13. Fejezet

Pedig remélte, hogy ennél már nem lehet rosszabb. Komolyan, őszintén hitt is benne. Mégis, mintha minden összeesküdött volna ellene. A lidérces afférját még egész jól meg is úszta, pedig Cryo Orb már a felvonó előtt várta, mikor Tarn kilépett a megfigyelőből. Volt hát egy útja a főnök irodájába, viszont az unikornis egész higgadtan és pónihoz méltóan beszélgetett el vele négyszemközt egy csésze kávé mellett arról, hogy hol a helye. Sőt, bár a nettó végeredménye az egésznek az lett, hogy Cryo Orb eltiltotta őt az alagsor teljes szintjétől, ahol a lidércet elszállásolták, ha úgy nézte, pozitív mérleggel jött ki a tárgyalásból. Az unikornis volt szíves ugyanis beavatni pár cseppet sem unalmas részletbe a lidérc ittlétével kapcsolatban, hogy a pegazus érezze a súlyát a saját megfontolatlanságának.

Márpedig Tarn valóban a tűzzel játszott, és nem elsősorban Graph professzor irányából. Azok alapján, amiket Cryo Orb mesélt, a lidércek egy rendkívül veszélyes, és nem kevésbé szeszélyes nép voltak, akikkel a pónik nem véletlenül kerülték a konfliktust – több-kevesebb sikerrel. Egészen a közelmúltig csak rendkívül kevesen tudtak a létezésükről, mivel egy gyakorlatilag kihalófélben lévő, rejtőzködő életmódot folytató faj voltak, viszont az elmúlt pár évben olyan szintű eseményeknél mozgatták a háttérből a szálakat, mint a Kristály Birodalom felbukkanása… vagy épp az Everfree Forest területén a káosz-repedések megnyílása. Mindkettő elég homályos maradt Tarn számára, ez utóbbi kapcsán például azt sem értette, amennyiben a lidércek szándékosan járultak hozzá a mágikus szivárgáshoz, akkor Vekst hogyhogy pont a lidérc-király – vagy mifene – jóindulatának zálogaként hagyta, hogy tanulmányozzák a mágiáját. Bárhogy is, olyan nagy bizalommal azért csak nem lehettek a pónik irányában, mivel Cryo Orb szerint Vekst nem volt sem árnyékszövő, sem álomjáró, sem parázstáncos – bármit is takartak ezek a megnevezések –, csupán egy kutyaközönséges láng-lidérc, aki a fajtájának átlagánál épp csak egy picit értett jobban a varázsláshoz.

Innentől kezdve pedig nem volt nehéz összerakni, mennyire nem volt célszerű a törékeny diplomáciai viszonyt megbolygatva személyes kérdésekkel zaklatni egy követet. A hatalmas szerencse az egészben, hogy Vekst utólag is úgy nyilatkozott, miszerint jól szórakozott, és nem bánta a kéretlen látogatást – erről Cryo Orb másnap reggel egy levél formájában tájékoztatta a pegazust, ugyanakkor ismételten kihangsúlyozta, ettől függetlenül továbbra sem teheti be többet oda a patáját, amíg a vendégük az épületben tartózkodik. Ugyanakkor Tarn Graph professzor szemében jó eséllyel örökre elásta magát a kis egyéni akciójával, valamint néhány többé-kevésbé ismeretlen unikornis is küldött felé azóta ferde pillantásokat. Bizonyára Cryo Orb nem tartotta titokban, Tarn miről beszélgetett a lidércükkel – legalábbis azokat a részleteket, amiket a pegazus inkább megosztott vele, hogy ne kelljen hazudnia. És hát ki szeretné a mágiába kontárkodó nem-unikornisokat…

