9. fejezet

A szabadság ára

Sunflower a továbbiakban jobbnak látta, ha csendben marad, és Swattert követi mindenhova. Miután egyértelművé vált, hogy Starlight egymagában is jól el tud beszélgetni ezzel a bizonyos Sudraboggal, és a többi lény is rá bízta a képviseletüket, Swatter szépen körbejárta a többieket, és igyekezett begyűjteni minden információt, és befejezni a nagy izgalomban félbehagyott beszélgetéseket. Együtt leellenőrizték még egyszer, hogy mindenki jól van-e, aztán a rózsaszín kanca nagyot sóhajtva nekiveselkedett az egyik legfontosabb és legkényelmetlenebb feladatnak, amit a külvilágtól elzárva is el tudtak, és el is kellett végezniük.

– Jugem… – szólította meg erővel fenntartott tárgyilagos hangon Swatter a kirinjüket, aki magába roskadva Jelly oldalának szorította az arcát. – Tudom, hogy az idő nem a legalkalmasabb, de valamit mindenképp meg kell beszélnünk.

A csikó fölemelte a fejét ugyan, de a füleit lelapítva tartotta, így Sunflower nem volt meggyőződve róla, hogy ténylegesen oda is figyelt a barátnőjére.

– Nagyon sajnálom, ami történt – mondta Swatter. – De éppen ezért kell megkérjelek, hogy légy sokkal óvatosabb, hogy elkerüljük az ehhez hasonló… baleseteket. Ennyit kérek csupán, hogy egyedül, a saját szakálladra ne csinálj semmi meggondolatlanságot, jó?

Jugem nem nézett a kanca szemébe, de azért aprókat bólogatott, majd ahogy elfordult, újra belefúrta az arcát Jelly bundájába. Sunflowerék pedig megfordulva Boo-val találták szembe magukat – és a kanca figyelmét nem kerülte el, hogy a csődör az egyenpáncélja nélkül még a szokásosnál is sokkal bolyhosabb benyomást keltett.

– Bocs, főnök, csak azt gondoltam, jobb, ha még időben szólok – intett a fejével a lidérc sarka felé a thesztrál. – Már csak azért is, mert eddig sem… khm… jött ki túl jól azt a benyomást keltenünk, hogy a lidércekkel cimborálunk.

Sunflower ösztönösen felfújta magát, de nem szólt semmit. Hiszen eleve azért jöttek ide, hogy a lidércekkel „cimboráljanak”! És… és ő is volt erre a legalkalmasabb! Jó, lehet, sőt, biztos, hogy hülye ötlet volt az előzetes információk fényébe megvillogtatnia pont itt a lidérc nyelvismeretét, de visszavonni nem tudta már úgyse, kövezzék meg!

Viszont amit a csődör mutatott, az tényleg könnyen veszélyesebbé válhatott, mint megszólalni az ellenség nyelvén… Míg ők nem figyeltek, Masquerade önállósította magát, és továbbra is lidérc formájában lefeküdt a valódi lidérc kanca mellé, utánozva még a pozitúráját is. Mi volt most mindenkivel, hogy ennyire a saját fejük után mentek?

– Igazad van – mondta némi gondolkodás után Swatter. – De lehet, jobban járunk, ha nem szólunk bele. Ha Starlight nem jár sikerrel ennél a lénynél, jól lehet, őt kell megkörnyékeznünk. Más lehetőséget egyelőre legalábbis nem látok a szabadulásra… de azért tartsd rajtuk a szemed, légy szíves!

Következőre Bony-t vették sorra, aki kissé kitekert testhelyzetben, a rácsok mellett, de annak háttal üldögélt, és meditált. Lelkileg tán őt viselte meg legkevésbé ez a mizéria, és Starlightot követően ő rendelkezett a legtöbb ismerettel a mágia terén, így ő kapta a feladatot, hogy ebből az irányból elemezze a helyzetüket. Starlight szerint átránthatták őket egy másik létsíkra, amiben lehetett is némi ráció a megváltozott környezetük tekintetében. És hát ki lett volna a legalkalmasabb ennek kiderítésére, mint a transzcendensben jártas boszorkányuk?

– Sikerült találnod bármit? – kérdezte Swatter a magában motyogó öreget.

– Ha nem pofáznál közbe, talán menne is a koncentrálás – morogta Bony. – De amúgy igen… Starlighnak igaza lehetett. Valami köztes állapotban vagyunk mind megrekedve. Az a börtön, ami fogva tart minket, nem ezek a rácsok.

– Akkor miért zártak be minket ide? – szólalt meg most már Sunflower is.

– Tudja a franc! Kérdezd meg őket lidérc-nyelven, hátha ezúttal közlékenyebbek lesznek!

Szívesen leállt volna vitatkozni az öreggel, de ehelyett csupán lecsapta a füleit, és kissé félrefordult. És ami különösen rosszul esett neki, hogy Swatter sem állt ki ezúttal mellette. Ennél már csak az fájt jobban, hogy meg is érdemelte.

– Van valami mód a kiszabadulásra? – tért a lényegre a rózsaszín kanca.

– Nem valószínű, de hogy korrekt legyek, nem tudom – ingatta a fejét Bony. – Ami azt illeti, nem tudok megfelelő tudatállapotba kerülni, hogy érezzem magam körül a mágiát. Ugyanakkor nem érzem úgy, hogy egy külső erő tart ettől vissza. Trükkösek ezek a frászparipák, még hasonló helyzetbe sem kerültem soha…

– Valami tudatmódosító hatás alatt állhatunk?

