Záróakkord

Záróakkord

Kivonultak a sátor elé. Bár sejthette volna előre, Franket mégis meglepte a látvány. Az őrnagy szavai teljes mértékben igaznak bizonyultak: az Éjjeliőrség módszeresen elszeparálta a lidérceket egymástól, s fegyvert fogva rájuk körbekerítették őket. Egy-egy lényre legalább öt-hat póni jutott, szóval az erőfölényük ezúttal valóban vitathatatlannak tűnt. Mindössze az volt furcsa, hogy odabentről mindebből semmit nem érzékeltek. Nem hallották az összecsapás zaját, a harci kiáltásokat, de még csak a hó ropogását sem a paták alatt.

Jobban körülnézve mondjuk nem is úgy tűnt, mintha egy lezajlott csata színhelyén lennének. Bár a pónik szeme szinte lángolt, s lehetett látni, hogy mind feszülten figyelik ellenfeleik legapróbb rezdüléseit is, a lidércek csupán csendben, mintegy sorsukba beletörődve ácsorogtak. Semmi jelét nem tanúsították az ellenállásnak.

Luna Hercegnő összeszedte megmaradt méltóságát, s emelt fővel lépdelt a hadifoglyok mellett, szemével szigorúan pásztázva közöttük. Franknek nem kerülte el a figyelmét, hogy ezalatt pár páncélos póni fürgén beugrik a hátuk mögött a sátorba, feltételezhetően, hogy az ottmaradtakat is őrizetbe vegyék. Egy felvillanó vörös szempárból és aranyló farokból fölismerni vélte Swattert, ám nem volt alkalma sem odaszólni neki, sem követni őt, hiszen még mindig a Hercegnő nyomában taposta a havat.

Sejtette, hogy kit keresnek, s a feltevése hamar be is igazolódott. Luna intett egy csapat sorfalat álló pónijának, mire azok félrehúzódtak, láthatóvá téve a két, hóban ülő szürke alakot. A magasabbik kékeszöld sörényéből Frank rögtön fölismerte a tárgyalópartnerüket.

– Pulsar – szólította meg Luna semleges hangon.

– Ő is mindig így hívott… – nyöszörögte remegő hangon a lidérc.

A fekete köpenyt viselő néma társa a fejére helyezte a patáját, de a lidérc cseppet sem tűnt nyugodtabbnak a gesztustól. Pulsar elfordult tőlük, s hangosan szipogva egész testében reszketett.

– Vész Bajnoka – szólt újra Luna épp csak egy fokkal lágyabb hangon. – Még nem végeztem veled. Most nekem vannak kérdéseim hozzád, és te fogsz rájuk megfelelni! És ezúttal ne próbálj elmenekülni!

Ahogy a Hercegnő széttárta a szárnyait, s föntről lenézett a kuporgó lidércre, Franknek olyan érzése támadt, mintha csak macskát és egeret látna. Vagy tán nem is… Pulsar lassan fölállt, s feléjük fordult. Így, lehajtott fejjel sokkal alacsonyabb volt Lunánál, mégis már inkább sarokba szorított patkánynak tűnt vele szemben. Frank úgy sejtette, még ebben a vert helyzetben is veszélyes lehet a harapása…

– Legyen, alikornis! – motyogta a lidérc. A hangjában azonban nem dac, csupán keserűség csengett.

Luna intett a patájával, előre engedve Pulsart, néma tanácsadójával együtt. Érthető is, ha nem akarta neki a hátát mutatni… A lidérc lassan, kissé a társának támaszkodva lépdelt vissza a sátor felé. A pónik utat nyitottak nekik, a lidércek viszont csupán a szemükkel követték őket. A legcsekélyebb szándék sem látszott rajtuk, hogy ellen akarnának szegülni a Hercegnőnek, bár nem is tűnt úgy, mintha akár csak kicsit is félnének tőle.

