Sok kis póni kis helyen is elfér

Sok kis póni kis helyen is elfér

Emlékszem, milyen nehéz volt nyugodtan ülve kivárnom az óra végét. Talán ha valami varázslatról lett volna szó, esetleg lett volna esélyem. Ám aki az órarendünket összeállította, valamilyen oknál fogva mókásnak találta, ha nyelvtannal zárjuk a hetet. Pont péntek délután, amikor egyébként is művészet lett volna lekötni a figyelmünket. Amúgy is a félév vége felé jártunk; a kezdeti lelkesedésünkből a mindennapos tanulásnak, házi feladatoknak és egyéb gyakorolnivalóknak köszönhetően nem sok maradt. Én pedig nem tudtam elég intenzíven hintázni a székemmel, hogy biztosra vehessem: nem fogok belehalni az unalomba. A kockás füzetem meg persze pont betelt – pedig óra elején még két lap is üresen állt –, így még csak az amőba-bajnokságot sem tudtam tovább folytatni, amit Jasperrel rendeztünk a pad takarásában. Beszélgetni meg ugyebár nem volt szabad, még ha a tanár néni el is nézte az egyéb, tanuláshoz közel sem álló tevékenységeinket.

Ha lehetett volna választani, sokkal szívesebben lettem volna bárhol máshol. Igazság szerint legszívesebben előreugrottam volna az időben egy jó négy-öt órát, de pillanatnyilag az is megtette volna, ha a mondatszerkesztés helyett Mr. Poltergeist lényegesen érdekesebb – habár meg kell hagyni, jóval monotonabban tálalt – előadását hallgathattam volna… bármiről. Sőt, lassan úgy voltam vele, inkább még Thyme Fresh-hez, a valamilyen-gyógynövényekkel-foglalkozó Intézet adjunktusához is visszamentem volna gazokat válogatni, csak csinálhassak valamit, amivel le bírom foglalni magam. Arról nem is beszélve, hogy a mentazöld kanca – szemben a mostani előadónkkal – földipóni volt, ami nem kis ritkaságnak számított az akadémikusok között, és meg kell vallanom, kellemes változatosságot jelentett ennyi unikornis közé zárva. Ennyi idő után amúgy is kicsit hiányoztak a pegazus- és földipóni osztálytársak, még ha a jelenlegiekkel nem is volt bajom. A fiatalos lendülettel és lelkesedéssel magyarázó kanca pedig valódi felüdülés volt, még ha a munka, amit adott, meglehetősen sok kosszal is járt, és önmagában legalább annyira unalmas is volt.

Persze amikor Jaspernek feltűnt, mennyire indokolatlanul élvezem – ami abban merült ki, hogy egyszer sem panaszkodtam, csak csendben csináltam a kiszabott feladatokat – a levelek préselését, meg a gyökerek sártalanítását, kitalálta, hogy biztos tetszik nekem a tanár. Következésképpen pedig hetente egyszer el kellett tűrnöm az ezzel kapcsolatos összes piszkálódását. Amivel önmagában nem is volt gondom, csak egy idő után ráuntam a sokszor ismételt fa-vicceire. Még akkor is, ha növényekről lévén szó, ő baromira indokoltnak találta őket. Elsőre még kacagtam is azon, amikor fölvetette, hogy nekem faiskolába kéne járnom. Huszadjára már nem…

Egyébként ez is elég jól tükrözte, mennyire nem tudott lekötni a nyelvtan. Szívesebben idéztem fel, hogyan kellett sorba rakni a száraz leveleket a legutóbbi alkalommal, mint hogy figyeljek az órán. Általában pedig nem voltak problémáim a koncentrálással, de ez különleges alkalom volt. Izgultam az este miatt, nem is kicsit, mivel elég sok időt töltöttem a készülődéssel. Olyannyira sokat, hogy akkor nem is tűnt fel igazán, anyuék mennyit segítettek. Pedig a valóságban jóval több munkát adtam nekik, mint sejtettem volna, amikor bejelentettem, hogy nálunk szeretnék ottalvós bulit rendezni az egész osztály részére. Egyszer voltam már ilyenen, még a régi suliból pár haverommal, és nagyon élveztem. Igaz, akkor még lényegesen fiatalabb, akarom mondani, kisebb voltam, szóval csak félig-meddig lehetett jó kiindulási alap. Akkor egy nagyon kedves pegazuslánynál szálltunk meg, és bizony azóta vágytam rá, hogy egyszer én is szervezhessek ilyen partit. Konkrét emlékem pedig nem sok maradt róla, csak az, hogy mind nagyon jól éreztük magunkat.

A barátaim pedig határtalan örömömre mind megkapták otthonról az engedélyt, hogy csatlakozzanak hozzám. Elég lelkesnek is tűntek, s volt, akiről megtudtam, ez lesz az első pizsamapartija, szóval éreztem a „hatalmas” felelősség súlyát. De ötleteim voltak, a kellékekből bevásároltunk, az egész házat kitakarítottuk, nehogy az osztálytársaim hazatérve azt meséljék, milyen kupi volt nálunk, valamint – szégyen, nem szégyen – alaposan kikérdeztem anyukámat, mégis mit „kell” csinálni, vagy legalábbis hogy néz ki egy ilyen buli. A hallottakat aztán kombináltam a saját elképzeléseimmel, viszont a végeredményt tekintve eléggé izgultam. Nem csoda hát, hogy a szokásosnál is kevésbé kötött le egy efféle „hagyományos” óra, s a figyelmem mindenfelé elkalandozott.

Éppen ezért néha irigykedve pislogtam az előttem ülő Ambrosia felé, akinek a nyelvünk még mindig maga volt a varázslat. A rózsaszín kanca szabályos párbeszédet folytatott le a tanárunkkal; minden lehetséges részletre rákérdezett, s úgy jegyzetelt, mintha az élete múlt volna rajta. Olyan szempontból mondjuk tény és való, megvolt az előnye, hogy ezzel a tanár teljes kapacitását lefoglalta, így annak nem maradt lehetősége ránk is figyelni, legalábbis amíg csöndben voltunk. A hét bármelyik másik napján ezt nagyon szépen ki is tudtuk használni a többi órára való felkészülésre és az elmaradt házik megírására, de pénteken már a francnak sem volt kedve ilyesmivel vesződni. Leszámítva talán Wish-t, aki nagyritkán hajlamos volt előre tanulni, hogy hétvégére kevesebb maradjon. Hátra se kellett néznem, hogy tudjam, most is körmöl, hiszen a péntek estétől szombat reggelig tartó összejövetel potenciálisan sokat elvehetett a készülésre szánt idejéből, és úgy véltem, a szülei csak ilyen feltétellel voltak hajlandóak elengedni hozzánk.

Mindazonáltal az ő szorgalma nem volt elég motiváció, hogy én is csináljak valami értelmeset. Az meg még annyira sem segített, mikor feltűnt, Jasper már valószínűleg régóta a patáiba temetett arccal támasztotta mellettem a padot. Épp csak nem horkolt, de azért éltem a gyanúperrel, valójában már az álmok mezején jár – legalábbis a néha meg-megrezzenő fülei erre utaltak. Fölébreszteni persze nem lett volna képem, meg hát amúgy is fölösleges volt, hiszen nem tudtunk volna mit csinálni. Jobb dolgom nem lévén hintáztam hát tovább, szépen lassan egyre hátrébb és hátrébb helyezve a súlypontomat a széken, s percenként pillantottam az ajtó fölé függesztett órára. Mindössze akkor kellett felhagynom ezzel az utolsó unaloműző tevékenységemmel is, mikor Wish nagyot fújt a fülemre, jelezve, hogy a sörényem belelóg a jegyzeteibe.

Onnantól viszont már tényleg semmivel nem tudtam lefoglalni magam. Az egyetlen megnyugtató tény körülbelül az volt, hogy már csak tíz perc volt hátra az órából. Utolsó mentsvárként kénytelen voltam bevetni azt a technikát, amit itt az Akadémián fejlesztettem ki még az első hónapban. Az órák holtidejében ugyanis megtanultam csakis mágiát használva szétszerelni, majd újra összerakni a golyóstollamat – a szüleim kénytelenek voltak beruházni pár ilyenre, mivel a hagyományos tollakkal egyszerűen nem boldogultam –, amit az írás elsajátítása után komoly előrelépésnek véltem a varázserőm mechanikus finomhangolásában. Az igaz, eleinte pár alkalommal azzal kellett eltöltenem több szünetemet is, hogy a kipattanó rugót hajkurásszam, mostanra viszont ez a veszély már nem fenyegetett. Közel tökéletesen képes voltam kordában tartani minden alkatrészt egyszerre.

Magam elé helyeztem az apró tárgyat, majd hunyorogva koncentrálva óvatosan szétcsavartam, közben arra is ügyelve, nehogy a tárolt kinetikus energia szétdobja az egészet. Kettéhúztam, kivettem belőle a rugót és a betétet, majd ez utóbbit magam elé vontam, mintha csak ellenőrizném, van-e benne még elég tinta. Természetesen tudtam, még bőven tele van, de azért elégedett arccal újra összedugtam, majd visszatekertem az egészet az eredeti állapotára. Párat kattintottam a nyomógombjával, ellenőrizve az eredményt, aztán akkurátusan visszahelyeztem az asztalra.

Túl gyors voltam – állapítottam meg az órára nézve. Halkan sóhajtva lehajtottam a fejemet, s lassan számolni kezdtem előrefelé, hogy valamilyen szinten lekössem az agyamat. Kilencvenig sem értem, mikor egy kis papírgalacsin nyakon talált. Egy pillanatra fölnéztem a tanárra, viszont őt még mindig lefoglalta a külföldi osztálytársunk, így teljes nyugalommal szedhettem fel a földről a rövidke üzenetet. „Remélem, korán fekszenek a szüleid, mert hozok piát” – hirdette a gyűrött fecni.

