29. Fejezet

Az eltökélt magabiztosságból, amivel Luna Hercegnő az embere felé fordult, Tarn úgy érezte, az alikornis számára összeállhatott a kép, valahol a nagy, titkos összefüggések mélységében, s most megvilágosodott az eddigi zavaros és valószínűtlen események hálójában. Rájöhetett, Dave honnan és miért került ide, s miért kellett nekik ennyi félelmen és szenvedésen átesniük. Bizonyára így lehetett, hiszen ha valaki, hát az ő bölcs és halhatatlan uralkodójuk felfedhette a rejtett igazságokat, amiknek ő már a felszínét bámulva is csupán értetlenül pislogott, mióta szerencsétlenségére a hatalmasok játszóterére tévedt. Legalábbis rajta kívül jól láthatóan senkinek fogalma nem volt, miről beszélhetett, beleértve Shining Armor herceget.

– Megtaláltam volna? – pislogott értetlenül a fehér csődör.

– Valóban, mi másra kellhetett a lidérceknek ilyen óriási mennyiségű káosz energia? – szűrte a fogai között a Hercegnő. – Selenist lehetetlen lett volna megtalálni, hát mi az egyetlen, ami keresztülhúzhatja a számításainkat? A bolondját járatta velünk mindegyik! A Fehér Farkas, a Holló, a Véres Szájú, a Szurok Tavának Álmodója, a Rőt Bohóc, mindegyik! Valaki nagyon gyűlölhet minket, hogy újra rászabadítja a Hamis Holdat az álomvilágra… A sötétben bolyongók legjobb barátja a horgászhal… Ezt akartad, David Ferguson? Ez volt a célod?

– Hogy mit akartam? – kérdezte először értetlenül a férfi, majd a kezeit összefonva a mellkasa előtt inkább számon kérően folytatta. – Hogy én mit akartam? Jól hallottam, Tarn, megkérdezte tőlem az, aki felkért, hogy részt vegyek ebben az őrületben, hogy én mit akartam? Örömmel elárulom, felség, mit akartam: kimaradni a buliból! Esetleg hazamenni, de azt sikerült elérnie a tisztelt mindenkinek, hogy arról már lemondjak, úgyhogy az equestriai otthonomba is nagyon szívesen visszatérnék! Azt is borzasztó jó néven venném, ha nem kéne a saját, vagy a számomra fontos pónik életéért aggódnom, főleg olyan okokból kifolyólag, amikhez semmi közöm nem kéne, hogy legyen!

Luna Hercegnő résnyire szűkült szemmel, de türelmesen végighallgatta az ember kirohanását, s utána sem szólalt meg egy jó darabig, amivel hagyott időt Tarnnak is végiggondolni mindent.

– Felség, Dave-et csak kihasználták a lidércek – mondta végül kissé remegő hangon, és az sem segített visszahozni az önbizalmát, hogy Luna Hercegnő nem viszonozta a pillantását. – És… már megbocsáss… abszurd azt feltételezni, hogy a kezdetektől számoltak volna vele és a képességével, hiszen mielőtt… mielőtt én megemlítettem őt az egyikőjüknek, nem is tudtak róla.

– Úrnőm, kényszerítették őt! – csipogta félénken Silksong is. – Ha nem teszi, amit mondanak, megöltek volna minket!

Luna továbbra sem reagált a szavaikra, csupán mereven fixírozta az embert.

– Ahogy elnézem, a Hercegnőnk jobban preferálta volna ezt a lehetőséget – jegyezte meg sötéten Dave.

– Vigyázz a szádra! – emelte meg fenyegetően az egyik mellső lábát Shining Armor. – A vendégem vagy, és tiszteletben tartom a véleményedet, de ne merészeld ilyesmivel vádolni Luna Hercegnőt!

