Halhatatlanok tervei

Halhatatlanok tervei

Sokkal kényelmesebben is elhelyezkedhetett volna, csak nem akart tiszteletlen lenni. Meg mondjuk az is igaz, hogy ha Trinket ölébe hajtotta volna a fejét, tán ott helyben el is aludt volna. Azt pedig több okból kifolyólag is célszerű lenne elkerülni. Igyekezett hát úgy elhelyezkedni, hogy folyamatosan ügyelnie kelljen a testtartására, megakadályozandó az esetleges álomba merülését. Szeretett volna ő figyelni Luna Hercegnő magyarázatára, elvégre elég sok forgott kockán ezen a találkozón, de pár óra után már annak is örült, ha a szemét nyitva tudta tartani, és képes értelmes arccal bólogatni, ha az Úrnő épp felé fordul.

Megértette, milyen fontos a lidércek szokásainak tisztelete, ám egy bizonyos ponton túl már merőben feleslegesnek érezte a formalitásokat. Igyekezett a lényeget kiszűrni, a többi részlettel pedig nem túlzottan megterhelni a saját agyát. Elvégre azt még a Hercegnő is elismerte: valószínűtlen, hogy valódi tárgyalásra kerülne sor; akkor meg minek fárassza magát ilyesmikkel? Egyszerűbb, ha arra is rákérdez, hogy mikor szabad levegőt vennie… De ő úgyis Luna „tanácsadójaként” fog részt venni ezen az egész őrületen, szóval ha csak az Úrnőhöz szól, abból nem lehet baj.

Ezt elég hamar sikerült az eszébe vésnie, de a Hercegnő amúgy sem győzte hangsúlyozni, hogy egy efféle tárgyalás legkritikusabb pontja, hogy ki beszélhet, illetve kihez. Ahogy mondta: a lidércek gyűlölik a felesleges szócséplést, és rendkívül rossz néven veszik, ha valaki szükségtelenül, vagy nem az illemszabályaik szerint szólal meg. Szigorú is volt az ehhez tartozó etikett, s Luna többször is figyelmeztette őket, hogy ha egyáltalán eljutnak a tárgyalásig, akkor ha másban nem is, legalább ebben tényleg alkalmazkodjanak a lidércek hagyományaihoz. Főleg, mivel a Hercegnő haditerve is jórészt erre épült.

Egy ilyen megbeszélés ugyanis biztosított a számára egy olyan lehetőséget, egy olyan kiskaput, amit egyszerűen vétek lett volna nem kihasználni. Ezt Frank is elismerte. A lidércek üzenete alapján a tárgyaló felek hárman lesznek; ketten a lidércektől, és Luna Hercegnő a póniktól, ám a felek lényegében tetszőleges számú tanácsadót hozhattak magukkal, akik egyoldalúan ugyan, de részt vehettek a társalgásban. Annyi kikötés volt, hogy a Hercegnőn kívül más nem szólhatott közvetlenül a lidércek képviselőihez, csak ha Luna egyikőjüket megjelöli erre a tisztre. Ezen túl csak Lunához szólhattak, és ő dönthetett róla, hogy tolmácsolja-e a mondanivalójukat. Volt azonban egy egészen különleges poszt is, amit a pónik delegációjából Amethysttel akart betöltetni. Ezt pedig a Hercegnő „néma tanácsadónak” fordította nekik, bár a hozzá fűzött magyarázat alapján Frank inkább „megfigyelőnek” mondta volna.

A protokoll szerint minden tárgyaló fél hozhatott magával egy valakit, aki láthatatlan, hallhatatlan, és a saját képviselőjén kívül senki másnak nem is szabad tudomást vennie róla. Cserébe a megjelölt személy nem szólalhatott meg, és az egész testét el is kellett takarnia. Ebből következően Frank lényegében feleslegesnek is találta a létezését, de Luna állította, hogy ez egy valóban élő szokás a lidérceknél, így nem kérdőjelezte meg a dolgot.

– A leggyakrabban csak azért hoznak magukkal ilyen néma tanácsadót, mert az oldalukon akarnak tudni valakit, akit amúgy nem szívesen vonnának be a tárgyalásba – magyarázta a Hercegnő. – Egy ilyen személy sokszor már a puszta jelenlétével is segíti őket. Néhányan elég érzékenyek arra például, ha a párjuk, vagy valaki más, számukra fontos személy nélkül kell szembenézniük a másik féllel. Viszont a lidércek szeretnek mocskos kis trükkökhöz folyamodni, így minden lelkiismeret-furdalás nélkül fogom ily módon elrejteni Amethystet a szemük elől a megfelelő pillanatig. Persze csak ha egyáltalán tényleg eljutunk odáig, és nem próbálnak már korábban megölni mindnyájunkat…

– Tetszik az ötlet – morogta Amethyst. – Ez olyan szokás, amit szigorúan be szoktak tartani, nem fognak hát tiltakozni. Aztán… meglepetés! – vigyorgott.