Mit ne mondjak, kivert a víz… Anyuék sosem voltak semmi jónak az elrontói, de ezt az ötletet még nélkülük is messzemenőkig botrányosnak tartottam. Eleve mind kiskorúak voltunk még, szóval nem csak illegális, de veszélyes is lett volna, ha ilyesmivel próbálkozunk. Meg amúgy is mi szükség lett volna rá?

Kerülve a feltűnést, mintha csak nézelődnék, oldalra fordultam, amely irányból sejtettem, hogy a papírka érkezett. A szomszédos padból Cavern vigyorgott rám, majd a vonalzójával szalutált is nekem. Határozottan megráztam a fejem, hogy ne érje túl nagy meglepetés, amikor óra után bővebben is kifejtem neki, szó sem lehet akár csak hasonló marhaságról sem. Különben is megbízhatott volna bennem, hiszen bizonyítottam már néhányszor, hogy igenis tudok értelmes és élvezetes programokat kitalálni…

Viszont mivel ezen pörögtem, jóformán teljesen váratlanul ért a csengetés. És ezzel tán nem is voltam egyedül.

– Ó, már ennyi lenne az idő? – pislogott hitetlenkedve a tanár néni az óra felé. – Ej, pedig ma tényleg korábban el akartalak titeket engedni!

Ezt majdnem el is hittem volna, ha nem mondja el minden egyes alkalommal a pénteki óráknál. Már egy fáradt prüszkölésre sem futotta tőlem, csupán meglöktem Jasper vállát, aztán csendben fölálltam, vetettem egy jelentőségteljes pillantást Cavernre, majd a táskámat a hátamra véve elindultam kifelé. Odakint még megálltam a lépcsőfordulóban, s ott vártam be a többieket. Általában eleve a teremben szoktam ácsorogni, míg Jasper és Wish összekészül, csak ez alkalommal praktikusabbnak láttam, ha zöld szőrű haverommal a tanárunktól biztonságos távolságban konzultálok.

Előtte azonban más sem tudta megállni, hogy ne szóljon oda valamit nekem. Először Dulcimer, majd egy egész picit később Ambrosia is megtalált.

– Szóval biztos ne hozzak valami rágcsát pluszba? – kérdezte aggodalmas arckifejezéssel a vörös csődör.

– Ne félj! – mosolyogtam biztatóan. – Van kész is, meg a kamra is tele, szóval ha nagyon megéhezünk, legfeljebb összedobunk valamit.

Mire búcsút intettem Dulcinak, a rózsaszín kanca már ott ácsorgott mögötte, habár becsületére legyen mondva, türelmesen kivárta a sorát. Neki már annyira nem örültem, őszintén megvallva, még akkor sem, ha ez nem igazán volt neki felróható. Ambrosiával beszélgetni meglehetősen fárasztó volt, mivel az itt töltött pár hónapja során az – egyébként egész tűrhető – nyelvtudása szemernyit sem bővült, és rendszeresen gondjai voltak a dolgok megértésével, avagy saját maga kifejezésével. Legszívesebben el se hívtam volna a pizsamapartira, ám ha csak őt hagyom ki az osztályból, abból legalábbis botrány kerekedne, azt pedig nem mertem megkockáztatni. Csak annyiban reménykedhettem, esetleg majd nevetgélhetünk a kanca esetlen elszólásain, mást úgyse nagyon lehetett vele csinálni.

– Én nagyon köszönök, hogy én is nektek mehetek! – mondta hálás pillantásokkal megtoldva Ambrosia. – Hat órakor menjek nálatok?

– Az úgy tökéletes lesz – vigyorogtam nem minden rosszindulat nélkül a kanca arcába.

– Nagyon jó vagy, Thread – felelt naiv vidámsággal, kedvesen hunyorogva. – Már várok az estét.

Biccentettem neki, aztán újra a termünk felé sandítottam. Szerencsére a következő közeledő már Cavern volt, így gyorsan félre is tudtam őt vonni.

– Figyi, ugye nem gondoltad komolyan? – kérdeztem közelebb hajolva, hogy a szinte suttogássá visszafogott hangom is eljusson hozzá.

– Mit? A piát? Dehogynem! Nincs jó házibuli anélkül!

– Tudod mit? – csaptam le rá azonnal. – Bebizonyítom, hogy igenis van! Csak semmi ilyesmi baromkodás, amíg nálunk vagytok, jó?

– Eh, ünneprontó… – legyintett a zöld csődör, azzal már indult is tovább. – Na, akkor majd este…

– Ígérd meg, légyszi! – kaptam el a vállát, mielőtt még lelécelhetett volna.

– Észnél leszek, nyugi! – villantott meg felém egy gyanús vigyort.

Már mindenki távozott, még a tanárunk is, Jasperéknek viszont nyomuk se volt. Kelletlenül visszaporoszkáltam a tantermünkig, elvégre jobb szerettem magam a megszokott rutinunkhoz tartani. Szépen elsétálunk a Starswirl koli felé, aztán egy kisebb kerülő után visszafordulunk Wish-sel, majd az óratorony előtti utcában különválunk. Ugyan nem a legegyszerűbb vagy legrövidebb útvonal, de legalább a napi séta is megvolt vele, és annyival is több időt tölthettünk együtt, immár tanulástól mentes környezetben.

Mire az ajtóig elértem, a barátaim már épp léptek ki rajta, közülük Jasper akkora ásítással, hogy a száján egy komplett marhacsorda is kifért volna. Wish mellette unottan forgatta a szemét, csak mikor engem meglátott, akkor mosolyodott el kissé, noha érezhetően nem volt felhőtlen a jókedve. Valamilyen oknál fogva ezt nyomban azzal társítottam, hogy biztosan nincs kedve jönni a bulimba, csak nem meri mondani, de meg sem fordult a fejemben szóvá tenni. Tudtam, neki is ez lesz az első pizsamapartija, és elhatároztam, ha tetszik, ha nem, akkor is emlékezetessé fogom tenni a számára – természetesen kizárólag jó értelemben. Ha hagynám visszakozni, csupán elvenném tőle az újabb közös élmény lehetőségét.

– Egész biztos nem okoz gondot, ha ennyien odamegyünk hozzátok? – kérdezte meglepetésemre mégis, mikor már a lépcsőkön baktattunk lefele.

– Dehogy! – tiltakoztam azonnal. – Miért okozna?

– Sokan leszünk, csikók, hangosak, ilyesmi… – mondta felém se nézve, csupán a fejét ingatva icipicit. – Zavarjuk a szüleidet, szomszédokat, felügyelet kell hozzánk, rendetlenséget meg koszt csinálunk, foglaljuk a helyet, fölesszük a kajátokat… – sorolta.

– Jaj, menj már! – kacarásztam. – Nagy nehezen csak kibírjuk majd valahogy! Ne félj, nem hívtunk volna titeket, ha probléma lenne! – tettem hozzá, mivel láttam, ezzel csak még jobban összezavartam.

– Hát jó, te tudod – mondta nem túl nagy meggyőződéssel, továbbra is kerülve a pillantásomat.

– Oszt mi lesz a program? – szólt közbe Jasper, habár láthatóan még mindig félálomban volt.

– Csupa-csupa meglepetés – feleltem titokzatosan.

– Hozni kell valamit? – tette föl a kérdést, amit már legalább százszor tisztáztam mindenkivel, többek között vele is.

– Pizsamát, fogkefét, meg törölközőt – sóhajtottam. – És hálózsákot, ha nem bírsz matracon aludni, de már megbeszéltük, hogy ezzel nincs gondod… Minden mást a cég biztosít.

– Milyen cég? – pislogott rám bambán a csődör.

– Hát mi! Mi van, szar poénokat csak te mondhatsz?

– Na menj a csudába…! – játszotta a sértődöttet, de a szája sarkában már mosoly bujkált.

Így, hogy már ébren volt, máris nagyságrendekkel jobb beszélgetőpartner volt, s az a pár perc, míg eljutottunk a koliig, szinte elrepült. Mivel otthon még volt egy kis dolgom, ezúttal nem hagytam, hogy leparkoljunk az épület előtt, inkább csináltunk Wish-sel egy gyors hátraarcot. Amint azonban kettesben maradtunk, feltűnt, hogy a lány még a szokásosnál is csöndesebb, s az arcán is látszott, mélyen a gondolataiba merült. Próbáltam óvatosan puhatolózni, van-e valami baja, ám ezzel csak annyit értem el, hogy kissé begyorsított, mintha terhes lenne velem beszélgetnie.

– Hidd el, jól fogunk szórakozni! – mondtam, hátha legalább ezzel jobb kedvre deríthetem. – Gondoskodom róla, hogy senki ne érezze rosszul magát.

– Rendben – felelt a tekintetét előreszegezve, s még egy kicsit emelt az amúgy sem túl kényelmes sétatempónkon.

– Jó muri lesz! – győzködtem tovább, noha nem voltam meggyőződve, hogy a bulitól tartott volna. De úgy voltam vele, talán leállít, és elmondja, mi nyomja a lelkét. – Voltam már ilyenen, és tudom, hogyan kell csinálni.

– Ebben nem kételkedem – szólalt meg egy rövidke szünet után, de a hangja ugyanolyan színtelen maradt.

– Akkor mi…?

– Nézd, Thread… – A kanca hirtelen megtorpant, s ahogy megfordultam, végre a szemembe nézett. Egészen halványan el is mosolyodott, bár inkább olyan érzésem lett tőle, mintha csak engem akarna megnyugtatni. – Nem kell ennyire keresned mindennek az okát. Ez egy ilyen nap. Fáradt vagyok. Hazamegyek, és kialszom magam. És fölösleges aggódnod, megígértem, hogy elmegyek. Biztosan jó lesz. Majd fölkészülök lelkiekben.

– Hát oké – biccentettem. – Akkor jó pihenést! Várni fogunk!