– Nem… – motyogta halkan az alikornis, s a szárnyait összezárva lesütötte a fejét. – Sajnos igazuk van. Mindegyiküknek. Elhamarkodottan, indulatból vontam le következtetéseimet. És… bármily fájdalmas is elismernem, igen, bármikor elcserélném néhány pónim életét azért cserébe, hogy soha többet ne lássam viszont Selenist. Ezért a célért sokkal több mindent is feláldoznék, és már sokkal többet fel is áldoztam, a pónik népének egészének érdekében. Hogy mindez ilyen könnyedén semmibe vesszen… felfoghatatlan…

A Hercegnő lehunyta a szemét, s egy rövid ideig csend telepedett a társaságra, amit végül Silksong tört meg.

– Talán nem olyan nagy a baj, Úrnőm… – nézett fel közvetlen közelből a hozzá képest óriási alikornisra. – Azt mondtad, a lidércek sokat szelídültek a régmúlthoz képest. És most is… ha fokozatosan is, de hajlandóak nyitni felénk…

– Valóban… – horkantott bosszúsan Luna. – Kicsit kiegyenlítettebbek lettek az erőviszonyok, bizonyára azért. Ám amíg az egyedüli, aki képes és hajlandó féken tartani a Hamis Holdat, a Vész Bajnoka… Pont őt kellett, pont ezt a kettőt… És mi lesz akkor, mi fog történni, ha már úgy érzik, nincs többé szükségük a segítségünkre?

– Van… van még valami, amit tudnod kell, Úrnőm… – cincogta lecsapott fülekkel Silksong, miközben félénken elhátrált kissé az alikornistól. – Mikor ott voltunk, láttunk még követeket, két idegent, meg… meg egy griffet… – a kis kanca nagyot sóhajtott, és behúzva a nyakát félrefordította a fejét. – Chain Wardent… – suttogta.

Az elővigyázatossága nem volt hiábavaló: Luna Hercegnő arca pár másodpercre teljesen eltorzult a dühtől, a torkából állatias hörgés tört elő, s az egyik mellső patáját megemelve akkorát toppantott, hogy a tömör kristály szilánkosra repedt alatta, de úgy, hogy még az idézőkörből is kiszakadt pár apróbb darab. Tarn ösztönösen Dave-hez simult az alikornis haragja láttán, de a Hercegnő hamar visszanyerte királyi tartását.

– Mire is számítottam… – mondta színtelen hangon, majd a pillantása a tönkretett mágikus jelek felé fordult. – Elnézésedet kérem az okozott károkért, Shining Armor herceg. Ha szükséges, küldök valakit, aki helyrehozza. Most konzultálnom kell a nővéremmel. – Büszkén fölszegte a fejét, és Dave-ék felé fordult. – A szolgálataitokat, bár nem a tervezett módon lettek kivitelezve… köszönöm. A jutalmatok a megállapodásunk értelmében természetesen nem marad el.

Tarn meglepetten felcsapta a füleit és kitárta az ép szárnyát – teljesen elfeledkezett róla, hogy a kalandjukból akár valami jó is származhatott. Pedig valóban ígértek nekik kompenzációt, nem is kicsit!

– Köszönjük, felség! – hadarta gyorsan, s közben az alikornis pillanatnyi lelkiállapotára való tekintettel a vigyorát apró félmosollyá tompította, s azt is igyekezett meghajlás közben takarásban hagyni.

– Ami a lidércek követét illeti, a Csillagőrség hamarosan felveszi veletek a kapcsolatot, és átveszik tőletek – fordult a Hercegnő Shining Armor felé. – Pulsar pedig megkapja helyette Sunflowert. Akkor hát…

Luna szarva egy pillanatra felizzott, de aztán a szeme újra az idézőkörre siklott. Odalépett Silksonghoz, és kinyújtotta a felé a patáját, amit a kis thesztrál elvörösödve ugyan, de látható örömmel elfogadott.

