1. A suttogó lepke

A suttogó lepke

Ráérősen kavargatta a jegeskávét, néha somolyogva fel-felsandítva az előtte ülő lila unikornisra, aki viszont láthatóan teljesen el volt merülve a könyvében, és tán fel se fogta, hogy neki is kihozták az italát. Vele szemben a másik két barátnője már majdnem a végére is ért a sajátjának. Igaz, ők csak valami színes, buborékos üdítőt kértek, s azt szürcsölték nagy kedvvel a szívószálaikon keresztül.

– Szóval… ti tudtok valamit arról, hogy Lyra tényleg bepasizott? – vetette fel kissé fojtott hangon Twinkleshine, a fehér kanca.

– Mi? – kapta föl a fejét. – Honnan veszed?

– Mostanában elég sokat lóg azzal a gitáros csávóval. Többet látom vele, mint Pearlékkel.

– Nem is csodálom, hogy szeretne valakihez tartozni – húzta el a száját Lemon Hearts. – Szegény nagyon kikészült, mióta meghalt a nagypapája…

– És az biztos, hogy mi nem tudjuk úgy vigasztalgatni, mint egy csődör – tette hozzá sokatmondó arckifejezéssel Twinkleshine.

– Gonosz vagy, Twinkie… – csóválta a fejét.

– Miért is, Minuette? – vonta föl a szemöldökét a fehér kanca. – Én aztán nem ítélem el, ha erre van szüksége!

– Te csak simán magadból indulsz ki – legyintett Lemon Hearts. – Lyra nem az a fajta…

– Na, szépen vagyunk! – húzta föl az orrát Twinkleshine. – Így kell megtudnom, hogy a saját barátaim minek tartanak?

– Jaj, ugyan már, Twink-Twink, nem úgy értette! – próbálta oldani a feszültséget Minuette.

– Persze, ilyesmi meg se fordult a fejemben! – rázta tagadólag a patáit a sárga kanca. – Csak azt akartam mondani, hogy kicsit túlzottan is élénk a fantáziád.

– Ami persze azt jelenti, hogy piszkos! – vigyorgott Minuette.

– Na, elmentek ti a sunyiba… – horkantott ingerülten Twinkleshine, bár közben az orra alatt már láthatóan ő is mosolygott.

– Akkor azt mondjátok, eleve ne is hívjuk korizni? – kérdezte Minuette.

– Hát, lehet jobb, ha most kicsit békén hagyjuk – ingatta a fejét Lemon Hearts. – Vagy esetleg rákérdezek Pearlnél, hogy ő mit gondol, mennyire zavarja, ha a nyakára járunk. Ő meg Forge mégis sokkal jobban ismerik…

– Rendben van, az úgy jó lesz. Na és Moondancer?

Ez utóbbi kérdést már inkább levendulaszín társuknak címezte, noha a kanca továbbra is homlokráncolva olvasgatott mellette, jóformán tudomást sem véve a külvilágról.

– Hahó, Twilight! – bökdöste meg finoman a lila kanca oldalát, mire az összerezzent, és kérdőn felé fordult. – Tudsz valamit Moondancerről?

Twilight ködös, semmibe révedő tekintettel pislogott párat, mintha még nem tért volna vissza a valóságba.

– Milyen értelemben? – kérdezett vissza végül diplomatikusan.

– Jégkorcsolyázási értelemben – mosolygott Minuette, amiért a barátja végre magához tért, habár ezúttal is csupán némi értetlen pillogást kapott válaszképp. – Tudod, amit megbeszéltünk! Már tegnap mondtad, hogy jössz te is! Azonnal rávágtad, emlékszem!

Twilight a magasba emelte a tekintetét, mintha szörnyen régi, eltemetett emlékek között kutakodna, aztán jó fél percre rá megcsóválta a fejét.

– Egyáltalán nem rémlik… – mondta kissé elpirulva.

– Nos, az igazat megvallva úgy történt, hogy éppen olvastál, Minuette meg addig rágta a füledet, amíg ki nem nyögted, hogy oké… – pontosított a történeten Twinkleshine.

– Ó… – Twilight pár másodpercig merengve bámult a fehér kanca szemébe, aztán a varázslatával magához emelte a könyvét, s lassan visszafordult hozzá. – Igen, ez elképzelhető – mondta kisvártatva. – Tehát mikor is lesz ez a… dolog?

– Abban egyeztünk meg, hogy ma este megyünk – vágta rá Minuette. – Szóval akkor tudsz jönni?

– Hova? – tette föl a lila unikornis a létező legkevésbé adekvát kérdést, ezúttal már föl se pillantva.

Twinkleshine és Lemon Hearts sokatmondóan összenézett, aztán az előbbi fel is vállalta a válaszadást.

– Ugyan nem vagyok benne száz százalékig biztos, de igen jó eséllyel a műjégpályán fogunk korcsolyázni – jegyezte meg nem minden szarkazmustól mentesen.

– Aha… – motyogta Twilight. Már-már azt lehetett hinni, ennyiben is maradnak, aztán a lila kanca hirtelen megrázta a fejét, és zavart mosollyal végignézett a kis társaságon. – Jaj, ne haragudjatok, lányok, de a transzformációs varázslatoknak ez a fajta megközelítése valami egészen lélegzetelállítóan fantasztikus! Egyszerűen nem tudom letenni!