– Szia, Thread – ölelt át egy pillanatra, aztán határozottan elügetett, mintha csak azt akarta volna tudatni velem, most jobb szeretne mégis egyedül lenni.

Egy darabig merengve figyeltem távolodó alakját. Járókelők takarták ki néha előlem, ám a tekintetemet újra és újra magához vonzotta. Akár egy farönk, ami az árral szemben úszik a folyóban. Mint sokadjára, most is fölmerült bennem, esetleg követhetném őt a tudta nélkül, hiszen hiába ismertük egymás már hónapok óta, s jöttünk mindig együtt haza az iskolából, egyszer sem engedte magát elkísérni az otthonáig. Egészen pontosan nem is tudtam, hol lakik, és mivel sokat nem is beszélt róla, számomra mindig is egyfajta misztérium lengte körül. Viszont korábban megkért rá, hogy ne menjünk vele, én pedig tiszteletben tartottam az óhaját. Gondoltam, biztosan jó oka volt „titokzatoskodni”, így hát nem firtattam, ahogy Jasper se. Annyit biztos nem ért, hogy magunkra haragítsuk – azaz pontosabban őt ismerve a helyes kifejezés a megbántsuk lett volna. Most is inkább csak igyekeztem elhessegetni magamtól a gondolatot, nehogy kísértésbe essek. Volt még mára épp elég dolgom a házibuli előtt is.

* * *

Elég alaposan sosem lehet fölkészülni egy ilyesfajta vendégségre, mégis kissé kellemetlenül érintett, amikor az első osztálytársam egy jó fél órával a megbeszélt időpont előtt jelent meg. Mikor csöngettek, először azt hittem, valami postás vagy ilyesmi jött, s csak utólag jutott eszembe, eleve túl késő lett volna, hogy egyáltalán igazam lehessen. Az pedig már végképp gyanús volt, amikor apukám ajtót nyitott, és nyomban engem hívott oda.

Mint kiderült, Stella volt a korai madár. Már majdnem megkérdeztem, ismeri-e az órát, de a lány amilyen elvarázsoltan nézelődött a kis kertünkben, azonnal letettem róla. Biztosan nem udvariatlan akart lenni, egyszerűen csak valami egész más világban járhatott a gondolataiba merülve, annak pedig végképp semmi haszna nem lett volna, ha ilyen bunkó módon fogadom. Képzelem, milyen szépen megalapoztam volna a hangulatot… Helyette hát széles mosollyal beljebb tessékeltem. Azaz csak próbáltam, mivel ő zavartalanul fürkészte a szemüvege mögül a házunk oldalát, rá se hederítve, hogy integetek neki.

– Szia, Stella! – köszöntem rá, hogy legyen valami progresszió is. – Csak így, egyedül?

– A borostyán nagyon hasznos növény – közölte a kanca a fallal, tapodtat se mozdulva a lábtörlőnkről. – Egyszerre kedveli a fényt és az árnyékot.

– Igen, meg dekoratív is – hagytam rá. – Nem véletlenül hagytuk felfutni a ház oldalán. Bejönni esetleg nincs kedved?

– De, van – felelt a lány, végre a szemembe nézve, viszont továbbra sem mozdult.

– Akkor gyere! – invitáltam, mikor már kezdett idegesíteni, hogy az arcomba bámul.

Olyan hirtelenül indult meg, inkább félreugrottam az útjából, utána viszont ugyanolyan váratlanul állt meg pár lépés múlva, az előszoba közepén, majdnem neki is mentem.

– Csókolom! – üdvözölte anyukámat Stella, amint szembejött velünk.

– Szia! – mosolyodott el ő, s kedvesen a nappali felé intett. – Biztos te vagy Stella. Érezd magad otthon! Thread majd körbevezet.

Egyelőre nem tartottam célravezetőnek, hiszen azt a következtetést vontam le, akkor mindenkinek egyesével kéne végigmutogatnom mindent. Stella viszont várakozóan nézett rám, így kénytelen voltam alkalmazkodni az igényekhez. Észrevehetetlenül sóhajtottam egyet, aztán megindultam a szobában.

– Szóval, mivel sokan vagyunk, főleg itt leszünk – mutattam körbe. – Az én szobámban ennyien úgyse férnénk el, itt meg ha félrehúzzuk az asztalt, akár aludni is tudunk. Persze nem muszáj ilyen kis helyre szorulni, meg azt se tudom, mennyire leszünk álmosak, mert találtam ki sok…

– A halak mellé megfelel? – kérdezte valahonnan a hátam mögül a lány.

Föl se tűnt, mikor maradt le, bár ilyen röpke időre nem is próbáltam ilyesmire figyelni. Pár lépést ha tettem, Stella viszont már a szoba másik felében ácsorgott, s a szarvával az akváriumunk mellett lebegtette a nyeregtáskáját.

– Hát… oké, persze, jó ott, de akkor már inkább az asztaluk elé tedd, nehogy felborítsa, vagy mit tudom én. Szóval itt leszünk nagyrészt, meg ha nem lesz túl hideg az este, fölmehetünk a padlásra is. Majd gyújtunk gyertyát, nagyon hangulatos lesz! A fürdőszoba itt van a földszinten, az én szobám odafönt, ha azt is meg akarod nézni…

Bizonytalan pillantást küldtem felé, ő viszont zavartalanul vizsgálgatta az egyik állólámpánkat, s bár a nyakát egészen kitekerte, ezúttal tartotta velem a lépést.

– Tehát ez itt a mosdó – nyitottam be a kis helyiségbe, mielőtt még elhaladtunk volna mellette.

Stella tétovázás nélkül belépett az előzetesen fényesre suvickolt márványra, félrebillentett fejjel alaposan szemrevételezte magát a csap fölötti tükörben, aztán minden átmenet nélkül letérdepelt a mellső lábaira, s jól hallhatóan beleszagolt a lefolyóba. Az a kellemetlen érzésem támadt, mintha ellenőrizne minket, habár eddig sosem mutatta, hogy ennyire háklis lenne ilyen téren – legalábbis nem az osztályban.

– Mit használtok? – kérdezte, mielőtt még összeszedtem volna a gondolataimat.

– Márhogy? – kérdeztem vissza megütközve.

– Nekünk mindig bepenészedik – felelt, a fülét a fémhez tapasztva. – Nem büdös azért, de csak jobb lenne.

– Hát… erről inkább anyukámat kérdezd…

– Csinos fogkeféitek vannak – jegyezte meg, miközben újra négy lábra állt.

– Köszi? – Inkább kérdés volt, nem tudtam, komolyan bóknak vehetek-e ilyesmit. – Azt hiszem, nincs bennük semmi különleges.

– Pontosan – mondta a lány, egyenesen a szemembe bámulva.

Most már végképp elbizonytalanodtam, hogy szarkasztikus, vagy szokása szerint csak azt mondja megint, ami az eszébe jut. Persze sokszor jártam vele így, ezért hát igyekeztem nem túl nagy jelentőséget tulajdonítani neki.

– Jó, akkor megmutatom a szobámat, ha érdekel – intettem neki.

Fölkaptattunk az emeletre, aztán betessékeltem a legelső ajtón. Csak egy kicsit voltam zavarban, noha közeli rokonokon kívül nemigen szokták mások tiszteletüket tenni az én kis privát kuckómban. A szokásos rendetlenséget el kellett tüntetnem, így egész vállalhatóan festett a hely, egyébként meg nem volt semmi takargatnivalóm, egyszerűen csak ritkán hívtunk meg pónikat, főleg a lakás ezen részébe. Legutóbb talán a baltimare-i unokatesómmal alhattunk itt, de az is volt már vagy két éve…

– Szereted a pegazusokat? – szegezte nekem az újabb váratlan kérdést Stella, alig pár másodperc múlva, hogy beléptünk.

Mázlimra nem kellett nagyon megerőltetnem magam, hogy rájöjjek, mire gondol, mivel bármiféle hezitálás nélkül fölmászott az ágyamra, és szinte nekinyomta az orrát a fölötte kiszögezett Wonderbolts-poszternek.

– Eredeti dedikálás? – tette hozzá kicsit hangosabban, ami nála már bőven kimerítette a kiabálás fogalmát.

– Úgybiza! – vigyorodtam el: egyből sikerült rátapintania arra, amire tán a legbüszkébb voltam. – Én magam írattam alá mindegyikőjükkel, a Nagy Galopp Gálán, tavaly! A legtöbben csak egyet-egyet kaptak a nagy bemutatójuk után, de én tombolán nyertem ezt a gyönyörűséget! Nem is tudom, másnak van-e még ilyenje… Typhoon Wing maga hívott ki, és szép sorban mind adtak rá autogramot. Micsoda nap volt, te!

– Szoktál járni a versenyeikre is? – Stella fölágaskodott az ágyamon, hogy a magasabban lévő képeket is hasonló közelségből megszemlélhesse.

Nem is feltételeztem volna róla, hogy ennyire érdeklik a sportok, elvégre korábban sosem jött szóba ilyesmi. Ugyanúgy a lelkesedése is meglepett, hiszen a műrepülőknek lényegesen kevesebb rajongójuk volt a földhöz kötött pónik között. Habár nem ez lett volna a legkülönösebb, amit megtudtam Stelláról.

– Sajna nem olyan gyakran, mint szeretnék – mondtam, s közben lelevitáltam a könyvespolcomról egy súlyos albumot, amiben a Wonderboltokkal kapcsolatos fotókat, képeslapokat és hasonlókat tároltam. – Viszont, ha akarod, szívesen megmutatom a kis gyűjteményemet.

A lány abban a pillanatban hasra vágódott, s megpaskolta a párnám, hogy oda pakoljak. Rettentően örültem, amiért sikerült olyan elfoglaltságot találnom, amivel kellemesen elüthetjük az időt, míg a többiek megérkeznek. Kényelmesen elhelyezkedtem mellette, és szépen sorra vettük, fölmértük egymás tudását a híres csapatról, meg persze még néhány másikról, akiket még ismertünk.