Aztán jött az a rész, amikor Dave-nek valahogyan tálalnia kellett a beszélgetését az idegen lénnyel. Egyébként is nehézkes volt a férfival mostanában társalgást kezdeményezni, hát még egy ilyen kényes témát fölvetni. A napjaik mostanában úgy néztek ki, hogy amikor Tarn szabad volt, elkísérte a barátját a könyvtárba, és közös erővel folytatták a némiképp okafogyott kutatást, mikor pedig a könyvtár bezárt, vagy a pegazusnak munkába kellett mennie, hazatértek, és a férfi többnyire olvasgatott tovább, mindig az aktuálisan kikölcsönzött köteteket. Amikor pedig ténylegesen mindketten otthon voltak, Dave vagy aludt, vagy a változatosság kedvéért olvasott. Márpedig olyankor aligha lehetett hozzá szólni. Esetleg étkezésekkor tartózkodtak úgy egy helyiségben, hogy a férfi nem kötötte le magát semmivel, ám olyankor sem volt beszélgetős hangulatban. Sosem kérdezte meg, Tarnnak milyen napja volt… vagy igazából konkrétan semmit, beleértve azt is, hogy a kanca esetleg talált-e valamit a könyvek között. Nem véletlen, hogy a pegazus egy egész hétig halogatta, hogy elmondja a tényállást.

Egyszer viszont mégis elszánta magát a dologra. Támadt ugyanis egy ötlete, hogyan tehetné kicsit emészthetőbbé az egészet Dave számára, bár a kivitelezéshez szabadnapot kellett kivennie… és volt egy újabb köre a Rosevault Islandre a griffekhez. Ezúttal is húsból vásárolt be, ám most nem egy konyhát látogatott meg, hanem egy hentest, vagy mi a fenét. Egy olyan griffet, aki húst árult nyersen. Beszerzett még egy szakácskönyvet is csak azért, hogy lenyűgözhesse Dave-et. Egy csődör szívéhez a gyomrán keresztül vezet az út – tartotta a mondás, és Tarn most még csak nem is hasonló hátsó szándékkal vágott bele a merész vállalkozásba, mindössze egy egészen picikét szerette volna jobb kedvre deríteni a barátját, hátha így könnyebben el tudja majd fogadni az igazságot. Tele gyomorral mindig egyszerűbb nehéz témákról beszélgetni.

Hát… kevésen múlt, hogy föladja. Rátört ugyanis a sírógörcs, de nem a hagymaszeletelésnél. Amikor ahhoz a részhez ért, hogy vágja kockára a húst, és érezte, ahogy a kése megcsúszik a valaha élő állatok részét képező szöveteken, egy időre kénytelen volt szünetet tartani, hogy a sarokban ringatózva a patáiba temesse az arcát. Pedig mielőtt bement az üzletbe, még az a kósza gondolat is megfordult a fejében, hogy esetleg… esetleg egy nagyon-nagyon picit belenyal majd az elkészült pörköltbe, kizárólag kíváncsiságból. De nem. Ezt nem. Soha. Soha!

Az akarata azért így is győzedelmeskedett, és halkan hüppögve sikerült az előírásnak megfelelően elkészítenie a húst, és a végeredmény ránézésre az elfogadhatóság határértékén belül helyezkedett el a recepthez mellékelt képpel összevetve. Szagról csak annyit tudott megállapítani, hogy semmit nem égetett oda, valamint hogy az általa egyébként meglehetősen ritkán használt fűszerpaprikának egész kellemes aromája van. Kicsit remegve ugyan, de rá merte hát bízni magát a szerencsére, és miután szépen megterített kettejüknek – saját magának természetesen egy kiadós répasalátát csinált csak –, beinvitálta a szomszéd szobában üldögélő Dave-et. Ha a férfi érzett is valamit kintről a szagokból, nem tette szóvá, és egyszer sem nyitott rá Tarnra, az iránt érdeklődve, miben mesterkedik, ami a pegazusnak más esetben rosszul is esett volna, most viszont inkább hálás volt, amiért nem kellett sem a könnyeit, sem azok nyomait rejtegetnie a férfi elől.

Mindazonáltal Dave reakciója cseppet sem tetszett neki. Az ember arcán az első meglepetés hamar átadta a helyét a gyanakvásnak. Hogy Tarn viselkedése váltotta ki belőle, vagy abból jött rá, hogy valami más áll a háttérben, hogy ez volt a második alkalom equestriai tartózkodása során, amikor hús került az asztalra, nem derült ki. Az ételt ettől függetlenül elfogadta, egyetlen szóval meg is köszönte, a pegazus kérdésére pedig, hogy ízlik-e, bizalmatlanul fölnézve a tányérja fölül azt felelte, igen. Maradék nélkül megette, amit kiszedett magának, még kenyérrel ki is törölte a végét, majd miután szalvétával tessék-lássék megtörölte a száját, félretolta maga elől az edényeket, és a kanca szemébe nézve megtámaszkodott az asztalon.