– Nyugi, Twilight, észrevettük! – kacsintott Minuette. – Viszont a kérdésre még mindig nem válaszoltál.

– Hát… nos… igazából a ma este nem jó nekem – mondta sajnálkozva. – Mondjuk korcsolyázni se nagyon tudok, de meg is ígértem Moondancernek, hogy átnézem vele holnapra az emelt szintű kinetikus varázslatok elméletét. Pénteken lesz belőle zárthelyi, és utána még éterdinamikát is kell tanulnia.

– Azaz egyikőtökre se számíthatunk – vonta le a következtetést Twinkleshine. – Újfent…

– Rá se ránts! – legyintett Minuette. – Ha most nem, hát majd legközelebb! Apropó tanulás, nektek mikor is kezdődik az a szóbeli vacakság?

– Háromkor – felelt Lemon Hearts, majd jókorát szürcsölt az italából.

– Akkor nem semmi, milyen nyugisan ücsörögtök itt negyedórával előtte – biccentett elismerően a kék kanca. – Én biztos már félkor ott toporogtam volna, még ha névsorban haladunk is…

Talán nem volt túl szép tőle, de kimondottan viccesnek találta, ahogy a két barátja ráeszmél, hogy nem csak ugratja őket, hanem tényleg így eltelt az idő, és rohanniuk kell. Az igazat megvallva szólt volna nekik korábban is, ha történetesen ő maga nem felejti el. Még szerencse, hogy Twilight eszébe juttatta – mindazonáltal nem tudta megállni, hogy jókat kacarásszon a kapkodva szedelőzködő barátnőin – cserébe Twinkleshine az arcába fújt egy adagot a kávéja tetején díszelgő habkoronából, mielőtt még távoztak volna.

– Úgy fest, csak mi maradtunk – állapította meg Twilightnak címezve, miközben a szalvétájával eltüntette az alattomos merénylet utolsó nyomait is az orra hegyéről.

– Aha… – mondta egészen átszellemülve a lila kanca, láthatóan ismét a könyvének szentelve minden figyelmét.

– Mesélj már te is valami jót! Mi újság a tesóddal?

– Hm? – pillantott föl kisvártatva Twilight, amikor rájött, hogy Minuette megint valami érdemi reakciót vár tőle.

– Mi van mostanság a bátyáddal? – ismételte türelmesen a kék kanca.

– Shining Armorral? – pislogott megint értetlenül Twilight.

– Ha van másik bátyád, igazán bemutathatnál neki is – vigyorgott Minuette.

– Ja, nem… – csóválta a fejét Twilight. – Nincs vele semmi különös…

– Van már barátnője? – érdeklődött tovább kitartóan.

– Nem – jött a határozott válasz, aztán a lila kanca mégiscsak elgondolkodott a kérdésen. – Vagyis legutóbb még nem volt… De biztosan szólna nekem, ha lenne. Téged meg amúgy miért is érdekel? – dobta vissza a labdát a társának.

– Nyugi, csak piszkálódok! – vigyorgott Minuette. – Hagyjuk akkor a nagy tesót, és meséld el inkább, mi olyan izgalmas a transzformációs varázslatokban!

Hálásabb témát föl se vethetett volna. Twilight azonnal kihúzta magát, és ahhoz képest, milyen szótlan póninak ismerte, valóságos kiselőadást tartott neki a könyvéről, s tette mindezt olyan hatalmas lelkesedéssel, amiért már önmagában is megérte végighallgatni. Minuette a patájába támasztotta az állát, s úgy figyelte a barátnőjét, hagyva, hogy őt is magával rántsa a mágia olyan mélységeibe, amiket valószínűleg sosem fog megérteni…

* * *

Még bőven magasan járt a nap, mikor a kék kanca a korához nem illő játékossággal, néha aprókat szökdécselve végighaladt a könyvtár utcáján. A szarvával egy kicsi, csavaros kiflit lebegtetett maga előtt, s azt harapdálta, ha épp eszébe jutott. Nem volt már éhes; a kávézóban csipegetett egy kis teasüteményt is, mialatt Twilightot hallgatta, de jól esett még útközben is nassolni. Valahogy ki kell húzni vacsoráig – gondolta, bár pontosan tudta, hogy ilyen béna kifogással saját magát se tudná meggyőzni, még ha komolyan próbálkozna is.

Talán így, félig tele szájjal, egy péksüteményt lebegtetve, egy szál enyhén kinyúlt pólóban és hátrafogott, kócos sörénnyel nem tűnhetett valami szofisztikált jelenségnek, de nem bánta, és a canterloti lakosok sem fordítottak rá különösebb figyelmet. Csak egy hanyag, késői kamasz akadémikus; majd kinövi, és később majd ad is magára – valószínűleg ennyi fordulhatott meg a fejükben, ha esetleg őrá tévedt a tekintetük a többi járókelő között. Persze nem is lett volna olyan nagyon érdemes kötözködniük vele… Általános tapasztalat, hogy érdemes jóban lenni azokkal, akik később potenciálisan hegyes tárgyakkal nyúlkálhatnak a szájukban.

