Anyu és öcsi

Gyerekek (anyu emlékei saját magáról és öccséről)

Három órát beszélgettem demens anyukámmal. Most meglehetősen tiszta volt. A múlt emlékei mindig élesebben jönnek felszínre, mint az öt perccel ezelőtt történtek.

Élete korai szakaszát mesélte el. Nem először, korábban ezt le is jegyeztem, sőt egy novellát is írtam erről az emlékei alapján.

Most azonban megrendítőbb volt a gyermeki emlékeinek felidézése, talán jelen betegsége miatt is, a múlt jobban előtört a ködből. Közben felém néz, és mesél, bár már nem is lát, csak a hangja jön át az éteren.

Anyu édesanyja elvesztette vőlegényét az I. Világháborúban. Hiába várta haza a nagymamám a férjjelöltjét, meghalt valahol egy értelmetlen csatározásban.

Ez elég ok lehetett a nagymamám számára, hogy elméje megbomoljon.

Hozzáadták egy süket és majdnem néma emberhez. Volt egy kis házuk is, és megszületett anyukám, aztán a házukat felgyújtotta valaki. Nem volt hol lakniuk, emiatt anyut odaadták az anyai nagymamájához, szülei pedig elmentek napszámosnak, ahol kaptak kis lakrészt is. Anyu apjának, azaz a nagypapámnak nem volt semmilyen végzettsége. Írni sem tudott, nevét lekörmölni anyu tanította meg, mikor már anyu iskolába járt. De még nem tartunk itt időben. Nagymamája (az én dédnagymamám) tehéntejjel etette anyut, és csak remélték, hogy túléli anyatej nélkül, de nem volt más alternatíva. Anyu legszebb emlékei ehhez a hét évhez kötődtek. Közben meghalt a nagypapája, és a hetedik évre a nagymamája is. 

Anyu visszakerült a szülőkhöz. De az anyja, az én nagymamám idegproblémái erősödtek. Egyre sűrűbben előforduló tombolásai során többször ideggyógyászatra is bevitték. Anyut számos ízben megverte, anyám rettegett tőle. Sokszor anyu a fára menekült előle, és amikor este jött haza a süket apja, akkor almát dobott rá, hogy észrevegye.  Akkor az apja intett neki, anyu lemászott, és az apja nem engedte, hogy a felesége bántsa a kis Rozáliát. Közben anyu hét éves korábban megszületett az öccse is, Józsi.

Amíg nagyapám és nagyanyám a szántón dolgozott, addig egy fa alatt anyu öccsére vigyázva játszott magában. Aztán nagymamám elméje végleg elborult, és már elmegyógyintézetbe került. Így maradtak hárman, azaz a süket, írni, olvasni nem tudó nagyapám, anyu és a kicsi öccse.

Pénzük alig. Anyu iskolába járt, egyszer sírva ment el otthonról, nem merte elmondani senkinek, hogy a bugyija tiszta vér, azt hitte meg fog halni. Senki nem mondta el neki, hogy ez a nővé érés természetes része. Viszont kritikus lett a helyzet, amikor öcsi hatéves lett. 

Valami hivatal úgy döntött, hogy elveszik a nagyapától öcsit, mert iskolába is kellene járni, és így nem kap rendes tanítást, nagyapa magát is alig tudta ellátni.

Kaptak egy levelet, hogy hova kell vinni öcsit, hogy betegyék intézetbe. Anyunak kellett elvinnie az öccsét, de nem jól értelmezte a levelet, és nem a megadott intézeti címre, azaz Kecskemétre vitte Zalaegerszegről öcsit, hanem Budapestre, a minisztériumba, ahonnan a levelet küldték. 

Felültek Zalaegerszegen a vonatra, és zakatoltak Budapest felé, ahol még soha nem jártak. Megszeppenve, helyismeret nélkül botladoztak. Budapesten anyu egy rendőrtől kért segítséget. A rendőr magyarázott neki valamit, de hiába, ezért úgy döntött a rendőr, hogy elkíséri őket. 

Az intézményben (szerintem ez a mai Kossuth téri Földművelési minisztérium helyén lehetett), a földszinten állt a két gyerek, és nézte a páternoszter le-fel mozgó kabinjait. Akkor egy felnőtt érdeklődött náluk, és segítette őket be és kiszállni a páternoszterből. Ott megint csak álldogáltak a folyosón, mire valaki megkérdezte tőlük, hogy miért is jöttek. Anyu elmesélte, hogy az öccsét kell intézetbe beadnia, és közben a családi hátteret is elmesélte az elmebeteg anyjáról, tanulatlan süket apjáról, a pénztelenségről.

Éhes volt a két gyerek, a dolgozók megsajnálták őket, és kakaót és kiflit adtak nekik. Pénzük nem volt. 1951-et írtunk ekkor. 

A minisztériumban eligazították őket Kecskemét felé, de anyunak csak annyi pénze maradt, hogy haza tudjon utazni egyedül, Kecskemétre már nem tudott volna elmenni vonattal.  A hivatal intézkedett, és találtak egy helyet Csepelen. Oda kellett vinnie anyunak az öccsét. De ahogy Budapestet nem ismerte, Csepelről nem is hallott. Rendőrről rendőrre haladt, és folyton segítséget kért. A HÉV előtt a rendőr megkért egy hölgyet, hogy figyeljen a két gyerekre, és segítse az intézetbe jutásukat. Az intézetbe már késő délután értek, a nevelők úgy gondolták, hogy jobb, ha anyu is ott alszik. Öcsi kapott egy ágyat, abban aludt a két gyerek összebújva. Másnap azonban jött a kíméletlen búcsú. Mindketten sírtak. Öcsi nem akart ott maradni, hatéves volt, mint a mostani unokám, Janka.

Anyu amilyen viszontagságok útján jutott el Zalaegerszegről Csepelre, ugyanolyan volt a visszaút is. Megint csak a rendőrökben bízott, ezt otthon apja a lelkére kötötte. Anyu felnőtt korábban is borzasztóan rosszul tájékozódott. Végül feltették egy vonatra, de átszállásos szerelvény volt, szerencsére a vele utazók észrevehették az elárvultságát, és segítették, így az átszállást nem hibázta el.

Amikor leszállt a vonatról Zalaegerszegen, megállíthatatlanul zokogott. Nem tudta megmagyarázni, hogy miért. És tette ugyanezt amikor apjával találkozott. Apja és lánya összeölelkezve csak zokogott és zokogott.

Öccsétől az első levél megérkezett. Elég tömörre sikerült: „Jól érzem magam”. Szerintem a nevelők írták, vagy íratták le vele.

Amíg öcsi élt (mindig öcsinek hívtuk), egyszer beszéltem vele, és elmondta, hogy meggyőződése volt, hogy őt végleg elhelyezték, és már nem fog a családjával találkozni. Ez nem volt teljesen alaptalan érzés. Évekig nem látta egymást öcsi és anyu. Anyu körülbelül négy év múlva került végleg Budapestre, amikor apuval összeházasodtak. Négy évig csak levelezett egymással a két gyerek. 1955-ben találkoztak hosszú idő után újra.

Az esküvőre nem engedték el öcsit, nem lehetett. Tíz éves volt. Csak látogatni lehetett.

Ezeket mesélte el anyu, még folytatta tovább, de azt már máshol leírtam, most csak a két gyerek kapcsolatát szerettem volna lejegyezni újra, talán kicsit másképpen, mint legutóbb, a demens fátyolon átszűrődve.