– Kísérjétek el őket, kérlek, a manehattani vasútállomásig! – szólt a két őrének a Hercegnő, miután a hátára kanyarította a csikót. – Ott átveszi őket tőletek valaki a kincstártól, hogy elvezesse őket a házhoz. Mi átbeszéljük Silksonggal Canterlotban a további részleteket. Shining Armor herceg?

– Hercegnőm? – kérdezte szolgálatkészen a fehér csődör, miközben a két thesztrál rezzenetlen arccal, kötelességtudóan szalutált.

– Légy roppant körültekintő a lidércekkel! – mondta rövidke gondolkodás után a Hercegnő, majd egy éles villanással elteleportált.

* * *

Dave elismerően füttyentett, amikor kiszálltak a taxiból az új, közös házuk előtt, Tarnnak viszont tátva maradt a szája. Tény és való, a Kristály Birodalom felé vezető úton alaposan átbeszélték Coins kincstárossal, mit szeretnének, a kivitelezés mégis felülmúlta a reményeit. Önerőből eszébe sem jutott volna a kertvárosban nézelődni, viszont a barátja lakhatási támogatásával, plusz a lidérces kalandjukért járó honoráriumból már elegendőek voltak a megtakarításai egy ilyen ambiciózus beruházásra, még ha ezzel ideiglenesen ki is ürült a pénztárcája, és Dave-nek is le kellett mondania a továbbiakban a Hercegnők anyagi segítségéről. Ezért viszont bőségesen megérte.

Kisebb volt valamennyivel, mint a szülei háza, viszont mivel a párjával hosszabb távon sem terveztek csikókat, ezt inkább érzékelte előnyként – például annyival kevesebbet kellett takarítani. Kettejüknek ekkora hely bőségesen elég lesz, kicsit tán még sok is, de cserébe ha vendégeket hívnak a jövőben, úgy is kényelmesen el fognak férni, nem úgy, mint abban a pici albérletben. Ami pedig külön hatalmas bónusz volt, még ha nem is meglepő, ha már a kertvárosban voltak, hogy a házikóhoz tartozott egy kis kert is. Szépen gondozott volt, de egyszerű; Tarnnak nem esett nehezére elképzelni, hogyan csinosíthatná ki, és tehetné egyszersmind hasznosabbá a miniatűr birtokát. Földipóni szülőkkel ez a minimum.

Ennek kapcsán el is merengett kicsit, ugyan ki lakhatott itt őelőttük, míg a pázsitot nézegette, aztán végül az ablakon bekukucskálva úgy érezte, megtalálta a megfejtést. A belső tér feltűnően tágas volt, s a mennyezet indokolatlanul magas – pont ahogy kérték –, szóval jó eséllyel egy nála kevésbé földhözragadt, és cserében annyival klausztrofóbiásabb pegazus használhatta a házat. Bárhogy is, hatalmas volt és gyönyörű, jobbat ő maga sem választhatott volna, és nem kicsit örült, amiért levették a válláról az összes vásárlással és költözködéssel kapcsolatos terhet. Sosem volt türelme az ilyesmikhez.

– Várj egy kicsit! – állította meg Dave hangja, mikor az ajtóhoz röppent, és lenyomta a kilincset.

– Bocs, nem akartam előrerohanni! – szabadkozott a kanca, vigyorogva megpördülve a lábtörlőn, hogy szembenézhessen a szerelmével és a mellette érzelemmentes arccal várakozó öltönyös csődörrel.

– Nem is az, csak… na várj csak!

Dave közelebb jött, lepakolta a tarka térkövekkel kirakott kis ösvényre a csomagjaikat, majd egy jókora nyújtózás után leguggolt és kitárta a kezeit. Tarn kissé elpirulva odaügetett hozzá, és a hátsó lábaira állva férfi vállaira támaszkodott, hogy megölelhesse. Nem igazán értette, miért nem várhattak addig, amíg a kincstárnok elmegy… de aztán Dave halk nyögéssel megemelte őt, és az ölébe vette, ügyelve a kanca sérült szárnyára is.