Ilyen szempontból esetenként felettébb hasznos volt a zápfogat mintázó cukijegy. Párszor megjátszotta már, hogy ha valaki jó nagy hangon leteremtette valami marhaság miatt, beszéd közben hirtelen a száját kezdte el figyelni, és összeráncolta a szemöldökét, mintha észrevett volna valamit. Onnan pedig már nem volt nehéz eljutni odáig, hogy fogorvosnak készül, és egy kialakulóban lévő lyukat gyanít vitapartnerének szájában, így egy kis ügyeskedéssel könnyen elterelhette a beszélgetés témáját az eredeti problémáról. Eddig valahogy mindenki fontosabbnak tartotta saját egészségét, mint hogy őt szidja… Aztán meg persze jöhetett a megkönnyebbülés – legalábbis eddig így alakult mindig –, amit szintén szerény személye hozott el, és máris könnyebb volt megfeledkezni az eredeti konfliktusról.

Menet közben kíváncsian bekukucskált minden földszinti ablakon. Nem kimondottan mások magánéletében akart turkálni, sőt, igazából az sem érdekelte, mit lát, egyszerűen csak szeretett nézelődni séta közben. Alig pár perce volt csak egyedül, de olyannyira nem viselte jól a magányt, egyszerűen le kellett foglalnia magát valamivel. Ismerős pedig nem volt sehol a láthatáron, szóval sok választási lehetősége nem volt. Illetve volt még egy valaki, akire bármikor számíthatott, ha unatkozott: a képzeletbeli barátja, Mr. Gray. Most is két lépés között gyorsan körbenézett, hátha meglátja valamerre állandó társát, aki már egészen kicsi kora óta vele volt folyamatosan, még ha néha olyan alaposan elbújt a szeme elől, hogy szabályosan keresgélnie kellett, ha rá akart bukkanni. Gondolat szintjén azért mindig vele volt, így sosem szűnt az a megnyugtató érzés, hogy nem maradhat egyedül.

Hamar meg is találta. A magas, szürke, póni formájú, de arctalan barátja ott jött mögötte pár lépéssel, néha ködszerűen keresztülszűrődve a járókelőkön, s tökéletes pontossággal utánozta minden egyes mozdulatát. Sokszor játszottak ilyet. Olyan volt, mintha csak ikertestvérek lettek volna. Egyszer, mikor még kicsi volt, megpróbálta megetetni. Nem mondhatni, hogy sikerrel járt, az étel egyenesen a földön kötött ki minden egyes kanál után, de anyukája nem haragudott rá, amiért föl kellett mosnia a padlót. Akkoriban simán elnézték, hogy van egy képzeletbeli barátja, és néha azzal játszik. Mondjuk ő egész sokáig igazinak hitte, és csak akkor tudta meg, hogy nem valódi, amikor pár óra alatt egy gyerekpszichológus – utólag már rájött, hogy az volt, eredetileg azt mondták neki, hogy egy különleges óvónéni – fölvilágosította, miképpen is működnek ezek a dolgok.

Szerencsére sosem kérték tőle, hogy próbáljon meg megszabadulni a fantáziájában élő állandó társától; mindenki megelégedett azzal, ha egészen egyszerűen nem beszélt róla. Ettől függetlenül néha kimondottan kapóra jött még annak ellenére is, hogy senki nem látta rajta kívül, és hozzá sem beszélt soha. Például míg mások naplót írtak, ő egyszerűen elmesélte a képzeletbeli barátjának, mikor mi történt vele. Igaz, mostanában erről is kezdett leszokni, de pár éve még rendszeresen fogmosás után bebújt vele a takaró alá, létrehozva egy kellemes kis meleg kuckót, és a szarvának fénye mellett beszámolt neki olyasmikről is, hogy melyik csődör tetszik neki az osztályból…

Mostanság már csak elég ritkán „beszélgetett” vele ilyen hosszan, de azért ha volt valami nagy bánata, amit nem akart mással megosztani, mindig ott volt neki. Pontosan tudta, hogy milyen gyerekes, viszont szokott is azzal viccelődni, a hosszú élet titka, ha sose nő föl, és ezt előszeretettel hangoztatta azoknak, akik éretlennek tartották, és szóvá is tették ezt neki.

Épp egy viszonylag szűk sikátor mellett sétált el, amikor nézelődés közben megakadt a szeme valamin. Azonnal meg is torpant, és visszafordult csak azért, hogy megbizonyosodjon róla, hogy tényleg jól látta, amit látott. De valóban, a magas téglafalak között, nem is olyan távol, a legközelebbi kuka mögött egy három póni magasságú kék doboz állt, szinte bántóan elütve a környezetétől. Emellett egyszerűen lehetetlenség lett volna csak úgy elmenni…