Észre se vettük, mikor a következő vendég kopogtatott. Anyunak kellett fölkiabálnia, hogy lejöjjünk, onnantól viszont az egyszerűség kedvéért lent is maradtunk, ott gyülekeztünk. Jasper futott be Stella után, majd őt követve percre pontosan hat órakor Wish. A maradék mind késett, de négyen már olyannyira jól el tudtunk beszélgetni, nem tudtam az időt is nézni.

Csak akkor tűnt fel, hogy már mind megvagyunk, amikor Stella volt szíves erre külön fölhívni a figyelmemet. Túl nagy feneket nem akartam keríteni a dolognak, de valahogy mégis el kellett kezdeni, így hát fölkeltem, és megköszörültem a torkom. Jóleső érzés fogott el, mikor mindannyian felém fordultak.

– Nos, barátaim! Köszi, hogy mind eljöttetek! Látom, mindenki kellőképpen fölszerelkezett. Most mondom, többnyire itt leszünk; az egész nappali a miénk reggelig. Először van egy nagyon jó kis társasjátékom, amit sokan lehet játszani, azt szeretném megmutatni nektek, de persze közben is nyugodtan lehet falatozni. Remélem, senki se vacsorázott, mert ezt a rengeteg finomságot valakinek el kell pusztítania! Csak mielőtt még rávetnénk magunkat a témára, szerintem öltözzünk át, és akkor azt se később kell!

Bármiféle ellenvetés nélkül engedelmeskedtek. Mi, fiúk, felvonultunk a szobámba, míg a lányok a fürdőszobát használták, mivel ők elfértek ott is. Hamar végeztünk, ám mielőtt még elindulhattunk volna visszafelé, egyszerűen kénytelen voltam Jaspernek szóvá tenni az öltözetét.

– Hallod, nem fogsz fázni egy szál boxerben? – vetettem fel óvatosan. – Tudom, hogy gólyatáborban elég volt, de azért már majdnem tél van… Nem szeretjük agyonfűteni a lakást.

– Csak a csajoknak akar imponálni! – röhögött Cavern.

Jasper csupán a patájával legyezett.

– Bírom én, Thread, sose félj! Koliban is én fekszem az ablaknál, és nem hagyom, hogy csavargassák a fűtést!

– Hát jól van, én szóltam!

Leellenőriztem még egyszer mindegyikőjük öltözetét, de más kivetnivalót nem találtam. Azon már meg se lepődtem, hogy Scorch vastag, szénfekete pizsamát öltött magára, amin ráadásul még valami hülye felirat is díszelgett – valami ilyesmire számítottam tőle. Cavern egy bolyhos kötött pulcsit húzott, Dulci meg Lotus ehhez hasonló anyagból készült zoknikat, szóval fölkészültünk még az odakint tomboló „fagyra” is. Ezzel legalábbis kellemes, meleg hangulatot idéztünk, amire rájön majd még a kandallóban pattogó tűz, meg a sütemények.

A lányok már odalent vártak minket. Mikor megláttam Stellát, majdnem el is röhögtem magamat. Az még hagyján volt, hogy egy aránytalanul nagy hálósapkát vett föl, ám képes volt még a szarvára is ráhúzni… A kanapé két szélén ott üldögélt Wish és Ambrosia, de az előbbi olyan feszes tartással, mintha parancsba adták volna neki, hogy nem mozoghat. Mondjuk azon meglepődtem, hogy mindketten hálóköntösben voltak – alapból túl szellősnek gondoltam volna, még ha idebent nem is volt hűvös. Apukám egy nagy tálca sós keksszel helyet foglalt közöttük, hogy hatékonyabban tudjon kínálgatni, bár pont sikerült elcsípnem, amikor sunyiban egy jó adagot a saját szájába is beletömött.

– Tényleg vegyél ám nyugodtan! – próbálta közben tele szájjal biztatni Wish-t, ő azonban csupán finoman megrázta a fejét.

– Nagyon szépen köszönöm, most nem kérek… – mondta, még tőle is meglepően vékony hangon.

– Apu, idehoznád a játékodat? – szóltam oda.

– Hogyne, Thread! – vigyorodott el ő.

Odanyomta Wish patáiba a tálcát, észre se véve, hogy a lánynak a varázserejével kellett kiegyensúlyoznia a fémet, és már ugrott is a saját hálószobájuk felé. Hamarosan vissza is tért egy jókora göngyöleg papírossal, valamint egy helyes fadobozkával, amiben a játék egyéb kellékei voltak. Míg apukám a pályát tekerte ki, Jasper kíváncsian belekukucskált a ládikóba.

– Hé, ezt szerintem ismerem! – kiáltott föl, miközben kilebegtetett belőle pár kicsi, nagyjából póni formájú, színes bábut.

– Ezt konkrétan biztos nem – somolygott huncutul apukám. – Hasonlót esetleg, de ezt én készítettem mindenestül! A figurák mondjuk pont nem lettek valami jók, mert a fémekhez csak alig-alig konyítok…

– Tényleg maga csinálta? – ámuldozott Jasper, mikor meglátta a részletesen kidolgozott, patával rajzolt térképet.

– Nem semmi, mi? – álltam be büszkén apukám mellé. – Majdnem egy év volt, mire végzett vele!

– De csak mert te segítettél – kapott el ő és borzolta fel a sörényemet, miközben a varázslatával megakadályozta, hogy a pálya összecsavarodjon. – Nélküled még ma is csak tervezgetném.

– Hazudik ám, nem is csináltam semmit! – próbáltam vihogva menekülni az ölelés elől.

Cserébe apám az oldalamat is megcsiklandozta, aminek következményeképpen hamarosan földre kerültem, s kacagva-nyüszítve rúgkapáltam, igyekezve megszabadulni az alattomos, és nem kevésbé kínos támadástól. Hiába, az iskolámban megszokott pókerarcom idehaza képtelenség lett volna megtartanom. A szüleim között egész más póni voltam, mint egyébként, ezzel nem tudtam mit kezdeni.

– Hát mi értelme van játékot tervezni, ha nincs kinek? – Valószínűleg apukám is beláthatta, hogy elég ciki lehet ennyi barátom előtt szekálni, mert elengedett, és barackot nyomott a fejemre. – Te rágtad állandóan a fülem, hogy fejezzem már be, rosszcsont!

– Jó, jó, én tehetek róla, elismerem! – vigyorogtam. – Na, meséld el nekik legalább az alapszabályokat, mert elég sok van! Én addig kiosztom a cuccokat.

Egyik feladat sem volt egyszerű, de szándékosan hagytam neki a nehezebbiket. Ha már ő találta ki az egészet, hadd adja elő a saját maga által alkotott szabályokat – nála jobban úgysem ismerhette senki. Arról nem is beszélve, hogy noha a „tábla” némiképp hasonlított egy hagyományos társasjátékéhoz, valójában igencsak eltért tőle. A legszembetűnőbb különbség az volt, hogy nem csak egyetlen járható ösvény volt benne, hanem szinte már labirintusszerűen elágazott, s a célhoz sokféleképpen el lehetett jutni. De a poén nem is ez volt, ahogy az sem, hogy a rövidebb utak mindig kockázatosabbak, sőt, akár veszélyesebbek voltak a hosszúaknál, hanem az, hogy nem volt elég pusztán átlépni a célegyenest, közben sok dolgot össze kellett szedni a pályáról. Varázstárgyakat, fegyvereket, kristályokat lehetett különböző módszerekkel gyűjtögetni, amikre szükség volt a sárkányok és más szörnyek legyőzéséhez. Aztán ha a játékosnak sikerült megszereznie a kellő számú és értékű kincset a bestiáktól, nekivághatott a varázserdőnek és a mocsárnak, hogy aztán a végén kiszabadítsa az erősen őrzött várbörtönből a királykisasszonyt – vagy a lányoknak opcionálisan a rab herceget.

Igen, már elmondás alapján is meglehetősen komplikált volt, és nem is lett egyhamar vége még kevés játékossal sem; az igaz, konkrét korlátozás nem volt a létszámot illetően. Simán el lehetett vele egy egész estét tölteni, és mondanom sem kell, remekül el szoktunk szórakozni vele, amikor mindhárman itthon voltunk, és volt is hozzá kedv. Mindenképpen ki akartam egyszer próbálni nagyobb csapattal is, ám úgy tűnt, picit mellélőttem, mivel a szabályok hallgatása közben már páran visszavonulót fújtak. Külföldi osztálytársunkra számítottam is, hogy nem fogja érteni az egészet, és a kanca valóban erre hivatkozva utasította vissza a lehetőséget. Dulci és Wish már annál jobban meglepett. Ugyan mindketten azt állították, egyszerűen túl sokan vagyunk már így is, feltűnt, hogy a csődör már megérkezése óta szemezett a kicsi zongoránkkal, ami a nappali sarkába volt állítva letakarva. Mikor nekiláttunk a játéknak, nem sokkal később óvatosan rá is kérdezett, hogy kipróbálhatja-e, aztán pedig kellemes kis háttérzenét szolgáltatott nekünk pár könnyen lejátszható dallal. Wish fejébe azonban nem volt ilyen könnyű belelátni. Ambrosiával együtt bevackolták magukat közénk, s csendesen de lelkesen kibickedtek.

Bár igazán remekül szórakoztunk mind – még azok is, akik csak nézték, mivel volt rengeteg plusz meglepetés és mókás feladat elrejtve a pályán –, végül csak nem vártuk meg, míg valaki eljut a célig. Túl sok idő ment volna rá, és se nem akartam, hogy más programok rovására menjen, se nem éreztem a társaimon, hogy valóban lenne türelmük ennyi pónival végigjátszani. A hirtelen keletkezett szükségben közös megegyezéssel csináltunk egy rövidebb verziót a játékból. Picit az utolsó pillanatban, de kitaláltuk, hogy az utolsó szörnyet legyőző póni lesz a győztes. Így aztán hirtelen Scorch nyerte meg az egészet, és jutalmul megkapta az összes királykisasszonyt… természetesen csak képletesen.