– Érzésre nem olyan, de tudja a franc – vont vállat az öreg. – Ismeretlen lények, ismeretlen világból, ismeretlen módszerekkel. Kérdezhetsz még ilyen bonyolultakat, ha arra se találtunk még választ, hogy hova kerültünk, hogyan, és miért…

– Hát jó… – sóhajtott Swatter, de Bony meglepetésükre folytatta tovább.

– Az egyedüli, amiben biztosak lehetünk, hogy a drágalátos vendéglátóink nem, vagy csak nagyon kis mértékben rendelkeznek fizikai testtel. És bármennyire is fantom-szerűek, egyértelműen élőlények, mert előtte se éreztem őket hogy elszakítottak volna a mágia érzékelésemtől.

– Azért ez is hasznos információ lehet még – bólogatott a rózsaszín kanca, aztán az alsó ajkát beharapva gondolkozott még kicsit, s csak utána bökte ki a nagy kérdést: – Threadről valami hír?

Az öreg nekromanta lassan kinyitotta a szemét, és komoran rájuk emelte a pillantását. Mielőtt kimondta, lehetett tudni, hogy reménytelen a helyzet.

– Kár érte, szép példány volt – recsegte Bony. – De sokat akkor se tehettem volna érte, ha ottmaradunk, és a… Hercegnőtök nem tiltja meg kifejezetten, hogy használjam az adottságom. Összekaparhattam volna valamit belőle, de az már nem ő lett volna. A rúnapecsétek trükkös kis jószágok…

– Rúnapecsét? – biccentette félre a fejét Swatter.

– Az hát, nem figyeltél? – horkantott az öreg. – Nem tudom, ki a bánatnak jutott eszébe pont azzal rögzíteni a lelkét a testéhez, de taníthatnék neki egyet, s mást a holtak feltámasztásáról. Ehhez hasonló mágikus teremtményekkel szemben ennyi erővel akár egy céltáblát is tetováltathatott volna az ifiúr testére. Celestia nem vetheti a szemedre, hogy küldetés közben összetörted a kis játékszerét.

– Nem… nem erről van szó… – motyogta a rózsaszín kanca. – Csak… nem ismertem. Valaha ő is ugyanolyan póni volt, mint mi, és feláldozta magát értünk, én pedig semmit nem tudok róla.

– Ha ez megnyugtat, egyszer mi is meghalunk – nyúlt előre, és veregette meg a vállát elmosolyodva Bony. – És minket is el fognak pontosan ugyanúgy felejteni. A gyerekeink, az unokáink, vagy ha nagyon szerencsések vagyunk, még a dédunokáink is emlékezni fognak ránk egy darabig, aztán előbb-utóbb ők is meghalnak, bizony. Ilyen az élet… vagy mondhatnám, ilyen a halál!

A vén kanca indokolatlanul jóízűt kacagott a saját morbid viccén, mire Swatter elfordult tőle, és Sunflower habozás nélkül követte.

– Ha bármikor is elfelejteném, miért nem szívleltem soha Bony-t… – morogta Swatter az orra elé, miközben kényelmes tempóban távolodtak tőle.

– Szép lenne, ha egy halhatatlan alikornis megőrizne minket az emlékeiben… – szólalt meg újra halkan Sunflower.

– Sunny, komolyan mondom, az ilyen filozofálgatások miatt vagyok úgy, hogy ha egyszer megdöglök, nagy ívben le fogom szarni, hogy mi van a világgal – horkantott a rózsaszín kanca. – Vagy te a halálod után még tervezed leellenőrizgetni, hogy ki beszél ki a hátad mögött, vagy mi?

– Nem kizárt, elvégre arra az időszakra úgyis üres még a határidőnaplóm – pislogott ártatlanul ő.

Somolyogva figyelte a barátnője reakcióját, de miután nem kapott semmit, kissé csalódottan újra előre fordult… mire a következő pillanatban Swatter játékosan kilépett oldalra, és meglökte a farával. Mire pedig újra odanézett, már az eget tanulmányozta halkan dudorászva. Sunflower hálásan elmosolyodott, de aztán újra előtörtek a borongós gondolatai.

– Bocsánat, amiért nem gondolkodtam előre, és a lidércek nyelvét használtam – mondta halkan.

Swatter nagyot sóhajtott, aztán megcsóválta a fejét.

– Nem vette ki magát túl jól, de helyes lépés volt tőled.

– Hogy érted ezt? – vonta fel értetlenül a szemöldökét Sunflower.

– Meg kellett próbálnunk kommunikálni, ahogy csak tudunk – nézett a szemébe a rózsaszín kanca. – És láthatóan értették, vagy legalábbis felismerték a nyelvet. Talán csak nem hajlandóak megszólalni rajta. Mindentől függetlenül egy nyelv ismerete önmagában még egyáltalán nem jelenti azt, hogy bármiben is egyet kell értened a beszélőivel, nemde?

Sunflower csupán megfogta a barátnőjét a marjánál fogva, majd ahogy ő értetlenül szembefordult vele, átölelte. Swatter viszonozta is a mozdulatát, de csak pár másodpercig maradtak úgy: ha a lények érdeklődése meg is csappant némiképp az irányukban, akkor is kényelmetlen volt előttük bármit, főleg bármi ilyesmit csinálni.

Következőre Starlighthoz mentek oda, kicsit megfigyelni, hogy áll a nyelvleckével. Belehallgatni viszont nemigen tudtak, mivel a Sudrabog nevű lény észrevéve a közeledésüket fölemelte a fejét, és teli pofából rájuk vigyorgott.

– Sziiya Szvetr! Sziiya Szányi! Hodzs vádzstok?

Sunflower kénytelen volt elismerni, hogy bár az akcentusa valami borzadály volt a lénynek, ilyen extrém rövid idő alatt egész szépen megtanulta ezt a pár szót.

