2015.01 - Beteg és Kórház

Magyarországról jöttem, mesterségem címere B.... Azaz BETEG. 

Felnőtt ember ritkán találkozik gyerekvírussal, de akkor az frenetikus hatású. Sokkal durvábban elbánik a felnőttel, mint a gyerekkel. Egyszer megkértük sógoromat, hogy vigyázzon Luca lányomra, aki mumpszos volt. Péter agyhártyagyulladást kapott ettől a kis vigyázástól.

Én a barátom gyerekét ölelgettem, meg is lett a következménye.

Magas láz, egyre magasabb. Egyre rosszabbul éreztem magam. Egy vírus ellen nincs mit tenni. Vitamin, folyadék, lázcsillapító. Ezek a szedendő dolgok.

Nálam nem segített. Végül hívtam az ügyeletet.

KÓRHÁZ.

Az ügyelet nem jött ki, mondták, menjek be. Az ügyelet tőlünk 7,5 km-re, kint havazott, mínusz fokok, én lázas. Feleségemnél volt a kocsi, aki viszont a múzeumban ügyelt. Este ½ 8-ra hazaért, s fordultunk is. Az ügyelettől sokat ne várjon az ember, de a vérnyomást, a pulzust, a lázat meg tudják mérni, a nyílt lábszárcsonttörést felismerik. És meg tudják hallgatni a tüdőhangot, s az ügyeletes detektálta a tüdőgyulladásomat. Valószínű a vírus felülfertőződött bakteriálisan.

Beutalt a tüdőszanatóriumba. Azt mondta, nem biztos, bent tartanak, de majd ők eldöntik.

Mentő nincs, hát akkor megyünk a saját kocsinkkal tovább.

Ez a kórház, elég messze van tőlünk, de legalább specialisták.

Én annyira rosszul voltam, hogy Anna intézett mindent, nem is én vezettem, csak ültem magam elé meredve. Lázcsillapítóval 38 fokra le tudtam vinni a lázamat, és köhögtem. Szegény kis Nemecsekre gondoltam A Pál utcai fiúkból. A film végén már félrebeszél a tüdőgyulladástól és a láztól, elszökik otthonról, elmegy megvédeni a barátait a „csatában”. Hiába. A végén meg is hal. Jó könyv, jó film. A film egyes részeit abban az utcában forgatták, ahol laktam. A filmben szereplő gyerekek amerikai gyerekszínészek voltak, a felnőttek magyarok.

Anna megtalálta a megfelelő épület megfelelő emeletét.

Az első reakció a főorvos részéről, hogy mit keresünk itt. Ugyan volt nálunk egy beutaló, hogy ide kell jönnünk, de ez kevés volt. Kint tél, itt nem fogadnak, s megint a kis Nemecsek jutott az eszembe, akinek a nevét a gitt egylet büntetésből csupa kis betűvel írta be a naplóba.

Anna keményen felháborodott, ingerülten visszaszólt az orvosnak. Ekkor felálltam a székemből, megfogtam Anna vállát, hogy nyugi, nyugi. Mindezt az orvos előtt. Nyilván látta mi van velem, s mondta, hogy várjunk. Mindig fontosnak tartottam az „érdekérvényesítő kompromisszum kereső” viselkedést. Fontos a win-win szituációhoz, s ahhoz, hogy elérd, amit akarsz. (Szerintem ebben nagyon jó vagyok.) Konfrontációra konfrontációval válaszolni, az nem segít.

Kb. 1 órát vártunk, aztán felgyorsultak az események. Röntgen, vérvétel. Konklúzió: tüdőgyulladásom van a jobb oldalamon. Otthon gyógyítható (?), kérdeztem bizonytalanul. „Nem életbiztosítás”, jött az orvos válasza.

Mire lement az EKG, a kanül berakása a karomba, este 11 lett. Továbbra is rosszul voltam, szobatársaimnak csak a kezemmel intettem, beszélni nem volt erőm. Mivel induláskor nem készültünk kórházra, ezért se fogkefém, se pizsama. Ruhában aludtam.

A szoba 4 ágyas, a részleg egyfolyosós. Itt mindenki tüdőproblémás. Vagyis mindenki köhög. Vagy csak egy dologra koncentrál, a következő lélegzés sikerére. Nem könnyű. Az egyik ember berregve fújja, és pihegve veszi a levegőt, és berregve beszél.

Én otthon már nem köhögtem, hanem ugatva ordítottam, hiába. Ide beérve azt mondtam magamnak, hogy ne panaszkodj. Amit a szobatársam köhögés címen csinál, az halandó ember számára elképzelhetetlen. 2 órán  keresztül „tisztítja” a tüdejét, valójában okádva üvölt. Általában hajnal 1-3 között. Mellette „alszom”, de a folyosó végén is mindent hallanak. 