Persze Jasperrel végig fej-fej mellett haladtak, és gyakran kevesebb felkészüléssel is nekiugrottak még a sárkányoknak is, én meg csak jót mosolyogtam rajtuk, hogy majd az én gyűjtögetős taktikám megmutatja az igazi erejét, amikor a nehezebb területeken kell átvergődni. Gondoltam, meglátjuk majd, ki hányszor maradhat ki a dobásból, ha elakadnak a mocsárban, de végül nem jutottunk el odáig. Meg persze az is némiképp aggasztó volt, hogy Stella, aki végig pár lépéssel előttem haladt, valamilyen oknál fogva jelentős mennyiségű csapdát halmozott föl magánál, amivel előrébb ugyan nem lehetett jutni, viszont Cavernt meg engem elég kellemetlen helyzetbe hozhatott volna…

Mindegy végül is, megvolt a győztes, és jól is szórakoztunk. Apukám, mint jó játékmester, az elejétől ott volt velünk, és türelmesen magyarázta a bizonytalanabb szabályokat, meg persze segített mindenkinek. Ahogy azonban befejeztük, egymaga szépen összepakolt, aztán sejtelmesen mosolyogva magunkra is hagyott minket. Anyukám még kicsit sertepertélt körülöttünk: kipótolta a játék közben fogyott falatkákat és aprósüteményeket, gyorsan elrendezgetett a szobában mindent, aztán ő is távozott a földszinten lévő hálószobájuk felé, mondván, hogy szóljunk, ha bármire szükségünk van.

Külön időt nem is jelöltünk meg a vacsorára, inkább csak folyamatosan csipegettünk a kihelyezett finomságokból. Ez olyan szempontból kissé megnehezítette a dolgom, hogy szerettem volna a társaságnak valami egészen speciális dologgal kedveskedni, amit frissen kellett elkészíteni, viszont több időre volt szükségem hozzá, mint amennyit az udvariasság határain belül ellóghattam volna közülük. Mivel azonban páran ragaszkodtak hozzá, hogy a következő program a „tűzd fel a farkat a pónira” című játék legyen – elvégre nem létezik jó buli anélkül, még ha én eléggé rühelltem is –, gyorsan kimentettem magam, és a konyha felé vettem az irányt.

A szüleim, amiben csak engedtem, segítettek a kis „mutatványomhoz”, ami elsősorban abból állt, hogy előkészítettek számomra mindent, amire csak szükségem lehetett. Csupán a rend kedvéért végigfutottam az asztalon felsorakoztatott szirupokon, gyümölcsökön és üdítőkön, aztán a látottakkal megelégedve kilebegtettem a szekrényből pont annyi talpas üvegpoharat, ahányan voltunk. Mielőtt azonban még nekiláthattam volna, ellenállhatatlan késztetést éreztem, hogy hátranézzek.

Jól éreztem, az ajtóban Wish állt, s engem figyelt. Az arckifejezéséből nem tudtam rájönni, mit akarhat, de nem tűnt éppen felhőtlenül boldognak.

– Hát te? – előzött meg a kérdéssel, árnyalatnyit elmosolyodva, ahogy a szemünk találkozott.

– Csak összeütök pár koktélt.

– Segíthetek? – választ nem is várva máris közelebb lépett hozzám, s megkerülte az asztalt, amin a felszereléseimet terveztem gyűjteni.

– Nem tetszik a parti? – feleltem kérdéssel, hogy ne terelhesse el a szót.

– De.

Úgy mondta, ami simán megtette volna egy „nem”-nek is. Odaállt mellém, a mellső patáival megkapaszkodott az asztal szélén, s kíváncsian beleszaglászott az egyik szörpös üvegbe. Az arca egy pillanatra megrándult az intenzív illattól, aztán mikor a szemét lehunyva, lassan beszívta a levegőt, már láthatóan hozzá is szokott.

– Megmutatod, hogyan kell? – kérdezte halkan.

Rákacsintottam, és magam elé húztam az egyik üres poharat. Varázslattal fölemeltem az egyik szirupos üveget, és épp csak annyit töltöttem belőle a pohár aljába, hogy ellepje azt. Megragadtam egy szép, érett narancsot, lendületesen kinyomtam belőle a levet egy gyümölcsfacsaróval, aztán nagyon óvatosan ráfolyattam a vékony, viszkózus folyadékrétegre. Halk szisszenéssel kibontottam egy szénsavas üdítőt tartalmazó palackot, s még az előbbinél is jobban vigyázva ebből is töltöttem egy adagot. Az asztalra támasztva az állam elégedetten megállapítottam, hogy ügyes voltam: a három réteg tökéletesen elkülönült egymástól. Csak legfelül pattogtak néha a buborékok.

Ideje volt bevetnem azt a varázslatomat, amit direkt erre a célra tanultam meg. Nem volt egyszerű; sokat kellett gyakorolnom, de a végeredmény magáért beszélt. Erősen koncentráltam, s a szarvam fölizzott, ahogy a mágiámmal benyúltam a folyadékok belsejébe. A három különböző színű és tulajdonságú lé közti határvonal egyre zavarosabbá vált, majd ahogy hirtelen csavartam egyet rajtuk, behatoltak egymásba, hosszú, színes sávokba rendeződve, amik az üveg falán keresztül is tökéletesen kirajzolódtak.

– Azta! – ámult el Wish. – Ezt hogy csináltad?

Szerettem volna felelni, de még túlságosan lekötötte a figyelmemet a varázslat. Stabilizálni kellett pár apró belső kapoccsal és fizikális szinten is megjelenő folyadékhíddal, különben a rendszer magától szétesett volna, de ez már a művelet egyszerűbb része volt.

– Csak játszani kell egy kicsit a felületi feszültséggel – mondtam somolyogva, mikor végre elengedhettem a művemet.

Noha koránt sem végeztem még, innentől már szörnyen egyszerű dolgom volt. Kivettem a hűtőből a tejszínhabot, s csinos koronát nyomtam az elkészült koktél tetejére. Megszórtam egy kis kakaóporral, beleszúrtam két rolettit, és a tetejébe süllyesztettem egy szem mélyfagyasztott cseresznyét. Utolsó simításként a szarvam segítségével olyan hőmérsékletűre hűtöttem, hogy még pont ne fagyjon meg – mellesleg ez is elég jól visszatartotta az összekeveredéstől –, aztán büszkén kihúzva magam Wish felé nyújtottam.

– Az első lehet a tiéd – fűztem hozzá, s kíváncsian vártam a reakcióját.

– Köszönöm, Thread! – pislogott zavartan a lány, miközben a varázserejével leheletfinoman körbeölelte a poharat, mintha attól félne, összetöri. – Úgy látom, még sincs szükséged a segítségemre.

Közelebb lebegtette magához a koktélt, s a nyelvét picikét kidugva belenyalt a habba. Halkan cuppogott, ízlelgetve az apró kóstolót – habár véleményem szerint ilyen módon inkább a vizuális élmény dominálhatott –, aztán pedig értetlenül nézett rám, miért nevetek rajta. Nem tehetek róla, egyszerűen leírhatatlanul bájos volt habos orral… Annyi haszna pedig mindenképpen lett az apró malőrnek, hogy miután megtöröltem a kis kanca orrát, eszembe jutott, talán nem ártana pár szívószálat is csatolni az italokhoz. Wish azonban még így sem látott neki, pedig nem bántam volna, ha valaki leteszteli, mielőtt még a „nagyközönségnek” is prezentálom.

– Csak egy kortyot? – próbáltam kínálgatni, miközben már neki is álltam a következő koktél elkészítésének.

– Remekül néz ki, de inkább majd a többiekkel együtt – szabadkozott pironkodva a lány. – Nem akarok tolakodni.

– Jó, hát ahogy gondolod… – motyogtam, mert a rétegezésre is oda kellett figyelnem. – Akkor, ha szépen megkérlek, elárulod, mi a baj? Nem szeretném, ha bárki is rosszul érezné magát az én bulimon…

Soká váratott, majdnem be is fejeztem az újabb italt, de igyekeztem türelmes maradni. Nem akartam, hogy azt higgye, ki akarom kényszeríteni belőle a választ. Viszont nem adta meg magát egykönnyen.

– Jól érzem magam, köszönöm – mondta halkan, távolról sem elég határozottan, hogy meggyőzzön.

– Elég különösen mutatod ki, azt tudod?

Ezúttal is csak hallgatott. Nem tudom, akart-e egyáltalán mondani valamit, de ezúttal már nem vártam ki.

– Otthon van valami gond? – kérdeztem könnyednek szánt hangon, miközben egy kevéske kókuszreszeléket kevertem a koktél komponensei közé. Kellett ilyen is, vétek lett volna kihagyni.

– Nem – felelt végre határozottan. Tán túl határozottan is, mint utólag belegondoltam. – Miből gondolod?

Összekulcsolta maga előtt az asztalon a mellső lábait, s megtámasztotta rajtuk az állát. Maga elé lebegtetett egy nagyobb almát, s csak a varázserejét használva nekilátott lehántani a héját. A szemem sarkából láttam, amint a hálóköntöse alatt lassan megemelkedik, majd visszasüllyed a válla, de hiába igyekeztem, nem hallottam a sóhajtását, bár erről valószínűleg a nappali felől érkező zajok tehettek.

– Csak felmerült bennem, mert nem szoktál ilyen lenni, és nem látom az okát – válaszoltam, alaposan megválogatva a szavaimat.

