20. fejezet

Egy másik élet

Jugem csendben bámult kifelé az üregből. Az alant mozgó apró, póniforma figurákat figyelte. Vagy néha azokat is, akik a magasban röpültek, bár ha valamelyikőjüknek szemet szúrt, és közelebb jött megnézni őt, hogy mi a fenét keres egy kirin idefent, rendszerint inkább visszabújt Selenis ágya mögé, és a fejére terítette a rongyát. Nevetséges egy rejtőzködési módszer volt, de eddig bevált. Igaz, valószínűleg csak azért, mert a lidércek nem mertek a gazdája engedélye nélkül belépni a szobába. A lényegen ez mit sem változtatott, ő pedig csak hálás volt, hogy ha egyedül is maradt sokszor, nem kellett az üres falakat fixíroznia naphosszat, és persze amiért szabadon mozoghatott. Igyekezett kiélvezni a nyugalom óráit, amíg még lehetett.

Eleinte nehéz volt. Az éhezéstől és a szellemi kimerültségtől a gondolatai sokáig tompák maradtak, s Selenis ebből a bódulatból hozta vissza egy újabb, személyre szóló tartaruszi cellába. Az új börtöne pedig hiába volt tiszta és szép; mikor képes volt ismét tisztán gondolkodni, láthatta, hogy a maga módján ugyanolyan kegyetlen volt, mint az eddigiek. Mert ezúttal volt választása. Ezúttal volt lehetősége a szabadulásra. A gazdája megmondta már a legelső napokban, csak akkor még nem értette, nem tulajdonított neki különösebb jelentőséget. Ha nem tetszik, nem akar engedelmeskedni, nyugodtan távozhat. A kis üregből azonban egyetlen út vezetett csak kifelé: a szárnyak híján halálos mélység. Sokáig tartott, mire megértette, pont ez benne a lényeg.

Nem egyszer gondolkodott el azóta rajta, hogy levesse magát a szikláról, ilyen módon vetve véget a szenvedéseinek. Talán meg is tette volna, ha nem látta volna maga előtt a gazdája kárörvendő vigyorát minden egyes alkalommal. Még ha tán győzelemként élhette volna meg a dacának ezen utolsó megnyilvánulását, de Selenis kifejezetten buzdította rá, hogy lépje meg ezt az utolsó, elkeseredett lépést. Odáig se kellett eljutniuk, hogy ő fenyegetőzzön azzal, ha a kanca megint kínozza valamivel, akkor leugrik, és elveszi tőle ezzel a kedvenc játékszerét. A lidérc maga vezette oda a párkányra, és képszerűen, részletesen ecsetelte neki, milyen lenne lezuhanni. Összetörne minden csontja, a belső szervei kilógnának a lyukas hasfalán, és a vére eláztatna mindent egy pár méteres körzetben – cserébe viszont véget érnének a megpróbáltatásai, és a testét hazaküldenék Desahutanyangba a családjának. Hát nem lenne remek? A legsötétebb pillanataiban csábítónak tűnt a lehetőség, utána pedig mindannyiszor elborzadt saját magától…

Másrészt pedig a fogságban töltött napjai általánosságban véve egyre kevésbé tűntek elviselhetetlennek, ahogy szép fokozatosan megtanulta, a gazdája mit vár tőle, és lassacskán hozzá is szokott a bizarr, megalázó gyakorlatokhoz. Ritkaságszámba ment, ha Selenis nem olyasmit akart tőle, ami fájdalmas volt, gusztustalan, vagy a kettő kombinációja. Az is előfordult, hogy egyenesen lehetetlent kért tőle, vagy legalábbis olyat, amit nem volt képes végrehajtani, és ilyenkor óhatatlanul kapta a büntetéseket. Az együtt töltött idejük nagyobbik részében azért szerencsére „jó kis kirin” volt, és néha még jutalmakat is kapott, amik vagy apró finomságok voltak aszalt gyümölcsfalatok formájában, vagy… Selenis szabad értelmezése szerint pontosan ugyanolyan gusztustalan, ugyanakkor esetenként furcsán kellemes „jutalmak” voltak, mint amiket feladatként vele csináltatott.