Franknek ugyan nem sok alkalma volt eddig találkozni a kis kancával, de így is feltűnt neki, mennyire vad lett. Ezt az észrevételét pedig Trinket is alátámasztotta, mikor a kancának egyszer volt alkalma Amethysttel együtt gyakorolnia valamilyen varázslatot Luna Hercegnő felügyelete alatt. A szerelme azon az estén csupán fáradtan ledőlt mellé az ágyba, s elmesélte, milyen félelmetes, amekkora ereje van az Úrnő új tanítványának. Hiába nem egymással kellett megküzdeniük, Trinket állította, miszerint olyan érzés volt, mintha a kanca bármelyik pillanatban belegyalulhatta volna őt a földbe. Pusztán a nyers mágia, ami körülvette, az is irtózatos volt, ha csak valami nagyobb horderejű varázslatot használt.

Sokat beszélgettek erről, de mindig oda lyukadtak ki, hogy el sem tudják képzelni, mit művelhetett vele a lidérc, amitől ilyenné vált. Vagy mire lehet akkor képes az a bizonyos Pulsar, ha Amethyst csak az emlékétől – és az ellene irányuló bosszúvágyától – ekkora hatalomra tett szert?! Odáig jutottak, hogy végül még Luna Hercegnőhöz is tettek egy látogatást az aggodalmaikkal, de ő igyekezett megnyugtatni őket. Ahogy mondta, igen kevésszer fordult elő, hogy a lidércek mágiája ilyen direkt módon és ilyen közvetlenül átitatott egy-egy pónit, de közülük kivétel nélkül mind hasonló erővel bírtak. A kétféle mágia igen sajátos ötvözetet képezett egymással, s minden alkalommal olyan hatalommal ruházta fel a hordozójukat, ami jócskán túlmutatott a két faj képességein. Az egyetlen hátulütője az volt, hogy az árnyékvarázslatokat ilyen mélységben ismerő pónik eddig egytől-egyig megőrültek. Ki előbb, ki később…

Ám Luna állította, hogy sosem találkozott még olyannal, akiben ilyen stabilan élt volna ez a kétféle mágia egymás mellett. Ha szükséges volt, Amethyst képes volt felváltva, vagy akár egyszerre, mégis egymástól elkülönítve használni a benne élő kettős varázserőt. A Hercegnő úgy vélte, s ezt ki is fejtette nekik, hogy ez két, egymástól független tényezőnek lehetett a következménye. Az egyik, hogy a kis kancát akaratán kívül itatta át a lidérc mágiája, s ezért maradt benne egyfajta ösztönös pszichés védelmi vonal, ami megóvta az elméjét. A másik – bár ebben a Hercegnő bizonytalanabb volt, mivel állítása szerint ő sem látta át az egész működését – feltehetően Tartarus hatása lehetett. Az ősi börtönt védő varázslatok ugyanis Luna állítása szerint erősen korlátoznak mindenfajta sötét mágiát, s ezekkel az őrvarázslatokkal Amethyst azonnal szembekerült, amint a lidérc magára hagyta. Ily módon aztán azok pont a kritikus időszakban akadályozhatták meg az árnyak elburjánzását.

Egyszóval az Úrnő megbízott legújabb tanítványában, még úgy is, hogy közben elismerte: Amethyst megváltozott, és nem minden szempontból az előnyére. Mivel pedig a kis kanca nem tett semmi olyat, ami igazán számon kérhető lett volna, senki nem is ellenezte. Egyedül Prismnek lehetett volna oka panaszkodni, de ő se tette meg, hiába beszélt vele Frank és Trinket is párszor erről. A kanca némán tűrte a megaláztatást, sőt, a párbaj óta jóformán le is szokott arról, hogy különböző alakban jelenjen meg bárhol. Onnantól kezdve egyszerű, vészesen vézna, szürke póniként járta az utcákat is, mindössze az igazán durva szépséghibáit rejtve el a képességével. Amethysttel pedig már csupán levegőnek nézték egymást, és a kis kanca lényegében mindenki mással udvarias volt, valamint a tanulmányait is komolyan vette.

Ahogy a feladatát is. A kis kanca alaposan kiművelődött már jó előre a lidércek szokásaiból régi könyvek, illetve a Pulsartól kapott emlékei segítségével. Így hát mikor Luna nekilátott felvázolni a terveit, egyedül ő tudott érdemben hozzászólni, mi több, láthatóan egy ütemre is gondolkodott a Hercegnővel, míg a többiek legtöbbször csak bambán pislogtak maguk elé. Amethyst pedig tán még Lunánál is eltökéltebb volt, noha a Hercegnő, miután visszavonult a hosszú vonatút előtt meditálni, tőle szokatlan higgadtsággal vezette a pónikat. Frank már-már kezdte is feleslegesnek érezni a Celestia által rászabott feladatot, hiszen Lunát ez alkalommal láthatóan nem az indulatai irányították. Még akkor sem, ha Swatter azt állította, hogy a Hercegnő egy időre teljesen a megbűvölt levél hatása alá került. A rögtönzött kis haditanácsot viszont, amit a legelső vagonban tartott a kíséretével és az Éjjeliőrség elit csapatainak vezetőivel, sokkal inkább nyugodtan, legfeljebb egy árnyalatnyi izgatottsággal vezényelte le.

