4. fejezet

Különös szövetség

Még a száját is nyitva felejtette, annyira meglepődött. Nem számított ismerősre, főleg nem rá. Egy futó pillantást vetett a barna kancára is, de aztán a tekintete ismét megállapodott Jellyn.

– Szervusz, Frank! – köszönt a kék póni szélesen mosolyogva. Ellépett az ablaktól, s átölelte barátját.

– Mit ne mondjak…! – kacarászott zavartan a csődör, mikor végre szóhoz jutott az első megdöbbenéséből. – Várjatok, rögzítenem kell ezt a képet! Nem gyakran van, hogy két ilyen csinos kanca van egyszerre a lakásomon!

Frank lehunyta az egyik szemét s a patáival úgy csinált, mintha fényképezőgépet tartana. Jelly jót mulatott a tréfán, de a másik kanca csak fintorogva elfordult. A csődör gyorsan kihasználta az alkalmat, és alaposabban is végigmérte az idegent. Nem látta még ezelőtt, de karcsú, izmos testfelépítéséből ítélve azonnal éjjeliőrnek gondolta. Habár közülük szinte mindenkit ismert, kiváltképp a kancákat. Márpedig ha ilyen edzett volt, nem lehetett újonc…

– Ki a barátnőd, Jelly? Be sem mutatsz neki?

– Ő Conker Freewind, Manehattanből…

– Mare in Black, személyesen? – nyilallt a felismerés a csődörbe. Halkan füttyentett.

A barna kanca visszafordult felé, és aprót biccentett.

– Ön pedig Frank Nettle hadnagy az Éjjeliőrségtől – mondta színtelen hangon.

– Úgybiza'! – A csődör barátságosan kinyújtotta a patáját a póni felé, de az újfent elfordult tőle. Frank azonban nem hagyta annyiban. – Van egy nagyon kedves barátom, akinek majdnem ugyanolyan a cukijegye, mint kegyednek! – állapította meg.

Erre az ártatlannak szánt megjegyzésre Conker olyan villámló pillantást küldött felé, hogy Frank szíve kihagyott egy dobbanást. Lehet, mégse olyan jó ötlet egy sorozatgyilkossal kezdeni…? Jelly azonban mintha mindebből semmit sem érzékelt volna.

– Ó! És ki az, ha kérdezhetem? – mosolygott.

– Mindegy, biztos nem ismeritek – zárta le gyorsan a témát a csődör. – Inkább azt mondjátok meg, minek köszönhetem a látogatást! És miért nem vártátok meg, amíg hazaérek?

Igyekezett, hogy a hangja a lehető legkevésbé tűnjön számon kérőnek.

– Az én ötletem volt – mondta Jelly. – Tudom, hogy szereted a meglepetéseket.

– Az ilyeneket mindenképp – kacsintott Frank. – De azért jól rám hoztátok a frászt! Még jó, hogy téged láttalak meg először!

– Te azért még mindig előbb kérdezel… Na, mindegy, szóval az Úrnő vetette fel, hogy tán lenne kedved csatlakozni hozzánk egy kis küldetés erejéig.

– Nocsak, Jelly, nem úgy volt, hogy visszavonultál? – kérdezte meglepetten a csődör. – Na, nem mintha bánnám, ha nem!

– De, leszereltem – felelt kissé elpirulva a kanca. – De ez még nem jelenti azt, hogy hátrahagyok mindent és mindenkit. Külsősként attól még összedolgozhatok veletek és a Hercegnővel.

– Örülök, hogy így döntöttél! – veregette meg régi harcostársa vállát Frank. Ugyan nem nagyon értette, hogy végső soron mi változott így, de örült a váratlan fordulatnak. – Nos, akkor volnál szíves beavatni, miről is lenne szó?

– Természetesen – mosolygott barátságosan Jelly. – Gondolom, nagyjából azért tisztában vagy Equestria jelenlegi helyzetével, úgyhogy nem is tudom, hol kéne kezdenem… A Boszorkánymesterről és a Káosz Ivadékairól nyilván tudsz, ahogy feltételezem, arról is tájékoztattak, hogy hogyan is ért véget a felkelésük. – A kanca megvárta, hogy Frank bólintson, aztán folytatta csak. – Akkor gondolom arról is tudsz, milyen kevesen voltak már, mire eljutottak a lidércek rejtekhelyére… ugye hallottál már róluk is?