Különös módon értékeltette át vele a gazdája a csődörök és kancák viszonyát egymáshoz. Sokkal többet mutatott meg belőle, mint amit eddigi élete során látott, vagy mint amire valaha is kíváncsi volt. És nem tudta igazán elkülöníteni, mi az igazság, és mi a gazdája kreálmánya. Ha mindent elhitt volna neki elsőre, most azt gondolhatná, hogy kancának lenni fájdalmas – elvégre minden alkalommal, amikor azt játszotta vele, hogy ő lesz a kancája, Jugem már előre retteghetett, mikor az árnyak megmozdultak körülöttük, hogy lefogják, kifeszítsék, kitöltsék, felnyársalják… Ugyanakkor Selenis, ha épp jó kedvében volt, vagy elégedett volt vele, néha pontosan ugyanezt adta neki parancsba, hogy ő csinálja vele… Márpedig miért akart volna saját magának fájdalmat okozni?

Nem értette, és nem értette saját magát sem. A legelső ilyen alkalomhoz hasonlóan azóta is, mintha félig elvesztette volna a teste felett az uralmat, ha csak a gazdája úgy ért hozzá. Márpedig Selenis elég nyilvánvalóan örömét lelte benne, hogy uralkodhatott felette minden elképzelhető értelemben, s nem csak a cselekedeteit irányíthatta, de a saját testét is ellene tudta fordítani. A szenvedés és az élvezet mindig egybefolyt, ha vele volt, a lidérc pedig kénye-kedve szerint ingatta a mérleg nyelvét, amiben Jugem magatehetetlenül bucskázott fel-alá. Azt az egyetlen döntést pedig, ami a patájában volt, nem volt bátorsága és ereje meghozni. Inkább igyekezett meggyőzni magát, hogy nem is olyan rossz neki itt. Ez is egy formája volt az életnek… csak egy másik. Ha pedig egyszer, valami csoda folytán kiszabadul, ez se lesz más, csak egy emlék. Egy fájdalmas emlék, eleinte bizonyára, de végső soron az is csak emlék.

Próbált kapaszkodni hát a saját, már meglévő emlékeibe, a kalandjaiba, a családjába, a terveibe. A színtelen falak között, a reménytelen monotonitás és az aljassággal átitatott rutinok alá temetve mégis sokszor úgy érezte, még a saját régi élményei is elúsznak lelki szemei elől. Vagy fényüket vesztik. Vagy egész egyszerűen csak nem segítenek, s a kontrasztjukkal még jobban kiemelik a mindennapok szürreális szenvedéseit. Hogy vágyhatna napfény érintésére az arcán, s a fű simogatására a patái alatt, ha sosem lett volna alkalma megtapasztalnia őket? Ha nem tudta volna, milyen szabadnak lenni, akart, vagy mert volna azzá válni? Fedte volna az ismeretlenség homálya a családját, úgy sóvárgott volna utánuk? S ha nem látott volna életében más kancát, vajon Selenis lett volna olyan hatással rá a női bájaival, mint Swatter…? Talán egyszerűbb lett volna elengedni, elfelejteni, hogy valaha volt egy másik élete is.

Túl sok ideje volt gondolkodni, és semmi lehetősége sem volt olyasmiket csinálni, amiket szeretett. Mikor azonban a gondolatmeneteiben óhatatlanul visszakanyarodott ide, újra és újra fölmerült benne a kérdés. Miért csinálja? Miért folytatja? Miért nem vet véget az egésznek? Mégis… miben reménykedik? Napról napra egyre erősebben érezte úgy, hogy nem tudja, és soha nem is fogja megtalálni a választ ezekre a kérdésekre…

* * *

Selenis hazatért. Egy olyan tény, amit egyszerre tudott kitörő örömmel és tömény rettegéssel fogadni. Az őt ragacsos hálóként fogva tartó unalomból kiemelte őt a hálóban élő pók, hogy eljátszadozzon vele, és megcsócsálja kicsit… Messziről fölismerte már a kanca narancsvörös sörényét, és azt is nagy biztonsággal meg tudta állapítani, hogy felé repül, vagy csak arrafelé. Most nem is volt nehéz dolga, hiszen a lidérc nyílegyenesen közelített az otthonukként szolgáló üregecskéhez. Jugem pedig, ahogy az egy jól nevelt kirinhez illik, szépen elhátrált a bejárattól, s a mellső lábait behajlítva csóválta a farkát.