Két szolgálatkész éjjeliőr széthúzta nekik a sátor vásznát, amíg visszamentek. Odabent a pónik már valóban ugyanúgy közrefogták a lidérceket, mint a kintiek, viszont ezek a lények is rezzenéstelenül tűrtek. Ahogy azonban Pulsar belépett, mind felé fordultak. Ő is végignézett rajtuk, de aztán fájdalmasan megvonaglott, s halkan fölszisszent. Frank próbálta megtalálni a szemével azt, ami ilyen reakciót válthatott ki a lidércből, s meg is látta Swattert, ahogy épp Amethyst nyakát tapogatja. Hiába is keresett, ott nem lelhetett szívverést…

Pár póni megragadta Pulsart, s nem túl kedves mozdulatokkal elhúzták a néma tanácsadója mellől, majd a földre lökték az asztal átellenes oldalán, kicsit távolabb a kíséretétől. A lidérc csak csendesen lehajtotta a fejét, de Frank látni vélte apró, csillámló ékkövekként hulló könnyeit. Luna leült Pulsarral szemben, s Frankék is követték a példáját.

– Tényleg szeretted őt? – kérdezte halkan a Hercegnő.

A lidérc ha hallotta is a kérdést, nem válaszolt. Perceken át csak szaggatottan sóhajtozott, de Luna türelmes volt. Senki nem szólalt meg. Megvárták, amíg Pulsar összeszedi magát.

– Nekünk… nem lenne szabad szeretnünk, Luna! – suttogta végül. – Bele kéne törődnünk a magányba, vagy gyűlölni az egész univerzumot. Hogy máshogy lehetne elviselni? Igazán megtanulhattam volna a leckét… Igazán… Ha egy életre választasz párt magadnak, de nem halhatsz meg, mit teszel akkor? – fölnézett a Hercegnőre nagy, halványan fénylő szemeivel, aztán újra lehajtotta a fejét.

– Miért…? Miért szeretted? – Luna hangja is megrendült kissé.

– Nincs „miért”, Luna! – sóhajtott a lidérc, s eldörzsölt egy könnycseppet, hosszú, ragyogó csíkot húzva az arcán. – Ő annyira… élt, és annyira… vágyakozott. Hogy tudtam volna bántani? S hogy tudtam volna nem szeretni? És mégis…

Pulsar újabb hosszú percekig némaságba burkolózott. Gyászos csönd telepedett a sátorra. Még a pónik sem tudtak megszólalni, vagy akár megmozdulni. Frank is engedett ennek a nehéz, lefelé húzó érzésnek, ami szétterült közöttük. Szinte még az életkedve is elment, csupán lesunyta a fejét, s némán bámulta maga előtt ezt a fűnek látszó valamit.

– Megfogadtam, Luna… halandót soha – hallotta Pulsar suttogását, de olyan mélyről, mintha csak a tudatában szólt volna. – Soha többet… Néha azt kívánom, bár én is meghalhatnék. És felejthetnék… Nem… nem tudom elmondani…

Halk, lassú hümmögés kúszott a fülébe. Alig fogta föl, de nem is érdekelte igazán. Aztán a dallam újabb, hozzá olvadó szólamokkal egészült ki. Frank lehunyta a szemét. És hagyta magát sodródni az árral…

Tópart. Dérrel-zúzmarával borított fák. Halk, játékos csobogás. Egy ólomszürke, sudár lidérc kanca táncol a víz tükrén, szárnyaival kecseseket intve, kacéran pörögve a lágyan lengő szélben. Melegség járta át a szívét, ahányszor csak huncut mosollyal az arcán felé nézett. Elrugaszkodott, és felé röppent, de a kanca kacagva kitért előle. Lassú, egyre szűkülő köröket írtak le egymás körül a levegőben. Már majdnem olyan közel voltak, hogy akár meg is érinthették volna a másikat.

Lentebb rebbent, s apró szárnycsapásokkal hozzáérintette a hátsó lábait a vízhez. Érezte, ahogy az megfagy alatta, s mozdulatlanná dermednek körülötte egy kisebb területen a hullámok. A kanca kecsesen körbetáncolta a levegőben, aztán a leheletnél is finomabban belesimult kinyújtott mellső patáiba. Ezüstösen csillogó szemei szinte ragyogtak a boldogságtól. Közelebb húzta, az ajkaik szinte már összeértek, amikor meghallotta a halk recsegést. Meglepetten nézett a lábai alá, ahogy a jég virágszerűen szétnyílt körülötte, szirmokat növesztett, amiket most lassan közelítve hozzájuk, kezdett összezárni.