Igaz, pont emiatt a szinte már erőltetett nyugalomnak hála a megbeszélés eléggé soká húzódott, pedig eleve éjfél után indultak útnak. A vonat alattuk iszonyatos sebességgel robogott észak felé egy igencsak elhanyagolt állapotban lévő sínpáron, s az előttük álló összecsapás miatt is mind feszülten figyelték egy darabig a Hercegnő magyarázatát, de egy idő után már a parancsnokokon is érződött az érdeklődésük lanyhulása. Így is sokat túlóráztak mostanában az esküvő okán felgyülemlett teendőik miatt, és valószínűleg nekik sem volt lehetőségük máshonnan előteremteni a szükséges plusz időt, mint a saját alvásukból elvonni. Stormcloud és Descent is elég nyúzottnak látszott, egyedül Black Ruby ezredes tűnt még akkor is teljesen ébernek, amikor Luna végre elküldte őket pihenni, mondván, hogy hajnalban mindenkitől elvárja a lehető legjobb teljesítményt. Főleg, mivel eredeti terveivel ellentétben nem hurcolta magával a fél Éjjeliőrséget, csupán azokat, akik a Shadowboltok, a Nightstalkerek és a Különleges Egység tagjai közül gyorsan mozgósíthatók voltak.

Frank hát a Hercegnő engedélyével végre valahára nekidőlt Trinket oldalának, lehunyta a szemét, és azonnal álomba is merült.

* * *

Arra ébredt, hogy fázik. Nem is értette. Hiszen érezte, ahogy szerelme szorosan odabújik hozzá, s folyamatosan melegíti. A szemét kinyitva is csak Trinket arcát látta. Kicsit elmerült a látványban, ahogy a kanca csendesen, békésen szuszog, de aztán újra megborzongott. Ilyen álmosan eltartott egy ideig, mire rájött, hogy nem otthon van, nincs betakarózva, és csak a jeges, metsző szél hatol be a szőre alá minden olyan ponton, ahol nem érintkezett szerelme forró testével. Mivel pedig már eléggé átfagyott, megpróbált úgy fordulni, hogy nagyobb felületen ölelkezhessen Trinkettel, s a lehető legkevesebb részét érje a hideg.

Ennyi mocorgás azonban éppen elég volt, hogy ne bírjon visszaaludni ebben a nem túl kellemes helyzetben. Hiába volt még sötét, hiába volt fáradt, egyszerűen nem jött álom a szemére. Kinézett hát az ablakon, de csak a nagy pelyhekben, sűrűn hulló havat látta. A vagonban rajtuk, kettejükön kívül csak Luna Hercegnő volt, aki az egyik ágyon ült királyi tartással és lehunyt szemmel, valamint nem messze tőle Amethyst, aki majdnem ugyanolyan pózt vett fel, mint Luna, mintha csak utánozni próbálta volna. A parancsnokok meg – Swattert is beleértve – biztosan átmentek már a saját egységeikhez.

Frank még perceken keresztül nézelődött. Hagyta kitisztulni a fejét. Az is jó sokáig tartott, mire feltűnt neki, hogy a vonat már nem zakatol olyan veszettül gyorsan, hanem aránylag csendesen suhan az éjszakában. Sőt, mintha továbbra is egyre csak lassult volna, noha ebben már nem volt egészen biztos, olyan kicsi lehetett a sebességváltozás. Annyi előnye mondjuk volt, hogy így maradt elég ideje végiggondolni, hol is vannak, és miért is jöttek. Óvatosan, nehogy véletlenül fölébressze Trinketet, hátranyúlt, és kitapogatta a kis tarisznyát, amit még Celestia Hercegnő akasztott a nyakába közvetlenül azután, hogy sok szerencsét kívánva elköszönt a húgától és Amethysttől.

– Ez egy emlék még a régi világból – fűzte hozzá magyarázatképpen, mikor Frank kíváncsian belekukkantott a táskába. – Egy ősi északi birodalom maradványa, úgyhogy kérlek, nagyon vigyázz rá! Harci kürtként használták ezeket még több ezer évvel ezelőtt, csak aztán később népi hangszer lett belőlük. Nem mágikusak, szóval fegyverként nem használhatod, de gondolom tisztában vagy vele, mennyire érzékeny a lidércek füle… ha érted, mire gondolok…

Mielőtt még felszálltak volna a csapatszállító vonatra, Frank meg is szemlélte, amit kapott. Egy gyöngyházfényben játszó, kristályos anyagból készült kéttölcséres trombitához hasonló hangszer volt, de nem látott rajta semmit, amivel változtatni lehetett volna a hangmagasságot. Igaz, valószínűleg nem is tudott volna vele mit kezdeni… Azért ettől függetlenül reménykedett benne, hogy Celestia jó okkal adta neki az eszközt, s az tényleg ér is valamit a lidércek ellen.

A szerelvény zökkent egyet, aztán érezhetően fékezett. Trinket összerezzent az ölelésében, s lassan kinyitotta a szemét. Frank rámosolygott, mire a kanca gyorsan megcsókolta. Nem maradtak sokáig így, mert Frank hallott valami motozást onnan, ahol az előbb még Luna és Amethyst foglalt helyet, ám amikor fölnézett, már mindketten fölkeltek.