– Jobban lennénk, ha kiengednétek minket ebből a kurva ketrecből – felelte őszintétlen mosollyal Swatter.

Sudrabog kilencven fokos szögben megdöntötte a fejét, aztán Swatter felé intett az egyik árnyék-lábával.

– Mit monodott ő? – kérdezte a homlokát dörgölgető Starlightot.

– Jó vagyunk, köszönjük – mondta szép tagoltan Sunflower.

– Sziiv-e-shen – jelentette ki továbbra is mosolyogva a lény, de közben a szemében mintha furcsa fény csillant volna. – Praakas praaniyon, yo andhaakaar kee bhaasha bolatehaj…

– Valami hasonlót mondtak már – ráncolta a szemöldökét Sunflower. – Starlight, sikerült megfejtened bármit is a nyelvükből?

– Őszintén szólva… nem – sóhajtott az unikornis. – Jobban érdekli őt a mi nyelvünk, mint hogy engem megtanítson az övékre.

– Njelv – szólt közbe Sudrabog, aki közben nagyon figyelte őket végig, amíg beszéltek. – Mi az, njelv?

– Öhm… a nyelv, az az, amit beszélünk? – próbálkozott Starlight. – A beszéd rendszere?

– Ja, meg ez… – öltötte ki magyarázatként a nyelvét Swatter.

Cserébe a lény is kidugta a nyelvét… ami, mint kiderült, a részéről jóval impresszívebb gesztus volt, tekintve, hogy ránézésre simán meg tudta volna nyalni vele a saját homlokát.

– Njelv! – jelentette ki vidoran Sudrabog. – Ezvel tudni beszéni!

– Szép… – vonta fel kissé a szemöldökét Swatter, amiből nem lehetett egyértelműen megállapítani, hogy a lény dedukciós képességeit, vagy az anatómiáját dicsérte.

– Bocsánat, hogy megint közbeszólok, de a „prákasz pránijon” azok vagyunk mi? – kérdezte óvatosan Sunflower.

– Praakas praaniyon! – A lény bólogatott ugyan, de az árny-lábával olyan bizonytalan mozdulatot tett, amiből még mindig nem lehetett rájönni, mire gondol.

– Prákasz? – illesztette a patáját a szügyéhez próbaképp Sunflower.

– Nem, te Szányi, praakas praaniyon – csóválta a fejét Sudrabog.

– Sudrabog, mi az a „prákasz”? – segített be Starlight is.

– Praakas, az… az… oh… oh-ho-ho, mujhe ekamoort avaadharnake vyaakhya kayse karanehaj… – pöcögtette elgondolkodva a hegyes fogait a lény, aztán hirtelen felderült az arca, kitartotta maga elé a hátából kilógó két első lábát, amik között egy fénylő gömb jelent meg a következő másodpercben. – Oh-ho, ez te praakas!

– Fény? – kérdezte tökéletesen egyszerre Sunflower és Starlight.

Sudrabog csupán megrántotta a vállát, majd eltüntette a varázslatot.

– Édes jó Celestia, hogy a jó életbe van nektek ehhez türelmetek? – nyögte Swatter pont olyan hangerővel, amivel nem lehetett sértő, ha valaki nem érti, mit mond. – Ha szabad javasolnom, lányok, inkább maradjatok annál, hogy ő tanulja meg a mi nyelvünket!

– Én te njelv… joo – bólogatott a lény, elégedetten megtámasztva az állát az árnyék-lábain.

– Például megkérdezhetnétek, kit kell leszopjak ahhoz, hogy kiengedjenek… – folytatta a gondolatmenetét a kanca. – Ne nézz rám így, ha ezen múlik, gondolkodás nélkül megcsinálom!

Ez utóbbit Swatter már Starlightnak szánta, aki elkerekedett szemekkel a szája elé kapta a patáját, és fülig vörösödött. Semmi jóra nem vezetett volna viszont, ha a vezetőjük túlságosan felhúzza magát, márpedig Sunflower ismerte már elég jól a barátnőjét, hogy tudja, most már nagyon közel volt a forráspontjához…

– Nyelvet tanulni nehéz, és időbe telik – mondta hát halkan, Swatter hátára helyezve a patáját. – Tudom, nem tűnik soknak, de eddig nagyon jól haladtak. Talán megpróbálhatnánk megkérdezni pár fontosabb dolgot… kevésbé vulgáris módon?

Érezte a barátnője izmain, hogy tényleg pattanásig feszülnek, de azt is érezte rajta, ahogy fokozatosan ellazulnak, ahogy kényszerítve magát lassan beszívja és kifújja a levegőt.

– Bocsánatot kérek – lehelte végül Swatter. – Senkit nem akartam megbántani. De szeretném, ha tudnátok, tényleg bármire hajlandó vagyok, hogy épségben kijuttassak innen mindenkit. Sunny, légy szíves, butítsd le neki, hogy szeretnénk kijutni a ketrecükből, és mondják meg végre, hogy mit akarnak tőlünk!

– Mi… menni… ki? – kérdezte tagoltan Sunflower, közben a biztonság kedvéért mindent elmutogatva, először kettejükre bökve a patájával, majd lassú ügetéssel a rácsok felé indulva, végül a lábával továbbvezetve a mozdulatot.

Sudrabog figyelmesen bólogatva végighallgatta, aztán a végén megcsóválta a fejét.

– Nem, az ti nem joo – felelte határozottan.

– Mi nem jó? – kérdezte értetlenül Sunflower, újra kettejükre mutatva a patájával.