Minuette óvatosan körbenézett, de úgy tűnt, senki nem figyeli, és a keskeny utcácska is kihaltnak tűnt. A további ugrándozásról letett, ám a kíváncsiságát nem akarta féken tartani, hát lassan, a szeme sarkából ügyelve a környezetére, a különös konstrukció felé somfordált. Közelebbről megnézve az a valami leginkább egy mobil WC-hez hasonlított, mint amiket a nagyobb szabadtéri rendezvényeken szoktak kihelyezni. Minuette eddig a gondolatig jutva kis híján el is intézte a dolgot egy vállrándítással, mondván, biztos érdemesebb ingyenes illemhelyeket működtetni az ehhez hasonló eldugottabb utcácskákon, mint rendszeresen takarítani, ha a csövesek odapiszkítanak. Egyedül az nem hagyta nyugodni, hogy a feltehetőleg fából készült tákolmányon jó magasan ugyan, de minden oldalról kis üvegablakok voltak. A tetején lévő, lámpának tűnő valamit meg már végképp nem tudta mire vélni. Talán pirosan világít, ha valaki épp használja? Vagy ha még nem biztonságos bemenni az előző „kuncsaft” után?

Jót kuncogott magában a képtelen gondolatra. Annyiban hagyni viszont már csak azért sem akarta a dolgot. Megkereste a doboz bejáratát, és óvatosan a kilincsre csúsztatta a patáját. Mielőtt azonban még lenyomhatta volna, bizonytalanság járta át. Tényleg jó poén egy árnyékos, félreeső utcában egy ismeretlen eredetű tárgyat puszta kíváncsiságból piszkálni? Pláne egy magányos, fiatal, lenge öltözetű kancának? Ráadásul ez a valami pont akkora volt, hogy simán bele lehetett volna tuszkolni egy eszméletlen pónit… a kukák mögött meg akár két megtermett csődör is meglapulhatott volna, csak az alkalmas pillanatra várva, hogy rávethesse magát!

A kék kanca úgy kapta vissza a patáját a kilincsről, mintha a másik oldalról áramot vezettek volna belé. Riadtan nézett körbe, de semmi mozgást nem látott. Csupán Mr. Gray ácsorgott az utca azon végében, ahonnan jött. Érdekes… ennyire sosem szokott lemaradni tőle… Talán megérzett valamit…?

Ennyi intő jel mellett ostobaság lett volna még egyetlen percet is maradni. Minuette óvatosan behúzta a nyakát, és míg a füleit folyamatosan ide-oda forgatva próbált felkészülni a potenciálisan bármilyen irányból érkező támadásra, tempósan, de csendesen a képzeletbeli barátja felé ügetett.

Félúton sem járt még, mikor hirtelen a lába előtt valami furcsa, fémes, kaparászó hangot hallott. Ösztönösen mozdulatlanná dermedt, s csupán a szemeivel kereste a váratlan zaj forrását. Nem kellett nagyon megerőltetnie magát, mivel a halk zörgés megismétlődött, ezúttal valami érthetetlen motyogással kiegészülve, immár egyértelműen a tőle alig egy méterre lévő csatornafedő alól érkezve. Hiába próbálta magát visszafogni, így is egyre gyorsabban kapkodta a levegőt, és bár szívesen minden izmát megfeszítve menekült volna, a lábai nem engedelmeskedtek az akaratának.

Mozgást látott a szeme sarkából, hát elszakította a pillantását a lapos, kerek vastól, s lassan fölnézett. Mr. Gray az utca másik végében úgy viselkedett, mintha teljesen megkergült volna. Azóta se jött hozzá egyetlen lépéssel se közelebb, viszont őrülten rohangászott fel-alá, közben néha meg-megállva, hogy rémülten kapálózva fölágaskodjon a hátsó lábaira. Sosem csinált még ilyet… ellenben most nagyon úgy tűnt, mintha figyelmeztetni szerette volna valamire – nem mintha Minuette magától nem érzékelte volna a veszélyt.

– Oké… – suttogta saját magának a kék kanca. – Akkor most szépen megkerülöm ezt a vackot, és eltűnök innen…

Nyelt egy nagyot, aztán megpróbálta a gyakorlatba átültetni a tervét. Ment is szépen, még szinte a barátjából is érezte a helyeslést, ám amikor épp a csatornafedő mellé lépett, az lassan kiemelkedett a helyéről. Minuette abban a pillanatban ijedten fölsikkantott, s gondolkodás nélkül egyszerre mind a négy lábával ráugrott a fémre. Bármi is próbált kimászni onnan a felszínre, nem volt kíváncsi rá…

A patái alatt azonnal visszazuhant a csatornafedő, épp csak minimális ellenállást tanúsítva, mintha valami meglehetősen puhát lökött volna vissza a mélybe. Ugyanakkor a fémes koppanást a kövön egy elnyújtott, fájdalmas kiáltás is kísérte, hamarosan kiegészülve egy jókora csobbanással. Minuette úgy érezte, megfagy az ereiben a vér. Hiszen ez teljesen úgy hangzott, mint egy póni! Miért is gondolt egyből mindenféle misztikus szörnyetegekre? Talán súlyos sérülést okozott valami szerencsétlen csatorna-karbantartónak! Igaz, sosem látott még ilyesfajta szakmunkásokat odalent mászkálni, de hát ki tudja…

Gyorsan leugrott az enyhén rozsdás vasról, és már készült, hogy a varázserejével félrelevitálja, mikor a kétely újra átjárta. Fölnézett Mr. Grayre, de ő megint csak fel-alá rohangászott, s közben úgy dobálta a fejét, mint aki olyan szinten pánikba esett, hogy már nem ura a saját testének. Ha pár évvel fiatalabb lett volna, Minuette valószínűleg hallgatott volna képzeletbeli barátjára, mostanra viszont már megtanulta, hogy a tetteinek következményei vannak, és bármilyen nehéz is néha, vállalnia kell értük a felelősséget. Fittyet hányva hát Mr. Gray tombolására megemelte a tetőt, s a szarvának fényénél óvatosan bekukucskált a poshadt szagot árasztó aknába.