– Ki vele! – fűzte hozzá, amire Tarn elsőre csak fintorogni tudott.

Utólag belegondolva picit egyszerűsített azért a helyzeten, hogy az ember átlátta, valami nem stimmel, és a pegazus beszélni akar vele, és így az sem érte túl váratlanul, hogy valami kellemetlen témáról. Előrébb mégsem jutottak, mikor Tarn kifejtette neki a kikérdezett lidérc álláspontját, mivel Dave végül csupán lehunyta a szemét, sóhajtott egyet, majd egyetlen legyintéssel elintézte, mondván, még egy faj kipipálva, aki nem tud segíteni. Utána pedig a férfi kiült egy jó két órára az erkélyre levegőzni, és a nap további részében nem szólt Tarnhoz. Másnap aztán ugyanúgy folytatták az irodalmazást a könyvtárban, mintha semmi sem történt volna…

Aztán ott volt az az eset szintén Dave kapcsán, amikor a szokásos útvonalukon megállította őket egy díszes fogatból kiszállva egy öltönyös csődör. Állítólag annak a cégnek dolgozott, amelyik a My Big Human filmeket készítette – Hazel Brothers, ha minden igaz –, és már egy ideje figyelte Dave-et, miután kapott egy fülest, miszerint egy valódi ember mászkál a városban. Nem kisebb ajánlattal állt elő, mint hogy a férfi lehetne a cég kabalája, ami nyilván nem lett volna Dave szakmai karrierjének csúcsa, cserébe viszont simán a dupláját kapta volna Tarn fizetésének.

Nos, az a megfogalmazás, hogy Dave hallani sem akart róla, komoly eufemizmus lenne. A férfi elsőre még megpróbálta rövidre zárni a témát egy egyszerű, bár nem túl udvarias „nem”-mel, mikor azonban a csődör töretlenül folytatta a győzködését, a mellső patáival megtámaszkodva Dave mellkasán, az emberben elpattant valami, és ráborította minden elfojtott dühét a szerencsétlenül járt földipónira. Haszonleső tetves rohadéknak nevezte a csődört, de a szitokáradat közepette volt pár keresetlen szava a pónik fajának egészére is, amitől Tarnnak is sajgott a szíve, mégis meg tudta állni szó nélkül. Meglehetősen forgalmas helyen jártak éppen, viszont mire Dave a végére ért a kitörésének, egy jó tíz méter sugarú körben senki nem maradt meg a közelükben. Az öltönyös csődör becsületére legyen szólva, lecsapott fülekkel ugyan, de megvárta, míg a férfi befejezi, majd remegő hangon bocsánatot kért, és eloldalgott. Ezek után Tarn biztos volt benne, hogy a cégnek nem fog még egyszer eszébe jutni, hogy fölkérjen egy ilyen mocskos szájú illetőt az elsősorban csikóknak szánt termékük promózására. Kettejüknek meg cserébe felettébb kínos volt a szokásos útjuk a könyvtárba – mire hazafelé mentek, már kellőképp lecserélődtek az utcán járkáló pónik, hogy senki se emlékezzen az incidensre.

Viszont mindez csupán kellemetlenség volt ahhoz képest, ami ezután pár nappal következett. Tarn azonnal tudta, hogy baj van, mikor az otthona előtt a lépcsőfordulóban megpillantotta a főbérlőjét, amint az egyik patájával egy széles kulcskarikát pörgetett.

– Szervusz, Tarn – üdvözölte szárazon a mályvaszín csődör. – Nem felejtettél el valamit? Azt csicseregték a madarak, hogy új lakóm van.

A pegazus elhúzta a száját, amiért a földipóni nem is hagyott neki esélyt előbb kimondani, amit már tudott, hogy legalább a látszatja meglegyen a dolognak. Végül is megérdemelte, hiszen lett volna ideje bőségesen bejelenteni Dave-et.