– Akkor megnyugodhatsz: odahaza pont ugyanolyan minden, mint az elmúlt években bármikor – mondta érzelemmentes hangon. – Talán csak az frusztrál, hogy nem szeretek mások terhére lenni.

– De hiszen ezt már megbeszéltük! – néztem rá meglepetten. – Örülünk, hogy eljöttetek!

Nem viszonozta a pillantásomat. Ráérősen megpucolta a kiválasztott gyümölcsét, majd finoman lerakta egy tálcára. Egy másodpercre a szemembe nézett, de aztán lehajtotta, s picit megcsóválta a fejét.

– Előre féltem, hogy ez lesz – sóhajtotta.

– Micsoda, Wish?

Egyre aggasztóbban festett: a füleit lecsapta, a farkát maga alá vonta, s a semmibe révedve piszkálgatta az egyik patájával az előtte fekvő falapot. Valamit muszáj volt csinálnom, odaléptem hát mellé, s finoman átöleltem a vállát. Már azt hittem, elsírja magát, vagy ilyesmi, ám amikor újra megszólalt, sokkal inkább számon kérőnek tűnt a hangja.

– Tudtam, hogy hangosak lesznek, meg nem bírnak majd magukkal – motyogta mogorván. – Sejthettem volna, hogy fogalmuk sincs, hogyan kell vendégségben viselkedni. Remélem, a szüleid nem haragszanak nagyon…

– Jaj, ugyan már! – engedtem el, s megpaskoltam az asztalon nyugvó lábát. – Pontosan tudják, hogy milyenek a csikók. Hiszen itt vagyok nekik én!

– Azért is vonultak el, igaz? – szusszan kissé ingerülten a lány. – Nem csodálom, ha elegük van belőlünk.

– Dehogy! – tiltakoztam. – Szó sincs róla! Csak hagynak minket nyugodtan játszani.

– Igen, pont úgy is nézett ki – mondta olyan hangon, mintha az ellenkezőjét gondolná.

– Mindketten szeretik, ha néha nyüzsi van – próbáltam meggyőzni. – Kicsit felpezsdül az élet a házban. Apukám meg amúgy is imád játszani, hiszen láthattad.

– Hát… ez nem túl… felnőttes… – jegyezte meg.

– Miért, te sose szoktál a szüleiddel játszani?

Újra letámaszkodott az asztalra, s a szarvával odalebegtetett maga elé még egy almát, és azt is szépen lassan meghámozta, közben végig rajta tartva a szemét. Mikor végzett, finoman elhelyezte a másik mellett, s csak aztán válaszolt.

– De.

Végignézett a koktélokon és az üres poharakon, aztán kérdőn felém fordult, mintha nem értené, miért állok mellette ahelyett, hogy a dolgomat csinálnám. Jobbnak is láttam nem firtatni tovább a kérdést, inkább csendben folytattam az italok készítését, néha fölhasználva a lány által megtisztított gyümölcsöket is.

* * *

Beszélgetés nélkül egész gyorsan haladtunk, viszont pont még mielőtt az utolsóval is végeztem volna, megzavartak minket. Először csak a nevetgélés erősödött észrevehetően, aztán ahogy fölnéztem, megpillantottam Ambrosiát, aki bekötött szemmel botladozott felénk. Mögötte jöttek a többiek is, leplezetlenül kacagva a kancán. Jasper szélesen vigyorogva a saját szája elé emelte a patáját, mutatva, hogy maradjunk csöndben – nem mintha amúgy nagyon zajongtunk volna.

– Ti vagytok biztosak benne, hogy errefelé van? – kérdezte Ambrosia, bizonytalanul lóbálva a patájában tartott pónifarkat.

– Persze! – vihogott Cavern. – Menj csak szépen tovább egyenesen!

A lány hallgatott is rá, s továbbindult felénk. Jó eséllyel le is koccolta volna az asztalt, ha Wish-sel nem húzzuk félre előle az utolsó előtti pillanatban – természetesen ügyelve arra, hogy kicsit se súrolódjon a padlón, míg megemeljük. Ambrosia elsétált közöttünk, majd kitapogatva a konyha falát, határozott mozdulattal belenyomta a szöget.

Harsány hahotázás lett a jutalma, mire kíváncsian hegyezve a fülét leemelte magáról a kendőt. Még ugrott is hátra egy lépést, annyira meglepődött, hova keveredett, de aztán ő is csatlakozott a nevetőkhöz.

– Ekkora egy pancsert! – horkantott Scorch. – Simán megkajálta, hogy a jó irányba megy! Még az se tűnt föl neki, milyen sokat kell sétálni…

– Mi az a pancser? – kérdezte ártatlanul Ambrosia.

– Áh, csak az, hogy túl könnyen hiszel nekünk – próbálta kicsit finomabban megfogalmazni Dulci, aki már egy ideje felfüggesztette a zongoránk piszkálását.

– Az lehet – helyeselt a lány. – Ez a takaró jól takart, én láttam semmit.

– És ti miért bújtatok el ennyire előlünk? – szegezte nekem a kérdést Jasper.

– Biztos csókolóztak – vágta rá Lotus, mielőtt még bármelyikünknek esélye lett volna válaszolni.

Föl nem fogtam, miként juthatott ilyen következtetésre, de az biztos, hogy szemvillanás alatt mi kerültünk a figyelem középpontjába. Hiába nem csináltunk semmi hasonlót, a vér azonnal a fülembe szökött, s bár odafigyeltem, nehogy meglátsszon a zavarom az arcomon – attól csak még gyanúsabb lettem volna –, a biztonság kedvéért nem néztem Wish felé.

– Nektek csináltunk meglepetést, csak korán jöttetek – mondtam, nyugodtságot erőltetve magamra. – Itt van az asztalon. Lehet választani simát, kókuszosat meg fahéjasat. Vegyetek nyugodtam, én meg majd csinálok magamnak addig.

– Zsír! – állapította meg vidáman Lotus, azzal találomra ki is választott egy poharat.

– Szerintem nem, sokkal inkább tejszínhabnak tűnik – csatlakozott Jasper is. – Melyik a kókuszos?

– Azok – mutattam.

– Szentséges Celestia! – Scorch totálisan megütközve nézegette a kikészített italokat. – Hát hogy néz ez ki? Én ebbe bele nem iszom!

– Miért, szerinted milyennek kell lennie egy koktélnak? – érdeklődtem kedvesen, bár baromira rosszul esett, hogy helyből így viszonyul egy kis figyelmességhez, pláne mivel meg is dolgoztam érte.

– Menj már, ez inkább páva! – állt ki mellettem Cavern. – Van benne… tudod… egy kis szíverősítő is? – tette hozzá sokkal halkabban.

– Mi?

Felvontam a szemöldököm, de aztán támadt egy sanda gyanúm, hogy valami alkoholfélére gondolhatott. Ez pedig azt is eszembe juttatta, a csikó eléggé félgőzzel ígérte meg, hogy nem hoz ilyesmiket a bulimra, és befelé jövet elfelejtettem ellenőrizni…

– Nem, nincs benne semmi illegális, de így is nagyon finomak – morogtam. – Akinek nem ízlik, nyugodtan kiöntheti a lefolyóba…

Több lelkesedést vártam volna a barátaimtól, de már nem erőlködtem. Ha anélkül döntenek, hogy megkóstolnák, az ő dolguk, nem érdekel. Én megtettem minden tőlem telhetőt…

Ám a kis megjegyzésemmel elértem a kívánt hatást. Biztos csak nem akartak megbántani, de hirtelen mindenki maga elé kapott egyet az italokból. Nem annyira érdekelt, udvariasságból teszik-e, eléggé bíztam magamban, hogy sikerült olyat alkotnom, ami legalábbis a többség tetszését elnyeri. Majd megjön a bizalmuk, ha kipróbálták. Wish is jelenthetett nekik némi biztatást, mivel a lány amint úgy érezte, megkapta az engedélyt, halkan szörcsögve belekortyolt a koktéljába, az ezt követő elégedett arca pedig magáért beszélt. Hamarosan már mind – Scorchot is beleértve – élvezettel kóstolgatták az italaikat.

– Ez üdítő volt! – jegyezte meg elismerően Jasper. – Meg kicsit fel is üdített. Mostantól viszont ne lógjatok semmilyen címen! Főleg te, Thread, elvégre te volnál a házigazda!

– Bocsánat, ez szükséges volt – mondtam erősen túljátszott bűnbánattal. – Már csak azért is, mert a következő játékhoz kelleni fog egy üveg is. Gyertek!

Fölkaptam a varázserőmmel az egyik kiürült szirupos palackot, kicsit kiöblítettem vízzel, hogy ne ragacsozzunk vele össze semmit, aztán visszamentünk a másik szobába. Beálltam középre, és leraktam a szőnyegre eldöntve a magammal hozott üveget, aztán mutattam a többieknek, hogy helyezkedjenek el körben.

– Kíváncsi vagyok, hányan ismeritek ezt a játékot – kezdtem bele. – Én „őszinte vagy merész” néven találkoztam vele először, és szerintem nagyon szórakoztató tud lenni. Sőt, arra is kiválóan alkalmas, hogy kicsit… más oldalról is megismerjük egymást. Az a lényeg, meg kell pörgetni az üveget, és aki felé fordul a vége, annak kell választania, hogy válaszol egy kérdésre, vagy teljesít egy feladatot. Bármit lehet kérdezni, igazat kell felelni rá, és a feladat is lehet bármilyen kínos vagy vicces, meg kell csinálni. Először én forgatok, és akárkire mutathat, ugyanúgy akárki kérdezhet is. Utána mindig az jön, aki az „áldozat” volt, és az is kérdezhet, csak ha nem jut eszébe jó, akkor passzolhatja át a lehetőséget másnak.

– Én úgy tudtam, csak az kérdezhet, aki forgat – kotyogta közbe Jasper.