A csődör arca elkomorodott, de azért kelletlenül biccentett. Bár sose hallott volna róluk…

– A helyzet az, hogy nem is az volt a legmeglepőbb, milyen kevesen maradtak, hanem az a tény, miszerint kizárólag pónik voltak – folytatta Jelly. – Megbízható forrásból tudtuk, hogy Burning Soul követői között szép számmal vannak más fajokhoz tartozó lények is. Azaz csak voltak. Érdekes módon a Káosz Ivadékai két fő rejtekhelyének lerohanásakor gyanúsan kevés griffet, szamarat és zebrát sikerült letartóztatnia az Éjjeliőrségnek. Közülük is párnak nyoma veszett, míg az őrök Canterlotba és Trottinghambe kísérték őket. Két ilyen griffnek vagyunk épp a nyomában, akik ugyanígy eltűntek, mikor valakik rajtaütöttek a mieinken. Bill Plummet és Feather Waste a nevük; Conker tudna róluk mesélni…

Jelly a társára pillantott, ő azonban láthatóan nem érezte magát megszólítva. A hátát mutatva nekik továbbra is tökéletes lelki nyugalommal böngészte a csődör könyvespolcait. Franket kezdte kissé frusztrálni, hogy a kanca gyakorlatilag a személyes holmijai között nézelődik, de végül jobbnak látta, ha nem teszi szóvá.

– Szóval az a lényeg, hogy mivel aránylag kevés nem-póni került rács mögé, az Úrnő gyanakodni kezdett – folytatta kisvártatva Jelly. – Úgy sejti, valami más húzódhat ennek az egésznek a hátterében. Főleg, hogy a két griff és még a társaik azóta sem adtak magukról azóta életjelet. Alig maradt utánuk valami, mindössze Waste mágikus lándzsája, amit beadtunk elemzésre egy akadémikusnak. Azt hittük, a rajta lévő rúnák tán valamilyen módon elvezethetnek hozzájuk, de mint kiderült, a jelek nem is rúnák voltak…

– Az a bátyám ott azon a képen – jegyezte meg a csődör, miközben továbbra is Jelly szemébe nézett. – A másikon meg én vagyok a szüleimmel.

Jelly még épp időben fordult meg, hogy elkaphassa Conker mozdulatát, amint egy fényképet helyez vissza a polcra. Bosszúsan fújt egyet, amiért társa már megint önállósította magát, de a csődörre még jobban haragudott.

– Azért figyelsz is rám valamennyire? – kérdezte.

– Persze! – kocogtatta meg a homlokát Frank. – Boszorkánymester, griffek, lándzsa, rúnák, amik nem rúnák. Jegyeztem mindent. Csak azt nem értem, én hogy jövök a képbe.

– Sehogy – felelt szárazon Conker, anélkül, hogy megfordult volna.

Remek – gondolta Frank. Most már legalább nem néz levegőnek. Komoly előrelépés.

– Mondtam, hogy igazából Luna Hercegnő vetette fel, hogy bevehetnénk a csapatba – vette át gyorsan a szót ismét Jelly. – Mindig jól jön egy unikornis segítsége, főleg ha az te vagy.

Szóval innen fúj a szél! Luna Hercegnő, mi? Csak nem egy bizonyos kanca volt szíves őrségváltás előtt beugrani a kedves tanító nénihez, és megemlíteni, hogy a pici Franky bánatos? Na, nem mintha egyébként nem tartotta volna jó ötletnek, vagy nem értékelte volna Trinket jó szándékát, de így a rövidtávú terveinek legalábbis lőttek. Pedig eredetileg ő akarta rábeszélni a Hercegnőt, hogy váltsa le másra a kancát a börtönben és rakja kettejüket újra egy csapatba. Pont, mint a régi, szép időkben… Tényleg ezt akarod, Trin? Benyomod öreg barátodat két másik kanca közé, hadd szórakozza ki magát? Hát tudod mit? Legyen!

Meg is feledkezve, mire vállalkozik, bólintott. A feladat másodlagos. Kellett valami, amivel lefoglalhatja magát, s ez valóban ideális lehetőségnek ígérkezett. Jelly amúgy is elég kellemes társaság volt, ez a Conker meg legalább egy kis kihívás. Ha sokat nem is remélt tőle, de olyan még nem volt, hogy egy kancát ne tudott volna megnevettetni.