– Szia, ne haragudj, szólnom kellett volna… – motyogta a kanca lehajtott fejjel.

– Szólnod bizony – felelte komoran a csődör. – Benne van a szerződésben. Holnap, ha visszajövök, a nyomát sem akarom látni annak az izének.

– De… nem rakhatom ki, Cape, és… és a szerződés egyébként is a lakásra szól! – emelte fel kérlelően az egyik mellső lábát Tarn. – Dave nem tesz kárt semmiben, és egyébként is minden berendezésért és ilyesmikért én felelek!

– Nem érdekel, nem akarom itt látni – forgatta a szemét a földipóni. – Inkább örülnél, hogy a háziállatodat megtarthattad!

– Nem, Cape, nem érted… – csóválta a fejét kicsit magabiztosabban Tarn, és a szárnyait is félig kitárta. – Őt nem rakhatod ki. Egy idegen nép követe, és megígértem, hogy lakhat velem. Diplomáciai ügy lenne belőle, ha az utcára kerülne, érted?

Cape pár másodpercig gyanakvóan mustrálta őt, aztán nagyot prüszkölve elsétált mellette, le a lépcsőn. Tarn nézte, ahogy eltűnik a lépcsőfordulóban, azonban mikor a kanca nagyot sóhajtva visszafordult, hogy folytassa az útját, hallotta, amint a távolodó patakopogás hirtelen abbamarad, majd újra közeledőbe vált át. Összeszorította hát a fogát, és újra szembenézett a visszatérő főbérlőjével.

– Szervusz, Tarn! – köszönt ezúttal gúnytól csöpögő mézes-mázos hangon a csődör. – Képzeld, eladom a lakást! Egy hónapod van, hogy üresen, kitakarítva, az eredeti állapotában átadd! Vagy akár egy összegben ki is fizetheted, nekem mindegy.

– Nem teheted…! – motyogta lekonyuló szárnyakkal Tarn.

– Ha azt hiszed, nincs jogom eladni valamit, ami az enyém, nagyon el vagy tévedve, kislány! – vicsorgott Cape. – Nézd csak át a szerződést, meg a törvényeket, aztán a megbeszélt időpontban kérem a kulcsot, és többet nem látjuk egymást!

Tarn csupán döbbenten tátogott, így a csődör kissé megenyhülve folytatta:

– Tessék, szabályosan jártam el. Így van időd új helyet keresni, és nyugodtan lakhattok együtt. Már ha találtok olyan főbérlőt, aki beenged, ez már nem az én gondom, és nem is érdekel. Viszont lásd, kivel van dolgod, adok egy névjegykártyát, ez a csávó ingatlanközvetítő, foglalkozik több kerületben bérléssel is. Remélem, ügyeske leszel, és sikerül jó hamar elköltöznöd!

Miután átadta az ígért kártyát, Cape „barátságosan” megpaskolta Tarn arcát, majd hangosan fütyörészve távozott. A pegazus remegő szájjal nézett utána, majd mikor a patakopogás visszhangja is végleg elhalt, a fogát csikorgatva a lakáshoz poroszkált, majd a patájával leoldotta magáról a nyeregtáskáját, és az ajtón belépve egy nem épp kecses mozdulattal keresztülhajította az előszobán.

– Hé! Mi van már? – jött a nappaliból Dave morgolódása.

Tarn bevágta maga mögött az ajtót, majd a lendületét elveszítve lerogyott a padlóra, és a falnak támasztotta a fejét. Mivel nem válaszolt – valószínűleg nem is tudott volna anélkül, hogy elsírja magát –, a férfi előbukkant a szobából, és a kezével az ajtófélfának támaszkodva megállt, úgy nézett le rá.

– Minden oké? – kérdezte épp csak minimális aggodalommal a hangjában a férfi.

– Igen… – lehelte elhalóan a pegazus.

