"Egy Lövés" hadnagy

„Egy Lövés” hadnagy

– Tűnés! – üvöltött Jelly, túlharsogva a vijjogást.

– Nem tér magához! – kiabált vissza Conker, miután pár szelídnek nem nevezhető pofonnal megpróbálta fölkelteni Swattert. A patáját a kanca nyakához illesztette. – De legalább él!

– Akkor kapd fel, és pucoljunk!

– Hogyan?! Be vagyunk zárva!

– Valamit kitalálunk, csak hozd már!

Conker mintha csak egy zsákot emelne meg, a hátára kanyarította eszméletlen társát, de aztán megtorpant, ahogy a kétféle márványt elválasztó vonalhoz ért.

– Hagyd a fenébe! – integetett neki Jelly. – Most már úgyis mindegy!

Mindössze reménykedhettek benne, hogy tényleg így van, de nem volt más választás. Conker fintorogva nagy lendületet vett, aztán megpróbált átugrani a sáv fölött. A hátán a rózsaszín kancával azonban a manőver csak félig sikerült: a hátsó lábaival óhatatlanul is túl közel ért földet a határhoz. A hatás azonnali volt, bár szerencsére az aktiválódott riadójelzések mellett már nem túl szembetűnő. A márvány a kanca lába nyomán egy pillanat alatt lesüllyedt a padló szintje alá, de Conker súlypontja addigra már kívül esett a keletkező lyukon, így épp csak egy kicsit botlott meg benne. Még ahhoz sem volt elég, hogy orra bukjon. Viszont valószínűleg a vészjelzést ez is ugyanúgy beindította volna.

– És most mit csinálunk? – lihegte Conker.

– Az ajtóhoz! – intett Jelly. – Ki tudod nyitni valahogy?

Mind odarohantak, immár nem törődve sem a földön futó vezetékekkel, se semmivel. A barna kanca csak ránézett a páncélajtóra, aztán megrázta a fejét.

– Képtelenség! Távvezérlésű, és csak kívülről nyitható!

Odakintről kiabálás és lábak dobogása hallatszott. Mostanra valószínűleg már az egész erőd ébren volt, s a griffek lassacskán csatarendbe álltak, felkészülve a fogadásukra. Vajon hogy akarják csinálni? Mikor elegen gyűlnek össze, egyszerűen kinyitják az ajtót, és nekik szegezik a puskáikat? Vagy ezek olyanok, hogy nem is kérdeznek, csak sortüzet nyitnak? Frank ugyan nem volt benne megnyugtató mértékig biztos, de ez utóbbi lehetőségre elég kevés esélyt látott. Az, hogy Swatterre is csak valamilyen kábító gázt használtak, inkább azt jósolta, élve akarják őket. Legalábbis az biztos, hogy az egyikőjüket életben hagyják, hogy alaposan kifaggathassák. A letört szarvakra és lenyúzott bőrökre gondolva viszont a csődör úgy vélte: jobban járnak, ha idáig nem jutnak el.

Ablakok nincsenek, az egyetlen kijárat lezárva, a folyosón hemzsegnek az őrök. Kockázatos megoldás volt, de tán nem volt más esélyük. Ha ez nem sikerül, akkor valószínűleg már úgyis végük. De egy próbát mindenképpen megért!

– Húzódjatok fedezékbe! – szólt Jellynek és Conkernek.

A kék kanca rögtön megértette, mit forgat a fejében, mert csak bólintott, aztán rögtön le is kuporodott az első vitrin mögé, s fülét-farkát behúzta. Látva társa reakcióját aztán persze Conker is követte a példáját, és lepakolta a hátáról Swattert, aztán Jellyvel szorosan közrefogta az eszméletlen kancát.

Frank megállt az ajtóval szemben, megvetette a lábát, aztán lehunyta a szemét. A szűnni nem akaró fültépő vijjogás ellenére megpróbálta kiüríteni az elméjét.

– Gyerünk, öreg fiú, mutasd meg nekik, mit tudsz! – motyogta magának.

A szarva felragyogott. Érezte, ahogy a mágikus energia keresztüláramlik rajta. Lassan kifújta a levegőt. Csend. Csendre volt szüksége. Bemenekült tudatának legmélyebb bugyraiba, kirekesztve minden külső zajt. Csak egy számít: a feladat. Volt ő, és volt az ajtó. Minden más megszűnt körülötte létezni. Lassan végigsimította gondolatban a vaskos fémet. Ez fájni fog – tolakodott be néma elméjébe a gondolat, de hagyta tovasiklani.

Megakasztotta a mágia áramlását. Lassan, nyugodtan lélegzett, hogy megfelelőképpen tudjon koncentrálni. Érezte, ahogy az egész teste feltöltődik energiával. Kellemetlenül feszítette a belsejét. De koncentrált. Csak ő, és az ajtó…

A varázslat már ki akart törni belőle, de ő még mindig visszatartotta. A szarvára fókuszált, s érezte, ahogy az fényesen felragyog. Megrándult a szája, ahogy egy óvatlan szikra lepattant róla. Nem, nem fogja hagyni! Újra teleszívta a tüdejét levegővel, egész a tűréshatáráig. Ugyanúgy feszítette az is, mint belülről a mágia, de azt sem engedte kiszökni.

A lábai remegni kezdtek, de ő kitartott. Még egy kicsit! Csak még egy kicsit!

– Mit fog csinálni? – kérdezte ijedten Conker, bár a hangja alig jutott el a csődör tudatáig.

– Remélhetőleg kidönti az ajtót… – felelt halkan Jelly.

Frank felnyögött. A szemei kipattantak, de ő összeszorította a fogát, és még mindig visszatartotta a varázslatot. Még egy nagyon kicsit!