– Volna kedves, uram? – kérdezte a kincstárostól.

A csődör egy pillanatra felvonta az egyik szemöldökét, majd aprót biccentve előrelépett, és kinyitotta nekik az ajtót. A férfi oldalazva bement a házba, majd rögtön utána gyengéden lerakta a nyakába kapaszkodó, immár fülig vörös pegazust.

– Hát ez mi volt? – kacarászott zavartan, a sörényét csavargatva Tarn.

– Csak egy szokás otthonról – vonta meg félszeg mosollyal Dave a vállát. – Új ház… meg ilyenek… Majd elmesélem.

– Okés! – kacsintott a kanca, majd a figyelme a ház belsejére terelődött. – Hú, nézd, még a bútorokat se kell kicsomagolnunk!

– Ja, bár egy átrendezés majd rájuk fér, meg azt hiszem, kicsit szellős lesz a hely így – bólogatott a férfi. – Kisebb térre voltál berendezkedve.

– Khm… – köszörülte meg a torkát a kincstáros, – Ha szabad kérnem, tudjuk le mielőbb a formalitásokat, s aztán magukra hagyom önöket, hogy megbeszélhessék az ehhez hasonló részleteket!

– Persze, bocsánat – szabadkozott Tarn.

– A kapcsolódó papírokat az étkezőasztalra raktam, egy párat szükséges is lesz majd aláírniuk, és természetesen mindegyikből egy példányt…

– Honey! – kiáltotta hirtelen a kanca, ahogy meghallotta a csivitelést. – Hol vagy, kicsikém? Hol vagy?

– Az ingatlan hátsó bejárata mellett fémhálóból kialakíttattunk egy kis madárház-részt, tekintettel a háziállatukra – mondta a csődör, miközben Tarn izgatottan körbeforgott, a hang forrása után kutatva.

– Csak gyorsan megnézem, aztán itt vagyok – hadarta a pegazus, azzal már el is ügetett a megadott irányba.

– Akkor addig behozom a csomagokat, ha nem haragszik, és azonnal folytatjuk – hallotta a háta mögül Dave hangját.

– Természetesen – felelt türelmesen a csődör.

Tarnnak könnyek gyűltek a szemébe, ahogy meglátta a kis kedvencét, amint az új helyén repkedett. Eddig sajnálta, hogy abban a picike kalitkában kell tartania, de nem tehetett mást, mint hogy amikor csak lehetett, kiengedte, hadd röpködjön legalább a lakásban szabadon, most viszont végre volt tere nem csupán kinyújtóztatni a szárnyait, de szívni egy kis friss levegőt is. Ahogy nézte, a madárka egy kis ablakon keresztül szabadon közlekedhetett kifelé, zord idő esetén viszont be lehetett zárni, hogy megvédjék az esőtől és hidegtől Honeyt, és nem mellesleg a ház klímáját is. Olyan jól esett látni, hogy végre tényleg normális körülmények között tarthatja az állatkáját!

A patáját a rácshoz érintette, és a kismadár odaröppent hozzá, hogy játékosan megcsipkedje, de aztán Tarn nem akart udvariatlan lenni és túl soká várakoztatni a kincstárnokot, így hamarosan visszasétált az ebédlőbe. Mert volt külön ebédlőjük, nem csupán a konyhába volt bezsúfolva az asztal! Már most imádott itt lakni, pedig öt percet sem töltött még idebent!