– Nem – csóválta a fejét még lendületesebben a lény. – Az… – mutatott a rácsokon kintre – ti – mutatott rájuk – nem joo – intett tagadólag a lábaival.

– Nekünk nem jó… odakint? – biccentette félre a fejét Sunflower.

– Igen – bólintott komolyan Sudrabog.

– De mi onnan jöttünk, kintről – szólt közbe Starlight, ő is mutogatva az irányokat.

– Nem, nem! – csóválta a fejét a lény. – Ti nem… jöszni ki…? Ti jöszni… oh…oh-ho… praakas… duniya! Érteni? Praakas… duniya!

Hogy egyértelművé tegye, Sudrabog felállt a két hátsó lábára, és a maradék hattal széles kört írt le a levegőben.

– Mi a fény-világból jöttünk… – motyogta Sunflower. – Ezt akarod mondani, hogy tényleg átkerültünk egy másik világra?

– Fénj vilaag? – intett bizonytalanul a lény, újra hat lábra ereszkedve.

– „Kerültünk”, mi? – horkantott Swatter. – Ők rángattak ide minket, méghozzá elég erőszakosan…

– Figyelj, Sudrabog! – nézett komolyan a lény szemébe Sunflower. – Mi menni ki fény-világ?

Annak ellenére, milyen nyilvánvalónak tűnt, hogy haza akarnak majd menni, Sudrabog láthatóan meglepődött a felvetésen, s elsőre csak tanácstalanul forgatta a szemét, és póni-módra kocogtatta össze maga előtt a nemlétező patáit.

– Én nem tudni, én kérdezni Vasnashir – felelte végül, azzal odament a rács másik oldalán álló főnökhöz.

– Ez… igen… – pislogott Swatter. – Azt hinné a póni, ezek összedolgoztak, hogy elraboljanak minket, erre mindjárt kiderül, hogy csak az egyikőjük hülyeségből idehozott minket, a többi meg azért zárt be ide minket, hogy megvédjenek minket…

– Nem hinném – jegyezte meg Starlight. – De azt el tudom képzelni, hogy Sudrabog nem volt része a tervnek, vagy akár nem is volt beavatva.

A továbbiakban csendben figyelték, ahogy a lények kitárgyalják a sorsukat, de mielőtt még konszenzusra juthattak volna, éles, artikulálatlan kiáltás hasított a levegőbe, magára vonzva mindenki tekintetét. A ketrec sarkában a lidérc kanca immár nem feküdt mozdulatlanul, hanem a hátára döntött Masquerade fölött állt, és váltott lábbal pofozta a csődört. Közben pedig olyan élesen sziszegett, hogy az már inkább volt vinnyogásnak nevezhető, de Sunflower még így is ki tudta nagyjából venni a szavait.

– Te, miért nem mondtad? Miért nem mondtad, hogy élsz? Bajssanssihta! Hogy merészelsz ilyet játszani én velem? Ezek… mindezek után?

Mielőtt viszont bárki bármit is reagálhatott volna, a kis szürke kanca egész testében megremegett, a szeméből könnyek törtek elő, s rárogyott a lidérc formáját viselő csődörre, s a száját mohón a szájára tapasztotta. Masquerade riadtan forgatta a szemeit, de úgy tűnt, jobb ötletnek találta nem ellenállni a kéretlen csóknak, semmint kitenni magát újabb pofonoknak. Márpedig ez a bizonyos csók rettentően hosszúra és szenvedélyesre sikerült, főleg figyelembe véve a rácson kívül álló lények rövid de harsány felröhögését, na meg a lidérc eddigi tökéletes sztoicizmusát.

– Azt hittem, halott vagy! – vinnyogta lehetetlenül magas hangon a lidérc, megszakítva ugyan a csókot, de nem távolodva el a changeling arcától. – Mint mindenki…! Azt hittem, a pókok elvettek tőlem! Hogy hagyhattál a bizonytalanságban, Vadász?

– Bleh… – állapította meg az udvariasnál sokkal hangosabban Jugem a ketrec másik feléből, undorodva kiöltve a nyelvét.

– Sajnálom… – sziszegte Masquerade tökéletes, akcentus nélküli lidérc nyelven. A kanca újra kis híján ráborult, de a csődör a patáját finoman a szájára helyezve megállította. – De nem az vagyok, akinek hiszel.

Sunflowernek összeszorult a szíve, ahogy végig kellett néznie, ahogy az idegen lidérc lassan felfogja, hogy nem az elveszettnek hitt szerelmét tartja a patái között. Az eddig magába gubózott kanca lelkéből bimbózó reménybe és boldogságba hirtelenül mart bele a felismerés fagya. Ezúttal már szavakba sem tudta önteni az érzéseit, és esetlen verekedéssel sem tudott semmit levezetni a fájdalmából. A lidérc csupán némán zihálva tátogott, aztán reszketve a csődör mellé csúszott, s a semmibe meredve apró mozdulatokkal ringatta magát előre-hátra, félig ülő testhelyzetében.

– Változz vissza! – szólt rá határozottan Sunflower a changelingre. – Változz vissza! Most!

– Szerinted tudok? – csattant fel fájdalmas arccal Masquerade.

– Mi történt? – kérdezte keményen Swatter.

– Masquerade a lidérc halott szerelmének az alakját vette fel – szűkítette résnyire a szemeit Sunflower.

– Akiről nem tudtam, hogy halott, és nem tudtam, hogy a szerelme! – toldotta hozzá azonnal a saját verzióját a csődör. – Csak kerestem… valakit az emlékeiből, aki fontosnak tűnt a számára. Gondoltam, ha ilyen magányos, talán egy ismerős arc jót fog tenni… de nyilván pocsék döntés volt, és nem az első, mióta megközelítettük ezt az átkozott csomópontot. Most meg, ha nem vettétek volna észre, semmi mágiánk nincs, és igen, az alakváltáshoz szükségem lenne a mágiámra, szóval most ebbe a formába leszek megrekedve, amíg ki nem jutunk innen.