Odalent valóban egy igencsak erőteljesen pónira emlékeztető illető tápászkodott éppen föl a szennyvízben, egyik patáját a fejének nyomva – sejthetően azt a pontot támasztva, ahol a kanca ráugrott. Minuette sajnálkozva elhúzta a száját. Hisz ő tényleg nem akart rosszat senkinek! Most már tartozott ennek az akárkinek annyival, hogy bocsánatot kér, és megpróbálja helyrepofozni… Gyorsan megköszörülte hát a torkát, aztán lekiabált az idegennek.

– Elnézést, uram! Vagy asszonyom…! – tette hozzá gyorsan, nehogy akaratlanul is még jobban megsértse meggondolatlanságának ártatlan áldozatát.

– Ó, rá se rántson, kedves hölgyem! – érkezett a mélyből a felelet egy csődör kellemesen dallamos hangján. – Épp csak már azt hittem, egyet mégis kihagytam!

– Parancsol? – kérdezte értetlenül billegtetve a füleit Minuette.

Talán erősebben vágta volna fejbe, mint azt eredetileg gondolta?

– Á, ne is törődjön vele! – integetett lentről a csődör, végre fölemelve rá barátságos, kék szemeit. – Csak magamban…

Az idegen arcára hirtelen rémület ült ki, már amennyire a ráeső árnyéktól Minuette láthatta, aztán a póni gyorsan körbenézett, s többször körbe is fordult a saját tengelye körül, lendületesen pacsálva a vizet. Mintha keresett volna valamit…

– Ó, ne, ne, ne, ne! – hadarta egyre kétségbeesetten a barna csődör.

– Mi a gond, uram? – dugta be a fejét a csatornába Minuette, hogy jobban lássa, min ügyködik odalent a fura póni. A félelemérzete valahogy teljesen elpárolgott, mióta a saját szemével meggyőződhetett az idegen tökéletesen hétköznapi mivoltáról. – Segíthetek esetleg?

– Esetleg visszatehetné a fedőt – kiabált vissza egy pillanatra megtorpanva a csődör. – Tudja, elvesztettem a csavarhúzómat, és sötétben könnyebb lenne megtalálni…

Olyan váratlanul jött, Minuette nem tudta megállni, s prüszkölve kitört belőle a nevetés. Akárki volt is ez a fickó, volt humora, azt meg kell hagyni…

– Komolyan mondtam, hölgyem! – fordult újra felé a csődör. – A számban volt előtte, és azt hiszem, kissé ráharaptam esés közben, úgyhogy ha szerencsém van, beragadt, és még világít.

Sokat nem javított a helyzeten. A kék kanca úgy vihogott, már a könnye is kicsordult, de azért a varázslatával visszalebegtette a tömör vaslapot. Az igaz, annyira már nem tudta jól koordinálni a mozdulatait, hogy finoman tegye a helyére, így a fém akkorát csattant, a kis utca végigvisszhangzott tőle. Egy-két lakó figyelmét föl is keltette: pár alacsonyabban lévő ablakban pónik feje bukkant elő, viszont mivel nem láttak semmi mást egy magában röhörésző, fiatal unikornis kancán kívül, az érdeklődésük hamar megcsappant. Egyedül egy meglehetősen idősnek tűnő hölgy csittegett neki, hogy ugyan ne zavarja már az utca nyugalmát. Minuette gyorsan észbe kapva vissza is fogta a hangját, nehogy valamelyik ügybuzgó honpolgár – vagy felbőszült, egyszersmind nagyon ráérő nyugdíjas – kihívja rá az elmegyógyintézetet.

Enyhén fulladozva az elfojtott kacagástól közelebb mászott a csatorna lejáratához, és a fülét a fémhez tapasztotta. Ha maradt még nézője a lakók közül, valószínűleg most se nézte kevésbé hülyének, mint eddig, ő viszont nem akart lemaradni semmiről, amit a rejtélyes póni művelt odalent. Hamarosan meg is hallott egy tompa „Ahá!”-t, majd némi csobogással később valami tompa, beazonosíthatatlan vijjogó hangot. Hátrébb húzódott, a szarvával félrerakta a csatornafedelet, s kényelmesen elhasalva, az állát a patájába támasztva várta meg, hogy a barna csődör fölmásszon a falba épített szervizlétrán.

– Na, mi van, meglett a harapófogója? – kérdezte fölényes mosollyal a lyukból előbukkanó sötét, borzas sörénytől.