Most!

Mintha az egész lénye belesűrűsödött volna abba az egyetlen, pusztító csapásba, amit útjára engedett. Valahonnan távolról érezte, ahogy a hátát beveri a falba, de a többi érzékszervét teljesen megbénította a robbanás. Viszont teljesen a tudatánál volt, tehát nem sérülhetett meg komolyabban a becsapódástól… És sikerült a varázslat, ezzel is tisztában volt. Érezte, ahogy a fém megadta magát az akaratának. Sőt, még tán az egész erőd is beleremegett! Mégis… szerette volna látni a saját szemével is, de egyszerűen képtelen volt kinyitni. Vagy nyitva lett volna, csak teljes sötétség venné körbe? Vagy mégis megsérült volna, és most azért nem lát?

Megpróbálta megemelni az egyik mellső lábát, de nem érezte úgy, mintha sikerült volna. De legalább már azt meg tudta állapítani, hogy az oldalán feküdt. Nagy nehezen rábírta magát, hogy fölemelje a fejét, s a mozdulattól végre picit magához tért. Már azt is érezte, hogy valami kemény, morzsalékos anyagon fekszik. Biztosan az egyik vitrin tört össze, ahogy nekicsapódott… Még jó, hogy ezeket is biztonsági üvegből készítették, különben most jó eséllyel kiskanállal szedhetné fel a vérét a márványról! Így viszont azt leszámítva, hogy a háta egyre erősebben sajgott, úgy tűnt, nem esett komolyabb baja. Mondjuk, ha végre újra látna, az biztató lenne…

Várjunk csak! Ha esetleg Celestia ne adj, kiütötte a komplett elektromos rendszert, akkor a vörösen villódzó fényeknek is meg kellett szűnniük! Akkor pedig az ő szarva maradhatott az egyetlen használható fényforrás! Azaz maradt volna, de pillanatnyilag annyi erőt sem érzett magában, ami egy tollpihe lebegtetéséhez lett volna szükséges. És mi lett akkor a griffekkel? Valószínűleg ők is hoztak magukkal fáklyákat, hol lehet akkor azoknak a fénye?

Nagyot nyögve előrébb helyezte a testsúlyát, hátha így sikerül legalább hasra fordulnia. Elsőre sikerrel is járt, de aztán megállapította, hogy egyelőre kénytelen is lesz beérni ennyivel. Ha az élete múlt volna rajta, akkor sem bírt volna föltápászkodni. Olyan kellemes is volt itt… Jó kis hideg kő hűtötte a felforrósodott bőrét… Rá meg olyan hirtelen tört a fáradtság, hogy majdnem azonnal föl is adta a küzdelmet saját magával. Lehunyta a szemét, és kis híján el is aludt, amikor valami hozzáért. Puha, szőrös lábak ölelték át, emelték meg és segítették a patáira. Egyedül nem tudott volna álló helyzetben megmaradni, de szerencsére ezt az is sejthette, aki fölállította, mert folyamatosan támogatta.

Valamit lehúztak az arcáról, s hunyorognia kellett. A vöröslő lámpák mégse aludtak volna ki? Ekkor tudatosult csak benne, hogy a saját ruhájába gabalyodott bele valami egészen abszurd mértékben. Így viszont már Jellyt is láthatta, ahogy a kanca lefejti róla a rongyainak megmaradt részét, aztán pedig bebújik a mellső lába alá, így biztosítva, hogy a patáin tudjon maradni. Kicsit távolabb pedig Conker nyalábolta fel Swattert, aztán ő is csatlakozott hozzájuk.

Valahogy sikerült is elbotorkálniuk a kijáratig. Amint átléptek a páncélozott ajtó olvadt, füstölgő kerete között, rögvest világossá vált, miért nem fogták el őket még a griffek. Úgy tűnt, tényleg olyasmire készülhettek, mint amire a csődör eredetileg számított, mert a varázslat és vele együtt az ajtó többé-kevésbé egyben maradt darabkái vagy tucatnyit telibe találtak belőlük. Aki pedig a robbanás hatókörében volt, valószínűleg abban a pillanatban szörnyethalt. Letépett végtagok, félig elszenesedett testek hevertek mindenfelé, s a hátuk mögül kiszűrődő vörös villanások még jobban kiemelték a falakat beborító vér színét. A szerencsétlenek… Pedig Frank senkinek nem kívánt volna ilyen véget. De nem volt mit tenni, a feladatuk egyszerűen túl fontos volt ahhoz, hogy hagyhassa a lelkiismeretét szóhoz jutni! Ha nem teszi meg, azzal nagyon sok ártatlan póni halálát siettethette volna! Még akkor is, ha ez a gondolat cseppet sem tudta megnyugtatni…

Voltak túlélők is, de akik a robbanás pillanatában a folyosón voltak, nem úszták meg komolyabb sérülések nélkül. Így hát aki életben maradt, az sem tudott foglalkozni a négy pónival – gondolták ők. Már majdnem elérték a csigalépcsőt, amikor Frank halk pukkanást hallott, aztán érezte, hogy valami elsuhan a füle mellett. Jellyre nézett, de ő csak rémült tekintettel némán tátogott valamit, lehúzta a fejét és begyorsított. Frank menet közben kíváncsiságból hátrafordult, és még éppen elkapta a mozdulatot, ahogy az egyik griff feje lehanyatlik, s elejti füstölgő csövű muskétáját, amit eddig a csődörnek szegezett. Ez közelebb volt, mint gondolta!

