Prológus

A főnöke már a huszonnyolcadik apró, ingerült kört tette meg a lezárt ajtó előtt. Pontosan tudta, mert számolta. Jobb dolga pillanatnyilag úgysem volt, elvégre a Canterloti Palotában orvtámadásra aligha kellett számítania, az ajtó előtti két őrt pedig már azalatt kellőképp fölmérte, amíg a főnöke üvöltözött velük. Az egyikük földipóni, a másik unikornis volt; ránézésre két másodperc alatt ki tudná ütni őket, ha arra kerül a sor, bár a kék-fekete egyenruha, amit viseltek, némiképp elgondolkodtatta.

Keresgélt a körök számolgatása közben az emlékeiben, de egy szervezet sem jutott eszébe, akik ilyet hordtak volna. A helyzetüket figyelembe véve – főleg a Luna Hercegnő pecsétjét viselő tekercset beleszámolva – eredetileg királyi őrökre számított… Egyetlen tippje lett volna, ami esetben nem is kellene elvetnie ezen ötletét. Eddig a pillanatilag tudomása szerint egyetlen Hercegnő, nevezetesen Twilight Sparkle nem rendelkezett saját testőrséggel, így logikusnak tűnt, hogy ez a közelmúltban megváltozhatott, csak nem volt nagy hírverés körülötte, arra pedig senki nem vette a fáradtságot, hogy őt tájékoztassák.

– Negyvenöt éve! – háborgott félhangosan az ősz sörényű, hűvös türkizkék bundájú unikornis, ahogy megkezdte a huszonkilencedik körét. – Negyvenöt éve hívott először Celestia Hercegnő a színe elé, Tarn! Azóta soha egyetlen őr sem állt az utamba, ha a trónterembe igyekeztem. A trónterembe, Tarn! Ezek meg a konferenciaterem előtt várakoztatnak! Engem! Hát nem tudják ezek, ki vagyok?

– Bizonyára nem, asszonyom – felelt szenvtelenül ő.

Hogy a főnöke szavainak némi nyomatékot adjon, felváltva meredt a két egyenruhás arcába, rezzenetlenül, de ugrásra készen várakozva, ha esetleg az unikornis valami váratlan szeszély folytán mégis rájuk uszítja. Rendkívül rossz ötletnek tartotta volna, ám a parancsra azonnal mozdul. Ilyen feldúltnak még sosem látta Cryo Orbot, hát a legjobb volt minden eshetőségre felkészülni.

– A családom évszázadok óta Celestia Hercegnő bizalmasa! – méltatlankodott tovább az unikornis. – Már Nightmare Moon száműzetése előtt is nemesi címet viseltünk. Nem vagyok én hozzászokva…

– A legmélyebb tisztelettel, asszonyom, ahogy említettem, a parancsunk szerint senkit nem engedhetünk be, amíg nem kaptunk rá határozott utasítást – mondta enyhén bocsánatkérő pillantással a földipóni őr, de ettől függetlenül meg sem rezdült. – Ez alól kizárólag Celestia Hercegnő és Luna Hercegnő a kivétel.

Akkor mégsem lehetnek Twilight Sparkle Hercegnő őrei – gondolta a kanca, de egy pillanattal később korrigálta is magát. Könnyen lehet, hogy ő is odabent van. Bár abban az esetben Mi Amore Cadenza Hercegnőnek is jelen kell lennie, elvégre Tarn legjobb tudomása szerint a két Hercegnő igen jó – mi több, rokoni – viszonyban volt egymással.

– Hallatlan! – motyogta jól hallhatóan Cryo Orb, majd újabb kört tett meg a folyosón. – Majd elbeszélgetek a főnökükkel. Ah, még mit nem! Egyenesen a Hercegnőkhöz fogok menni!

Vagy jó két percig csak az unikornis patakopogása törte meg a csöndet, Tarn pedig sokadjára játszotta végig a fejében a jelenetet, hogyan ártalmatlanítaná a két őrt. Az övén ott lógott az Orb család által kifejlesztett sokkoló, amivel alapbeállításon is két méteres távolságból ki lehetett ütni egy pónit. Ilyesmire egészen biztos nem számítanának, viszont ha támadnia kell, akkor első mozdulatból nekik kell ugrania, s még a levegőben kell kitárnia a szárnyait, hogy hozzáférhessen a szolgálati fegyveréhez. Az unikornist távolról kell hatástalanítania, hogy telekinézisnél többet eszébe se juthasson használni, aztán a földipóni pillanatnyi döbbenetét kihasználva egy közvetlen közelből indított áramütéssel szó szerint rövidre is zárhatja a küzdelmet.