A szavaira a csődör megfordult, s a szájából, ami épp egy vonalban volt a talajjal, Minuette patája elé köpött egy hosszúkás, ezüstös színű tárgyat.

– Csavarhúzó – fűzte hozzá, miközben a felszín eléréséhez szükséges utolsó lépéseket tette meg. – Méghozzá szónikus!

A kanca már nyúlt volna az eszközért, amikor valami megérintette a vállát. Hátranézett, és meglátta, hogy Mr. Gray volt az. Néma barátja határozott fejrázással mutatta ki nemtetszését, majd szavak nélkül is tökéletesen egyértelmű intéssel jelezte indulási szándékát.

– Jaj, hagyj már! – suttogta a szürke, arc nélküli sziluettnek gondolatban Minuette. – Nem tűnik olyan vészesnek, és kíváncsi vagyok rá.

Érdekes… a képzelt dolgoknak nem úgy kéne viselkedniük, ahogy ő gondolja? Mr. Gray mérgesen toppantott egyet, majd az időközben előmászott csődör mögé bújt, úgy ügetett egyre sürgetőbben fel-alá.

– Akkor, ha jól sejtem, kegyed is látta a fehér szöcskéket – fordult egyből Minuette felé a barna póni. – Örömmel tájékoztatom, hogy többé nem kell tartania tőlük! Celestia Hercegnő megbízásából járok el, és sikeresen kitakarítottam az utolsó szálig őket. Tessék, itt a felhatalmazás – vett elő egy papírt, és a kanca orra alá dugta. – És ha megkérhetem, legközelebb legyen olyan kedves, és ne ugorjon rá látatlanban senki fejére!

– Bocsánat az előbbiért… – pirult el a kanca, majd összeráncolta a szemöldökét, és visszaadta a papírt az idegennek. – Viszont szerintem rossz lapot adott, mert ez teljesen üres.

A csődör meglepetten elvette az elvileg hivatalos iratot, s gyanakvóan végigmérte az előtte álló pónit. Végig szemmel tartva őt lassan lehajolt, fölvette az ezüstszürke ketyeréjét a földről, és mindkét tárgyat elsüllyesztette a ballonkabátja zsebében.

– Milyen különös… – motyogta, inkább talán csak saját magának. – Bizonyára a másik ruhámban hagyhattam. Mondja csak, kedves…

– Minuette – segítette ki a kanca.

– Szóval, kedves Minuette, vett ön részt valaha bármilyen mentális tréningen?

– Hacsak az Akadémia agyzsibbasztó vizsgaidőszaka nem számít annak, aligha – vigyorgott minden fogát kivillantva a kanca. – Viszont egyszer huszonnégy órán keresztül folyamatosan magoltam az anatómiát, és hajnali négykor feküdtem le utána, mert még le is kellett lazítani. A végére azt hittem, ki fog folyni a szemem! Na, ha az nem volt mentális tréning, akkor semmi!

Ezt hallva végre az idegen is elmosolyodott, noha nem látszott rajta, hogy kielégítőnek találta volna a választ.

– Kegyed elég… szokatlan póni – mondta kisvártatva.

– Maga mászott ki az előbb a csatornából! – vágott vissza gondolkodás nélkül Minuette, majd csak amolyan piszkálódásképp hozzátette: – De egyébként igen, köszönöm, magamtól is tudtam, hogy különleges vagyok!

– Hm… – hümmögött a csődör, miközben a patáját a kabátjába csúsztatta. – Esetleg megengedné, hogy kipróbáljak valamit?

A barna póni újra előhúzta a hosszúkás fémvackot, Mr. Gray pedig abban a pillanatban őrült nyargalásba kezdett kettejük körül. Minuette-et valami nagyon rossz érzés fogta el. Talán tényleg hallgatnia kellett volna a képzeletbeli barátjára. Talán csak a tudatalattija próbálta figyelmeztetni jó előre a veszélyre, amit most már ő maga is szinte a bőrén érzett, úgy bizsergette. El kellett volna futnia…!

– Na, tudja ám, hova dugja fel a tollát! – ripakodott rá jóformán minden átmenet nélkül a földipónira. – Hagyjon engem békén, maga perverz alak!

Nem tudta, pontosan honnan jött ez a hirtelen indulat, de pár pillanattal később rögtön indokoltabbnak találta a saját kirohanását, mivel az idegennek jóformán a szeme se rebbent, pedig a lakók közül páran megint kinéztek az ablakból, élvezni a műsort.

– Van itt valaki rajtunk kívül? – kérdezte visszafogott hangon, végig a szemébe nézve a csődör.

Szerencsére nem jött közelebb, így Minuette egyelőre függőben hagyta azon tervét, hogy orrba rúgja a pónit, és elinaljon. Válaszolni ellenben nem állt szándékában. A leskelődőket leszámítva csak Mr. Gray volt a szűk sikátorban rajtuk kívül, ő pedig épp megtorpant a csődör háta mögött, s a hátsó lábain fölemelkedve integetett neki, hogy ne mondjon semmit. Mintha magától nem lett volna ennyi esze!

– Mit figyel ennyire? – erőltette tovább a kérdést az idegen. – Ne higgye, hogy nem láttam!