Mikor visszaért, a fiúk már nagyban a papírok átnézésével foglalatoskodtak. Szerencsére nem volt egy hatalmas pakli, egyedül a másolatok miatt tűnhetett elsőre a soknak az egész, már csak azért is, mert az anyagi közbenjárásuk okán a kincstár is igényt tartott mindenből egyre. Némi olvasgatás után a pegazus megállapította, hogy az a bizonyos „közbenjárás” még a közüzemi szerződésekre is kiterjedt, szóval a Hercegnő pónijai voltak olyan jó fejek, hogy teljesen működőképes állapotban adták át nekik a házat. Vicces, egyszersmind kicsit ijesztő is volt belegondolni, hogy ők csupán egy apró kóstolót kaptak abból, milyen valójában jóban lenni a felső vezetéssel, s így is külön kérés nélkül mennyi mindent elintéztek nekik, mennyivel megkönnyítették az életüket.

Vészesen sok részletet nem kellett megtárgyalniuk – amik közül tán a legfontosabb az volt, hogy felesben a kettejük nevén van az ingatlan –, így aztán mielőtt ráeszméltek volna, megkapták a kulcsokat, és újra magukra maradtak. Közösen neki is láttak hát felmérni a terepet, de Tarn már a második helyiségnél elakadt.

– Nem tudom, te hogy vagy vele, de én most azonnal megfürdök – jelentette ki meglátva a fürdőszobájukban a kért sarokkádat, s a választ meg sem várva már neki is látott kibújni a ruháiból. – Muszáj lemosnom az út porát… szinte már ragadok a kosztól, és ha igaz ami igaz, ezek a drága urak gondoskodtak a meleg vízről is.

– Ja, nem úgy, mint a vendéglátóink – szusszantott Dave.

– Szóval… van kedved csatlakozni hozzám? – kérdezte a pegazus kissé oldalvást fordulva, erőltetett lassúsággal emelve meg, majd húzva le a szoknyáját, amit az enyhébb klímájú visszaúthoz vett fel. – Rám férne egy alapos sikálás… és persze nem is lennék hálátlan…

– Nocsak, csak nem… tart még? – vonta fel a szemöldökét a férfi.

– Sajna nem – sóhajtott a kanca, de azért megrebegtette a szempilláit a szerelme felé. – Viszont relatíve elég eseménytelenül zajlott, úgyhogy ne hidd, hogy ez bármitől is visszatart!

– Csináld akkor a vizet! – kacsintott Dave, azzal kifordult az ajtón, s onnan mondta tovább. – Nekem is elkélne egy fürdés már. Körülnézek még, meg hozok törölközőket, aztán csobbanok melléd. Ja, meg bezárom az ajtót!

– Hagyd a fenébe, úgyse jön be senki! – kiabált utána Tarn, miközben megnyitotta a csapot. – És, tudod, itt szomszédok sincsenek, akiket zavarhatnánk, ha… hangoskodunk!

– Rossz vagy! – kiabált vissza valahonnan indokolatlanul messziről a férfi. – És jobb az óvatosság.

Tarn ez utóbbin már csak a szemét forgatta. Belepakolt egy jó adag habfürdőt a kádba, aztán gyorsan utána is vetette magát, mámorosan megmártózva a forró vízben. Rögtön utána feleszmélve kicsit meg is bánta az elhamarkodott döntését, mivel nem túlzott, amikor arról beszélt, milyen mocskos volt, s most a szőrébe és a patájára ragadt kosz rohamos sebességgel oldódott le róla, bele a fürdővizükbe. Ahhoz viszont már nem volt ereje, hogy kimásszon, és csak ezért külön a mosdókagylónál leöblítse a lábait.

– Hol vagy már? – kérdezte dallamosan, mikor úgy érezte, a párja annyit szöszöl, hogy az már igényel némi plusz biztatást.

– Itt vagyok, csak… a Hercegnő pónijai a postánkat is szorgalmasan összegyűjtötték – lépett be félmeztelenül Dave a fürdőbe, a kezében egy köteg levéllel.

– És, van közte bármi érdekes? – kapaszkodott ki a kád szélére a kanca, a szemével már a barátja boxerét fixírozva.

– Ez a szüleidtől jött – emelt föl egyet a két ujja közé fogva a férfi.

