2011.01 - Férfisírás

Egy férfinek nem illik sírni. Egy romantikus filmen pláne nem.

Micsoda dolog!!!

Én mindig tudtam sírni, s úgy érzékelem, hogy jobban, mint a nőcsaládtagjaim.

És ahogy látom a korral ez nem "javul", sőt.

De kell-e nekem uralkodnom magamon? Szerintem nem.

A volt munkahelyemen is fegyelmezett, lélektelen, szigorú embert kellett játszanom. Ez nem én vagyok. Mi élvezet van abban, hogy kollégákat rugdossak ki, árbevételről, profitról, hatékonyságról és hasonlókról beszéljek. Ez nem én vagyok, szerencsére ez már a múlt.

Visszatérve a családi környezetbe, múlt évben anyukám részletesen elmesélte a család történetét, amire még emlékezett. Többször hallottam már, de így egyben, s így átélve soha korábban. Már a meséje alatt sem tudtam uralkodni magamon, anyukám is sokszor elsírta magát.

Amikor eljöttem tőlük, már a kocsiban rám jött a sírás. Közel lakunk, de alig tudtam hazajönni. Itthon pedig nem sírtam, hanem zokogtam, rázkódva zokogtam órákon keresztül.

Sajnáltam szerencsétlen sorsukat.

Annyira megindító volt a történet, az én gyökereimnek a története. És annyira kontrasztosnak ítéltem az én és az ő sorsokat. Igazságtalannak éreztem a nélkülözésüket.

Szemeim bedagadtak, és megírtam a Család/Ősök/Anyai ág cikkemet.

Kiírtam magamból, meghagytam az utókornak, és örökre belémvésődött, a könnyek sem fogják kimosni belőlem sohasem.