. 

Egyébként nyugodt természete a balesete hatására ingerültté, arrogánssá vált. 50 éven keresztül erős nyugtatókat kellett szednie, az agyműtéte után más emberré vált. 

Gyermekként nem kapta meg azt a törődést, amit egy átlagos gyerek megkaphatott. Anyja nem élt vele, apja sohasem volt.

Azt hiszem segítőkészségében mindig ezt a hiányt próbálta kompenzálni. Mert segíteni mindig akart. Lehet, hogy veszekedett, de segíteni mindig akart.

Az agyműtét és a betegségének következményei miatt 1977-ben leszázalékolták, és rokkant nyugdíjazták. Ekkor 43 éves volt. De nem nyugodott le, továbbdolgozott, de már kisegítő munkakörökben, legtöbb esetben portásként. Sok munkahelye volt.

Készült egy utolsó kép is. Előzménye, hogy apámat utolsó idejében én ápoltam. Anyut hozzám "menekítettem", s egyszer anyu meglátogatta apámat. Vendég falubeliek is jöttek, de anyukám derékfájdalma miatt a másik szobában lefeküdt. Aztán egyszer apám felkelt saját betegágyából, átment anyuhoz, s lefeküdt mellé.

Beszélgettek egy kicsit.

Ezenkívül még egyszer találkoztak. 

Apámmal életemben sok konfliktusom volt. Hirtelen, ideges természetű ember volt, sokszor kiszámíthatatlan, talán az agyműtéte miatt is. A katonaság sem segített abban, hogy nyugodtan, kiegyensúlyozottan éljen, gondolkodjon.

Azonban képesek voltunk mindketten a másiknak megbocsájtani. Ő is, én is.

Az utolsó hetekben időm nagy részét nála töltöttem, majd odaköltöztem. Nem nagyon tudtunk kommunikálni. Sokszor suttogva mondta el egészséges ember számára érthetetlen gondolatait. Kézjelekkel beszélgettünk. Én megértettem mit akar, segítettem neki az elemi szükségletek szintjén, ő pedig végtelenül hálás volt. Sokszor két kezével puszit dobott felém, majd elsuttogta, hogy mindent nagyon köszön.

Nem volt vita, nem volt hangos szó, békésen teltek a nappalok, esték, éjszakák. Ő folyamatosan csendesedett.

Így békével köszöntünk el egymástól.