– Oh… – lapította le kissé a füleit Tarn.

– Vizes vagy; felbontsam, felolvassam? – nézett a szemébe Dave.

– Persze, nyugodtan! – mondta pillanatnyi hezitálás után a pegazus.

Dave óvatosan feltépte, s kihajtogatta a levelet, majd megköszörülte a torkát.

– „Drága egyetlen kislányom”!

– Jaj, ne, ezután biztos leba… mármint… azt hiszem, nem fogok örülni a levél további részének… – húzta el a száját Tarn.

– „Anyáddal szeretnénk bocsánatot kérni a viselkedésünkért, és remélem, te is hasonlóképpen érzel mifelénk és a bátyád felé is. Gondolom, megérted, elég nagy sokk volt megtudnunk, hogy mindketten egy ilyen kapcsolatban éltek, s ennek a tetejébe még egymás torkának is ugrottatok.”

– Jó, igen, valóban, elismerem, azt tényleg nem kellett volna.

– „El tudom fogadni, hogy amíg a póni fiatal, szeretne kipróbálni dolgokat. Nincs semmi rossz a fantáziálásban, és felnőttek vagytok, nem akadályozhatjuk meg, hogy kísérletezgessetek.”

– És most jön a „de”… – szúrta közbe Tarn.

– Nem, még nem – mondta Dave föl se nézve a papír mögül. – „Nem a levél a legjobb forma megbeszélni ilyen nehéz kérdéseket, ezért kérlek téged, ha kellőképp lenyugodtál, mihamarabb látogass meg minket újra. Ugyanezt leírtam a bátyádnak is. Ha nagyon szeretnétek, akár a partnereiteket is megpróbálhatjátok elhozni újból, anyádat puhítgatom még addig, hogy ne boruljon ki teljesen.” Hm, biztos én olvassam, nem akarod majd inkább később egyedül átnézni?

– Nem tartanám előtted titokban, bármit is ír – komorodott el a pegazus. – Miért, mi van még benne?

– „Azzal tudtam egyelőre megnyugtatni, hogy bárkinek az életébe belefér egy-egy ilyen botlás, nem kell belőle messzemenő következtetéseket levonni. Annyit én is kérek tőled, hogy amíg legközelebb találkozunk, alaposan gondold át a jövődet, és a családunk jövőjét, így szeretnéd-e leélni az életedet, hogy ne is lehessen kiscsikód, s az öreg napjaidat magányosan töltsd el, tudva azt, semmi maradandót nem hagysz magad után! Nagyon sok szeretettel: Apád.”

Egy darabig csak a víz csobogása törte meg a rájuk nehezedő csendet, s az is csak addig, amíg Tarn az egyik hátsó patájával odanyúlva el nem zárta a csapot.

– Ennyit arról, hogy a levél nem megfelelő formátum az ilyesmikhez – szólalt meg végül keserű mosollyal a pegazus.

– Tudod, hogy igaza van – mondta halkan Dave.

Tarn nem szólt semmit, csupán bánatosan lehajtotta a fejét. Nem akart most ilyen nehéz témákkal foglalkozni, nem akarta, hogy bármi is a kedvét szegje a rég várt hazatérésük napján az új, közös házukban. Talán a jövőben sem akart a döntésének ehhez hasonló következményeibe mélyebben belegondolni. Miért is ne élhetné az életét boldogan azzal, amije és akije van?

– Remélem azt is tudod, hogy nem akarlak magamhoz láncolni – folytatta a férfi, s odalépve hozzá végigsimította az arcát. – Tán megbeszéltük, de bármikor úgy érezheted, mégis szeretnél kiscsikót. Jogod van hozzá, amiben mindenképp támogatni is foglak… még ha úgy hozzájárulni nem is tudok.

– Ha nagyon rám jön a babázhatnék, még mindig örökbe is fogadhatunk egyet! – morogta kedvetlenül a kanca. – Ott van például Silksong…

– Ne vicceld el, kérlek!