Hagyta, hogy Jelly végigvonszolja a fokokon. Magától most aligha lett volna képes ilyesmire, noha kezdte érezni, hogy lassacskán visszatér az ereje. Fényt látott beszűrődni az ablakon, s nyomban odakapta a fejét. Most épp a kivilágított bástya felé fordultak, aminek az egyik oldalán jókora lyuk tátongott, s onnan jött a nagy világosság. Szörnyen rossz érzése támadt, így hát összeszedte magát, és megpróbálta visszahúzni Jellyt, hogy neki is megmutathassa a dolgot. A kanca először nem akart megállni, ezért nagy nehezen szóra nyitotta a száját.

– Várj már… – kezdte. Vagyis kezdte volna, de rá kellett döbbennie, hogy a saját hangját sem hallja.

Jelly viszont megtorpant, és kérdőn nézett rá. Akkor mi történhetett? Megsüketült volna? Újra megszólalt, de ezúttal sem hallotta vissza magát. Rémült pillantására Jelly is tátogott valamit, de nem meglepő módon ezzel cseppet sem sikerült megnyugtatnia. Erősen megrázta a fejét, és megdörgölte a fülét, de nem történt semmi. Nagyon reménykedett benne, hogy ez csak ideiglenes!

– Nem hallok! – mondta, bár így visszajelzés nélkül nem volt teljesen biztos abban, hogy valóban ezek a szavak is hagyták el a száját.

A kanca sajnálkozva elhúzta a száját, de aztán megpróbálta megint továbbcipelni őt.

– Várj! – fogta Frank ismét vissza. – Ezt nézd meg előtte!

A patájával a bástyára bökött, s Jelly végre hallgatott rá, s odalépett az ablakhoz. Ő is kidugta az orrát a kanca mellett, de közben a reakciójára is figyelt. Valami kisebbfajta szárnyas gépezet pont ekkor szállt ki a lyukból és egyenesen feléjük tartott. A repülő felkapcsolta a reflektorát, amivel pár másodpercre el is vakította őt, de azt még érezte, hogy Jelly a földre rántja. Fájdalmasan felnyögve a szeméhez kapott, hogy védje a fényességtől. Sok volt már ez a mai napra… kezdte úgy érezni, szét fog szakadni a feje.

Hálásan fogadta, amint Jelly átölelte. A kanca szorosan a szügyéhez fogta a fejét, s a szabadon maradó patájával gyengéden masszírozta a fülét. Ő már csak tudta, mire van szüksége… De vajon volt egyáltalán idejük ilyesmire? Igaz, a jelenlegi állapotában meg nem sok hasznát vehették volna.

Sajnos csak igen rövid ideig élvezhette Jelly gondoskodását, mert amint a fényszóró elfordult az ablaktól, a kanca fölpattant mellőle. Újra összeszedte a maradék erejét, és utána fordult, de már csak a köpenyét látta eltűnni a lépcsőfordulóban. Miért hagyná magára? A következő pillanatban valaki átugrott a feje fölött. Conker? Igen, ő volt. A barna kanca is ugyanolyan sietve hagyta magára, amit igazán nem tudott mire vélni. És… akkor hol van Swatter?

Hátranézett, s megkönnyebbülve vette észre, hogy a kanca ott feküdt pár lépcsőfokkal feljebb. Vicsorogva-erőlködve négy lábra tornázta magát, és odalépett mellé. Újra lerogyott, s fáradtan nekidőlt Swatter oldalának. Ha nem is tudta volna megvédeni, legalább a közelében volt… Közben próbálta fölmérni, hogy mennyire tudja saját magát harcképes állapotba hozni. Masszírozni kezdte a fülét, ahogy az imént Jelly is tette. A kancának bőven volt tapasztalata, miként lehet valakit gyorsan helyrepofozni, szóval reménykedett benne, hogy ezzel tényleg el is fog érni valamit.

Megállapította, hogy a füleit leszámítva a fejének semmi baja nem esett. A fáradtságának köszönhetően kissé le volt lassulva, de egyébként a gondolatai is tisztának tűntek. Egyedül a háta volt borzalmas állapotban, s az is csak most tudatosult benne, hogy igazából a lábait is amiatt nem tudja rendesen mozgásra bírni. Csontja valószínűleg nem tört, és fájni sem fájt túlságosan, ha egy bizonyos pontnál tovább nem feszítette az izmait, viszont így meg a mozgástere szűkült le jelentősen. Másrészt pedig a varázslat ez alkalommal fizikailag sokkal jobban megterhelte, mint szellemileg, s most minden porcikája hevesen tiltakozott bárminemű igénybevétel ellen. Mondjuk tán ez volt a jobbik eset… Legutóbb, amikor ekkora mágikus energiát sütött ki magából, majd' egy teljes napig nem tudott kinyögni egy értelmes mondatot se…

A fülében a csengést lassan kezdték kiszorítani az egyéb zajok. Jelly technikája, úgy tűnik, tényleg működött, bár eddig az se tűnt föl neki, hogy cseng a füle… Így viszont már halványan kezdte újra hallani a riasztó vijjogását, s valahonnan lentről a csetepaté hangjait is. Úgy tűnik, a griffeknek időközben alulról megérkezhetett az erősítés. Hát… nagyon reménykedett benne, hogy Jellyék tudják tartani a frontot, mert egyelőre semmilyen módon nem tudott volna a segítségükre lenni. És mellette Swatter sem tért még mindig magához, bár legalább már adott magáról némi életjelet azon túl is, hogy szuszogott. A kanca most már néha finoman megrándult, és a szája is mozgott, de Frank nem tudta eldönteni, hogy vajon mond is valamit, csak ő nem hallja. Olyan volt, mintha álmában beszélne… Óvatosan végigsimította Swatter sörényét, de a póni ettől sem ébredt föl. Nem lesz ez így jó… Ő nem fogja tudni cipelni…