Meghatódottan lassan, szinte ünnepélyesen lefektette a kancát…

… a kőre. Újra belenézett a halványan, erőtlenül pislákoló szemekbe. Fájt így látnia. A sötétség még szorosabban körülölelte, ahogy rájuk csukták a hideg kőkaput.

Remegett egész testében, de a szürke kanca felé hajolt, s megcsókolta. Viszonozta, ahogy csak tudta. Bele akarta adni minden szeretetét. Bár adhatott volna az életéből is vele… Ám a kanca kisvártatva mégis eltávolodott tőle. Kétségbeesve kereste a pillantását.

Még láthatta az utolsó szikrát ellobbanni a szemében. Azt az utolsó, boldog szikrát…

… ahogy csillogott azokon a csodálatos szárnyakon! Ahogy ragyogott a hófehér szőre! Pont, mint az első nap, amikor meglátta! Egy valódi üstökös, ragyogással, délceg, mégis szerény kiállással, s múlhatatlan szépséggel, akárcsak egy alikornis.

Nem is bírta tovább, hogy ne vágtasson oda hozzá. Pedig épp csak egy hete volt, hogy elment beszélni a nagyokkal. Mégis egy örökkévalóságnak tűnt! Csak rohant felé, önfeledt boldogsággal, s minden lidérc kitért jó előre az útjából. Bár legszívesebben fölkapta volna, inkább lelassított, aztán mélyen meghajolt a tünemény felé. Ő zavartan lesütötte a szemét… pedig igazán hozzászokhatott volna már, hogy ő minden rajongásának tárgya! Közelebb lépett, s a kanca hagyta, hogy fölemelje és megcsókolja a patáját.

De nem is hagyta annyiban, a következő csókot már a szájára adta. Nem is törődtek a barátjával, aki mosolyogva figyelte őket, vagy a másik ősszellemmel, ki hozzájuk jött látogatóba a tanácskozásból. Forró csókban egyesültek, hiszen olyan…

… távol volt! Repült, ahogy csak a szárnya bírta. A társai mind messze lemaradtak tőle… ha még egyáltalán életben voltak. De nem! Oda kellett érnie! Más nem számított. Szörnyű kétség gyötörte, mit is tehet ő, ha oda is ér, de nem volt más választása. Meg kellett állítani valahogy őket!

Az élő Árnyak mindenfelől… A Téboly suttogott a fülébe… A nyers mágia, ahogy cikázott össze-vissza kaotikusan… Annak az alikornisnak a kérlelhetetlen hangja… És a testvéréé…

A vihar… a kavargó sötétség… és a hirtelen felcsapó ragyogó szivárvány! Ne…

Hallotta… hallotta azt a szörnyű, átható sóhajtást…

… ahogy a perzselő vágytól fűtve megrezgeti a szőreit. Pedig tudta, hogy nem lenne szabad. A kis kanca is pontosan tudta. Mégis vállalta. Vállalt érte minden veszélyt, minden kockázatot, bele se gondolva saját jövőjébe, pusztán azért, hogy vele lehessen.

Olyan más volt, mint egy lidérc. Olyan… forró… olyan élő… A testének intenzív illata is egészen megrészegítette. Miért? Miért kívánja őt ennyire? Hiszen ez az út csak szenvedést hozhat mindkettőjüknek! Miért engedte, hogy ilyen közel kerülhessen hozzá? Kötelességei voltak. Felesége… volt… Nézhet úgy őszintén a szemébe, hogy közben arra gondol, mikor lehet újra együtt igaz, halhatatlan szerelmével? És hogy… hogy érinthetné meg, ha tudja: el fogja veszíteni?

De ő volt a gyorsabb. Hozzáért. Igazán. Mélyen. Belenyúlt az egész lényébe, ahogy csillapíthatatlan vágyával, szerelmével megcsókolta. Milyen anyagi… milyen intim… milyen… rég is volt már… Ne… Nem fogja tudni megállni! Az az érzékiség! Hiába minden ellenállás, minden igyekezet, hogy megtartsa hideg…

… minden olyan hideg volt. Ezek után különválni tőle… ráadásul saját akaratából! Jóformán képtelenség volt, de nem tehetett mást.

Mit is képzelt?! Egyetlen egy alkalom is elégnek kellett volna lennie, hogy emlékezzen fogadalmára, mit saját magához intézett: halandót soha többé!