– Hamarosan megérkezünk a végállomáshoz – jelentette ki a Hercegnő. – Tovább nem futnak a sínek, de nem kell sokat gyalogolnunk. A hátsó vagon tele van meleg ruházattal, majd öltözzetek fel ti is alaposan! Amethyst, te viszont azt vedd fel, amit megbeszéltünk! – fordult a kis kancához, mire az bólintott. – Akkor mindent úgy, ahogy elterveztünk, rendben? – tette fel a kérdést Frankéknek címezve.

– Természetesen! – vágta rá azonnal a csődör.

– Köszönöm, hogy eljöttetek – mosolyodott el egy pillanatra Luna, de aztán gondterhelt lett az arca. – Nagyon remélem, hogy sikerül, és nem lesz semmi baj!

Alig egy perc múlva a vonat már teljesen megállt, s a pónik szép sorban leugráltak róla. Volt, aki már eleve jobban fel volt szerelkezve a hideg és a sűrűn szitáló hó ellen, mégis mindenkinek az első útja az ellátmányos kocsihoz vezetett. Frank is odabotladozott dideregve, Trinkettel az oldalán, s villámgyorsan magára öltötte a vastag, szélálló kabátot, sálat, sapkát és hómaszkot, amit a felelős éjjeliőr gyakorlatilag hozzávágott, amint a megfelelő közelségbe ért. Még az volt a szerencse, hogy fegyvert nem kellett viselnie, mivel az csak még jobban megnehezítette volna a közlekedést a vastag ruhában s a magas hóban.

Ahol megálltak, nem volt igazából semmi. Csupán egy peron, de azt is elborította a nagy fehérség. A közelben még csak fák sem törték meg a jégsivatag monotonságát, messze pedig a sűrűn hulló hó miatt nem láthattak. Frank nem is értette, miért épített bárki is egy efféle „állomást” a nagy pusztaság közepébe. Mikor azonban elindultak, hamar támadt egy sejtése a valódi úti céljukat illetően. Megsaccolhatatlan távolságban ugyanis elő-előbukkant néha a vihar takarásából valami nagy szürkeség, amit a csődör jobb híján hegynek nézett. Abból pedig, hogy a többiek még annak idején úgy mesélték, a lidércekkel egy mélybe épített városon belül ütköztek meg, úgy vélte, ezúttal is hasonlóval lesz dolguk.

– Rég nem jártam már ennyire mélyen az északi hómezőkön – jegyezte meg Luna Frankék mellett.

Többet viszont nem is szólt, csak elindult Amethysttel az oldalán, aki most már tetőtől patáig koromfekete köpenyt viselt, s az arcát is teljesen elfedte egy hasonlóképp fekete kendővel. Egyedül az átlagon aluli magassága utalt arra, hogy valójában ő bújik a ruha alatt. A pónik követték őket, Frankék kivételével tisztes távolban lemaradva tőlük.

Szerencsére a Hercegnőnek igaza volt, és nem kellett sokat gyalogolniuk. Még a rettenetes hideg ellenére sem sikerült Franknek átfagynia ennyi idő alatt. Pedig elég rosszul tűrte az efféle szélsőséges időjárást még akkor is, ha megfelelőképp fel volt öltözve. Mikor azonban már épp zavarni kezdte volna a fagy, megtorpantak. A csődör meresztgette a szemét, hunyorgott, s végül meg is látta az alakot előttük, épp csak félig elveszve a förgetegben. Egy, a pegazusokhoz hasonló szárnyas lény volt, de szürke szőréből, s abból, hogy nem viselt semmiféle védőfelszerelést, Frank gyorsan levonta a következtetést, hogy megtalálták a lidérceket. Az idegen pár pillanatig rezzenéstelenül figyelte őket, csupán harsányzöld sörénye lobogott a szélben, aztán szó nélkül hátat fordított nekik, s lassan megindult.

Luna nem is váratta meg, azonnal követte. A lidérc – aki amúgy lényegesen alacsonyabb volt annál az egynél, akivel Franknek volt szerencséje találkozni – hol eltűnt, hol újra felbukkant a kavargó fehérségben, de egyáltalán nem sietett, nehogy teljesen elveszíthessék szem elől. Frank sejtése pedig beigazolódni látszott, mivel vezetőjük egyenesen a szürke magaslathoz kísérte őket. Azon már meg sem lepődött, amikor meglátta a falon tátongó hatalmas, barlangszerű nyílást. Ment is volna tovább, ám a velük ellentétben Amethyst lefékezett, s a fejét a járat felé fordította. Nem is volt hajlandó továbbmenni, amíg Luna a vállára nem helyezte a patáját, és súgott valamit a fülébe. Frankben föl is merült a gyanú, hogy a kis kancát talán Tartarusra emlékezteti a lejáró.

Volt ott azonban más is. Ahogy újra elindultak, Frank már látta, hogy nem sokkal a barlang szája előtt áll valami, ami kitakarja a járat tövét. A lidérc – aki közben szintén megállt, hogy bevárja őket – úgy tűnt, ahhoz a valamihez vezette őket. Közelebb érve a csődör már ki tudta venni a hóval jócskán beborított, jurtaszerű sátrat. Mellette, körülötte állt még néhány lidérc, némán bámulva őket, de összességében meglepően kevesen voltak. Igaz, a kavargó viharnak köszönhetően akár egy egész seregnyi megbújhatott nem is messze tőlük anélkül, hogy észrevegyék őket. Sőt, akár a sátor mögött, a barlangban is meglapulhattak. Számolni kellett az eshetőséggel, hogy bármelyik pillanatban lerohanhatják őket.