Ösztönösen lelapult a közeledő patakopogásra. Csak mikor meglátta Jelly fejét, akkor tudatosult benne, hogy a félelme lényegében indokolatlan volt: a griffek egészen más jellegű zajt szoktak csapni, a kanca pedig nem akkora lendülettel jött, mintha az életéért futna. Bár ahogy az egész alakja kibontakozott a sötétből, hamar fölmérte, hogy ő sem úszta meg sérülés nélkül. A fejéről vékony csíkban vér csordogált, s mivel a tekintete sem volt teljesen tiszta, a csődör feltételezte is, hogy a sajátja lehetett. Mintha beverte volna a halántékát a kőfalba… És az egyik mellső lábára nem is tudott rálépni, csak ügyetlenül bicegve a magasban tartotta. Jelly pedig az egyik legjobb harcos volt, akit ismert, szóval ez annyit jelenthetett, hogy a griffek nagyon kemény ellenfelek, vagy csak egyszerűen jelentős túlerőben vannak. Bárhogy is, ez nem sok jót ígért!

A kanca esetlenül még közelebb ugrált hozzá, vetett egy pillantást Swatterre, aztán intett a fejével. Most komolyan azt várja, hogy megemelje?!

– Nem bírom el! – nyögte Jellynek, bár némiképp megnyugtatta a tény, hogy legalább már hallja a saját hangját is.

– Szedd össze magad, kérlek! – A kanca hangja ugyanolyan elkeseredettnek tűnt, mint az övé. – Egy percet se maradhatunk! Könyörgöm! Conker nem bírja már soká!

– Akkor húzd fel a hátamra, én meg megpróbálok felállni vele!

Ez nem fog menni, meg volt róla győződve. Szorosan a hasára feküdt, és megpróbált úgy helyezkedni, hogy még a többletsúllyal is meg tudjon birkózni. Érezte, ahogy Jelly fél lábbal nehézkesen fellökdösi a még mindig eszméletlen társukat a hátára, aztán úgy rendezgeti a végtagjait, hogy a lehető legjobban rögzüljön tudatos kapaszkodás nélkül is. Kényelmetlenül nyomta a hátát, de beláthatóan túlbecsülte a kanca tömegét. Igaz, Swatter valóban csinos, vékony póni volt, de erre azért nem számított. Sőt, nem is volt vele együtt sokkal nehezebb feltápászkodnia, mint nélküle! Végre valami kellemes csalódás…

Botladozva elindultak lefelé a lépcsőn. A rázkódástól viszont Swatter önkéntelenül is szorosabban kapaszkodott belé, ami mégis adott neki egy kis plusz lendületet. Így is épp eleget szenvedett szegény… most már tényleg meg akarta védeni! Mindőjüket! Elvégre mégiscsak ő volt a csődör! És szégyenszemre hagyná, hogy a kancák pátyolgassák? Ebből elég volt! Hiszen most csak egymásra számíthattak, hát ő is meg akarta mutatni, mennyi akaraterő szorult belé! Swatter képes volt rá, hogy ennyi mindent elviseljen az úton, Conker pedig gondolkodás nélkül ugrott, bármi akadály is gördült eléjük, Jelly meg… hát igen… ő meg szinte már csak rutinból tette a dolgát, mint mindig. Ezek után pont ő maradna le? Na, azt már nem!

Mikor Jelly egy egész kicsit lelassított előtte, Frank nyomban be is előzte. Nem volt könnyű, de nem adta fel. Hegyezte a fülét, de olybá tűnt, a hallása még mindig nem térhetett vissza rendesen, mert hamarabb futott bele a harcolókba, mint arra számított. Conker egymagában küzdött a lépcsőn a griffekkel, és úgy tűnt, lassacskán sikerül is visszaszorítania őket. A szűkös hely miatt ugyanis az ellenfelei nem tudtak úgy helyezkedni, hogy egyszerre egynél többen a közelébe férkőzhessenek. Conker pedig már nem a késeivel küzdött, hanem egy méretes kardot fogott két patára – valószínűleg az egyik ellenfelétől emelhette el –, s póni létére igen ügyesen is forgatta. Maximálisan ki is használta a helyzet adta lehetőségeket, s mostanra pár griffet már le is vágott – bár lehet, hogy az még Jelly segítségével sikerült.

A csődör felbukkanása azonban mindőjüket meglepte. Elsőre Conker is csak zavarodottan kapkodta a fejét, amikor a griffek váratlanul megtorpantak előtte, és menekülőre fogták a dolgot. Aztán dühösen morogva utánuk kiáltott, mintha a puszta hangjával zavarta volna el őket. Hirtelenjében Frank se tudott rájönni, mi módon válthatott ki ilyen reakciót a griffekből. Bár jobban belegondolva tán mind érezték a varázslatot, amivel kiszakította a páncélajtót, szóval mégis indokolt lehetett az óvatosságuk. Még akkor is, ha ezzel messze túlbecsülték a csődör képességeit. Nem, ilyesmit az elkövetkező pár napban nem fog tudni csinálni… Mindenesetre a félelmükből könnyedén előnyt kovácsolhatnak!

Bevárták Jellyt, és csak utána követték a griffeket. Franknek azonban még időben eszébe jutott, hogy a csigalépcső ugyan elég szűk volt, hogy ellenfeleik ne használhassák ki számbeli fölényüket, de amint az aljára érnek, ez már nem lesz elmondható. Még ha most akaratlanul rájuk is tudott ijeszteni, ez valószínűleg nem gátolná meg a griffeket abban, hogy odalent darabokra lőjék őket…

– Forduljunk vissza! – kapta el Conker vállát, ahogy belé nyilallt a felismerés.