Masquerade mindenkinek nyíltan a szemébe nézett, miközben beszélt, és láthatóan véresen komolyan is gondolta a szavait. Sunflower pedig, bár nem tudott megbékélni a helyzettel, fokozatosan elbizonytalanodott a felháborodásának jogosságán. Elvégre ha másban nem is, abban igaza volt a changelingnek, hogy több olyan döntést is hoztak közösen is, ami eleinte jónak tűnt, aztán mégis majdnem minden rosszul sült el. Bármennyire érzékenyen is érintette, hogy a csődör a lidérc érzéseivel játszott, talán… tényleg nem direkt csinálta… Biztos véletlenül alakult csak így, ő meg túlreagálta a dolgot…

– Bocsánat – hajtotta le a fejét, és csapta le a füleit. – Nem akartam vádaskodni…

– Nem – szólt közbe Masquerade. – Én kérek bocsánatot. Rosszul mértem föl, mennyi kárt csinálhatok. És… egyszerűen nem tudom, mit tehetnék. Rühellek használhatatlan lenni… de ettől még nem kellett volna… nem is tudom… követnem az régi beidegződéseket.

Pár másodpercig némán, de megértően néztek egymás szemébe, aztán Swatter a hátsó lábaira állva tapsolt párat, magára terelve a figyelmüket.

– Akkor ha nincs harag, túl van tárgyalva – mondta komolyan. – Minden egyebet utólagosan, privátba megbeszélhetünk.

A sajátos hangsúlyából, és a szemöldökének rezdüléséből egyértelmű volt, hogy az őket körbevevő, s a füleiket élénken hegyező lényekre gondolt. Akik között ott volt Sudrabog és a főnök is, mivel arra az időre még ők ketten is felfüggesztették a diskurzust. Sunflower egyetértően bólogatott, Masquerade pedig elsuttogott még egy „bocsánat”-ot lidérc nyelven, s tétovázva ugyan, de magára hagyta a katatón állapotban lévő szürke kancát. Hamarosan aztán, látva, hogy lecsillapodtak a kedélyek, a lények visszatértek a halk, majd egyre hangosabb beszélgetéshez.

Közülük viszont a továbbiakban senki nem mert megszólalni, erről Swatter szúrós pillantása gondoskodott. Mindenki igyekezett még a lehető legkevesebbet is mozogni, nehogy akaratlanul is olyasmit tegyen, amivel tovább kompromittálhatná a helyzetüket. Inkább kisebb-nagyobb csoportokban lefeküdtek a mohára – még Sunflower is inkább maga alá húzta a lábait a barátnője mellett –, s úgy várták a fejleményeket. Egyedül annyi variálás volt a részükről, hogy pár perc után Jugem felállt Jelly-ék mellől, és inkább a magányosan fekvő Masquerade mellett telepedett le.

Nem kellett soká várniuk, míg Sudrabog megvitatta a helyzetet a főnökkel, s még a korábbiaknál is szélesebb vigyorral visszasétált közéjük.

– Én beszélni Vasnashir! – jelentette ki büszkén. – Ő mondani, ti… azot – mutatott az egyik hát-lábával a csomópont felé –, az ti mi, ti menni fénj vilaag!

– Sudrabog… – szólalt meg némi gondolkodás után Stalight. – „Az ti mi”, az micsoda? Hogy érted ezt?

A lény kezdeti lelkesedése mintha elpárolgott volna, kis, hegyes fogaival beharapta az ajkát, s a hat földet érő lábával frusztráltan toporgott.

– Azot… dhaatu? – próbálkozott újra, bizonytalanul intve az egyik mellső hát-lábával. – Ti… dhaatu mi, az joo?

– Nem értjük, mi az a „dátu”, Sudrabog – sóhajtott Starlight.

A Vasnashirnak nevezett lény szerencsére kivételesen a segítségükre tudott lenni, és élesen füttyentve Sudrabog felé hajított valami fényes, kicsit tárgyat. A kanca ügyesen elkapta, aztán felderült arccal felmutatta nekik. Egy batka volt az.

– Ti dhaatu mi, mi dhaatu ke gahane! – mondta vidáman Sudrabog. – Az joo!

Egy jó fél percig mindannyian döbbenten figyelték a lény patájában tartott érmét, aztán végül Conker mondta a gondolataikat:

– Ugye nem mondjátok komolyan, hogy egy másik világból származó szellemek pénzt kérnek tőlünk váltságdíjként?

* * *

Bármilyen abszurdnak is tűnt elsőre, a nyelvi különbségek ellenére Sudrabognak elég egyértelműen sikerült a tudtukra adni a népének követelését a szabadon bocsátásukért cserébe, és az igazság egyáltalán nem állt messze az eredeti értelmezésüktől. Azaz a lények nem konkrétan pénzt akartak tőlük, hanem aranyat. A kezdeti nehézségek után azt is sikerült elmagyarázniuk, mire kellett nekik: a csomópont ibolyaszínű tüzében ékszereket gyártottak belőlük, ahhoz hasonlókat, amiket a kanca is viselt.