Nem, egyszerűen még most kellett… Most, amíg még nem volt késő… Ő még fiatal, tán el is felejtheti. Kereshet mást, ha kisírta magát. Élhet egy hosszú, boldog életet. Tán megadhatta volna ezt neki ő is. Tán önző volt, amiért mégse tette. Az adósa maradt mindörökre. De nem tudta volna elviselni, hogy őt is elveszítse!

Egy lidérc egy életre választ párt. Neki már volt szerelme. Olyan, akiért mindent feláldozott volna. A póninak még van esélye… Csak valahogy el kellett búcsúznia. De nem tudta megtenni. Annyira fájt…

… másodjára is! Mit tehetett volna? Eddig is csak reménykedett benne, hogy nem látja többet. Szörnyeteg volt, hogy tényleg képes volt ezt tenni vele! A lelkiismerete elől úgysem menekülhetett volna évezredeken át sem. De a szemébe nézni…?

És mégse kerülhette el. És ő a lehető legrosszabbat tette vele. Nem volt választása. Mégis…

És a kis kanca? Talán még így is szerette volna? Tán még így is képes lett volna odaadni mindenét? Tán hazudott neki a barátja, és mégis megbocsátott neki? Ez volt… ez volt a legszörnyűbb érzés mind közül…

Igen. Szerelmes volt belé…

Bár ne kéne érezni… semmit…

* * *

Frank lassan kinyitotta a szemét. Az első dolga volt, hogy megkeresse Trinketet, s magához ölelje. A kanca halkan szipogva a vállára hajtotta a fejét, s gyengéden simogatta a szőrét. Ő is ugyanazt élte hát át? Őt is ugyanazok az érzések járták át? Frank körbenézett, s a többiek gyászos pillantásából azt szűrte le: mindőjükkel ugyanazt láttatta-éreztette a lidércek kórusa.

A csendes, lassú dallam tovább folyt, de már nem ragadta őt annyira magával. Pedig egyetlen hang hiányzott belőle. Pulsar összetörten, az arcán végtelen fájdalommal s elkeseredéssel ült az asztal túlsó végén. De már nem énekelt. Csupán lehajtotta a fejét, összeszorította szemét, s némán hullatta könnyeit.

Hosszú percekig senki sem szólalt meg. Mikor az utolsó lidérc is végzett a dalolással, mélységes csend borult a sátorra. Frank is úgy érezte, most nem lenne illendő szólni. Hiába járta át még mindig az egész lényét a szomorúság, amit még Trinket közelsége sem tudott feledtetni vele. Egyszerűen… nem is vágyott semmi örömtelire ezekben a percekben. Hagyta, hogy a bánat megtelepedjen benne, körbeszője az egész lelkét, hogy aztán, amint lassan mégis eltávozik, csak kongó ürességet hagyjon majd maga után. Ugyanúgy, ahogy ürességet hagytak az eltávozott, de el nem múlt szerelmek fájó emlékei…

– Mondj ítéletet felettem, Luna! – szólalt meg Pulsar. A suttogása szinte belehasított a sűrű csendbe. – Légy a bírám, halhatatlan alikornis! Elfogadom, bárhogy is dönts, csak kérlek, a barátaimat ne bántsd!

Frank a Hercegnő felé fordult, akin látszott, hogy hozzájuk hasonlóan ő is a fájdalmas emlékek hatása alá került. Luna üveges szemekkel bámult maga elé, s nem is válaszolt azonnal. Frank elengedte Trinketet, de a kanca rögtön újra hozzásimult, követve minden lépését, amint a Hercegnő felé indult. Frank óvatosan megérintette Luna vállát, mire ő nagyot sóhajtott és felé fordult. Luna halványan elmosolyodott, bár a szemében még mindig csupán mélységes bánat tükröződött. Fölemelte a lábát, s finoman a csődör fejére helyezte.

– Veled érzek, lidércúr – mondta halkan Pulsarnak címezve. – Amethyst az én szívemnek is kedves volt. – Luna a kis kanca holtteste felé pillantott, de szinte azonnal el is kapta a fejét. – Tudom milyen érzés valóban örökre… elveszíteni valakit. Ki vagyok én, hogy ítélkezzek feletted?

– Nekünk nem szabad szeretnünk, Luna – suttogta ismét Pulsar.