A női és a férfi szobák felváltva jönnek egymásután. Értelmetlen. A WC-k a folyosó két végén vannak. Egyik a férfi, a másik a női. Rossz esetben egész folyosót kell gyalogolni. Nem értem. Néhány betegnek az étkezéshez nincs elég levegője, gyaloglás komoly fegyvertény.

Azt sem értettem a 3. napon, amikor már kezdtem felismerni a helyzetet, (addig nem beszéltem senkivel), hogy miért tesznek CODP-s, és vírusos betegeket egy szobába. A CODP-s nem fertőződhet meg, mert meghal, és nyitott ablak mellett hűvös levegőre vágyik, a vírusos, lázas embernek meg nem kedvez a nyitott ablak, mikor kint -8 fok van.

Persze most kérded, hogy mi az a CODP. Én se tudtam. Ez egy olyan asztmásszerű betegség, aminek csak egy vége van. Fulladás. Ezt mindegyikük tudja. 1. fázisban még teljes életet élnek, de már nem tudnak fizikai munkát végezni, a 4. fázisban minden egyes levegővételért megküzdenek.

Néhányan nem 100-asok. Cigiznek, ami nem jó nekik, ami a kórházban tilos, ezért a WC-ben teszik, ahol hatalmas táblával ki van írva, hogy TILOS, ezért tágra nyitják az ablakokat, hogy a füst elmenjen, s legyen nekik friss levegő is. Én meg guggolok a 10 fokban lázasan. Tőlem is kértek cigit. Nagybátyámat is itt műtötték, amikor kivették a tüdejéből a rákot. Annyi dohányos beteget nem láttam a kórházi épület bejárata előtt. Akkor meleg volt, most hideg van. Most a WC-ben teszik.

Minden ajtó nyitva van. Első éjjel többször végigbotorkáltam a folyosón a WC miatt. Mindenhova belátok. Mellettünk lévő szobában cigány asszony tolókocsiban ül, és „alszik”. Mellette az ágya üres. Belőle csövek lógnak. Lélegzik, vagy legalábbis próbál. CODP utolsó fázisában a beteg már nem tud hanyatt feküdni. Akkor még ezt nem tudtam, és azt sem, hogy asszonynak ez volt az utolsó éjszakája. Másnap a család délben összejött. Az asszony hosszú idő után először az ágyban feküdt, már nem kellett küzdeni a légzésért. A lánya keservesen sírt, jajgatott, énekelt. Az egész folyosó hallotta. Szép búcsú volt. Közben valaki a folyosón (pont a szoba előtt) a giccses nótaszót, „édes galambomat” hallgatta a TV-ben. Nagy kontraszt.

Délután újra hangos lett a folyosó.

Egy részeg embert jött be látogatóba. A szobaajtót azonban bezárták előtte. 

„A jó …............, te mocskos …........

Üvöltötte.

Az első pontok alatt egy ősi női mesterséget kell érteni plusz az „anyád” szót tárgyesetben, a második pontok szintén az előzi ősi mesterség szinonimáját jelölik (választékos a magyar nyelv), amely úgy kezdődik, mint ahogy hívják az oroszok a halat hívják, „riba”.

Ezt 10 percig üvöltötte. 

Első nap nem sokat aludtam. Részben magam miatt, részben a CODP-s hányós-köhögős-üvöltése miatt hajnal 3-ig, hajnal 3-tól a tüdőrákos szobatársam mosdatása miatt. Szemem csukva, a fülem nyitva volt. Egy nagyon kedves, 50 kg-os fiatal lány fürdette a 120 kilós 78 éves beteget. A lába trombózisos lett, WC-re sem tud kimenni, vagy egyedül felülni.

Fülem hallgat. „Na Gábor bácsi vetkőzzünk le. Én felhúzom magát. Ezt levesszük, jó? No akkor most a kicsi huszár jön.” Gábor bácsi engedi, majd közli, hogy „régen nagyobb volt”. Mire a lány, „aki a kicsit nem becsüli, a nagyot nem érdemli”. Jól elvannak 1órán keresztül. Azóta minden látogatónak elmeséli.

Két fantasztikus ember a szobatársam. Mindketten pontosan ismerik a betegségük lefolyását. Hangosan olvassa a rákos ember a Blikk-et. „Nézd öngyilkos lett a MOB alelnöke, mert decemberben megtudta, hogy rákos.” „Nem sokáig bírta. Hol az a fegyver?” És jót nevetnek. Mindkettő mérnök. Jókat beszélgetünk, régi kor utolsó hírnökei. 