– Egyébként igen, ezt inkább praktikussági okokból vezettük be, amikor legutóbb ilyet játszottunk. Kicsit lazább meg pörgősebb, össze meg csak nem veszünk rajta. Na, készen álltok? Akkor kezdem!

Az egyik patámmal kinyúltam, s löktem egyet az üvegen. Kíváncsian figyeltem, kire fog mutatni, s jót mosolyogtam, amikor Stella lett az első szerencsés – egészen biztos voltam benne, hogy ez nem fog egyszerűen menni. Abban viszont erőteljesen reménykedtem, hogy valaki leveszi a vállamról a kérdezés vagy feladatadás terhét, mivel vele kapcsolatban hirtelenjében semmi érdekes nem jutott eszembe. Vagy végül is ha merész lesz, talán elmutogattathatnám vele a kedvenc koreográfiámat a Wonderboltoktól… Azt mondjuk megnéztem volna, hogyan próbálja kivitelezni így, a földön…

– Őszinte – jelentette ki teljes nyugalommal a lány.

– Valakinek van jó kérdése Stellához? – igyekeztem megelőzni, hogy rögtön rám traktálják a nemes küldetést.

– Láttál már valaha fésűt? – kérdezte gonoszkás felhanggal Cavern.

– Láttam, de a lapos sörény hülyén áll, mert van két kopasz folt a fejemen itt meg itt – mutatta a patájával a kanca.

Kicsit meglepő volt, hogy ilyen kellemetlen információkat is ilyen könnyedén megosztott velünk, pedig ha szó szerint vette volna a kérdést, sokkal egyszerűbben is megúszhatta volna. A zöld csődör is megütközve bámult rá, Stella viszont szenvtelenül előrehajolt, és megpöckölte az üveget. Hamarosan meg is született az újabb jelölt: Jasper, aki meglátva, hogy az üveg szája rá mutat, lendületesen fölpattant a boxerében a hátsó lábaira, s ide-oda hadonászott a patáival.

– Háhá! Mondja, kisasszony, bármit bevállalok! Olyan nincs, hogy nincs! Csak egyvalami nincs: lehetetlen!

– Nyald meg az egyik hátsó lábadon a patád! – mondta továbbra is tökéletes nyugalommal Stella.

– Ez volna a nagy kihívás, hölgyem? – horkantott a barátom. – Biztos nem kíván tőlem valami nehezebbet?

– Csak csináld meg!

Jasper visszaereszkedett négy lábra, aztán a nyakát hátranyújtva megemelte a hátsó patáját. nyújtózkodott, erőlködött, de csak nem tudta összeérinteni a kettőt. Illetve egyszer eljutott odáig, hogy beleharapott a saját csüdjébe, mikor azt sikerült megfelelőképpen behajlítania, ezzel pillanatnyilag stabilizálva magát, viszont amint oldalvást kinyújtotta a nyelvét, elvesztette az egyensúlyát, s egész egyszerűen elborult, mint egy darab fa. Utána viszont a mellső lábaival próbálta magához húzni a saját patáját, rettentően idétlen kicsavart testhelyzetben, amihez még pluszba jött a kiöltött nyelve. Olyan bizarr látványt nyújtott, akkor sem tudtunk volna spórolni a röhögéssel, ha Celestia Hercegnő különadóval sújtotta volna. Végül a csődör igyekezete meghozta a gyümölcsét, és be is söpörhette érte a jól megérdemelt tapsot.

– Jól megizzasztottál, elismerem! – pihegte Jasper, miközben már nyúlt is az üveg felé. – De most aztán jöhet a revans!

Jókorát pörgetett, aránylag soká kellett várni, utána viszont Wish-nél állt meg. A kanca mosolya egyetlen pillanat alatt erőltetetté vált, s a szemét rám villantotta.

– Merész – mondta, saját magához képest feltűnően határozottan.

– Hohó, reméltem, hogy ezt mondod! – vigyorodott el Jasper. – Tessék, már csókolhatod is szájon Threadet!

A fiú váratlan manőverét erőteljes huhogás követte, Wish pedig először elsápadt, aztán leszegte a fejét, fülig vörösödött, és úgy bámult maga előtt az üvegre, mintha legszívesebben a puszta létezését is kitörölné az univerzumból. Nekem is a duplájára ugrott a pulzusom, viszont – tán a hirtelen rám törő pániknak köszönhetően – azonnal találtam támadható pontot a feladatban.

– Hé, ez nem ér! – próbáltam magunkat kimenteni. – Arról nem volt szó, hogy velem is csináltathattok bármit!

– Nem is, neked el se kell mozdulnod a helyedről! – vonta meg a vállát Jasper. – Na, gyerünk, mutassátok, hogy csináltátok!

– Nem csináltunk semmit! – tiltakoztam, de hiába.

– A szabály az szabály, tessék szépen csókolózni!

– Mocsok vagy, Jasper…

– Tudom! – vigyorgott a fiú.

Wish megsemmisülten fölkelt a földről, s megkerülve a többieket lassan odajött hozzám. Leült velem szemben a szőnyegre, hátracsapott fülekkel mélyen a szemembe nézett, majd még közelebb húzódott. Olyannyira szuszogott, éreztem, amint a szőrömet borzolgatja még aránylag tisztes távolságból is, de nem hátrált meg. Kicsit felém hajolt, aztán rögtön vissza is húzódott, mintha nem merne hozzám érni. Szerettem volna segíteni neki, ám képtelen voltam akár csak a nyakamat is kinyújtani – teljesen megbénított a tudat, hogy a lány tényleg komolyan meg akarja tenni. Kedves osztálytársaim meg nyilván nagyon igyekeztek, hogy „megkönnyítsék” a dolgunkat, s immár egy bagolyrajt megszégyenítő hangerővel huhogtak.

Már éreztem Wish leheletéből az általam készített koktél édeskés illatát is. Képtelen voltam tovább nézni, ahogy lassan, néha kissé visszakozva, mégis megállíthatatlanul közeledik felém, inkább lehunytam a szemem. Bármily furán is hangozhat, féltem. Nem tőle, ettől helyes, ártatlan kis kancától, aki számomra teljesen megdöbbentő módon valódi ellenvetés nélkül elfogadta a feladatát. Sőt, egész pontosan nem is tudom megfogalmazni, mitől tartottam. Talán az ismeretlentől. Talán attól, hogy nem épp így képzeltem el az első csókomat. Úgy szerettem volna, ha meghitten, kettesben válthatom majd a jövőbeli szerelmemmel, elbújva az egész világtól. Erre fel mindkettőnkre rá lett erőszakolva, és tudatosan kellett, egy csomó tekintet kereszttüzében áthidalnunk ezt a pár lépésnyi, mégis mérföldes távolságot két póni között.

Különös, puha, nedves, hűvös érintést éreztem az ajkamon. Az állkapcsomat a biztonság kedvéért szorosan összezártam. Erővel kényszerítettem magam, hogy ne nyissam ki a szemem. Csak egyetlen másodpercig tartott az egész, aztán a lány eltávolodott tőlem. Hallottam a füttyögést meg kacagást, de azért fölnéztem. Wish lecsapott fülekkel visszahátrált a helyére, aztán végig kerülve a pillantásomat megpörgette az üveget.

– Hát mi volt ez? – méltatlankodott Cavern. – Ez nem is volt igazi csók!

– Hagyjad már, jó volt! – intette le Jasper. – Ugye, Wish, élvezted?

A kis kanca nem válaszolt, csupán meredten bámult maga elé. Csak akkor nézett föl, mikor meglett a következő vállalkozó.

– Nos, Cavern? – kérdezte észrevehetően remegő hangon.

Kezdtem egyre jobban tartani attól, hogy a lánynak már egyáltalán nem tetszik a parti, és csak kényszerből van itt. Biztosra vettem, nem fog szólni még akkor sem, ha szenved, épp ezért megfogadtam, igenis el fogom érni, hogy kellemes emlékekkel és jó szájízzel – milyen hülye gondolat egy csók után – térjen haza.

– Kérdezz bátran, csajszi! – támaszkodott fel a csődör.

– Neked volt már barátnőd? – fogadta meg a tanácsot Wish, újfent sikeresen meglepve engem, hiszen azt hittem, az előbbi után kínosan kerülni fogja a témát.

– Volt hát! – felelt azonnal Cavern. – Előző suliban volt egy kanca, két hónapot voltunk együtt, csak aztán nem működött annyira a dolog.

– Nem tűnsz túl letörtnek… – állapította meg Wish.

– Áh, nem illettünk össze – legyintett a fiú. – Komolytalan volt az egész. Eleve túl éretlen volt hozzám…

– Tehát nem akart lefeküdni veled? – kérdezte a szemöldökét árnyalatnyit felvonva Lotus.

Örültem, hogy végre nem miattam huhog a társaság, s őszintén kacagtam a viccen – egészen Cavern reakciójáig.

– Fején találtad a szöget, haver! – mondta, aztán olyan tökéletes patapacsit váltott a csődörrel, öröm volt nézni.

Újra megpördült az üveg, s ezúttal pont Lotusnál állt meg.

– Csak mondd, hogy merész, nagylegény! – dörzsölgette a patáit Cavern.

– Merész! – vonta meg a vállát a csődör.

Cavern ravaszkás mosollyal fölkelt, és belenyúlt a saját csomagjába. Hamarosan pedig egy gyanús külsejű fém flaskával tért vissza, s a fiú felé nyújtotta.

– Akkor húzd meg ezt!

– Ugye nem…? – próbáltam kérdezni, ám mielőtt befejezhettem volna, Lotus lecsavarta a kupakot, és lendületesen belekortyolt a löttybe.

– Hijj! – fűzte hozzá, aztán visszaadta a maradékot.

– Az anyád keservit! – rázogatta döbbenten Cavern. – Volt pofád meginni a felét?

– Ja, kicsit csípős egy víz volt – mondta ártatlan arccal Lotus.