A lidérc kecsesen landolt, összecsukta a szárnyait, majd egyetlen pillantást szánva Jugemre csupán szemforgatással díjazta a kirin megalázkodó pozitúráját. Ez továbbra is egyszerre volt pozitív és negatív: a csikó ennyiből is azonnal leszűrte, hogy a mai napra nem érdemelte ki a gazdája figyelmét… ugyanakkor ha nem tett erőfeszítéseket azért, hogy behízelegje magát a kegyeibe, annak felettébb csúfos vége lehetett. Amint tehát Selenis elsétált mellette, és hanyatt elvágódott az ágyán, Jugem is a nyomába szegődött, s lecsapott fülekkel tovább lengette a farkát. A kanca kinyújtott hátsó lábai fölé hajtotta a fejét, s a nyelvét kidugva óvatosan közelített a patájához. Tudta, mit vár tőle a lidérc, de Selenisnél sose lehetett igazából biztos a dolgában. Egyszer épp olyan kedvében volt, hogy egész egyszerűen arcba rúgta, amikor próbálkozott, hiába volt egyértelmű az utasítás…

Ezúttal azonban Jugemnek szerencséje volt, és a lidérc bármiféle megjegyzés nélkül engedte, hogy lenyalja a patáiról a koszt. Sőt, amilyen mennyiségű port kellett lenyelnie, a gazdája elég sokat mászkálhatott aznap, mégis örülhetett neki, hogy nem járt kifejezetten mocskos helyeken. Semmi ragacsos, büdös, vagy keserű nem tapadt meg a kanca körmén. Apró örömök…

– Hiszed, vagy sem, megint felcsaptam idegenvezetőnek – jelentette ki színtelen hangon Selenis, miközben keresztbe vetette a hátsó lábait, hogy Jugem a másikhoz is hozzáférhessen.

A kirin válaszképp csupán újra a farkát csóválta, s engedelmesen folytatta a munkáját, közben élénken hegyezve a fülét.

– Az equestriaiak voltak szívesek küldeni egy követet nekünk – mondta a mennyezetet bámulva a kanca. – Egy kancát. Nem túl fiatal, nem túl öreg. Viszont nem is az a szívbajos típus. Kíváncsi, de veled szemben neki megvan a magához való esze. Még nem döntöttem el, mit akarok kezdeni vele.

Selenis hagyta egy darabig, hogy tegye a dolgát, s nem is szólt semmit. Aztán, ahogy megunta a kirin tüsténkedését, egy pillanatra elhúzta a patáját, és jelzés értékűen orrba pöckölte vele őt. Jugem értett ennyiből is, s noha nem kapott újabb utasítást, tudta, még nem voltak túl a napi üdvözlésen. Előre reszketve odasomfordált hát a sarokba a szokásos helyére letámasztott pálcához, s a fogai közé véve visszament a gazdájához, és finoman az ölébe csúsztatta. Nem tudta, milyen anyagból volt az eszköz, csak azt, hogy rettenetesen csípett, ha rávágtak vele. És azt, hogy ha nem ajánlja fel magától, azzal nem megússza, hanem többet kap… Bármennyire is gyűlölte hát, odafordította a farát a lidérc felé, s a fogait összeszorítva félrevonta a farkát.

Ezen részében a szokásos rutinjuknak csupán egyetlen dolgot élvezett: amikor vége volt. Egyrészt azért, mert akkor vége volt, másrészt – és ezt legalább ennyire fontosnak érezte –, azzal a bizonytalanságnak is vége szakadt. Selenis imádott játszani vele, sosem tudhatta, mikor csap le rá, hova, hogyan, és hányszor. Ám ha azt mondta, befejezte, aznap már sose került elő többször a pálca. Teljes bizonyosságot így sem érezhetett, hiszen a kanca hagyta már cserben, végletesen megtörve minden maradék tartását, amikor a rendszeres látogatásait hirtelen megszakította. És Jugem is pontosan érezte, hogy ha egyszer, csak egyetlenegyszer ebben is felborítaná a közös kis rendszerüket, és újra előhúzná a pálcát, azzal pontosan ugyanúgy meg tudná törni, mint akkor tette. De mégis, kellett valami, amibe kapaszkodni tudott, és reménykedett benne, hogy az a nap, ha el is jön valamikor, nem a mai lesz.

Összerándult, és megremegtek a lábai, ahogy Selenis lassan, finoman végighúzta a pálcát a belsőcombján. Tudta, amíg ez a kontaktus megmarad, nem jön a fájdalom. Ahogy azt is tudta, hogy nem fog elmaradni…

– Gondolkodtam azon, hogy esetleg lecseréllek rá, ha már nincs rá többet szükségünk – folytatta a gondolatmenetét a lidérc, miközben a vékony, kemény vesszővel fenyegető gyengédséggel simogatta. – A csődöröknek megvan a maguk előnye, de egy kancát általában élvezetesebb betörni, még ha nem is nehezebb. A szokásos módszerek igazából mindig beválnak, és ki előbb, ki utóbb, de végül mindenki megadja magát nekem. A szokásos módszerek viszont unalmasak. Valami drámaibbra vágyom!