Pár másodpercig némán egymás szemébe néztek, aztán Dave vállat vont, és visszament a szobába. Tarn érezte, hogy összeszorul a torka. Lehunyta a szemét, majd a patáival eltakarva az arcát elhasalt a padlón. Nem tudta visszatartani a reszketését, de a könnyeit le tudta nyelni. Próbálta magát azzal biztatni, hogy a gödör aljáról már csak felfelé lehet mászni… azonban eddig is azt hitte, hogy már nincs lejjebb, erre tessék! Komolyan attól félt, nem fogja már sokáig bírni…

* * *

Idejét se tudta, mikor volt olyan – vagy volt-e egyáltalán –, hogy nem volt kedve munkából hazamenni. A műszak leteltével először ösztönösen, aztán már tudatosan kitalált mindenfélét, amivel húzhatta az időt. Tovább bennmaradt az irodájában, hogy rendet rakjon, pedig semmi szükség nem volt rá, aztán futott még egy kört amolyan ellenőrzésképpen, hogy minden pónija a helyén van-e. Bár ez sem lett volna létfontosságú, hosszasan és jó forró vízzel letusolt, amitől a végén úgy nézett ki, mint egy ázott galamb, aztán bement az étkezdébe, és összeszedett magának mindenféle szemét kaját, nem spórolva a desszerttel sem. Hogy azért véletlenül se érezze jól magát, egy adag előre elkészített – és épp csak langyos – feketekávét is odavitt magának az asztalhoz, és miután lerakta a tálcáját, az első dolga volt, hogy két egész citromot belefacsarjon az italába, természetesen minden más ízesítést mellőzve.

Eme kombinációt kizárólag akkor szokta használni, ha fájt a feje, és semmi más nem segített, mert rettenetesen utálta, most valahogy mégis megkívánta. Legalább lett volna valami olyan rossz az életében, amivel meg tud birkózni… Elkövette azonban azt a hibát, hogy éhgyomorra kortyolt bele az inkább-savanyú-mint-keserű förmedvénybe, amire a szervezete egy kiadós hasgörccsel válaszolt. Tarn halkan nyüszítve az érintett területre szorította mindkét mellső patáját, és összegörnyedve nekinyomta a homlokát az asztalnak. Míg lehunyt szemmel várta a végeredményt, hogy vajon túléli-e a manővert, érezte, valaki leült mellé a padra. Az illető nem szólt semmit, ő meg nem bírt fölnézni rá, viszont bárki is volt az, miután egy darabig figyelte őt, testhelyzetet váltott, és közelebb húzódott hozzá.

Valami apró, de kemény nekikoccant Tarn fejének. A pegazus nem foglalkozott vele különösebben, mivel pillanatnyilag jobban lefoglalta az életben maradás, azonban pár másodpercre rá egy hasonló valami a fülét is eltalálta, amire már kénytelen volt ösztönösen legyezni vele. A következő ugyanilyenre már kinyitotta a szemét, és a fejét is fölemelte… és a következő pillanatban megpattant az orrán egy cseresznyemag. A merénylet elkövetője ott ült tőle pár centire Sour Cream személyében: a denevérpóni tele szájjal dolgozott épp a következő lövedékeken, a patájában egy kisebb tálnyi gyümölccsel.

– Csövi! – vigyorodott el a thesztrál, ahogy a tekintetük találkozott.

– …szart keresel itt ilyen korán? – morogta Tarn.

– Nekem ez a reggeli műszak, tudi? – villantotta ki a tépőfogait Cream, majd a következő másodpercben kevés híján szemen köpte a pegazust egy újabb maggal.

– Még egy találat, és a maradékot feldugom az orrodba! – fenyegetőzött Tarn a tálka felé biccentve.

– Hű, de durci valaki! – csipkelődött tovább a denevérkanca. – Talán nem olyan buli Dave-vel együtt lakni? Széthagyja a zoknijait, fogadjunk!

Tarn szóra nyitotta a száját, de rögtön vissza is csukta, és összeszorítva a fogait visszahajtotta a fejét az asztalra.

– Jól van na, csak hülyülök! – mondta megnyugtatónak szánt hangon Cream.

A pegazus részéről továbbra sem futotta válaszra, csupán halkan szipogott. Nem tudta elfojtani, hiába is igyekezett… és nem segített sokat a jelenlegi citromos kávé-indukálta állapota sem a dolgon. Érezte, hogy a thesztrál még közelebb húzódik hozzá, s a barátnője egy pillanattal később átölelte, a vállához húzva a fejét. Kicsit úgy is maradtak, ami alatt Tarn eldörzsölt Cream háta mögött pár néma könnycseppet a patájával, aztán elengedték egymást.