Frank érezte, hogy újra összeszorul a szíve. Ám ezúttal már nem akarta hagyni, hogy a bánat újra eluralkodhasson rajta. Ez az egész… nem végződhet így! Kell, hogy legyen valami remény! Nem süllyedhetnek bele saját örök szenvedésükbe!

– Tisztelettel! – szólalt meg csendesen. – Azért jöttünk ide, hogy tárgyaljunk. Hogy kölcsönösen megoldást találjunk egymás bajára. Igazam van?

Luna meglepetten rápillantott, aztán határozottan bólintott, Pulsar azonban meg se rezdült.

– Pulsar, te vissza szeretnéd kapni Hollow-t… bocsánat, Hope-ot – korrigálta magát gyorsan Frank. Erre a mondatra már végre a lidérc is megemelte a tekintetét. – Szerintem ha meg tudnátok egyezni, ez igazán megoldható lenne! Ha jól értettem ezt az egészet, mindannyiunk érdeke lenne, hogy az ősszellemek megtisztulva visszatérjenek… kozmikus rend, vagy mi…

– Valóban, de ez roppant kockázatos! – szólt Luna aggódó arccal. – Nincs rá biztosíték, hogy valóban sikerrel járunk. A Téboly, mi elöntötte az ősszellemek elméjét, hatalmas. Nem biztos, hogy akár a megmaradt halhatatlanok ereje elegendő Hope felszabadításához. Ha Celestiával ketten összefognánk vele – bökött Pulsar felé –, tán lenne esélyünk, de ahhoz feltétlenül meg kéne bíznunk egymásban, ami hát lássuk be…

– Jól tudom én is, hogy nem vagyok méltó a bizalmatokra – mondta halkan, ám immár higgadtabb hangon a lidérc. – Viszont alkut kötni jöttem ide, s egy alku mindig kétirányú. Arrow megmutatja, mi a mi ajánlatunk Hope-ért cserébe.

Pulsar röviden sziszegett, mire mögüle a megnevezett lidérc előrelépett. Az éjjeliőrök azonnal feszülten kihúzták magukat, ahogy a lény az asztal fölé emelte a lábát. A lidérc azonban csak egy méretes halványrózsaszín kristályt helyezett a kőre. Frank értetlenül felvonta a szemöldökét, ám ahogy Lunára pillantott, látta, hogy a Hercegnő még a száját is résnyire nyitva hagyta.

– Ez… ez… – hebegte zavartan Luna. – Ez az, amire gondolok?

– Sombra az én tanítványom volt – felelt eltökélt arccal Pulsar. – Jól ismerem a mágiáját. Pontosan tudom, hogyan szövi az Árnyait. Lehet, eltart egy darabig, de ha hajlandóak vagytok segíteni, fel fogjuk oldani az átkot! Onnantól viszont a ti felelősségetek annak a királyságnak a felügyelete is! Mi visszavonulunk északabbra, és átengedjük nektek az egykori Kristály Birodalom teljes területét. Ez az ajánlatom számotokra, Luna Hercegnő.

– Egy ősi, északi birodalom? – motyogta Frank. Hirtelen ötlettől vezérelve beletúrt a tarisznyájába, és előhúzta a Celestia által adott kürtszerű hangszert. – Ez is onnan való lenne?

– Tedd azt el! – kiáltott rá rémülten Luna.

Frank körbepillantott a lidérceken, de azok ijedt pillantását látva elvörösödő füllel villámgyorsan visszadugta a kürtöt. Pulsar fájdalmasan elhúzta a száját, de aztán bólintott.

– Igen, Frank Nettle hadnagy – felelt halkan. – Hajlandóak vagyunk vállalni a kristálypónik visszatértét, amennyiben visszakapjuk Hope-ot.

– Nos, ez igen… nagylelkű ajánlat, lidércúr – felelt Luna, ám a hangja valahogy mégis hűvösen csengett. – Ám míg álnok módon az életemre törtök, nem vagyok hajlandó még közös érdekből sem megbízni bennetek.

– Hogy érted ezt, Éj Hercegnője? – kérdezte értetlenül Pulsar.

Kicsit távolabbról a lidérc tanácsadója fölszisszent, mire Pulsar hirtelen fölállt és hasonló hangon válaszolt. A lidércek vezére hevesen kapkodta a fejét két beszélő kísérője között, míg azok magyaráztak nekik érthetetlen nyelvükön, aztán újra Luna szemébe nézett.