Az ajtó résnyire kinyílt, Tarn idegei pedig pattanásig feszültek, pusztán az apró változás hirtelenségétől is. Egy kanca sárga orra bukkant elő odabentről, és valamit súgott az unikornis őr fülébe. Az éles füleinek köszönhetően a választ viszont már halványan ugyan, de hallotta: „Igen, itt van.”. A sárga kanca épp csak annyira tárta ki az ajtót, hogy gyorsan kicsusszanhasson rajta, majd gondosan be is csukta még azelőtt, hogy Tarn fürkésző szemei bármit is elkaphassanak a teremben zajló… bármiből.

– Cryo Orb asszony, igazán nagy megtiszteltetés találkozni önnel! – hajolt meg mélyen a szintén kék-fekete egyenruhás jövevény. – Ironseed Sunflower, Csillagőrség.

A kanca fölnézett, de Tarn főnöke válaszra sem méltatta, pusztán minden nemesi eleganciáját elővéve fölemelte az orrát, s úgy vizslatta az idegent. Pár másodperc felettébb kínos csend után a sárga kanca újra meghajolt, ezúttal még mélyebben.

– Elnézését kérem, amiért megvárakoztattuk! – mondta kissé remegő hangon. – Bizonyára megérti, teljes harci készültség van, és az óvintézkedések nem az ön személye ellen szólnak, pusztán a titkok megőrzését szolgálják…

Cryo Orb ezúttal is néma maradt, mire a kanca inkább megfordult, belesett az ajtón, majd cseppet sem udvariasan intett nekik.

– Jöjjön, kérem, asszonyom!

Bár Tarn tisztán érezte a munkáltatójából áradó feszültséget, az unikornis lassan és méltóságteljesen belépett a terembe, ő pedig hezitálás nélkül követte. Odabent egy nagy, ovális asztal körül különféle lények ültek, akik közül egy gyors körbepillantásból Tarn csupán egyetlen egyet ismert föl: egy lila és menta sörényű, rózsaszín bundájú unikornist: Starlight Glimmert. Márpedig ez egyetlen dolgot jelentett… de a gondolatát a főnöke mondta ki alig palástolt felháborodással a hangjában.

– Hol vannak a Hercegnők?

– Kancák és csődörök, engedjék meg, hogy bemutassam Cryo Orb asszonyt!

Nem a Sunflower nevű kanca jelentette be az érkezésüket, ahogy Tarn várta volna, hanem az asztal közepénél, a kivetítő előtt álló rózsaszín kanca. Mielőtt azonban bárki más reagálhatott volna – vagy Tarn szánhatott volna egy kis időt a csoport normális felmérésére –, a legszélen ülő vörös-ezüst sörényű fekete póni harsányan felröhögött. Egy pillanattal később Tarnnak már az is feltűnt, hogy a csődör mellső patái vaskos bilincsekkel vannak egymáshoz rögzítve, a fejét pedig rúnákkal borított kötőfék szorította a szék támlájához.

– Ó, egy régi jóbarát? – vigyorgott szemtelenül. – Vagy konkurenciának kéne hívjalak? Picit zavaros, ezt el kell ismernem…

Tarn szeme a főnökére siklott, és pár másodperc alatt annyi érzelmet látott átsuhanni az arcán, amennyit máskor évek alatt sem volt alkalma megfigyelni rajta. Kezdődött az értetlenséggel, majd egy pillanattal később átváltott felismerésbe, ami egyenesen félelembe torkollt, hamarosan átadva a helyét a haragnak. A pegazus már azt hitte, ez lesz az idős kanca végső reakciója, amikor a düh hirtelen töprengéssé változott, majd az unikornis ravaszkás mosolyra húzta a száját.

– Decimus! – ejtette ki a nevet rémisztő nyájassággal. – Nem hittem volna, hogy valaha is személyesen találkozunk!

– Részemről a szerencse! – kacsintott a csődör.

– Melyik az én helyem? – kérdezte semleges hangon Cryo Orb az őket kísérő citromsárga kancát, mintha hirtelen minden haragját elfeledte volna.

– Erre parancsoljon, asszonyom! – intett neki Sunflower.