– Mi a baj, csajszi? – kérdezte puhán a denevérpóni.

Tarn legszívesebben rávágta volna, hogy semmi, de azzal legalábbis hülyének nézte volna a kancát. Másrészt meg egy ideje tényleg szüksége lett volna egy pár megértő fülre… főleg mióta az önkéntes pszichológusa nem volt hajlandó érdemben beszélgetni vele. Gyorsan körülnézett hát az étkezőben, de szerencsére ebben az időszakban csak kevesen lézengtek errefelé: a délutános műszakból aki itt költötte el a vacsoráját, már mind rég hazament, az estiek meg kevesebben is voltak, és a megfigyelések alapján ritkábban is jártak ide – amit a nap végére megritkuló választék jócskán megmagyarázott. A hozzájuk legközelebb eső póni két asztalnyira ült tőlük, és teljesen le is foglalta a pár fős társasága.

– Kiraktak az albiból… – sóhajtotta Tarn.

A hatás azonnali volt: Cream szemei elkerekedtek, a bolyhos fülei lelapultak, a patáját pedig a szája elé kapta.

– Nem mondod! – suttogta döbbenten a thesztrál. – De miért?

– Dave miatt – motyogta a pegazus, épp csak egy pillanatra akadva el a névnél.

– Miért, csinált valamit?

– Dehogy, csak a főbérlő látni sem akarja…

– Á, ezt nem csinálhatja meg! – rázta a fejét Cream. – Pláne nem ilyen hülye indokkal. Fenyegesd meg, hogy bepereled! Még a Kincstár is simán mögéd állna, Cryo Orb meg tuti örömmel ajánlana neked egy-két jó ügyvédet. Ezeket ha megemlíted, szerintem már attól is a farkát a lába közé húzva hátrálna ki az egészből…

Tarn szánt pár másodpercet rá, hogy megfontolja a fölvetést, aztán lassan megcsóválta a fejét.

– Simán lehet, hogy működne… de most így jobban belegondolva egy ilyen húzás után én sem akarom látni Cape pofáját. Csak olyan rosszul esik, mintha minden összeesküdött volna ellenem!

– Figyi, ha nagyon nem találnátok helyet, legvégső esetben akár hozzánk is költözhettek! – ajánlotta halvány mosollyal a thesztrál. – Szűkösen lennénk, de… legalább lennénk valahogy, aztán előbb-utóbb úgyis lesz új lakás.

– Köszi, Cream, kedves vagy! – mosolyodott el Tarn, de aztán hamar elkomorult az arca.

Gondolkozott rajta egy picit, elmondja-e a társának, mi nyomja a lelkét, aztán hamar úgy döntött, ha már az előző kérdésben is ilyen sokat segített csak az, hogy kibeszélhette magából, ez is megér egy próbát. Természetesen nem minden részletre kitérve…

– Volna még valami… – kezdett bele tétovázva.

– Mondjad nyugodtan! – lapogatta meg együttérzően a vállát Cream.

– Szóval… nem fogsz amúgy elkésni? – kapott észbe hirtelen Tarn.

– Dehogynem! – vigyorgott a tépőfogait kivillantva a kanca. – Viszont merem remélni, hogy ha valaki számon kéri rajtam, lesz aki tanúsítja, hogy egy feljebbvalóm lelkivilágát ápoltam!

– Jogos – szusszantott egy fokkal vidámabban a pegazus. – Szóval… Dave-ről lenne szó.

– Tényleg? – kérdezte döbbenten Cream. – Valami nem okés vele?

– Hát… az nem kifejezés – sóhajtott fájdalmasan Tarn. – Emlékszel, milyen volt, amikor megmondtuk neki, hogy nem tudjuk hazajuttatni?

– Ja, eléggé magába volt zuhanva – húzta el a száját a thesztrál.

– Na, most ugyanezt képzeld el szorozva kettővel!

– Azóta is? – kerekedett el a szeme Creamnek. – Ne csináld már! Oké, értem én, tényleg nagyon gáz ez az egész helyzet, de nem gubózódhat be teljesen!