Selenis pálcája még fentebb vándorolt, ezúttal már kifejezetten és megakadályozhatatlanul Jugem legérzékenyebb, intim részeit érintve. Egyértelmű volt hát, mi fog következni. A kirin halkan, erőlködve szuszogva lehunyta a szemét, s megpróbált legalább lélekben felkészülni az elkerülhetetlenre. Minden akaraterejére szüksége volt, hogy ne fújtasson hangosan, és a farkát se próbálja védelmezőn maga alá húzni.

– Úgyhogy eszembe jutott valami igazán ironikus, miközben sétálgattunk – mondta a kanca, bár Jugemnek borzasztó nehezére esett figyelni a szavaira. – Mindig könnyebb valakit úgy rávenni az engedelmességre, ha látja máson, milyen könnyű is megtenni mindent, amit mondok. Mennyivel viccesebb lenne, ha érezné is magán, hogy mindent megteszel vele, amit csak mondok! Szerintem még egy kis kondicionálással azt is el tudnám érni, hogy te tanítsd meg neki, hol a helye!

Hallotta ugyan Selenis hangját, de csak a hangsúlyát értette meg igazán. A gazdája már megint tervezett valamit, azzal a fajta kaján örömmel, aminek mindig sírás volt a vége. A kanca felettébb kreatív volt, ha olyasmit kellett kitalálni, amivel ki tudta zökkenteni őt mindazokból a hétköznapi szenvedésekből, amik lassacskán egyszerű kényelmetlenségekké tompultak a tudatában. Jugem viszont nem volt biztos benne, hogy előre tudni akarja, mi lesz a következő, amivel gyötörni akarja. Egyelőre azt is épp elég lesz túlélni, ami most várt rá…

– Elvégre mostanában egész kis simulékony lettél, nem gondolod? Arról is egész jól leszoktál, hogy a feladataid miatt nyavalyogj. Kicsit gyakorlunk még, és ez is jól fog már menni…

A pálca eltávolodott Jugem farától. Az továbbra sem volt kérdés, vissza fog-e térni. De Selenis szerette húzni az időt.

– Kíváncsi vagy, milyen érzés, ha te uralkodhatsz egy kanca fölött? – susogta sokat sejtetően a lidérc. – Milyen az, ha ő van kiszolgáltatva neked? Ha végre nem te vagy az, aki szenved, hanem te magad okozhatsz fájdalmat? Ha kiélhetnéd rajta a vad, buja ösztöneidet, és úgy élvezkedhetnél rajta, ahogy kedved tartja?

Nem értette, nem akarta megérteni, mire gondolt a gazdája. Csak annyira koncentrált, hogy egy igenlő választ várt tőle. Így hát bólintott. A lényeg úgyis ez volt. Ha bármit csinálnia kellett, a kanca úgyis mondani fogja. Ő pedig megteszi. Az egymással való interakcióikat egyedül így lehetett elviselni: ha kivonta magát az egyenletből, és egyszerűen csak engedelmeskedett. Azt csinálta, amit a gazdája kért, és úgy reagált mindenre, ahogy elvárta tőle. Gondolkodni ráért utólag is.

– Akkor, ha nagyon szépen viselkedsz, talán tényleg te lehetsz majd az a szerencsés, aki a nevemben felmorzsolhatja az akaratát, és leigázhatja őt! De előbb…

Még csak egy apró, suhogó hang se figyelmeztette. Könnyek szöktek a szemébe, ahogy a csípő-égető, majd lassú-tompa-hasogató fájdalom a heréiből kiindulva szétáradt az egész hátsó felében és végigfutott a gerincén. Selenis azt mondta, hozzá lehet szokni, de nem érezte magán, hogy így lenne. Igaz, már nem ugrott félre, ezzel tovább rontva a saját helyzetén, a lábai se rogytak össze alatta, viszont csak egy kicsivel tudta jobban visszafojtani a nyüszítését, mint a legelső alkalommal. És mindezek csupán a reakciói voltak. A nyilalló érzés mit sem enyhült az első próbálkozásuk óta…

– Ez egész jó volt, nem? – kérdezte kedélyesen a kanca. – Kérsz még?

Jugem a fogai között szűrve kipréselte a tüdejében rekedt levegőt, és hangosan szipogva hagyta lehullani a könnyeit. Aztán bólintott.