A barna kanca csak pár pillanatig hezitált, de aztán rábólintott. Talán a Trófeák Terme alatt egy emelettel van másik kijárat is! Legalábbis Frank nagyon remélte…

Már az üresen álló folyosón vágtak át a tőlük telhető legkisebb zajjal, mikor érezte, hogy Swatter a hátán mocorogni kezd. Úgy tűnik, múlófélben volt a gáz hatása.

– Ahh… – nyögött már a csődör számára is hallható hangerővel a kanca. – Hol vagyok?

– Csendesen csak! – szólt hátra neki. – Még menekülnünk kell!

– Mester? – kérdezte tőle szokatlanul ellágyulva Swatter. – Te vagy az?

Jó, talán mégse teljesen tért magához… Frank legnagyobb meglepetésére a kanca odadörgölőzött a nyakához. Elég kínosan érezte magát az ölelésében, amit nyilvánvalóan nem neki szánt, de nem lassíthatott. A folyosó másik fele még messze volt, s tán minden másodperc számított. Ha a griffek rájönnek, hogy másik irányban próbálnak szökni, akkor az esélyeik igencsak leromlanak. Újra közvetlen összetűzésbe bocsátkozni velük pedig nem lett volna célszerű.

– Mester, én annyira sajnálom! Nem vagyok méltó utódod! Kudarcot vallottam… megint… Nem vagyok méltó hozzád… Kérlek ne gyűlölj ezért! Mester…! Mesterem…! Kérlek… kérlek…

Most már Jellyéknek is feltűnt a kanca folyamatos motyogása. Mást viszont ők se tehettek, csak néha furcsállkodva odapillantottak rá vagy Frankre, de a csődör feltételezte, hogy ő maga is elég szerencsétlen képet vághatott a dologhoz.

Az út végén ugyanolyan lépcső fogadta őket, mint ami a másik oldalon is volt. Frank és Conker elbizonytalanodva megtorpant, de Jelly gondolkodás nélkül elfordult, és bicegve továbbügetett a folyosón, s kicsivel később a társai is követték. Talán valamiféle oldalra nyíló járatban reménykedhetett. S nem is ok nélkül! Akkora mázlijuk ugyan nem volt, hogy ilyen élesen kirajzolódó menekülési útvonalat találjanak, de itt végre volt egy akkora ablak is, amin egy póni éppen kifért. Ha nagyon összehúzza magát, akkor akár még Frank is… na persze nem Swatterrel a hátán.

Épp azt vizsgálgatták, miképp tudnának ép bőrrel lejutni, amikor újabb repülő zúgott el az ablak előtt. Kevésen múlott, de még épp időben le tudtak bukni a pásztázó fénycsóva elől. Egy pillanattal később azonban Conker feje már újra az ablakban volt. A kanca fittyet hányva a veszélyre jócskán túlnyújtózott a párkányon. Mikor pedig Jelly visszarántotta, Conker egészen átszellemült fejjel vigyorgott.

– Ölni tudnék, hogy egy ilyenre felülhessek! – suttogta csillogó szemmel.

– Conker, ez… – fogta le Jelly a kancát, de aztán hirtelen elengedte. – …talán nem is olyan rossz ötlet! Frankkel láttuk, honnan szálltak fel! Emlékszel arra a kivilágított bástyára?

– Természetesen – bólintott Frank. – Azt mondod, próbáljuk meg átverekedni magunkat odáig?

– Ha valahogy el tudnák surranni oda, az még jobb lenne…

– És ha be is jutunk valahogy? Valamelyikőtöknek van fogalma arról, miképp lehet elvezetni egy olyan masinériát?

– Hát… ha a mechanikus szárnyakkal boldogultam, tán elbírok egy ilyen gyönyörűséggel is! – jegyezte meg Conker ábrándos arckifejezéssel, aztán pedig olyan izgatott hangot adott ki, amire Franknek önkéntelenül is a helyzetükhöz nagyon nem illő gondolata támadt. Hiába volt a kanca egy könyörtelen gyilkos, ha néha megfeledkezett magáról, egész elbűvölő is tudott lenni, azt meg kell hagyni…

– Rendben, akkor egy egyszerű kérdés: innen hogy jutunk le? – sóhajtott a csődör. – Majd' egy emelet magasan vagyunk, én nem tudok leugrani, pláne nem vele a hátamon! És Jelly, a te lábad se úgy néz ki, mintha meg tudná tartani a súlyodat!

– Nem vágtak meg, csak az egyik picit nekilapított a falnak – legyintett óvatosan a kanca a sérült lábával. – Ha nagyon muszáj, tudom használni.

Conker megint kidugta a fejét az ablakon, de ezúttal sokkal lassabban és körültekintőbben. Hátulról csak annyi látszott, hogy a füleit ingatja, de Frank úgy sejtette, éppen próbálja fölmérni a távolságot köztük és a talaj között.

– Jó, mondom a tervet! – fordult vissza feléjük picivel később. – Mindenki dobja le magáról a ruhát! Te is tépd le valahogy Swatterről! – mondta Franknek címezve. – Nem baj, ha szakad, csak haladjunk! Összecsomózzuk őket, idekötjük valahova, és leereszkedünk rajta!

– És Swatter? – kérdezte Frank, miközben Jelly segítségével óvatosan lerakta a kancát.

– Hát… vagy fölébreszted két percen belül, vagy itt hagyjuk – vonta meg a vállát Conker. – Bár tőlem akár le is hajíthatjuk…

– Ez nem opció, Conker! – szólt rá szigorúan Jelly.

– Jó, csak vicceltem – jött a felelet, bár a hangvételét figyelembe véve valószínűleg nem épp őszintén.