Hogy ez miért volt számukra ennyire fontos, nem derült ki, viszont amikor az implikációit sikerült összerakniuk, Conker gyakorlatilag idegösszeomlást kapott. Elég ijesztő volt látni, hogy az egyébként az érzelmeit alig kimutató földipóni a sírógörcstől kezdve a hisztérikus röhögésig mindenfélét produkált. Persze a maga nemében érthető volt a kiborulása, hiszen a barna kanca minden felszerelését, fegyverét és páncélját, sőt, a szárnyait is saját maga készítette, így különösen fájdalmas lehetett megtudni, hogy a fogvatartóik lelkiismeret-furdalás nélkül beolvasztották az összeset. Mellette Boo reakciója arra a „szentségtörésre”, hogy gyakorlatilag megsemmisítették a kölcsönbe kapott éjjeliőr egyenpáncélját, kiscsikós duzzogásnak tűnt csupán…

Egy ilyen húzás után meglepő fordulat volt viszont, hogy mikor Swatter a lények követelésének teljesítésének címén azt kérte, hogy a megmaradt cuccaikat szolgáltassák vissza nekik, Vasnashir alkudozás nélkül belement a dologba. A szabadulásuk kulcsa látszólag a patájukba repült hát, azonban hiába kapták vissza minden mással egyetemben a kristálytükröt is, sajnos nem tudták hasznát venni. A sima felület az alapállapotával ellentétben még csak a saját tükörképüket sem mutatta, hanem teljesen sötét maradt. Mivel pedig így elvesztették az utolsó lehetséges kapcsolatukat a külvilággal, Starlight megpróbálta rábeszélni Sudrabogot, hogy legalább az egyikőjüket engedjék szabadon, hogy intézkedhessen a váltságdíj ügyében. A lények hallani sem akartak erről a lehetőségről…

Így aztán számolatlanul teltek a percek, az órák, a napok a börtönükben. A börtönükben, aminek az ajtaját a lények nem egyszer „nyitva felejtették”, de értelmetlen is lett volna megpróbálniuk kiszökni rajta keresztül. A folyamatos szürkeségben még csak az alvási ciklusukhoz sem tudtak időt viszonyítani, ugyanis egyikőjük sem tudott elaludni. És ugyanúgy enni-inni sem támadt igényük, noha megszokásból megpróbálta mindegyikőjük, s az összes többi biológiai működésük mintha egész egyszerűen szünetelt volna. Sunflower nem tudott másra gondolni, hogy amikor Sovenstup meglátogatta az álmában, és az Örök Felemásról beszélt, meg köztes állapotokról élet és halál között, a lidérc valójában sokkal többet tudott, mint amennyit elárult nekik…

Jobb híján beszélgetéssel és további nyelvórákkal töltötték az időtlen idejüket. Ilyen szempontból pedig legalább érzékelhettek némi progressziót, Sudrabog agya ugyanis olyan volt, mint a szivacs. Sunflower és Starlight egymást váltva oktatták a kancát a pónik nyelvének finomságaira, és minden egyes alkalommal, amikor az egyikőjük elfáradt, és a másik átvette a helyét, megdöbbenhetett, mennyivel gördülékenyebben megy a beszélgetés. Érdekes volt megfigyelni viszont, hogy mik okoztak nehézséget az idegen lénynek. Egész bonyolult koncepciókat voltak már képesek lekommunikálni egymás között, mint például hogy a csapatuk nagy része pónikból állt, akik egészen más fajból származtak, mint Jugem, vagy Masquerade. Azt viszont Sudrabog már nem tudta konzisztensen elmagyarázni, hogy ő maga micsoda. Egyszer hivatkozott magára „penambra praaniyon”-ként, máskor használta a lidérc által is használt lidérc szót a „pók”-ra, néhány alkalommal meg a „sleipnir” szót mondogatta, de Sunflower akárhányszor próbálta ezeket a szavakat relációba tetetni vele, Sudrabog mindannyiszor kötötte az ebet a karóhoz, hogy ezek nem ugyanazok.

A megoldást a helyzetükből végül egy egészen abszurd mértékig jelentéktelennek tűnő apróság jelentette. A Starlighttal való sokadik helycseréje után Sunflower épp a pihenőjét töltötte Swatter mellett fekve lehunyt szemmel, amikor a rózsaszín kanca savanyúan megjegyezte, hogy ha csak annyi különbség lenne, hogy aludni tudnának, legalább Luna Hercegnő megtalálhatná őket álmukban.

– Vagy Plum – motyogta rá szárazon Sunflower.

Pár perc telhetett csak el, mire a kanca nagyon halkan, nagyon haloványan, de meghallotta az emlegetett csődör hangját. Először természetesen azt hitte, a képzelete játszik csak vele, másodjára viszont már meg volt róla győződve, hogy ha a képzelete volt is, azt már szabályos hallucinációként kellene elkönyvelni.

– Plum? – kérdezte félhangosan, inkább megkockáztatva a delíriumos állapotának beigazolódását, mint hogy veszni hagyjon egy potenciális lehetőséget.

– Sunflower? – kérdezett vissza ezúttal már picit tisztábban kivehetően a hang.

– Sunny, mi…? – kezdte Swatter, de ő egy határozott pataintéssel elcsitította.

– Plum, tényleg te vagy az, vagy kezdek bekattanni? – nyitotta ki a szemét a sárga kanca, és nézett körbe, hogy a magában beszéléssel nem keltett-e túl nagy feltűnés.

– Ha te te vagy, akkor nem őrültél meg – felelt még közelebbről, már teljesen érthetővé válva a csődör testtelen hangja. – Hol vagy? Napok óta keresünk titeket.

– Ha erről tudsz, akkor biztos tudod, hogy a Hardfelt Borókás közepén vagyunk – mondta feszülten figyelve Sunflower.

Plum jódarabig nem válaszolt, de nem váratta olyan soká, hogy a kanca megkérdőjelezze, hallott-e egyáltalán valamit.