– És hogyan akartok nekikezdeni? – érdeklődött, de aztán Jelly pillantására gyorsan helyesbített. – Akarom mondani, mi lesz a következő lépés? Ha már a lándzsa nem vezet nyomra…

– Pont ez az, hogy nem tudjuk – sóhajtott Jelly. – Azon gondolkodtam, talán ki kéne kérdeznünk a Boszorkánymester egykori híveit, csak…

A kanca alig észrevehetően Conker felé sandított, Frank figyelmét azonban nem kerülte el a mozdulat. A csődör gyorsan visszapörgette fejben, pontosan hogy is volt az a balhé Manehattanben Mare in Black körül. Hát… végül is érthető, ha nem akar egy légtérben lenni halálos ellenségeivel, de ezen azért mégse bukhat el a nyomozás!

– Akkor mire várunk? – intett Frank, de egyik kanca sem mozdult. – Pontosan tudom, hol vannak. Akár most azonnal is megejthetjük azt a látogatást! Természetesen nem muszáj mindhármónknak bemenni! – tette hozzá Conkernek címezve.

– Mit is érnénk el ezzel? – kérdezte lesajnálóan a barna kanca. Végre újra hajlandó volt szembefordulni a csődörrel, bár ez nem sokat javított a helyzeten. – Komolyan képesek lennétek elhinni akár egyetlen szavukat is? Azok után, amiket elkövettek? Még ha mondanak is valamit, azzal is csak kelepcébe csalnának! Ismerem már őket, régóta figyelem minden lépésüket! Őrült fanatikusokként védik hazug elveiket. Nem fognak együttműködni.

– Pedig valami kell, amin elindulhatunk – jegyezte meg Jelly. – Ha át is akarnak minket verni, akkor is mondaniuk kell valamit. Tán egy apró féligazság is elég lehet, hogy szagot fogjunk! Neked pedig tényleg jót tenne, ha szembenéznél a múltaddal, hidd el! Nem szabad gyűlöletben leélned az életedet!

– Amit tettek, arra nincs bocsánat! – Conker szeme egy pillanatig szikrákat szórt, aztán a kanca lassan lehajtotta a fejét. – De tudom, igazad van. De ez nem most fog megtörténni. Ha most találkoznék az egyikőjükkel, akkor addig verném a fejét a falba, ameddig szusszal bírom. Mindenkinek jobb, ha nem megyek. Te meg… Ja, bocsánat! – fordult fintorogva Frank felé. – Ti meg csináljatok, amit akartok! Én elmondtam a magamét, innentől a ti dolgotok… Hazamentem.

Azzal a barna kanca hátra sem nézve elsétált közöttük, s magukra hagyta őket.

* * *

Nem lesz egy egyszerű eset, ezt lehetett előre sejteni. Jellyvel már ezért is jó előre megbeszélték a stratégiát. Fenyegetőzéssel eleve nem juthattak volna semmire, szépen kérni őket ugyanúgy értelmetlen lett volna. Egyedül az észérvek segíthettek. Jó, talán más is, de arra viszont nem volt felhatalmazásuk. Maradt hát a szó ereje, s ők igyekeztek a lehető legalaposabban felkészülni. Mégis… olyan valószínűtlennek tűnt, hogy bármelyikőjüket is sikerül majd meggyőzni.

Egyre erősödő izgalommal vonult a zárkák között. Inkább volt kellemes érzés, semmint félelem a sikertelenségtől. Újra tettre kész volt. Újra tele volt életerővel. Mennyit segített, hogy a barátai mellett lehetett, ráadásul hasznossá is tehette magát! Olyan jó kedve kerekedett, hogy csak azért nem ölelte át Jellyt, mert minden tekintet rájuk szegeződött, s nem épp jóindulat sugárzott belőlük. Még az őrök sem túl barátságosan méregették őket, pedig volt közöttük pár ismerős is. Kicsit túl komolyan is veszik a munkájukat…

Az utolsó teremben a rabokon kívül két denevérszárnyú póni volt csak, akik kötelességtudóan járkáltak fel-alá.

– Ti nappal nem alszotok? – csúszott ki a sárga csődör száján, amint megpillantotta őket.

Ha pillantással ölni lehetne, valószínűleg már a földön fetrengett volna. Frank azért elégedetten konstatálta, hogy ha az őrök szívébe nem is lopta be magát, legalább a rácsok mögött egy-két póninak az arcára sikerült valami halvány mosolyfélét varázsolnia pár másodpercre. Kezdetnek tán nem is rossz.