Frank gyorsan lerángatta magáról a fekete rongyokat, aztán nekiállt fölkelteni Swattert. Először csak gyengéden bökdöste a patájával, de mikor látta, hogy nem használ, finoman megrázta a kancát. Swatter megint összefüggéstelenül motyogott valamit, viszont úgy tűnt, ettől sem tért magához. Ez így nem fog működni… De ezért meglehet ki fogja nyírni…

A csődör vett egy mély levegőt, összeszorította a fogát, és rácsapott a kanca farára. Nem ütött nagyot, de Swatter fájdalmasan fölszisszent tőle, s lassan kinyitotta a szemét. Valószínűleg nem fogta fel, pontosan mi történt vele, mert egy pillanatra elmosolyodott, csak aztán ahogy a csődör felé fordult, akkor ütközött ki az arcán a csalódottság.

– Nettle…? – suttogta elhalóan. – Hol vagyok?

– Még mindig menekülünk – felelt Frank megkönnyebbülten. Legalább újra magánál van…

– Mi történt?

– Most nincs idő erre! Tudsz mozogni?

Swatter lenézett a mellső lábaira. Elhúzta a száját, mintha erőlködne, de aztán rémület csillant a szemében.

– Ajjaj…

– Messze van ez a rohadt oszlop! – szitkozódott közben oldalról Conker. – Ez így tuti nem fog leérni az aljáig!

– Nem baj, rákötjük, aztán legfeljebb ugrani kell egy kicsit! – felelt Jelly.

– Amilyen állapotban vagytok, az a kicsi is sok lesz… – dohogott a kanca.

– Gond van, lányok! – szólt oda nekik Frank. – Swatter nem tud megmozdulni!

Conker a patájába temette az arcát.

– Akkor megette a fene, hogy föl bírt kelni… – mondta végül. – Kapaszkodni sem tudsz? – tette hozzá a kancának címezve.

Swatter csak a fejét rázta. Jelly azalatt rácsomózta a rögtönzött kötelet a legközelebbi oszlopra, a másik végét meg kihajította az ablakon. Rántott rajta párat, hogy lássa, mennyire tart biztosan, aztán elégedetten bólintott. Conker újra kinézett az ablakon, aztán intett, hogy jöjjenek.

– Először Jelly menjen, aztán Frank! Ha leértetek, akkor megfogom ezt itt, és megpróbálom valahogy épségben lehozni! Van kérdés?

– Igen! – vágta rá azonnal Frank. – Az megvan, amiért jöttünk?

Conker válaszul a padlóra bökött. A kanca, úgy tűnik, előrelátóan mindent kipakolt a zsebeiből, mielőtt még az ő ruháját is felhasználták a kötélhez. És valóban ott volt a cuccai között a kő-pengéjű tőr is.

– Rendben! – bólintott Jelly. – Akkor indulok! Lent találkozunk!

A kanca nem is tétovázott: azonnal az ép patája köré csavarta a kötelet, s a hátsó lábaival kapaszkodva gyorsan le is kúszott rajta. Frank nyelt egy nagyot, de aztán ő is követte. Nem szerette ugyan az efféle tornagyakorlatokat, de most hiába is keresett volna kifogásokat. Próbálta követni Jelly példáját, de még annak ellenére, hogy ő gyakorlatilag sértetlen volt, még így is vagy kétszer annyi időbe telt, mire sikerült lekászálódnia. Végül azonban ő is sikeresen földet ért – bár az utolsó két métert valóban kénytelen volt szabadesésben megtenni. Utána viszont Jellyvel együtt a fal tövébe húzódva figyelhette, miként boldogul két társuk.

Mihelyst azonban fölnézett az ablakba, el kellett fojtania egy rémült kiáltást. Halk suhanással két kés röppent le a magasból, s állt a földbe, alig fél méterre a patájától. Csak másodpercekkel később tudatosult benne, hogy csupán Conker nem akarta otthagyni a fegyvereit, s szabad paták és zsebek híján az egyszerűbb utat választotta. A kanca aztán kipakolta Swattert a párkányra, egy pillanatra azzal fenyegetve, hogy tényleg beváltja korábbi ígéretét, miszerint kihajítja az ablakon. De aztán Jellyhez hasonló módon megkapaszkodott a kötélbe, s fennmaradó lábával a rózsaszín kancát fogta. Ha Swatter nem is volt túl nehéz, azért tényleg hatalmas erő szorulhatott Conkerbe, hogy csak így tartani bírta.

Aggódva figyelték, ahogy a két kanca óvatosan leereszkedik hozzájuk. Főleg az aljánál lesz érdekes! Ezt Conker is időben észrevehette, mert mikor a lába alól elfogyott a kötél, odaszólt Jellyéknek.

– Mf!

– Hogy mondod? – kérdezett vissza fojtott hangon a kanca.

Conker válaszképpen lassan meglóbálta Swattert, aki erre riadtan megrázkódott.

– Nem tudom tartani magam! – suttogta félve a rózsaszín kanca, de még éppen hallhatóan.

– Nyugalom, elkaplak!

Jelly azonnal ugrott, és alájuk állt. Conker helyeslően bólintott, aztán elengedte a kancát. Ő zuhant egy kicsit, de Jelly szerencsésen meg tudta fogni.

– Köszönöm! – suttogta Swatter.

Conker azalatt kivette a szájából a zsákmányolt tőrt, s egyetlen mozdulattal elvágta maga fölött a kötelet. Ügyesen tompítva az esést négy lábra érkezett, aztán azzal a lendülettel ő is a falhoz lapult. Gyorsan nekiállt, és kibogozta az egyetlen köpenyt, amit sikerült megmenteni, majd átnyújtotta Swatternek, aki még mindig azzal küzdött, hogy egyáltalán patán tudjon maradni.