– Hah! Ezt mondjad neki! – horkantott Tarn. – Ha tehetné, egész nap egyhelyben gubbasztana szerintem. Egyetlen dologért hajlandó kimozdulni, ha a könyvtárba megyünk, mert azóta sem adta fel, hogy találjon valami módot mégis visszajutni. Egyébként meg sem mukkan, és hozzá sem lehet szólni.

– Dave-hez? – csóválta fintorogva a fejét a denevérkanca. – Ez annyira nem vall rá!

– Pedig borzasztóan tüskés lett. Olyanokat mondott… ne kérd, hogy elismételjem…! Én meg dolgozok, otthon meg főzök, mosok, takarítok, de nem… nem tudok… jót csinálni…!

Elakadt a hangja, és el kellett fordulnia, hogy a barátnője ne lássa az újra a szemébe gyűlő könnyeket. Tényleg nagy szüksége volt már rá, hogy valakinek végre kipanaszkodhassa magát. Megfogadta, mindent le fog nyelni, ám a gyomra lassan nem bírta…

– Szóval te mindent megcsinálsz, ő semmit, és még te vagy a rossz? – hallotta Cream kérdését.

Kicsit elgondolkodott rajta, aztán oda sem fordulva reszketegen bólogatott. Érezte, hogy egy pata gyengéden megérinti a vállát.

– Jaj, Tarn, te olyan… hülye vagy!

A thesztrál szavai ostorcsapásként érték. Tarn a füleit lelapítva, remegő szájjal fordult vissza az őr kollégájához.

– Miért játszod az áldozatot? – folytatta Cream. – Micsodád ő neked? Vagyis fenéket, akárkid is lenne, miért kéne hagynod magad? Hallod, Shield így viselkedne velem, Thunderin' Highsig rugdosnám a valagát! De azt is csak azután, hogy az eljegyzési nyakláncot legyömöszöltem a torkán…

Tarn kinyitotta, majd visszacsukta a száját. Az okot, ami miatt ennyire elviselt mindent Dave-től, nem oszthatta meg a barátnőjével – egyelőre nem. És egyébként a férfi soha nem bántotta igazából… de… de lehet, hogy ha félredobja a kifogásait, Creamnek végső soron igaza lehetett, és tényleg ő volt a hülye. Az valóban nem járja, hogy ő kiteszi a lelkét, Dave-nek meg egy jó szava nincs hozzá már… mióta is? Már mondhatja, hogy hetek óta. Jóságos Celestia! És miféle kapcsolatban reménykedik, ha most ezt kapja a barátjától? Tényleg a patája hegyére kéne állnia, és… és bármilyen nehéz, ha mindent letisztázva odajutnak, hogy ez az egész nem működhet kettejük között, akkor… akkor bizony le kell mondania a romantikus álmodozásáról.

– Tudod, én nem vagyok pszichomókus, de most tudom, mi jár a fejedben – mondta ravaszkás arckifejezéssel a thesztrál.

Tarn érezte, hogy elvörösödik, de szerencsére Cream nem azzal folytatta, amitől félt.

– Azon gondolkozol, hogy össze kell szedned a bátorságot, és oda kell állnod Dave elé megmondani a frankót. – Cream előrenyúlt, és megfogta a pegazus mellső patáit. – De mondok én valamit! Nem vagy egyedül. Nem kell mindent egyedül csinálnod. Nagyon szívesen támogatlak, ahogy tudlak. Figyelj csak! Péntek… holnap péntek van… – merengett el kissé, aztán határozottabban folytatta. – Szóval holnap Shielddel a Fangsben vacsorázunk, mi lenne, ha jönnétek ti is? Amúgy is megnézném már a kedvenc emberemet, neki is lehet jót tenne egy kis kimozdulás, neked meg ott leszünk támogatásnak, és dumálunk kicsit. Amolyan kettős randi; mit szólsz hozzá?

Ezúttal is nehéz volt szavakat találni, de végül a pegazus átölelte a denevérpónit, és úgy suttogott a fülébe.

– Köszönöm, Cream, te vagy a legjobb!

– Tudom! – felelt a kanca, és a hangján lehetett hallani, hogy teli szájjal vigyorog.