– Akkor ne erőltesd! – fordította félre a fejét Tarn. – Most nem akarok erről vitatkozni. Most rád van szükségem… meg egy kis pihenésre.

Dave elhúzódott tőle, ám amikor a pegazus fölnézett, legnagyobb megnyugvására láthatta, hogy csak azért, hogy a maradék ruháitól is megszabadulhasson. Hamarosan a férfi beugrott mellé a kádba, s bár a komoly hangulata láthatóan nem tűnt el azonnal, legalább nem firtatta tovább a kérdést.

– Szárnyad jobban van? – kérdezte, a kezét gyengéden a kanca vállára csúsztatva.

– Asszem – mondta némi gondolkodás után Tarn. – Miért?

– A meleg víz, vagy a szappan, vagy valami oldja lefele a hálót, amit ráraktak.

A pegazus próbaképpen megmozgatta a tollait, ami nem járt vészesen sok fájdalommal, így elkönyvelte magában, miszerint valóban meggyógyulhatott. Csontja meg úgysem tört, szóval tán már egy ideje nem is lett volna szüksége a rögzítésre. A hálónak pedig így már elég kellemetlen tapadós-nyúlós állaga lett, szóval nem bánta volna, ha végleg megszabadulhat tőle.

– Segítenél leszedni? – tartotta oda a szárnyát a barátja felé.

A férfi készségesen nekilátott lehámozni róla a merevítőt, ami elég felemás élménynek bizonyult: a nyúlós izé kellemetlenül húzta a tollait, a párja érintése pedig ugyanúgy segített neki ellazulni, mint bármelyik tollászkodásuk alkalmával.

– Szeretlek, Dave – motyogta, továbbra is a hátát mutatva a barátjának. – Boldogabbá tetted az életemet. És ha néha kicsit súrlódunk is, nagyon sokat jelentesz nekem. És nem akarom, hogy ez megváltozzon. Nem akarok belegondolni se…

A férfi elengedte a szárnyát, hátulról átölelte, s úgy suttogott a fülébe.

– Én is szeretlek, Tarn, tudod jól. De a jövő bármit hozhat. Ismerek olyat, aki az egyik éjszaka lefeküdt a saját ágyában, reggel pedig egy másik világban ébredt. Nem számolhatunk előre mindennel, viszont ami előrelátható buktató, az jobb, ha nem ér minket meglepetésként.

– Rendben, megtárgyalunk majd mindent, amit szeretnél, amint túltettem magam a halálközeli élményeimen… na meg persze amint túl vagyunk még néhány, a szüleimet kiakasztó botláson a hálószobánk felé! – fordult hátra a kanca, hogy Dave szemébe nézhessen, a patáját pedig a szügyén tartott kézre csúsztatta.

– Hihetetlen vagy! – csóválta mosolyogva a fejét a férfi.

– Ez jutott neked, ebből kell gazdálkodnod! – kuncogott Tarn.

– Nem panaszképpen mondtam – mondta Dave, majd némi szünet után, elcsukló hangon folytatta. – Kifejezni sem tudom, mennyire hálás vagyok, amiért veled lehetek…

Tarn egész elérzékenyülve sóhajtott, majd óvatosan, egyetlen pillanatra sem törve meg a szemkontaktust, kibontakozott a szerelme öleléséből, hogy szembe fordulhasson vele. Közvetlen közelből belenézett azokba az idegen, ismerős szemekbe, aztán apró csókot lehelt a férfi szájára… amitől aztán persze csak még többet akart. Az ölébe mászott, szorosan hozzádörgölőzött, a fejét hátulról átölelve magához húzta, s a szemét lehunyva forró csókban egyesült vele. Talán nem tudhatta, mit hoz a jövő, de erősen reménykedett, hogy lesz benne kettejük számára hely még jó hosszú ideig…

Vége