– Neked van a legélénkebb színed – fűzte hozzá magyarázatképp. – Közben mondjátok, merre!

A keresett bástya nem volt tőlük túl messze, Frank hamar megtalálta, és a patájával rábökött. Conker bólintott, kirántotta a késeit a földből, aztán várakozón Jellyre nézett, ő azonban Swatterhöz fordult.

– Rendben vagy? Tudsz már jönni a saját lábadon?

A kanca megpróbálkozott vele, de csak igen csekély sikerrel. Nagy erőlködés mellett tudott csak lépkedni, s úgy is igen lassan.

– Jó, akkor továbbra is Frank fog hozni, te meg kapaszkodj, amennyire tudsz!

Swatter vetett egy kérlelő pillantást Jellyre, de aztán megadóan bólintott. Frank behajlította a lábait, s hagyta, hogy a két kanca ismét fölpakolja a hátára a harmadikat. Így, hogy Swatter már magánál volt, sokkal jobban feszélyezte a helyzet. A kanca se nagyon érezhette nyeregben magát, habár hallgatott Jellyre, és a tőle telhető mértékben szorosan átkulcsolta a csődör nyakát.

A fejüket behúzva, még az eddigieknél is óvatosabban lopakodtak a falnak lapulva. Ha a fent köröző repülők reflektorai túl közel jártak hozzájuk, egyszerűen fedezékbe húzódtak, de ezt leszámítva nem is kellett megtorpanniuk. Egyedül a fellegvár főbejáratánál futottak bele majdnem a nekik szánt fogadóbizottságba. Vagy húsz griff figyelte árgus szemmel a kaput, mind célra tartott puskával, rögtönzött barikádok mögé bújva. Hát igen… ha ott próbáltak volna kijutni, igen rövid és csúfos végük lett volna… Így viszont, alaposan megfigyelve az őrök pozícióit, sikerült olyan útvonalat találniuk, hogy ne kelljen előjönniük a takarásból, amíg elsunnyogtak mellettük.

Sajnos nem sikerült teljesen észrevétlenül eljutniuk a bástyáig. Mivel ott már nem tudtak meglapulni az árnyékok között a túl jó megvilágítás miatt, így elég hamar szemtől szembe találták magukat egy griff párossal. Első alkalommal még szerencséjük volt, és az ellenfeleik ugyanannyira meglepődtek tőlük, mint ők, de Conker hamarabb felocsúdott, és végzett a két tollassal, mielőtt még felhívhatták volna rájuk a figyelmet. Olyan bravúros kecsességgel ugrott fel a levegőbe, s hajította el a késeit, hogy Frank szája tátva is maradt tőle. És az a pontosság! Úgy tűnik, ez a kanca még mindig tartogatott meglepetéseket az ő számára is!

Ugyanezt eljátszották a bástya bejáratánál is, de ezúttal a hátuk mögül is kiszúrta őket valaki, s pár fürge griff már azelőtt tüzet nyitott rájuk, hogy becsukták volna maguk mögött az ajtót. Több töltény jól hallhatóan már a fába csapódott bele mögöttük. Még jó, hogy az elég szilárdra volt tervezve, és felfogta a lövedékeket…

A kívülről betörő őrséget azonban önmagában nem lett volna képes feltartani, így hát Frank és Jelly gyorsan felhalmozott minden elérhető berendezési tárgyat a kapu innenső oldalán. A végtelenségig ez se tart ki, de tán egy kis időt nyerhetnek vele…

Azalatt Conker a föntről érkező őrökkel küzdött. Frank csak a csata zajait hallotta, de az is épp elég volt. A kanca módszeresen lekaszabolt mindenkit, aki csak megpróbálta őket megközelíteni. Esélyt sem hagyott a leérkező griffeknek, hogy a fegyvereiket használhassák. Puskalövés is csak egyszer dördült el idebent, de egy pillanattal később már a hordozója halálhörgése követte, nyilvánvalóvá téve: ez az egy sem talált.

Hamarosan Jellyék is a segítségére siettek, és együtt végre megindultak a torony belseje felé. Pont időben, mert odalent a griffek már neki is estek a kapunak. Az keservesen felnyikordult, de egyelőre bírta a fokozott igénybevételt.

Idebent pedig nem volt túl sok őr. Csak néha találkoztak egyel-kettővel, de azok is Franket meglátva többségükben megfutamodtak előlük, a maradékot pedig Jelly és Conker együttes erővel harcképtelenné tette.

Ügettek, ahogy csak bírtak, s közben nagyjából próbálták fejben összerakni, merre találhatják meg a hangárt, ahonnan a gépek felszálltak. Végül nem is volt szükség túl sok számolgatásra, hanem egyszerűen csak követték az egyre erősödő zúgást. Hogy pontosan mi szolgáltatta a zajt, arra nem sikerült rájönniük, de tény, hogy elvezette őket a keresett helyre. Ráadásul elég hamar, mivel a rettenetes túlzsúfoltság és igen rövidre szabott felszállópálya mellett is nagy volt a repülők térigénye. A bástya nagy részét lényegében ki is töltötte a hangár.

Túl sok őr nem is volt idebent; csupán néhányan próbálták az útjukat állni. A pilóta szemüveges griffek – akik lényegesen többen voltak – inkább eleve elmenekültek előlük: szárnyra kaptak, vagy akik már repülőkben ültek, azok megpróbáltak minél gyorsabban fölszállni. Nem is volt bent már túl sok gép, de miután Jellyék sikeresen elüldözték a griffeket, még nekik is maradt azért egy pár.

– A kétfedelesek harci gépek, az egyfedelesek gyors felderítők – szólalt meg Swatter Frank hátán, mikor már maguk voltak. – Mind kétszemélyes, a vadászgépek elvileg félautomata fegyverekkel vannak fölszerelve, amiket a másodpilóta irányít.