Az unikornis lassú, méltóságteljes léptekkel az asztalhoz ment, Tarn pedig – bár tökéletesen elvesztette a fonalat – szolgálatkészen előre ugrott, és kihúzta neki a kivetítővel szemközt álló széket. Azért mielőtt még a főnöke leülhetett volna, a pegazus gyorsan bepótolta az elmaradását, és futólag az összes jelenlévőt szemügyre vette. Furcsán vegyes egy társaság volt, viszont egy kirint és egy színes changelinget leszámítva pónikból állt, és meglepő módon a sárga és a rózsaszín kancán kívül senki sem viselt kék-fekete egyenruhát. Ami azt illeti, ruhát sem sokan hordtak, csupán egy gesztenyebarna, szinte világítóan kék szemű kanca üldögélt hosszú, fekete köpenyben az asztal túlsó oldalán, illetve tőle két széknyire egy denevérpóni feszített jól felismerhető éjjeliőr páncélzatban. A főnöke két székszomszédja is csupán egy ifjú, lila sörényű, szilvakék bundájú földipóni, illetve egy meglehetősen jellegtelen, seszínű unikornis volt.

Legalábbis Tarn első ránézésre ezt hitte. Megszokásból kereste a szemkontaktust azokkal, akik a megítélése szerint veszélyes közelségbe kerültek a munkáltatójához. Általában egy-egy keményebb pillantás elég jelzés szokott lenni a póniknak, hogy még csak bámulni se merjék Cryo Orbot, vagy akár ő magát. Ez pedig a szilvakék csődörrel egész jól működött is: miután a fiatal megvillantott feléjük egy udvariasan barátságos mosolyt, Tarn szemébe nézve inkább visszafordult az asztalhoz. Ahogy azonban a pegazus a seszínű unikornis felé fordult, azt hitte, megfagy az ereiben a vér. Bármi is volt az a… valami, a szemei helyén csupán üres gödrök tátongtak, és az egész teste mintha megolvadt volna az orra előtt. Még csak ideje sem volt reagálni, vagy akár sikítani, a lény marjáról levált a bőr, finom porrá oszlott, majd egyenesen felé lebegve körbefogta a fejét, még az orrlyukaiba is behatolt, majd azonnal elhúzódott, ugyanezt megcsinálta a főnökével, végül visszavonult, és az eredeti alakjába alakult.

El nem tudta képzelni, mi folyik itt, de immár minden idegszálával érezte, mennyire jelentéktelen is ő ebben a társaságban. Valószínűleg ha bárki az itteniek közül a főnöke életére törne, legfeljebb pillanatnyi figyelemelterelésnek lenne elég. Nagyon kellett igyekeznie, hogy a lelkét átjáró félelem ne látsszon az arcán…

– Halljam, miről van szó? – kérdezte Cryo Orb sokkal inkább kíváncsian, mint fenyegető éllel.

– Először engedje meg, hogy bemutatkozzam, asszonyom! – biccentett a középen álló rózsaszín kanca, akihez idő közben az asztalt megkerülve csatlakozott Sunflower is. – A nevem Waggish Swatter, és én vagyok a Csillagőrség, valamint a rendkívüli helyzetre való tekintettel a tegnap este formálódott ötös számú taktikai csoport vezetője. Azért bátorkodtam idehívatni, mert a segítségére és a szakértelmére van szükségünk, asszonyom.

– Ötös számú! – szusszantott megvetően az unikornis a fekete csődör felé fordítva a fejét. – Ezek sértegetnek minket?

– Nem feltétlenül – felelte az. – A helyzet alapvetően mágikus természetű, amihez a jelenlévők nagy része vajmi keveset tudna hozzászólni. Az egyes csoport csak alikornisokból áll, a kettes pedig a Harmónia Elemeiből…

– Távol álljon tőlem, hogy meg akarjam sérteni, asszonyom! – állította meg feltartott patával a csődört Swatter. – Pusztán egy egészen… nos… más jellegű problémával fordulunk önhöz. Legalábbis elméleti szinten. A jelen helyzetben ajánlatos minden „véletlen egybeesést” kritikus szemmel vizsgálnunk.

Cryo Orb csupán kimért biccentéssel fogadta a magyarázatot, Tarn pedig a széke mellett élénken hegyezte a füleit. A pegazus eddig is tisztában volt annyival, hogy valami nagyon nagy baj van, de sem a főnöke, sem más, a tűzhöz közel álló póni nem vette a fáradtságot, hogy beavassa őt akár csak a legcsekélyebb részletekbe is, így igyekezett maximálisan kihasználni a lehetőséget, hogy a „nagyok” tárgyalásán hallgatózzon.

– Előre is elnézését kérem, amennyiben a beszámolóval alábecsülöm a jólértesültségét, Orb asszony! – bólintott lassan Swatter. – Ha így lenne, ebben az esetben tekintse az egészet puszta formalitásnak! Szintén bocsánat a pongyola megfogalmazásom miatt; nem vagyok a mágia doktora, illetve…

– Térjünk a lényegre! – legyintett türelmetlenül az unikornis. – Sikerült fölkelteniük az érdeklődésemet, ne rontsa el azzal, hogy tovább rabolja az időmet!