A barna csődör gyanakvóan körülnézett, aztán újra szembefordult vele. Láthatóan vacillált, pontosan mit is kéne tennie, aztán megfontolt mozdulattal Minuette felé nyújtotta a fémpálcáját.

– Tessék, fogja! – fűzte hozzá. – Nem csoda, ha nem bízik bennem, szóval célszerűbb, ha maga csinálja. Van rajta egy gomb, azt nyomja meg, ha szabad kérnem!

Minuette tétovázás nélkül kikapta a patájából az eszközt – már csak azért is, hogy inkább nála legyen, mint az idegennél.

– Jó, tehát tartsa lenyomva, és húzza végig maga előtt! – biccentett a csődör. – Hallani fog egy jellegzetes, csipogó hangot, ne ijedjen meg tőle! Ó, igen, és világítani is fog, azon sem kell meglepődni…

Hát, ha ennyi kell a fura figura boldogságához, ez tán nem nagy kérés azért cserébe, hogy utána békén hagyja… Minuette – közben a szeme sarkából szemmel tartva a csődört – megkereste az emlegetett gombot, és finoman megnyomta. A beígért hang– és fényeffektus valóban nem maradt el. Lassan, a patájától kiindulva végigvezette maga előtt. Eleinte nem történt semmi, ám amikor elért a fejéig, a vijjogás hirtelen magasabb frekvenciára váltott, mint egy régimódi fémdetektor, ha talál valamit.

– Ahogy sejtettem! – villant meg a földipóni szeme, majd egy lépéssel közelebb is jött hozzá, s megemelte a patáját. – Ez bizony külső befolyásoltságot jelez. Ne haragudjon, most magához fogok érni…

– Na, azt próbálja meg! – fújta fel magát Minuette. Reflexesen hátrált ő is egy lépést, igyekezve tartani a távolságot, fölkészülve, hogy fordulatból egyetlen, jól irányzott rúgással „megigazítsa” a tolakodó csődör állkapcsát. – Taperoljon mást!

– Félreérti, hölgyem! – tartotta védekezőn maga elé a mellső lábát a csődör. – Nem akarok öntől semmit, mindössze alapos a gyanúm, hogy… valami van a sörényében.

A kék kanca egyre gyorsabban kapkodta a levegőt. A fara már a téglafalat érte, pedig nem vette észre, mikor hátrált el ennyire. Kissé elfordította a fejét, és megmutatta a helyes lófarokba fogott sörényében feszülő gumit.

– Elégedett? – kérdezte fenyegetően, majd visszadobta a csődörnek a fémrudacskáját. – Vigye innen a vackát, és hagyjon távozni!

– Sajnálom, de nem hagyhatom annyiban – jelentette ki határozottan a földipóni. – Még egyetlen kérésem lenne önhöz. Ha semmit nem talál, ígérem, többet hallani se fog felőlem. Hol is jelzett a csavarhúzó? – Töprengve bökdöste vele a saját orrát, aztán magabiztosan újra Minuette szemébe nézett. – Egy tippem van mindössze, de legyen hát! Nyúljon be, kérem, a füle alatt egy olyan két-három centivel a sörényébe, és figyelmesen simítsa végig! Ha bármiben elakad a patája, szóljon!

Az egész helyzet kezdett egyre abszurdabbá válni. A kanca nem is tudta, mi lehetett úrrá rajta, de már szabályosan reszketett. Korábbi jókedve nyom nélkül elpárolgott, s itt ragadt ezzel az ijesztő alakkal, aki folyamatosan hülyeségeket beszélt, és értelmetlen dolgokat kért tőle. Ha pedig ez nem lett volna elég, Mr. Gray a csődör mögött állva egészen megnőtt saját magához képest, s most mint egy hatalmas, sötét felhő, magasodott föléjük. Minuette már másra sem vágyott, csupán elszabadulni ebből az irritáló szituációból, és nyugodtan sétálgatni hazafelé. Inkább arról is lemondott volna, hogy menet közben nézelődjön – a fene belé, hogy egyáltalán megakadt a szeme azon a hülye, kék dobozon –, csak mehessen már végre.

– Esküszöm, ha bármivel próbálkozik, sikítani fogok! – morogta ingerülten, aztán a füléhez emelte a patáját, megkapaszkodva az egyetlen lehetőségbe, hogy kitörhessen a szorult helyzetéből.

Beletúrt a sörényébe, ahol az idegen mondta, de a szíve rögtön ki is hagyott egy dobbanást. Tényleg volt ott valami! Valami kicsi és kemény, mint egy hajcsat… amire nem emlékezett. Mi lehetett az, és mikor került oda? És – ami még ennél is fontosabb – hogyan és miért?

Ki akarta húzni onnan, bármi volt is az, de nem boldogult vele. Ingerülten rázta a fejét, és húzgálta a sörényét, néha pár szálat is kitépve, mindhiába.

– Megengedi, hogy segítsek? – kérdezte óvatosan a barna csődör.

– Szedje ki belőlem! – tolta oda a fejét neki Minuette, jóformán megfeledkezve minden korábbi bizalmatlanságáról. – Gyorsan, gyorsan!