– Nem vagytok ott – jelentette ki a csődör, és ezúttal már érzelmeket is ki lehetett hallani a hangjából. Illetve egészen pontosan egyet: gyanakvást.

– Igazad van… – sóhajtott Sunflower. – Nem vagyunk ott, de nem is mentünk el onnan. Ha Starlight jól mérte fel a helyzetet, egy másik létsíkon vagyunk megrekedve. Talán ez az Örök Felemás, amit a lidérc emlegetett, nem a Borókás maga.

– Mivel látni nem látlak, de hallak, tegyük fel, hogy valóban ez történt – mondta Plum. – Mindannyian ott vagytok?

– Igen… nem – korrigált gyorsan a kanca. – Thread… meghalt. A többiek jól vannak. Megtaláltuk azt a lidércet is, aki eszméletlenül feküdt a csomópont előtt. Most már ő is jobban van…

– A lidérc egyszerre két helyen van? – kérdezte újra gyanakvóan a csődör. – Ha ez így van, akkor ti miért nem?

– Erről a „pókokat” kéne megkérdezned, akik foglyul ejtettek minket – horkantott Sunflower, aztán résnyire szűkítette a szemét. – Viszont ha már itt tartunk, te honnan tudod, hogy mi nem vagyunk ott?

Ezúttal is tovább kellett várnia a válaszra, és végül nem is azt kapta, amire számított.

– „Pókok”?

– Nem pókok, csak ők hívják magukat annak… többek között. Elég bonyolult lenne elmagyarázni így, hogy nem látod, miről beszélek. Viszont ha már szóba került, végre átadhatom valakinek, mi a követelésük a szabadon bocsátásunkért cserébe. – Sunflower hatalmasat sóhajtott, ahogy nekiveselkedett, hogy hihetően megfogalmazza a kérését. – Plum. Tudom, hogy ez rettentő bután fog hangozni, elvégre ezek a lények gyakorlatilag olyasmik, mint a szellemek. És más nyelvet is beszélnek, mint mi. De elég egyértelműen a tudomásunkra hozták, hogy aranyat akarnak.

A csend most már aggasztóan sokáig húzódott, utána viszont Plum mintha közvetlenül a fülébe suttogott volna.

– Mennyit akarnak?

– Ha egy amolyan… közepes ládát telepakolnátok vele, azzal elvileg megelégednének – sóhajtott ezúttal megkönnyebbülten a kanca, amiért nem kellett olyan dolgokat megmagyaráznia, amiket képtelen lett volna.

– Az üzenetet átadom Dragon Glass-nak – vágta rá ezúttal hezitálás nélkül Plum. – Ő utánatok ment Celestia Hercegnő néhány pónijával, és a csomópontot figyelik. Jelzek, ha van bármi fejlemény.

– Köszönöm… – motyogta halkan Sunflower.

Ahogy Swatter felé fordult, hirtelen elbizonytalanodott, hogyan is magyarázhatná el, ami történt, azonban a barátnője csupán elmosolyodott, és a patájával meglapogatta a marját.

– Szép volt, Sunny! – bólintott, majd mielőtt ő visszakérdezhetett volna, gyorsan folytatta is: – A beszélgetés felét így is hallottam. Bár abból kiindulva, hogy Luna Hercegnő ügynöke így megtalált, Bony-nak legalább annyira igaza lehet, mint Starlightnak. Többet számíthat innen nézve, hogy tényleg más tudatállapotba is rángattak át minket. De ha a mi testünk nem maradt ott a valóságban, nem biztos, hogy tudni akarom, milyen lenne „felébredni”…

Sunflower hálásan elmosolyodott, amiért Swatter ennyire megbízott benne, hogy nem őrült meg – főleg így hogy még ő maga sem volt róla teljes mértékben meggyőződve. Aztán halkan elkuncogta magát, ahogy eszébe jutott valami.

– Azt hiszem, én sejtem, milyen lenne – mondta, majd megpróbálta imitálni Sudrabog félelmetes vigyorát. – Nem joo!

Innentől kezdve pedig már nem kellett sokáig várniuk a változásra. Legalábbis Sunflowernek nem kellett leváltania Starlightot, mire Plum újra jelentkezett. Akkor Swatterrel együtt körbejárták a többieket, és szóltak nekik, hogy készüljenek fel, aztán odamentek Sudraboghoz, aki kiszagolta, hogy valamit terveznek, és már hat lábra állva fogadta őket.

– A barátaink meghozták az aranyat, amit kértetek – mondta határozottan Sunflower.

– Naadzson joo! – tapsikolt a hátából kilógó szabad lábaival Sudrabog. – Ők hodzsan adni oda mi nekünk?

– Ők a fény-világban vannak, Sudrabog – nézett mélyen a kanca szemébe Sunflower. – Ha azt szeretnétek, hogy odaadják nektek az aranyat, valamelyikőtök vigye vissza Starlightot, és majd ő megmutatja, hova kell tenniük!

– Joo, én beszélni Vasnashir-val, hodzs vinni ki Sztaalayt fénj vilaag, és utaan kapni aranj! – mondta vidáman a pók. – Ők tsak lerakni aranj mi nekünk tűznél, és az vinni Sztaalayt, az hozni aranj ide nekünk.

– És ha megkaptátok az aranyatokat, akkor mindenkit elengedtek, ugye? – igyekezett pontosítani a feltételeket Swatter.

– Nekünk van aranj, minden menni fénj vilaag! – jelentette ki lelkes, őszintének tűnő hangon Sudrabog. – Naddzson joo, minden örül!

– Adja az ég, hogy tényleg csak ez kelljen a boldogságotokhoz! – motyogta a rózsaszín kanca, míg a pók egy szemfájdító hatlábas ügetést bemutatva odament a rácsokhoz, és magához intette a főnököt.