Második nap már Anna hozott mindent, ami egy rendes betegnek kijár. Így füldugót is. Ugyan ezen keresztül is sok minden hallatszik, de jobban aludtam. A hányós-üvültésre felébredtem, a kicsi huszárra már nem.

Most már jobban vagyok. Hétvégére reményem szerint végleg hazaengednek. Most már kommunikálok, beilleszkedtem.

nemecsek (csupa kisbetűvel)

FOLYTATÁS

Látszólag az előző szöveget befejeztem. Így is volt. Ugyan pár napos voltam még csak a kórházban, és még többet vagyok, leszek itt, azt hittem, hogy már mindent láttam, mindent tapasztaltam.

Hát nem.

Ma két szobatárs hazament. Viszonylag későn mentek el, reménykedtem, hogy csak ketten maradunk az új tüdőrákossal. Róla még nem beszéltem, kárpitos, és kedvenc tevékenysége a kürtös kalács készítése.

Azonban a mai nap nem zárult le. Behoztak egy embert szája előtt védőálarc. Kicsit tépázott embernek tűnt. Nem köszönt, én viszont köszöntem neki, nem fogadta. Később rájöttem, hogy az álarccal nem ő védte magát, hanem a mentősök védték tőle a környezetét. 

Orvos bejön. Kérdések-válaszok:

• Volt tüdőbetegsége?

• Igen

• Mi volt az?

• TBC 4 évvel ezelőtt. (anyám... hol élünk? TBC még van????)

• Hol kezelték?

• Hát tudja...., a börtönben

• Szed gyógyszert, s ha igen, mit?

• Szedek, de nem tudom mit, és nincs itt nálam. 

• Mire szedi, mi a baja?

• Idegbetegség. (jaj.... mit fognak adni neki????)

• Hol lakik?

• Az utcán.

A pasi ehhez képest rendezett volt, tiszta, nem büdös. Lefeküdt, de nagyon fájt a háta közepe (ezért jött be). 2 óra múlva felkelt, dörmögött valamit. „Nem gyógyítanak itt meg, megyek a fenébe”.

Felkelt, felöltözött, és elment. Végleg.

Picit fellélegeztem. Szégyelltem is magam egy kicsit, de ez a kezeletlen idegbetegség és TBC picit aggasztott.

Helyre állt a rend. Ketten maradtunk a kárpitossal. Továbbolvastam Orwell 1984-ét.

Nemsokára új vendéget hoztak. Még egy hajléktalant. Ez viszont kegyetlenül büdös volt. Az orromat csavarta. Orvos bejött, nem is kérdezett, hanem beutalta a fürdőbe. Megmosdatták, haját levágták, ruháját hermetikusan zacskóba zárva lezárták (itt van a szobában).

Meghatározatlan korú ember, de nálam fiatalabb. Elég leépült. Lába bekötve. Beszélgetünk.

Miért vagy itt?

Tüdőszűrés volt az ellátóban. Foltot láttak, azt hiszik, hogy rák, pedig nem is fáj. (nem mondom neki, hogy ilyenkor nem is fáj) Pedig a lábam fáj. (s a kötésre mutat)

Fagyás. Orvos jön. Leszedik a kötést. Általában ilyenkor elfordulok. Mellettem fekszik 1 méterre az ágya. Mégis nézem. Elüszkösödött mindkét lábán az ujjak és fentebb. Fekete, gennyedzik.

Lekenik, de az orvos mondja, hogy ezt lehet, hogy amputálni kell.

Hoznak neki pótkaját. Eszik, közben orra  erősen szürcsöl. Bántóan. Szólok neki, és adok 3 zsebkendőt, abból amit Luca lányom hozott ma be. Megköszöni, és folytatja az evést. A zsebkendőt elteszi későbbre. Én pedig pszichesen bezárom a füleimet.

Zacskóból bort vesz elő. Evés után cigizni menne le a ház elé, de nem talál papírt. Sodorna dohányt. Aztán látom, hogy sok csikket gyűjtött össze, s abból rakná össze a cigire valót. Aztán mégis lemegy.

Beszéde vidékies, kicsit zavaros.

A szag nem olyan átható most már, de azért még van. Nyitott ablaknál és ajtónál alszunk ma.

Nem állítom, hogy örülök a helyzetnek. De úgy vagyok vele, hogy minden helyzetből hozzuk ki a maximumot. Minden változás új lehetőséget teremt. Az elmúlt héten annyi élettapasztalattal lettem gazdagabb, ami különben nem adatott volna meg. Nézzük mindennek a jó oldalát.

2 nap múlva, ha a röntgen tiszta képet mutat, hazaengednek, de nem biztos.

Mennyi minden lesz még addig????