Mikor már egészen közel értek a sátorhoz, de még hallótávolságon kívül voltak, Luna megfordult. Intett Frankéknek is, hogy kövessék, s visszament a sereghez. A pónik közül azonnal kivált a négy parancsnok, és odasiettek hozzájuk.

– Először megpróbálok beszélni velük – mondta Luna mindőjüknek, kissé visszafogva a hangját. – Maradjatok itt, és tartsátok egymást melegen! Ha bármi gond van, akkor viszont ne tétovázzatok! Ha támadnak, vagy látjátok, hogy nekünk van szükségünk segítségre, azonnal gyertek!

Három parancsnok kötelességtudóan fejet hajtott, Swatter viszont aggodalmasan pislogott a Hercegnőre.

– Felség, ne vedd tiszteletlenségnek, de elég lesz ennyi póni kíséretnek?

– Pulsar önmagában nagyobb veszélyt jelent, mint tán az egész lidérc-sereg – felelt komoran Luna. – Ellene aligha lenne esélyetek. Bőven elég lenne, ha Amethyst tartana velem, de így még biztonságosabb. A szükségesnél több életet nem akarok kockáztatni, és azzal is épp eleget segítetek, ha a többi lidércet feltartóztatjátok, amennyiben a helyzet úgy alakul.

– Értettem, Felség! – hajolt meg Swatter is.

– Akkor hát… – Luna nagyot sóhajtott, de nem fejezte be a mondatot, csupán elindult a sátor felé.

Frank még egyszer gyorsan magához ölelte Trinketet, aztán követte a Hercegnőt. Kellemetlen volt ennyi pillantás kereszttüzében. Nem csak a lidércek fagyos, rezzenéstelen tekintetét érezte magán, de az összes póniét is, akik eddig velük tartottak.

Eddig. Mostantól viszont teljesen magukra lesznek utalva. Besétálnak egyenesen a nekik állított kelepcébe. Be, nyíltan és egyenesen. Ahogy elhaladt az első, ijesztő némasággal ácsorgó lidércek között, már kezdte bánni, hogy olyan könnyen igent mondott Celestia kérésére. Védje meg Lunát? Ő? Mit is képzelt?! Mégis mit ér ő egyáltalán? Egy közönséges póni, ilyen felfoghatatlan hatalmú lények között…

A jurta ajtaja kettényílt, de mintha csak a szél fújta volna úgy. Luna tétovázás nélkül be is lépett, s vele együtt Amethyst is, Frank viszont egy pillanatra teljesen ledermedt. Egyszerűen minden idegszála tiltakozott az ellen, hogy elsétáljon a két utolsó lidérc között, akik lehunyt szemmel őrt álltak a kapuban. Nem, ha csak tehette volna, azonnal vágtában menekült volna erről a helyről! Pedig valahogy rá kéne vennie magát arra, hogy ő is bemenjen… Az ígéret, a kötelesség… Luna Hercegnő, akinek a védelmére fölesküdött…

Mellette Trinket előrelépett. A kanca rámosolygott, bár látszott rajta, hogy ő is fél, aztán a farkával finoman megsuhintotta az orrát. Na jó, utána még Tartarusba is utánamenne… Frank vett egy mély levegőt, összeszorította a fogát, és belépett.

* * *

Meglepte a látvány. Bár igazából nem tudta, mire számíthatott volna, de erre egész biztosan nem. A sátor belsejében világos volt és kellemesen langyos klíma, ami önmagában is elég furcsa volt. A nagy, alacsony, szögletes kőasztalt, a Hercegnő elé kikészített hímzett párnát és a nyolc lidércet, akik velük szemben foglaltak helyet egyáltalán nem találta különösnek. Ellenben azon, hogy a sátor alját valódi, élő fű borította, teljesen ledöbbent. Ugyanúgy, ahogy az asztal közepén, kristályvázában álló lila-sárga virágcsokron is. Az első gondolata az is volt, hogy tán ez az egész puszta illúzió. Igaz, azt se bánta volna, ha így is van. Ez a környezet mindenképp kellemesebb volt a kint tomboló viharnál.

Kissé meglazította a ruházatát, miközben gyorsan felmérte a terepet, s észrevette a pár, levegőben lebegő, a ponyvák színébe szinte beleolvadó, hideg fényű lángocskát, amik valószínűleg a világítást nyújtották. Mielőtt azonban az ellenfeleiket is alaposabban megnézhette volna magának, az asztal túloldalán lassan, halk, fenyegető sziszegéssel fölkelt egy hamuszürke, kékeszöld sörényű lidérc, akiben Frank ráismerni vélt a szökevényre. A lény halványan fénylő, pupilla nélküli szemeivel egyenesen Lunát bámulta, mintha neki szánta volna a sziszegését. Talán mondott volna valamit a saját nyelvén? Frankben még alig fogalmazódott meg a kérdés, máris megkapta rá a választ.