– Nem hittem volna, hogy az a… nőszemély tényleg képes ilyesmit tenni! – morogta dühösen. – Nem ez az első alkalom, hogy Fehér Láng Dalnok hercegnő szembefordult velem. Elnézésedet kérem, Luna Hercegnő! Sajnos a Sötét Földek mostanában… nos, kezdenek kicsúszni az irányításom alól. Mivel nem vagyok törvényes uralkodó, nem mondhattam ellent neki, mikor kérte, hogy ő is jelen lehessen a tárgyaláson. Ezért is lenne nagy szükségünk Hope-ra. Előtte még a hercegnő is szó nélkül fejet hajtana…

– Megértem – enyhült meg kissé Luna. – Akkor ígéretet teszel nekem, Vész Bajnoka, hogy nem fordultok többé ellenem és testvérem ellen, s Equestria pónijait sem zargatjátok ettől fogva?

– Ígérem – hajolt meg Pulsar. – S hogy lásd szándékunk komolyságát, most elfogadjuk a szavadat is, hogy segítetek visszahozni Hope-ot. Ha ezt a biztosítékot megkapjuk, amint lehetőségeink engedik, nekilátunk feltörni az ezeréves átkot!

– Úgy legyen, lidércúr! – biccentett Luna.

– Valami ne feledd, nagyuram! – szólt közbe a lidérc tanácsadója. – Ha ők több alikornis akarnak, neked szólnak, és kell tartani meg egyensúly!

– Üres Árnyak Lovagja jól beszél – bólogatott Pulsar. – Luna, Hope nem lesz elég! Ha jól sejtem, terveztetek még más alikornist ezen a Cadence-en kívül is… – Mivel a Hercegnő nem válaszolt, csupán összeszűkült szemmel méregette őt, a lidérc folytatta: – Csak annyit kérek, hogy bármiben is mesterkedtek, avassatok be engem is, hiszen a kérdés ugyanúgy érint, mint titeket! És hogy az egyensúly se sérüljön, lassanként vissza kell hoznotok az ősszellemeket is! Hisz ti is tudjátok, hogy csak velük harmóniában tarthatjátok fent a Rendet! És azt hiszem, itt lenne az ideje azt az álcázóvarázslatot is levenni Candence-ről. Mi már úgyis tudjuk az igazságot, a pónik pedig már eléggé hozzászoktak a látványhoz…

– Ami az alikornisokat illeti, ezt meg kell beszélnem a testvéremmel – felelt kimérten Luna. – Nem látom akadályát, hogy bizonyos információkat megosszunk veled a terveinkről. Ám az ősszellemekkel gondban leszünk! Hope-ot valószínűleg együttes erővel vissza tudjuk hozni a Semmiből, de a többihez kevesek vagyunk. Mind túl messze vannak a nemlét síkján… Tartarust pedig meg se próbáljuk felnyitni senki kedvéért! Nem az ősszellemek a legveszedelmesebb lények, mik azt az elátkozott helyet lakják…

– Ez baj, Luna – komorodott el a lidérc. – Ez bizony komoly baj… Az ősszellemekre szükségünk van, különben…

– Elnézést! – szólalt meg a háttérből óvatosan, a füleit lecsapva Swatter. – Bocsánat, hogy közbeszólok, de mi van Discorddal?

Ésszerű felvetésnek tűnt, ám Frank meglepetésére Pulsar arcán nem épp lelkesedés tükröződött, Luna Hercegnő pedig olyan gyilkos pillantásokat küldött a kanca felé, hogy már az is csoda volt, hogy Swattert nem nyelte el azonnal a föld. Ő maga is érezhette, hogy ezzel valami nagyon rosszat mondhatott, mert rémülten pislogott körbe.

– Miért nem vagyok meglepve, hogy pont te hozod szóba a Káosz Ősszellemét? – morogta dühösen Luna.

– Felség, őszintén nem értem, mi a baj az ötlettel – kelt gyorsan a kanca védelmére Frank. – Én sem tudnék rajta kívül más ősszellemet mondani. Viszont ha őt sikerülne kigyógyítanotok ebből az… őrületből, szerintem egy igen erős szövetségest nyernétek!