* * *

Az elkövetkező napokban valóban kiszúrt az odalent mozgolódó figurák között egy póniforma lényt – egész pontosan egy újabb olyan póniforma lényt, aki a jelen ismereti alapján nem lehetett lidérc. Őt még nem látta korábban, viszont a többi hasonlót, akik az egynemű tömegből kilógtak, azelőtt vette észre, hogy Selenis megemlítette volna Equestria követét. Ilyen távolságból a szőrszínén kívül semmit nem tudott megállapítani róla, de azért jobb tennivaló híján sokszor követte őt is a szemével, és azzal szórakoztatta magát, hogy próbálta kitalálni, mit csinál éppen. Az egyik kedvenc tevékenysége amúgy is az volt, hogy a lent mozgolódók beszélgetéseit próbálta rekonstruálni, mindenféle bugyutaságokat adva a szájukba.

A lidércek ilyen szempontból sokkal unalmasabb célpontok voltak, mivel nyílt téren sokkal jobban kerülték a másik közelségét, így ritkán tudott csak eljátszani közöttük teljes párbeszédeket. Ezzel szemben volt, vagy legalábbis járt a városban néha két griff-szerű jószág, illetve egy szárnyas, némiképp póni formájú valaki is, aki viszont érezhetően más testfelépítésű volt, mint a pegazusok. Nos, velük, meg azzal a sárga pónival – akiről egyébként Sunflower jutott eszébe néha, bár csak a színéből kiindulva éppenséggel tízből egy equestriai kábé ugyanígy nézett ki messziről – egész jókat el szokott szórakozni. Sokkal változatosabban, és kevésbé célirányosan közlekedtek, mint a helybéliek, ha pedig leálltak valakivel dumálni, az rendszerint lényegesen több lehetőséget biztosított a kirin számára, hogy szabadon engedje a fantáziáját.

– Szia, hát te mit csinálsz itt? – kérdezte halkan, vékony kancahangot imitálva az egyik alkalommal, amikor a sárga póni hosszas, távolságtartó nézelődés után végre odament a tér közepén, mohosnak tetsző zöldes kövek között álldogáló lidérchez.

– Helló – felelt a lidérc helyett mélyebb hangon, arra tippelve, hogy egy csődörről lehet szó. – Füvet árulok. Kérsz belőle?

Kicsit várakozott, de azok ketten nem mentek közelebb egymáshoz, úgyhogy ennek megfelelően alakította a párbeszédet.

– Hát, nem is tudom… – felelt újra a sárga póni nevében. – Mennyiért adod?

– Öt batka grammjáért! Na, kéred, vagy sem?

– Hú, hát ez rettenetesen sok pénz egy kis fűért… Főleg hogy ilyen fonnyadtnak is néz ki.

– Naná, hogy fonnyadt, a föld alatt vagyunk! Tudod, milyen nehéz napfény nélkül füvet termeszteni?

– Nem tudom, mert még sose próbáltam. De akkor sincs ennyi pénzem fűre…

Jugem kénytelen volt kicsit elgondolkodni, mivel hirtelen nem jutott eszébe semmi, amivel folytathatta volna a beszélgetést, a sárga póni meg azóta sem tágított onnan. Ugyanakkor innen más sem látszott, csak hogy állnak egymással szemben, továbbra is tartva azért a távolságot. Szerencsére azonban a lidérc kisvártatva megemelte az egyik mellső lábát, mintha mutatna valamit, ezzel újra ihletet adva a csikónak.

– Figyelj, arra van a sötét-rét, ott teremnek napfény nélkül a füvek – motyogta a csődörnek kölcsönözött hangján. – Ha földipóni létedre ennyire nem értesz a kertészkedéshez, menj el oda, és nézd egy pár órát, ahogy nő a fű!

A lidérc visszarakta a lábát a földre, aztán el is indult a mutatott irányba, ezzel kis híján elrontva a kirin játékát. Szerencsére ahogy a sárga póni is a nyomába szegődött, Jugemnek támadt egy ötlete, hogyan menthetné meg a helyzetet.

– Hú, most ahogy így elmondtam, hirtelen kedvet kaptam hozzá én is! – mondta a csődör helyett. – Imádom nézni, ahogy nő a fű, szörnyen izgalmas! Gyere csak, menjünk együtt, feküdjünk le a rét szélére, és nézzük közösen!