– Hát eljöttél, Éjszaka Hercegnője, Sötétség alikornisa, kinek lelke a Holdhoz köttetett! – szólalt meg zengő hangon a lidérc.

Luna keményen állta a tekintetét, s hasonló sustorgó, majd normális beszédhangon felelt.

– Ismét szemtől szemben, Vész Bajnoka!

Pár pillanatra olyan feszülten bámulták egymást, hogy Frank azt hitte, mindjárt egymásnak ugranak, ám meglepetésére mindketten sörényszál pontosan ugyanabban a másodpercben meghajoltak a másik felé, noha egy pillanatra sem vették le egymásról a szemüket.

– Ami a hagyományokat illeti… – szólalt meg ismét komoran Luna. – Látom, nem fegyvertelenül jöttél.

A lidérc megemelte az egyik mellső lábát, s halvány, vöröses fénnyel izzó patájával végigsimította a nyakában ezüstláncon lógó furulyaszerű tárgyat.

– Ha a szarvadat a sátramon kívül hagyod, alikornis, újratárgyaljuk a dolgot – felelt szenvtelenül.

Luna nem is reagált. Csendben, bizalmatlanul megszemlélte az elé kirakott párnát, aztán óvatosan helyet foglalt, s vele szemben a lidérc is visszaült.

– Ő itt Fehér Láng Dalnok, a Sötét Földek hercegnője, ki a hangjával szőtt egybe Fényt és Árnyékot – bökött oldalvást a fejével Pulsar.

A csődör jobbján egy nála épp csak egy kicsivel alacsonyabb, hófehér szőrű, égő vörös sörényű, sudár – és a finom vonásaiból ítélve feltehetően kanca – lidérc foglalt helyet. A hercegnőnek titulált lénynek a többiektől eltérően nem ezüstös fényben, hanem aranylóan ragyogtak a szemei, amikkel most egyesével végigmért minden pónit. A lidércek közül Frank őt találta a legkevésbé fenyegető kiállásúnak, bár nem tudott attól teljesen elvonatkoztatni, hogy a kanca még póniszemmel nézve is igen csinos volt.

– Amennyiben meg akarjátok szólítani, az Aura hercegnő nevet használjátok! – folytatta Pulsar. – A hercegnő tanácsadója Mágia Örvény Révész, a Tüskehegységek őre. Őt szólítsátok Smouldernek! A hercegnő testőre Tűzvágó, ki csikókorától felesküdött védelmezője a Sötét Földek uralkodóinak. Őt nevezzétek Flurrynek! Az én tanácsadóm az Üres Árnyak Lovagja, aki a Mélységbe nézett, és visszatért. Őt az Abyss névvel illessétek! Testőrömnek még nincs neve, hozzá Arrow-ként szóljatok!

Frank végig szemmel követte a megnevezetteket, de nemigen tudta így elsőre fejben tartani, hogy ki kicsoda. Reménykedett hát benne, hogy tényleg nem kell majd sokat beszélnie. Az viszont azonnal feltűnt neki, hogy a jelenlévő nyolc lidérc közül mindössze hat lett bemutatva, míg a maradék kettő Amethysthez hasonlóan az egész testüket beborító fekete köpenyt hordtak. Úgy látszik, ők is éltek a hagyományaik adta lehetőséggel, és hoztak magukkal egy-egy némát. Frank hiába tudta, hogy ezzel roppant udvariatlan, mégsem tudta megállni, hogy néha lopva oda ne pislogjon a titokzatos ismeretlenek felé.

– Az én tanácsadóm a tárgyalásunk alatt Frank Nettle hadnagy, az Éjjeliőrség Különleges Egységéből, a testőröm pedig hűséges tanítványom, Trinket lesz. – Luna lényegesen gyorsabban letudta a bemutatkozást, s ő sem említette meg Amethystet.

A Hercegnő ezt követően intett Frankéknek, hogy foglaljanak mellette helyet. Amethyst a jobbjára ült, s lehajtotta a fejét, Frank pedig a bal oldalán telepedett le, Trinket és Luna között.

– Igen udvariasak, hogy a mi nyelvünket használják – suttogta a Hercegnő Frank fülébe. – És eléggé úgy tűnik, hogy tényleg tárgyalni szeretnének. Kíváncsi vagyok, mit akarhatnak…

– Luna Hercegnő! – szólalt meg újra zengő hangon Pulsar. – Ártó szándék nélkül, békével szívedben jöttél e helyre?

– Amennyiben ti is, úgy én is – felelt érzelemmentes hangon Luna.

– Elfogadsz tárgyaló félnek engem, Pulsart, Észak lidérceinek nevében és Aura hercegnőt a Sötét Földek nevében?

– Elfogadlak. És ti elfogadtok engem, Luna Hercegnőt, tárgyaló félnek Equestria pónijainak nevében?

– Elfogadunk – felelt egyszerre Pulsar és a vörös sörényű lidérc, akinek – mint most kiderült – igen kellemes, lágy, mégis karakteres beszéde volt, még ha kicsit furán is ejtette ki ezt az egyetlen szót.

– Vész-Bajnok mond létez három alikorn – vette át a szót szinte azonnal Aura hercegnő, habár szembetűnően erősen törte a nyelvet. – Mondasz nekünk magyarázat.