– Nagyon vicces, hadnagy, mint mindig – jegyezte meg epésen az egyik őr. – Elegánsabb helyre nem futja elvinni a barátnőjét?

– Ez van, ebből kell élni – vonta meg a vállát a csődör. – De Jelly százados tán elnézi nekem…

A két őr halálra váltan a kancára pillantott, majd gyorsan vigyázzba vágták magukat. Frank halványan elmosolyodott. Új fiúk…

– Pihenj! – adta ki a parancsot Jelly. Szerencsére hajlandó volt belemenni a játékba, és nem mondta meg, hogy már leszerelt. Mondjuk sokat nem számított, Frank is a felettesük volt. – Kérem, hagyjanak minket magunkra a foglyokkal!

– Igenis, asszonyom! – kiáltotta egyszerre a két csődör, és nyomban ki is ügettek a helyiségből, gondosan bezárva maguk mögött az ajtót.

Amint magukra maradtak, Jelly körbefuttatta a szemét a pónikon, aztán megköszörülte a torkát.

– Kancák és csődörök! Azt hiszem, nem szükséges bemutatkoznunk, mind tudjátok, kik vagyunk. Talán azt is sejtitek, miért jöttünk el hozzátok. Lenne pár kérdésünk, amikre szeretnénk válaszokat kapni.

A kanca tartott egy kis szünetet, de senki sem szólalt meg, csak a pónik pislogtak kíváncsian hol rá, hol egymásra.

– A nyomára szeretnénk bukkanni néhány volt társatoknak, többek között Plummetnek és Waste-nek, a két griffnek – folytatta Jelly, mikor látta, hogy senki sem fog felelni. – Tudtok-e róluk valamit?

– Áruld el, Jelly százados, ugyan mi okunk lenne segíteni nektek? – szólalt meg valaki a kanca háta mögött. – Miből gondolod, hogy elárulnánk a társainkat?

Jelly teljes nyugalommal fordult meg, s szembenézett a beszélővel. Nem volt meglepve. Patánfekvőnek tűnt, hogy Burning Soul után a tanítványa, Swatter vette át a pónik vezetését, s ahogy a többiek pillantásából leszűrte, ők el is fogadják, ha mindőjük nevében beszél a kanca. Swatter kihívóan megállt Jellyékkel szemben, s két mellső patájával a rácsokba kapaszkodott. A hangjából meglepő módon mégis inkább kíváncsiság sütött, semmint megvetés.

– Azért, mert jelenleg mind felségárulás vádjával vagytok börtönben, és Luna Hercegnő még nem döntött a sorsotok felől – felelt Frank Jelly helyett. Elvégre így beszélték meg. – A Hercegnő viszont hajlandó minden enyhítő körülményt figyelembe venni, amikor elszánja magát az ítélethozásra. Számíthattok a kegyes döntésre, amennyiben hajlandóak vagytok a segítségünkre lenni. Nem ígérhetünk semmit, de szólhatunk az érdeketekben.

– És mi okunk lenne megbízni bennetek vagy Luna Hercegnőben?

Egészen furcsa volt mindenféle fenyegető él nélkül az ő szájából hallani ezeket a szavakat. Frank sokkal rosszabb fogadtatásra számított, a kanca mégis úgy beszélt, mintha tényleg szeretné, ha meggyőznék az igazukról.

– Azért, mert nem kéne ellenségeknek lennünk – vette át a szót ismét Jelly. – Mesteretek az életét áldozta, hogy megmentse az Úrnőt, és utolsó parancsa is az volt, hogy őt védjétek. Most mi is arra kérünk titeket, hogy segítsetek felszámolni ezt a maradék fenyegetést is, ami a Hercegnő és Equestria ellen irányul! Nem engedhetjük, hogy ilyen veszélyes bérgyilkosok szabadon garázdálkodjanak az országban!

A rózsaszín kanca átnézett Jelly feje fölött, s körbepillantott a termen. Frank követte a mozdulatot, s látta, hogy a pónik közül többen is bólintanak. Ez… tényleg ilyen könnyen ment? Swatter újra négy lábra állt, aztán ő is biccentett.

– Rendben van, Grape Jelly százados, az Éjjeliőrségtől – mondta halkan. – Elfogadjuk az ajánlatotokat, és elvárjuk az igazságos elbírálását tetteinknek! De nem fogtok örülni a válasznak...

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.