A torkára forrt a szó, ahogy a szeme sarkából mozgást érzékelt. Azonnal odakapta a fejét, és már látta is Selenist ráérős szárnycsapásokkal közeledni. Általában sokkal hamarabb észre szokta venni, így pánikszerűen pattant fel és foglalta el a szokványos pozícióját, közben némán könyörögve Maninmangkornnak, hogy a gazdája ne azért jöjjön haza, mert észrevette, hogy magában beszélt. Reménykedve csóválta hát a farkát, ahogy a kanca puha patakoppanásokkal landolt mellette. Selenis vidámnak tűnt. Persze ez semmit nem jelentett…

– Hát hogy van az én kis kirinem? – kérdezte kedélyesen a kanca, mire Jugem még intenzívebben csóválta a farkát. – Na gyere csak ide!

Jugem fölemelkedett, és a gazdája felé próbált fordulni, ő azonban villámgyorsan lehajolt, és kirántotta a csikó alól a felé eső oldalon mindkét lábát, aminek következményeként a kirin egy nagy nyekkenéssel a hátán landolt. Egy ilyen nyitás után borzasztóan furcsa volt, hogy a kanca egész egyszerűen a hasát kezdte el vakarászni, mint egy kutyának. Jugem pedig bármilyen csiklandós is volt, eszébe sem jutott ellenállni a gazdájának. Tökéletesen tisztában volt vele, mennyivel rosszabb dolgokat is művelhetett volna vele – és ennek a lehetőségét persze most sem zárhatta ki –, a mostani pedig már-már a „kellemes” kategóriába esett.

– Képzeld csak, lehet, mégiscsak megtartalak még egy darabig! – újságolta közben vidáman Selenis. – A napokban volt pár… felettébb érdekes beszélgetésem a pónik követével.

A lidérc tartott némi szünetet, de Jugemnek nem volt más lehetősége részt venni a beszélgetésben, mint hogy kíváncsian nézett.

– Be kell valljam, borzasztóan csábító! – csipkedte a patájával a csikó bőrét a kanca töprengve. – Amikor csak meglátom, mindig az jut eszembe, milyen jókat játszhatnánk. Meg hogy néhány nap után, amit kikötözve tölt, vajon mennyi maradna a büszkeségéből. Vajon mennyi időnek kéne eltelnie, hogy ő is könyörögjön, ha kezelésbe veszem? Viszont… ahogy beszélgetünk, úgy látom, úgy érzem, hogy ő más. Bármilyen furának is tetszhet… ő, úgy tűnik, tényleg érdeklődik a lidérceink iránt… Fontos számára, hogy mi van velünk, és nem csak „megtéríteni” akar minket, meg megszelídíteni, mint ahogy a fajtársai állnak minden más néphez. Ő ténylegesen megpróbál egyként gondolkodni közülünk.

Selenis patája megállt a kirin hasán, ahogy merengve a távolba nézett. Úgy maradtak kicsit, aztán Jugem óvatosan ismét csóválni kezdte a farkát, barátságos mosolyt csalva ki a gazdájából a manőverrel.

– Te is úgy gondolod, hogy kár lenne egy ilyen póniért, mi? – vonta fel a szemöldökét a kanca. – Az a helyzet, hogy tényleg van is arra vonatkozó ötletem, hogyan is tudnám őt felhasználni… Sokkal nehézkesebb, és sokkal kisebb rá az esély, hogy tényleg sikerül, de ha mégis összejön, azzal mindannyian nyerhetnénk. És a maga módján ez is szórakoztató lesz, bár így le kell mondanod neked is, na meg nekem is arról, hogy megcsiklandozzuk, meg megszorongassuk… De ha ez az ára, hát kibírjuk, nem? Hmm… igen, majd kárpótoljuk egymást, igaz-e? Akár most el is kezdhetjük, mit gondolsz erről, drága kis csődöröm?

Alig érezte a szürke kanca súlyát, ahogy az felkúszott a hasára. Selenis kényelmesen elhelyezkedett rajta, miközben a farát jóformán belenyomta Jugem arcába. Ahogy a gazdája félrevonta a farkát az útból, a kirin lehunyta a szemét, vett egy mély levegőt, aztán a nyelvét kidugva munkához látott.

Hálás volt, amiért Selenis megadta neki a lehetőséget, hogy a kedvébe járjon. Hálás, amiért megmutathatta neki, milyen jó kis kirin tud lenni. Így legalább volt esélye rá, hogy jobb kedvre derítse a gazdáját. És ha elég jól teljesít, még az is megeshet, hogy a mai nap nem fog annyira fájni…