– Cadence-szel nektek semmi dolgotok nincs – felelt nyugodtan Luna. – Az ő létezése kizárólag ránk tartozik.

– Te is pontosan tudod, hogy ezzel nem tudsz minket meggyőzni az igazadról, Luna – mondta Pulsar. – Egy harmadik alikornis puszta léte is megbolygatja ezt az instabil egyensúlyi állapotot, amiben jelenleg vagyunk. Vagy mondd el, kérlek, mi másért rejtettétek el őt előlünk!

Frank érezte, hogy Trinket finoman megsimítja az oldalát. Odafordult felé, s látta, hogy a kanca értetlenül megrázza leheletnyit a fejét. Most tudatosult csak benne igazán, micsoda jelentősége volt annak, amikor Celestia beavatta őt ebbe a titokba. Vajon ő is ugyanilyen bután pislogott, amikor a Hercegnő a három alikornisról beszélt? A helyzetük azonban cseppet sem volt alkalmas a dolog megvitatására, így csak aprót legyintett, hogy a kanca ne foglalkozzon azzal, ha nem érti, miről folyik a szó.

– Egyensúly? – kérdezte megvetően Luna. – Ugyan miféle egyensúlyról beszélsz, lidérc? Mi vagyunk azok, akik az egyensúlyért felelősek! A rendért, amit ti tönkretettetek!

– Érdekes… – Pulsar résnyire szűkítette a szemét. – Az őseitek soha, még a Vész idején sem helyezték magukat az ősszellemek fölé. Egyetlen alikornis sem állította volna, hogy fontosabb szerepet játszana a kozmikus Rend fenntartásában, mint ők.

– Ki beszélt most ősszellemekről? Nélkületek, lidércek nélkül még ők sem okozhattak volna ekkora rombolást! Még a legpusztítóbb ütközetben sem ők voltak a felelősek a legtöbb elveszett lélekért!

Luna hangja higgadtan csengett, bár mintha egy árnyalatnyi remegés is keveredett volna bele. Frank jobbnak is látta, ha már most azonnal közbelép, mielőtt még akár csak az esélye fölmerülhetne, hogy a Hercegnőn úrrá lesznek az indulatai. Finoman megérintette Luna vállát, mire ő összerezzent, s kérdőn rápillantott. Ahogy azonban a szemük találkozott, a Hercegnő máris megérthette, mire gondolt, mert vett egy mély levegőt, és újra a lidércek felé fordult.

– Én csak védeni próbáltam azokat, akik fontosak voltak nekem – felelt halkan, lesunyt fejjel Pulsar.

– Nevezzelek… tömeggyilkosnak? – kérdezte ugyanolyan halkan Luna, hosszú, fenyegető sziszegéssel megtoldva.

– Üldöztétek őket – mondta keményen Pulsar. – Amint egy kicsit szétszéledtek, ti egyesével sarokba szorítottátok és levadásztátok őket! A nagy, híres alikornis szervezettség! Biztosra akartatok menni… – A lidérc lassan, vadul lobogó sörénnyel fölemelkedett a helyéről, s ádázul kivillantotta a fogait. – Nehogy véletlenül egy csepp esélyük is maradjon! Nem is harcolni; akár csak elmenekülni! Hogy hihettétek egy pillanatra is, hogy ezt hagyni fogom?! Nem is tehettem volna mást, vagy mind odavesznek! Én csupán túljártam az eszeteken…

– Nem múltnak rágódni jöttünk itt, nagyuram – szólalt meg halálos nyugalommal a lidérc tanácsadója.

– Te mersz engem tömeggyilkosnak hívni, mikor csak ti ketten a testvéreddel majdnem az egész népemet kiirtottátok az utolsó szálig? – kérdezte Pulsar, de közben visszaereszkedett a helyére.

– Álltál volna ki velünk akkor szemtől szembe! – morogta Luna. – De elfutni, és mással végeztetni el a piszkos munkát mindig is jobban ment neked, Vész Bajnoka!

Aura hercegnő megkocogtatta maga előtt az asztalt, mire mind felé néztek. A hófehér kanca résnyire nyitott szájával cserregő hangokat produkált, aztán szúrós pillantással végigmérte Lunát, majd Pulsart.

– Igaz is – bólintott Pulsar. – Térjünk hát vissza a tárgyra! Azt mondd hát meg nekem, Luna, hogyan lett még egy alikornis? Megpróbáljátok visszahozni őket? Tán meg is találtátok az Ösvényt? Mondd, sikerült, vagy ez a Cadence csupán utánzata a valódi alikornisoknak?

A Hercegnő nem válaszolt, de Frank látta rajta, hogy egyre gyorsabban veszi a levegőt.

– Egy közönséges póniból csináltátok őt, igazam van? – folytatta rendületlenül a lidérc. – Mit ne mondjak, érdekes volt a névválasztás… Már csak azt nem tudom, őt igazinak szántátok-e, vagy ez csak egy elkeseredett kísérlet volt, hogy föltámasszátok az egyikőjüket. Hiszen ha halhatatlanok, hát őket sem lehet igazán elpusztítani, ugyebár. Mégis, a lét és nemlét mezsgyéjéről nehéz visszatalálni az élők világába. Szörnyű ez az örök magány, nem igaz, Luna?