– Discorddal az a gond, hogy ő más… – mondta komoran Luna. – Ő már a Vész előtt is nagy bajkeverő volt. Ötletem sincs, miképp vehetnénk rá, hogy hajlandó legyen együttműködni velünk!

– A póniknak igaza van, Hercegnő – szólalt meg Pulsar. – Szinte bárki mást szívesebben választanék az ősszellemek közül, de ez nem több személyes indíttatásnál. Ha csak arra van reális esély, hogy Discordot szabadítsuk fel, hát legyen ő!

– Ezen kérdés megvitatását halasszuk későbbre! – intett Luna. – Ha már róla van szó, hát elsősorban a testvérem véleményére volnék kíváncsi ennek kapcsán. Ám ez még várhat. Sok a teendőnk még addig! A Kristály Birodalom… Hope… azt hiszem, a griffekkel is ideje lenne alaposabban elbeszélgetnem! És azt hiszem, ez alkalommal lehetne a béke a témánk, nem a háború…

– Valamiről ne feledkezz még meg, Sötétség Hercegnője!

Pulsar kihúzta magát, s halkan, mégis átható hangon ismeretlen szavakat suttogott. A fűből lassan kiemelkedett egy vékony, csillogó tárgy, s a lidérc felé lebegett. Pulsar érte nyúlt a patájával, s elkapta a levegőben, majd Amethyst felé lépett. Látszott rajta, milyen nehezen veszi rá magát, hogy megközelítse a kis kancát, de nem hátrált meg. Reszketegen megemelte a póni fejét, s egy kis ezüst hajtűt tűzött a sörényébe.

– Amióta csak megérintettél, nem szabadság: börtön lett a magányom. Szeretlek, Amethyst! Bocsásd meg, hogy gyenge voltam; te tettél azzá. Emlékeztettél rá, mi is a szerelem… én pedig nem bírom már tovább egyedül! Bár viszonozhatnám valahogy mindazt… – Pulsar hangja elcsuklott. – Bár… viszonozhattam volna…

Luna odalépett a lidérc mellé, s Frank meglepetésére finom mozdulattal megérintette a lényt, s letörölte újra kicsorduló könnyét.

– Vigyázz rá, kérlek! – suttogta megtörten Pulsar. – Hamarosan újra hallasz felőlünk!

Abban a pillanatban, ahogy a Hercegnő visszahúzta a patáját, a lidérc kihúzta magát, és kitárta a szárnyait. Társai pedig követték a mozdulatot. Lassú, kecses szárnycsapásokkal suhantak ki a sátorból. Senki sem próbálta megállítani őket.

* * *

A vihar lassan elállt. A tündöklő napsütésben épp csak pár hópehely szállingózott a szelíd szélben. Csípős hideg volt még, de koránt sem olyan kellemetlen, mint az ideúton. A vastagabb ruházatú pónik kicsit még le is vetkőztek. A szívósabbaknak már a havon szikrázva visszaverődő fény így is épp meleget biztosított.

Nem indultak még el. Csak álltak, s csendben figyelték az égen azt a helyet, ahol az apró szürke pontok végleg eltűntek a felhők között. Luna Hercegnő lehunyta a szemét, és mélyet sóhajtott. Szinte érezni lehetett a levegőn, mennyire megkönnyebbült.

– Lekéstem az esküvőt – állapította meg Luna, aztán halkan, felszabadultan elkacagta magát. – Biztos nagyon szép volt. Nem baj, itt nagyobb szükség volt rám! És mindannyiunkra! – fordult az éjjeliőrök felé. – Talán most már könnyebb idők jönnek. Vagy tán most jön még csak a neheze. De akárhogy lesz is, tudom, hogy rátok számíthatok! Semmi nem volt hiábavaló.

A Hercegnő kihúzta magát, s büszkén nézett végig seregén. Szép sorjában minden póni térdre borult előtte. Frank még fölnézett rá fektében is, hogy láthassa az alikornis Hercegnőt, az ő halhatatlan vezérét ragyogni a Nap fényében. Igen, ilyenkor volt igazán hálás az Éjjeliőrségnek, hogy magába fogadta. Tán élhetett volna nyugodtabb, biztonságosabb életet, Trinkettel az oldalán. Ám akkor pont ezekből a magasztos pillanatokból maradt volna ki. Pedig csak ezekért… már megélte élni!

Vége

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.