2011.12 - Tüntetés

Nem vagyok egy tüntető fajta.

Inkább jellemző rám, hogy elefántcsonttoronyba vonulok, mint ki a nyilvánosság elé, inkább a természetbe megyek, mint a városba.

Most mégis, december 23-án, szenteste előtt egy nappal bementem tüntetni a kormány ellen.

Nem bírom elviselni a kormány nagy arcú, pökhendi politikáját, amely alap nélküli, mert a gazdaság számai sorra romlanak, s az intézkedések sem a javulás irányába mutatnak. És mindezt megfejelik a demokratikus intézmények leépítésével.

Kezdetben csak figyeltem, aztán adtak egy sípot, azt el kezdtem fújni. Először csak kicsit, aztán teli tüdővel.

A nép skandálta a szabadságot, és hasonlókat. Néztem mások arcát, mások száját. Kezdetben csak magamnak mondtam a rigmust, aztán csöndesen, később egyre hangosabban üvöltöttem én is.

Magával ragadott a lelkesedésük.

Orbánt sokan utálják, sokan imádják. Nagyon megosztó személyiség. Nagy szerencse Magyarország számára, hogy nem az 1900-as évek elején, közepén élt. Nagy szerencse a világnak, hogy nem egy nagyméretű országban született.

Már 10 évvel ezelőtt furcsa volt néznem a nagygyűléseit. Remek szónok, ez a legnagyobb erénye, magával ragadóan beszél, és a nép hálás, ütemes tapssal élteti a vezért. Aztán a nép vált: "Viktor, Viktor, Viktor", közben a tömegek minden szótagnál összeütik a tenyerüket. Ö pedig körbenéz, és mosolyog. Ez a mosoly beégett a retinámba, az agyamba.

Biztos ilyenkor nem jutott eszébe, hogy pár tíz évvel korábban azt skandálta a tömeg, hogy "Éljen Rákosi, éljen Rákosi ...."

Jó, jó mondják erre többen, de azt kényszerből üvöltötték, most pedig örömmel, maguktól (egyébkén ez nem teljesen így volt). Nem a tüntetők, nem az emberek oldaláról nézem a dolgokat, hanem a vezér oldaláról. Látszik Orbánon, ahogy körbenéz, hogy milyen elégedett, hagy ne mondjam, önelégült.

Rákosi 1950 körül volt a csúcson, őt követte Kádár, aki a szovjeteket behívva leverte az 56-os forradalmat.

Kádár nagyon sokáig nem volt elfogadható a világ számára. 1973-ban utazott először nem szocialista országba, konkrétan Németországba (akkori NSZK-ba), ha jól emlékszem Münchenbe. Nem nagy küldöttség utazott ki, egy kis repülő vitte a küldöttséget. Kádárnak egy nagy teremben kellett előadást tartania magyarul. Erről az akkori sajtó számolt be. Nagyon sok magyar volt jelen, vélhetően korábban emigráltak. Ekkor Magyarország megítélése változott. amolyan renitensek voltunk a szocialista tömbben, reformokat kezdeményeztünk, engedtük a kisebb magáncégek működését. Magyarország volt a "legvidámabb barakk", és a "magyarok építik a gulyás kommunizmust".

Amikor Kádár belépett a terembe, az ott lévők skandálni kezdték: "Kádár, Kádár, Kádár ....".

1956 után Rákosi volt az utolsó vezér, akinek a nevét ütemes taps kísérete mellett skandálták.

Amikor Kádár szembesült az ilyenfajta köszöntéssel, megköszörülte a torkát, és először azt mondta: "Köszönöm, de nálunk ez már nem szokás".

Kádár akkor még nem tudta, hogy van egy kisfiú, aki éppen homokozik a társaival a téren, s akinek a nevét később skandálni fogják, ami nem gond, de ő ezt kívánja majd, sőt szónoki képességeit arra fogja használni, hogy ez még inkább így is legyen.

Ha focistaként nem volt sikeres, legalább politikusként legyen népvezér. De miért pont itt!!!