Érezte, ahogy a csődör gyengéden matat a sörényében. Érezte azt is, amint ráakad a benne kapaszkodó kemény valamibe, és egészen óvatosan, lassan kihúzza. Aztán hirtelen nem érzett semmit többé. A szürke árnyék, amit Mr. Gray vetett rá, teljesen elborította. Megszűnt körülötte a világ. Mintha egy pillanatra még a gondolatai is eltűntek volna. Csak állt, és vakon bámult bele a sötétségbe.

De az egész nem tartott sokáig. Igaz, az időérzéke is eltűnt arra a rövid periódusra, viszont ő maga szentül meg volt róla győződve, hogy legfeljebb pár másodpercig lehetett ebben a lehetetlen állapotban.

Mikor újra kitisztult a látása, az első, amin megakadt a szeme, egy pénzérme nagyságú, kissé ovális, színes valami volt egy barna patában, közvetlenül az orra előtt.

– …és így jutnak át az időörvényen – magyarázta neki a csődör, bár láthatóan nem volt vele tisztában, hogy a partnere igencsak lemaradt a mondandója elejéről. – Nagyon nehéz kiszúrni őket, szóval szerencsém volt, amiért összefutottam kegyeddel. Persze ön ezt nehezen értékelheti, hiszen nem védtem meg semmitől, sőt, jó eséllyel semmilyen befolyással nem lesz a továbbiakban az életére. Esetleg annyi, hogy pár, a normálistól egyébként eltérő, de az ön számára eddig természetesnek tűnő dolgot nem fog tapasztalni. Ha jól sejtem, kegyed pszichéje van olyan kifinomult, hogy megpróbálta valamilyen módon a valóságra kivetíteni az agyhullámai ilyen jellegű, külső hatásra történő megváltozását. Ez egy teljesen ösztönös reakció, és a külső behatás lokalizációját, esetleg szeparációját célozza. Az emlékezetét, vagy a személyiségét persze nem fogja a későbbiekben sem befolyásolni. Amennyiben bármi kérdése van, nyugodtan tegye föl, aztán, ahogy ígértem, nem zaklatom önt többé.

Minuette jó alaposan megrázta a fejét. Amilyen lassan tért magához, annyira gyorsan beszélt az idegen csődör, így nem kicsit esett nehezére felfogni, mi a fene történt az imént. Egyedül annyiban volt biztos, hogy félreismerte barna szőrű segítőjét, aki megszabadította attól az izétől, ami eddig sunyi módon a sörényében lapított. Márpedig ezek után egyáltalán nem vágyott rá, hogy a csődör magára hagyja. Nem csak a kíváncsiságát ébresztette fel, de valamilyen módon a jókedvét is visszahozta, és teljesen elnyomta a gyanakvását. Szinte már nem is értette, miért tartott ettől a már ránézésre is szimpatikus pónitól.

– Mi volt ez a kacat? – nyögte ki az első értelmes kérdést, amit össze tudott rakni fejben.

– Ó, elnézést, biztos nem tudott figyelni az elején! – vakarászta zavartan a fejét a földipóni a csavarhúzójával. – Tehát ez egy suttogó lepke, egy nagyon modern tudatmódosító eszköz, és az ön számára minden bizonnyal futurisztikus idegen technológia. A működési elve igen bonyolult, és megérteni, hogy egészen pontosan mit csinál, szintén nem egyszerű. Annyit elég tudnia róla, hogy a lényege az apró változtatásokban rejlik. Olyasmikben, amik elsőre jelentéktelennek tűnhetnek. Egyetlen, rosszkor elejtett szó, vagy egy egészen hétköznapinak tűnő döntés. Egy veszélyes gondolat, ügyesen elrejtve, hogy aztán a későbbiekben hatalmas hatást gyakoroljon a jövőre. Esetleg hallhatott már róla… ha jól rémlik, önöknél is pillangó-hatásnak nevezik. Ezek a kis szerkezetek azok – mutatta föl ismét a színes fémkorongot –, amik téren és időn át utazva látszólag véletlenszerűen kiválasztott lényeken telepednek meg, és észrevétlenül módosítják a döntéseiket. Nem sokat! – tette hozzá Minuette fintorát látva. – Mindössze egyszer, legfeljebb kétszer szoktak beleszólni láthatatlanul az illető életébe. Legtöbbször utólag sem lehet észrevenni a jelenlétüket, főleg, mivel érzékelés-szűrővel is el vannak látva. Viszont ha az irányítójuk kellően ügyes és agyafúrt, átírhatják akár az egész történelmet is…

– Maga… időutazásról beszél? – kérdezte megütközve Minuette, ahogy lassacskán kezdte utolérni a csődört a gondolatmenetében.

– Igen, kedves hölgyem – mosolyodott el a csődör.

– De hiszen… maga földipóni! – csóválta a fejét hitetlenkedve a kanca. – Honnan is tudhatna ilyesmikről? Ki a fene maga?

– Nyugodtan nevezzen csak úgy, ahogy mindenki szokott: a Doktor! – jött a titokzatos válasz.

– Doktor… kicsoda? – vonta fel a szemöldökét Minuette.

– Csak simán Doktor – hunyorgott vidáman a csődör.

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.