– Mit akarsz tőlem, lidérc? – szűrte a fogai között a szót a Hercegnő.

– Válaszokat várunk, Éjszaka Úrnője! – Pulsar ezúttal nem emelte fel a hangját, szavai mégis keményen csengtek. – Mi a célotok ezzel a harmadikkal? Hányat akartok még csinálni? Meddig akartok isteneket játszani a pónik s minden fajok előtt?

Luna nagyot nyelt, mire Frank újra megérintette a vállát. Pontosan tudta, mennyire érzékenyen érinti ez a téma a Hercegnőt, hiszen korábban neki is volt egy vitája vele ezzel kapcsolatban.

– Sosem játszottunk isteneket, mi csak vigyázunk rájuk! – suttogta Luna.

– Ó, valóban? – húzta ki magát Pulsar, s a magasba emelte az egyik mellső lábát. – Összekötöttétek magatokat a két égitesttel! Ravasz húzás volt, el kell ismernem! Majdnem egy egész világgal elhitettétek, hogy nélkületek minden élet elpusztulna! A régi világban ez már a hatalommal való visszaélésnek számított volna, s a saját fajotok kérné rajtatok számon, amit műveltek!

– A kozmikus rendet fenn kell tartani! – felelt makacsul Luna, de közben kissé összehúzta magát, mintha el akarna bújni a súlyos szavak elől.

– A kozmosz tud vigyázni magára, ahogy mindig is tudott – jelentette ki határozottan a lidérc. – Amit ti csináltok, az egyszerű túlszabályzás.

– Nem, Pulsar! – húzta ki most már Luna is magát, s a szárnyait félig kitárta. – A többiek ügyeltek az egész univerzumra, de én a nővéremmel együtt meg fogom védeni ezt az apró szeletkét, és ebben te sem fogsz tudni megakadályozni!

Frank újra készült, hogy visszafogja a Hercegnő indulatait, ám ezúttal a lidérc előzte meg. Lehunyta a szemét, s békítőleg intett a patájával.

– Félreértesz engem, alikornis. A rend, amit ti fenntartotok, jó. Azaz csak jó lehetne. De ti önző módon csak magatokra gondoltok! Vissza akarjátok hozni az alikornisokat. De vajon van elég erő ebben a világban akár csak egynek a megmentéséhez is? Van egy másik lehetőség, Luna. Mindig is volt, csak ti nem voltatok hajlandóak meglátni. Mikor felütötte a fejét a Téboly, s megfertőzte az ősszellemeket, mit csináltatok? Megpróbáltatok segíteni rajtuk? Nem, azonnal ellenük fordultatok! Talán eleinte igazatok volt, hisz másképp nem fékezhettétek volna meg a tombolásukat. Én megpróbáltam ezt a másik utat, de nem jártam sikerrel. Csak a lidércek közül néhányat tudtam megmenteni az őrülettől. Ti viszont amint előnybe kerültetek, úgy határoztatok, eradikáljátok az összes ősszellemet! Igen, pontosan tudom, melyikőtök hozta a döntést! Ám attól tartok, ez a dőreség arra utal, hogy addigra már titeket sem kímélt meg a Téboly! Valakinek meg kellett próbálnia megtartani az egyensúlyt köztetek…

– És úgy érezted, hogy ez a te feladatod? – Luna fenyegetően felállt, és dacosan a lidérc szemébe nézett. – Úgy vélted, jobb, ha tőrbe csalod a mieinket, hogy az ősszellemek visszavághassanak és megtizedelhessenek?

– Felség, kérlek! – kelt fel Frank is, s a lábát a Hercegnő szügyéhez nyomta, mintha azzal vissza tudná tartani.

– Ha Téboly köztük is elburjánzik, minden amiért harcoltak, értelmetlenné vált volna – felelt halkan Pulsar.

– Jó, és most mégis mit vársz az Úrnőnktől? – szegezte a kérdést Frank egyenesen a lénynek, mivel tartott attól, hogy ha nem lép ilyen direkt módon közbe, Luna a végén még tényleg nekiugrik. – Most, hogy meghallgattuk ezt az egész háborús históriát, végre kibökhetnéd, mit akartok!

A sátorban egy pillanat alatt néma csend lett, s mindenki a csődör felé fordult. Frank viszont makacsul állta Pulsar tekintetét, de közben továbbra is ugyanúgy igyekezett visszafogni Lunát a meggondolatlan megmozdulásoktól.

– Azt akarom, hogy hozzák vissza Hollow-t, és tisztítsák meg őt a Tébolytól! – mondta a lidérc egyenesen neki címezve. – A lidérceknek szükségük van a régi vezércsillagukra, a Remény Ősszellemére. Vissza akarjuk kapni Hope-ot!

Halk, gúnyos kacaj csendült a sátorban. Frank innen látta, ahogy Amethyst a Hercegnő másik oldalán lassan feláll. A kis kanca a mellső patáival feltámaszkodott az asztalra, s hátravetette a csuklyáját. Odanyúlt, és lehúzta a maszkját, láthatóvá téve már-már őrületbe forduló eltökélt vigyorát, aztán újra elnevette magát…

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.