– Bocsánat, Swatter… – szólalt meg a hátuk mögül még tőle is szokatlanul szelíd és visszafogott hangon Masquerade. – Megtennéd, hogy amikor legközelebb idenéz a hölgy, tisztáznád vele, hogy a lidércet is szabadon engedik-e?

A rózsaszín kanca halkan hümmögve elgondolkodott a kérdésen, aztán fölnézett Sunflowerrre, mintegy megerősítést várva. Ő csupán az arcjátékával próbálta jelezni finoman, hogy jó ötletnek tartja a changeling felvetését.

– Diplomáciai szempontból jól venné ki magát – mondta végül megfontoltan Swatter. – De előbb várjuk meg, mennyire vevőek Starlighttal kapcsolatban a kompromisszumokra! Ha nehezen megy az egyezkedés, nem fogom a lidérc miatt kockáztatni a szabadulásunkat.

– Értelemszerűen – bólintott megértő mosollyal a csődör.

– Rumchakra kahaanhaj! Rumchakra kahaanhaj! – zendült fel hirtelen a főnök hangja, mire mindannyian összerezzentek.

Ezúttal azonban már nem volt olyan félelmetes hallani, ahogy a lények egyre többen átvették a két szó kántálását, és ezúttal hamarabb is sikerült előkeríteniük azt a pókot, aki bizonyára a Rumchakra névre hallgatott. Miközben a nagydarab, de némiképp megtépázott külsejű csődörnek a többiek utat engedtek, Sudrabog széles mosollyal visszaügetett hozzájuk, a lábai integetésével felállíttatta Starlightot, majd beugrott mögé, és a farát hátulról tolva „kikísérte” a ketrecükből.

– Vasnashir mondani Rumchakra te megkapni paar-ozni! – újságolta lelkesen menet közben a kanca. – Az nadjon joo! Rumchakra kemeeny, csinaalni joo te neki! Minden szeretni Rumchakra paar-ozni!

– Nem biztos, hogy én ezt akarom! – nyögte elkerekedett szemekkel hátranézve rájuk az unikornis.

Sunflower csupán enyhén elpirulva, zavartan pislogott. Egész jól haladtak a nyelvtanulással… hát csak nem sikerült összehozniuk valami fatális félreértést! Viszont mintha csak a sárga kanca élénk fantáziájára akarnának rájátszani, mikor a lények a lila máglyához vezették Starlightot, a nagydarab csődör pont úgy helyezkedett el, hogy az orra majdnem a kanca farkát súrolta, Sudrabog pedig az unikornis elé perdült, és a lábaival a fejét tartotta egyenesben, hogy ne tudjon visszafordulni a mögötte álló csődörhöz. A többiek közül ezalatt néhányan a csomóponthoz léptek, és azokból a részekből, ahol a lángok szabadon lobogtak a hátukból kinyúló lábaikkal merítettek.

Nehézkes volt Sunflowerék nézőpontjából megállapítani, hogy pontosan mit csináltak, de leginkább olyan volt, mintha valamiféle rituális táncot jártak volna a két pók közé szorult póni körül, néha a mohához érintve a lángot tartó lábukat. Közben valamit kántáltak is a saját nyelvükön, de az egész „tánc” nem tarthatott egy percnél tovább. Befejező mozzanatként aztán a körben járók egyszerre lecsapták a mohos földre a lángot tartó lábaikat, és mindannyian hátraléptek Starlighttól – kivéve Rumchakrát, aki két lábra ágaskodott, előrelendült, és a rémült kanca hátára hágva a többi lábával egyszerre átölelte.

Olyan gyorsan történt az egész, hogy felfogni is alig volt idejük. Starlight ijedten felsikkantott, és így, hogy Sudrabog nem fogta le elölről, megpróbált kiugrani a csődör alól. Az viszont nem hagyta ilyen könnyen lerázni magát: valamit rákiáltott az unikornisra, és míg az egyetlen pillanatra mozdulatlanná dermedt, még szorosabban a hátára fekve gyorsan átfűzte a lábait a hasa alatt is. A csődör láthatóan egész testében megfeszült, hátrahajtotta a fejét, aztán egy újabb hangos kiáltással száznyolcvan fokos szögben kicsavarta a saját nyakát. Hogy utána egész pontosan mi történt, Sunflower nem tudta volna megmondani, mivel éppen pislogott egyet, és ez úgy látszik elég volt ahhoz, hogy Rumchakra valamilyen módon az unikornis hasa alá csavarodjon, és lerántsa magával… a föld alá? Legalábbis máshova nemigen ránthatta el, ugyanis egyetlen másodperccel később már hűlt helyük volt…

– És most várunk – jelentette ki Swatter, azzal leült Sunflower mellé a földre.

Ő nem tudta magát rávenni, hogy lepihenjen. Egyrészt nem tért még magához a sokktól, amit a pókok zavarba ejtő rituáléjának végignézése okozott, de még annál is inkább visszatartotta, hogy annak ellenére, hogy végre megindultak az események, a bizonytalanság okozta minden frusztráció most jött ki rajta igazán. Hiszen még ha valóban sikerült is tökéletesen lekommunikálniuk a pókokkal az igényeiket, valóban Plummal sikerült egy kvázi-véletlen folytán kapcsolatba lépnie, Starlightot valóban a „fény-világba” rángatta magával az a csődör, és ott valóban Celestia Hercegnő pónijai várták őket a beígért váltságdíjjal, a börtönőreik még mindig dönthettek úgy, hogy egész egyszerűen eltekintenek az alku rájuk eső részétől…