– Hülye vagy? Ez tömény!

– Cavern, nem megkértelek, hogy ne hozz semmi… alkoholt? – Az utolsó szót már csak suttogva mertem kiejteni, és közben óvatosan a szüleim hálószobája felé is pislantottam. Szerencsére nem utalt rá semmi, hogy meghallották volna, de nem mertem kockáztatni.

Velem szemben a többiek messze nem botránkoztak meg ennyire. A zöld csődör csak hanyagul megvonta a vállát, aztán „már úgyis mindegy”-alapon ő is meghúzta a flaskát, majd visszarakta a csomagjába. Mire pedig visszaért, a forgó üveg már ki is választotta az újabb áldozatát, aki a változatosság kedvéért megint Stella lett.

– Őszinte – mondta a lány a már jól megszokott higgadtságával.

– Amúgy mindegy, mit mondtál volna – jelentette ki Lotus. – A kérdés az, hogy hagynád-e, hogy megcsókoljalak.

– Miért? – kérdezett vissza félrebillentett fejjel a kanca.

– Nem az a kérdés, hogy miért, hanem hogy igen vagy nem – mondta hozzá hasonló nyugalommal a csődör. – Azért, mert csak. Ki szeretném próbálni.

– Beledugnád a nyelvedet is a számba? – kérdezte már-már szemérmetlen nyíltsággal Stella.

– Ja, lényegében ebből állna a dolog.

– Részemről oké – bólintott hatalmasat a kanca, aztán föl is ült a hátsó lábaira, s lehunyt szemekkel, résnyire nyitott szájjal várta a fiút.

Érdekes, nem pont ilyen emlékeim voltak erről a játékról. Legutóbb, amikor ilyesmiben vettem részt, nem volt ennyire téma a csókolózás meg ilyesmi, mégis nagyon jól szórakoztunk. Ebben a formában inkább zavarba ejtő volt az egész, habár meg kell jegyezni, a társaim egyértelműen élvezték a műsort, és – mint a mellékelt ábra mutatta – eléggé bevállalósak is voltak. Még egy-két cikibbnek tűnő feladat után sem csappant meg a lelkesedésük, noha attól kissé tartottam, velem miket akarnak majd csináltatni.

Viszont tény és való, mókás volt nézni, ahogy Lotus finoman leemelte Stella szemüvegét, aztán pedig a fejét átölelve magához húzta, és látványosan megcsókolta. Főleg így, hogy a lány teljesen benne volt a játékban, és simán hagyta magát. Mikor pedig a fiú végzett, még mindig lehunyt szemmel lenyalta a száját, utána meg minden átmenet nélkül már nyúlt is az üvegért.

– Te jössz, Thread – közölte velem.

Igen, picit elbambultam… Észre sem vettem, hogy ezúttal én lettem kiforgatva.

– Őszinte – mondtam.

– Van olyan kanca az osztályban, aki tetszik neked? – kérdezte.

Pedig azt hittem, megúszom valami egyszerű, bolondos kérdéssel… Ezen viszont kénytelen voltam elgondolkozni. Igazából ilyen szempontból – nem is, ilyen értelemben – nem néztem még egyik lányra sem. Wish nagyon helyes volt, főleg amikor a kis masnijait is hordta, de a személyisége valahogy mindig jobban lekötött. Idegenek között félénk és visszahúzódó, barátok között egyszerre közvetlen és titokzatos… Miért is figyeltem volna, hogy néz ki? Igényesen öltözködött, adott magára, ez tény, viszont nem vonzotta magára a tekinteteket – ilyen szempontból pont olyan volt, mint én. Aztán ott volt Ambrosia, az idegen, a misztikus, az egzotikus… Róla sem az jutott volna először eszembe, hogy hogy néz ki, sokkal inkább az, mennyire bosszantó volt vele beszélgetni, és mennyire kivételezett vele minden tanár. Tény és való, ahogy most ránéztem, igenis láttam rajta a nemesi eleganciát és a szemében a tisztaságot. És persze a kérdező, Stella is beleesett a „kanca” kategóriába, tehát kénytelen voltam őt is számba venni. Kicsit fura volt mindig, kívül ugyanúgy, mint belül, s noha ezen nem tudtam volna túltenni magam, ha teszem azt jártunk volna, csak így, kívülről szemlélve rá lehetett fogni, hogy tetszett nekem az egész kinézete.

– Mi a francot bírsz ennyit morfondírozni? – unta meg a várakozást Jasper. – Tessék szépen kibökni!

– Van – feleltem végül.

– És kicsoda? – jött a következő kérdés Caverntől, huncut pillantásokkal megtoldva Wish felé.

– Egy kérdés, egy válasz – jelentettem ki, azzal ültömben összefontam magam előtt a mellső lábaimat.

– Oszt még én vagyok a mocsok! – húzta fel az orrát tettetett sértődéssel Jasper. – Ön, uram, felettébb rohadék módon játszik!

– Nem sok szabály van, de azt betartom – feleltem, azzal a varázserőmmel pöcköltem egyet az üvegen. Magamban pedig elhatároztam, hogy belőlem ugyan ki nem húznak semmit, inkább megcsinálok bármilyen baromságot. Már csak azért sem, mert konkrét, összeszedett választ amúgy sem tudtam volna adni…

Némiképp csalódottan vettem tudomásul, hogy Ambrosiát sikerült kiforgatnom. Én becsületesen követtem Mr. Poltergeist utasítását, és mindig diszkrét voltam a lánnyal szemben, ez a játék viszont pont az effajta udvariassági normák felrúgásáról szólt, hát elég kellemetlen helyzetbe sikerült hoznom magamat. És persze a kanca nagy, csillogó szemeibe nézve pont csak pikáns dolgok jutottak eszembe… Ha meg valami nagyon egyszerűt kérek, ami a legkevésbé sem szórakoztató, a többiek simán rámsütik, hogy gyáva meg unalmas vagyok.

– Őszinte – jött a választás.

– Jól van hát – mondtam, inkább csak magamnak. – Akkor hát áruld el nekünk… puskáztál-e már életedben?

Ambrosia arcáról eltűnt a mosoly, nem kicsit rámijesztve ezzel, az összeráncolt szemöldökéből viszont szerencsére inkább töprengést, semmint haragot lehetett kiolvasni.

– Én nem értek a kérdést – jelentette ki végül.

Gondolhattam volna, ugyanolyan fárasztó, mint mindig. Ez az örökös nyelvi akadály, amibe valahogy állandóan sikerült belenyúlnom. Nem úszom meg magyarázás nélkül…

– Nos, lényegében az, hogy csaltál-e már valamelyik dolgozatnál, vagy vizsgánál, vagy ilyesmi.

– Én nem csinálok csalást! – rázta meg hosszú, lángszín sörényét a lány. – A csalás csinálás az nem szabad!

– Igen, tudom, csak… – próbáltam lenyugtatni, de aztán arra gondoltam, úgyse tudok ezen segíteni. – Á, mindegy. Most te következel…

* * *

Sokáig, egész késő estig elszórakoztattuk egymást ezzel az egy játékkal is. Olyannyira, hogy volt, aki konkrétan közben aludt el, utána pedig inkább szép csöndben mi is felfüggesztettük a kérdezősködést, és elvonultunk fürödni meg fogat mosni. Hozzá kell tennem, valakinek ez önmagában is élmény volt, noha erre egyáltalán nem számítottam. Wish azonban egészen el volt ájulva a sarokkádtól, és meg is kért mindenkit, hogy hadd menjen ő utolsóként a mosdóba, így téve szert némi plusz időre, ami alatt nyugodtan kihasználhatta ezt a kis luxust. Úgy mondta, imád habfürdőzni, de odahaza akkora kádjuk van csak, amiben nem tudja kényelmesen kinyújtani a lábait.

Természetesen örömmel igent mondtam a kérésére, az viszont sokkal többet jelentett nekem, hogy a játék előrehaladtával láthatóan egyre jobb kedve lett. Pedig komolyan féltem tőle, hogy nem így lesz, mivel a lány akárhányszor ki lett pörgetve, mindig egyből rávágta, hogy „merész”, és bizony nem volt jellemző a többiekre a kíméletesség. Abban még sikerült megegyeznünk, hogy ugyanannak a póninak kétszer ugyanolyan feladatot nem adunk, tehát a további csókolózás alól mentesült, viszont a többi kellemetlenség tekintetében már nem tudtam segíteni rajta. Nem is tudom, mi volt a legcikibb, amit meg kellett csinálnia, de jó eséllyel pályázott az, amikor Dulcit kellett a hátán körbevinnie a szobában – a csődör legalább a duplája lehetett súlyban –, amikor a hálóköntösét felhúzva meg kellett mutatnia a cukijegy-mentes hátsóját, vagy talán az, amikor Scorch jóvoltából alaposan megrágva el kellett fogyasztania a kertünkben talált döglött bogarat. Bezzeg nekem a legdurvább az volt, hogy föl kellett kapaszkodnom a kerítésünkre, és onnan kellett ordítanom bele az éjszakába, hogy „Én vagyok az éjszaka császára!”

Annyiból pedig mindenképpen hasznos volt ez az egész őrület, hogy tényleg kicsit más szempontból is megismerhettük egymást. És nem csak azok alapján, amiket kénytelenek voltunk bevallani egymásnak egy-egy őszinte válasszal, de sokat elárult az is, ki milyen feladatokat adott a másiknak, vagy mire volt kíváncsi. Azt pedig már nem is említem, milyen jól esett a buli után végre ledőlni, és alaposan kialudni magunkat. Mivel pedig mindenki olyan jól elhelyezkedett a nappalinkban, nekem se volt kedvem egymagamban tölteni az éjszakát, s a jó kis táborozós hangulat kedvéért én is lehoztam a párnámat meg a takarómat, és bevackoltam magamat Jasper és Wish közé.

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.