– Természetesen – hajolt meg a rózsaszín kanca, és sietett is a folytatással. – A lényeg tehát, hogy az Everfree Forestbe kiküldött különítmények egyike egy rendkívül… speciális lényt fogott el és hozott Canterlotba. A szekvenciális auraelemzés egyértelműen azt mutatta, hogy nem erről a világról származik, ugyanakkor a többi betolakodóval ellentétben eszméletlen volt, amikor megtalálták, és azóta sem adta jelét sem ellenséges szándéknak, sem saját mágikus kisugárzásnak. Ez a kép készült róla az elfogásakor.

Swatter intett, mire a sárga szőrű társa egy nyomógomb segítségével bekapcsolt egy vetítőgépet. A rózsaszín kanca félreállt a vászon elől, és kissé gyérebbre állította a helyiség világítását. Tarn picit oldalra döntve a fejét próbálta értelmezni a szemük elé táruló képet. Elég nehezen lehetett kivenni a buja gaz közt heverő lény formáját, mivel valóban elég „idegen” volt, és a legkevésbé sem hasonlított a pónikra. Hosszú, szőrtelen, vékony végtagjai voltak, szakadt ruhát viselt, és összekucorodva hevert egy bokor aljában, ahová a fényképet készítő különítmény fényei egyébként is nehezebben értek el. Mikor azonban picit alaposabban megvizsgálta a lény félig kitakart arcát, a lélegzete is elakadt.

– Ez… lehetetlen! – csúszott ki önkéntelenül a kanca száján.

Egyetlen pillanattal később tudatosult benne, hogy hangosan ki is mondta, amit gondolt. Zavartan behúzva a nyakát körbenézett a konferenciatermen, és valóban, minden tekintet felé fordult. Elpirult, és legszívesebben a szárnyaival is eltakarta volna magát szégyenében, amiért nem bírta türtőztetni magát.

– Tegnap este az Everfree Forestben történt valami, és a manehattani laboratóriumunknak kiakadt az összes thaumatográfja a terheléstől – jegyezte meg árnyalatnyi derűvel a hangjában Cryo Orb, miközben kissé megemelte az egyik szemöldökét. – A lehetetlen kicsit erős kifejezés a jelenlegi helyzetben, nem gondolod, Tarn?

– Nem… Igen, asszonyom, nem gondolom! Mármint… – hebegte ő egyre halkabban, de szerencsére a főnöke idő közben visszafordult az asztalhoz, és a társaság többi tagja sem törődött vele még csak annyira sem, hogy kinevessék. Jobbnak is látta csöndben maradni a továbbiakban…

– Nekem vannak a legjobb pónijaim, akik idegen fajok kutatásával foglalkoznak, és ezt maguk tudják – állapította meg szenvtelenül Cryo Orb. – A nagy káosz közepette azt szeretnék, ha az erőforrásaim egy részét az ismeretlen lény vizsgálatára szánnám. A felbukkanásának körülményeit figyelembe véve veszélyes lehet… remélem, megtették a szükséges óvintézkedéseket.

– Mi sem természetesebb, Orb asszony! – bólintott Swatter, miközben visszaállította a fényt az eredeti erősségre. – Jelenleg egy levitáló ketrecben tartjuk a canterloti börtön egyik eldugottabb cellájában, a raboktól elkülönítve.

– Rendben van, vállalom – mondta az unikornis. – Más van ezen kívül?

– Részünkről nem – mosolyodott el Swatter. – Luna Hercegnő szeretne majd beszélni önnel személyes ügyben, mi pedig köszönjük az együttműködését. Ha kívánja, Water elkíséri önt a Hercegnő lakosztályához.

A kanca szavaira egy idős komornyik lépett elő… talán valahonnan az árnyékból, mivel Tarn korábban nem látta a helyiségben. A csődör odajött hozzájuk, és formálisan meghajolt.

– Köszönöm, élnék a lehetőséggel – biccentett az unikornis, majd lassan lekászálódott a székről, és finoman nyújtózkodva megropogtatta az ízületeit. – Tarn, gondoskodj a lény elszállításáról Manehattanbe! Két üres kocsi legyen a vonaton a hazaúthoz!

Tarn hűségesen bólintott, de az esze már máshol járt. Csak arra tudott gondolni, hogy hamarosan a saját szemével láthat egy élő, lélegző, két lábon járó mesefigurát. Az Orb család biztonsági őreként láthatott már cifra dolgokat, de úgy érezte, ez lehet élete legnagyobb kalandja…