– Tudod, hogy miként működnek? – kérdezte Conker, miközben a patájával gyengéden végigsimította a legközelebbi repülő szárnyát.

– Fogalmam sincs – felelt szomorúan a kanca.

– Jó, akkor én hozok egy nehézfiút, ti meg gyertek egy felderítővel! Én szerintem hamar rájövök az irányításra, Jelly meg majd szórakozik a fegyverekkel, ha követnek minket. Egy felderítőt meg tán nem olyan macerás vezetni, azzal Frank is boldogul valahogy…

– Nem jó ötlet! – szólt közbe Jelly. – A griffeknek sokkal több tapasztalatuk van, nem bocsátkozhatunk semmiképp se harcba! Ne haragudj meg, Conker, de ez így nem fog menni!

– Hát én meg nem értek ezekhez a dögökhöz, szóval tartsatok valami gyors oktatást, ha azt akarjátok, hogy ép bőrrel kijussunk innen! – jegyezte meg Frank.

– Ha mind felderítőkkel megyünk, akkor nem lesz semmi védelmünk! – vitatkozott Conker, mintha meg se hallotta volna a csődört.

– De van velünk egy unikornis is… – kezdte Swatter, de Frank megrázta a fejét.

– Velem ne számoljatok! Én megtettem a magamét, de sajnálom, többre nem futja!

– Látod?! – bökött a csődörre Conker.

– Mert szerinted a levegőben mi esélyünk van a túlerővel szemben, ha van is fegyverzetünk?! – emelte fel a hangját Jelly. – Az egyetlen esélyünk, ha elég gyorsan el tudunk húzni előlük!

Conker dühösen viszonozta a kék kanca pillantását, aztán körbenézett a gépeken.

– A fenébe is, azt hiszem igazad van… – állapította meg szinte már komikusan duzzogva. – Pedig úgy kipróbáltam volna egy kétfedelűt! Akkor ugorjunk be ezekbe, és pucolás!

– Könyörgöm, valaki magyarázza már el, hogy a csudába lehet ezeket a dögöket mozgásra bírni! – nyögött fel Frank, miközben a barna kanca már a legközelebbi repülő nyitott pilótafülkéjébe mászott befele.

– Gyere, pattanj ide, és kitaláljuk! – intett neki Conker.

– Ha nem haragszol… – szólt hátra Swatternek címezve a csődör. – Veled együtt nem fog menni.

A kanca bólintott, és nehézkes mozdulatokkal lecsúszott a hátáról. Úgy tűnt, újra kezdett a maga ura lenni, mert már egyedül is képes volt patára állni. Frank viszont most nem foglalkozott sokat vele, hanem nyomban követte Conkert, s mellső lábaival föltámaszkodott a repülő szárnyára. A gép hangos nyikordulással megdőlt, de szerencsére messze volt attól, hogy föl is boruljon a csődör súlyától.

Elég volt egyetlen pillantást vetnie a műszerfalra, s máris tudta: ez veszett ügy… Jó, a kormányt még fölismerte, és volt is róla valami halvány elképzelése, miként lehet működtetni, de a gombok tömkelegéből egynek sem tudta volna megsaccolni a funkcióját. A legalább tízféle mutató közül is csak sejtette, hogy az egyik a sebességet mutathatja, meg feltételezte, miszerint egy olyannak is kellett lennie, amelyik a magasságot méri…

– Na jó… – dörzsölte össze a patáit lelkesen Conker. – Jelly, ugorj be mögém, addig mi kibogozzuk ennek a szépségnek a működését! Tehát… hm… Sebesség, magasság, üzemanyag, fordulatszám, öh… motorhőmérséklet? Ez tán az akkumulátor… bár nem vagyok benne biztos… Na jó, hagyjuk is! Reményeim szerint ez itt az indítókar!

A kanca meghúzott valamit, mire a repülő motorja felzúgott.

– Bingó! – tapsolt lelkesen a patáival Conker. – Figyeltél? Ez volt az – mutatta még egyszer Franknek. – Nézzed ám figyelmesen, mert nem leszek ott melletted! Ez a jelzés… ennek kell lennie a légcsavarnak! Jó… ez nem tudom, mi… Hülye griffek, olyan praktikátlanul gondolkodnak néha! Oké, akkor így kormányozol, emelkedni így lehet, süllyedni, vagy mi, meg így. Ezzel nem foglalkozunk… remélem nem valami fontos…

És a kanca csak mondta és mondta a legjobb esetben is csak félig használható információkat. Frank igyekezett nyitva tartani a fülét, és a lehetőségekhez mérten a legtöbb adatot rögzíteni, közben pedig nagyon reménykedett benne, hogy ez elég lesz.

– Hát… most így hirtelenjében ennyire futotta… – fordult újra felé Conker. – Menni fog?

– Persze, simán! – felelt azonnal a csődör. – Naponta csinálok ilyesmit!

– Na, akkor húzzál fel nagyon gyorsan arra ott, aztán most már tényleg tűn…

Conkernek a torkán akadt a szó, mert jókora zúgással kétfedeles repülők közeledtek feléjük a felszállópálya felől a levegőben. Egy pillanatra el is vakították őket a pont feléjük irányított reflektorok, s ahogy Frank a szeme elé kapta a lábát, elvesztette az egyensúlyát, és lecsúszott Conker gépének a szárnyáról. És talán ez mentette meg az életét. A következő másodpercben fülsüketítő ropogással megszólaltak az ellenséges gépek fegyverei, fémet köpve mindenre, ami csak az útjukba került.

A roham csak rövid ideig tartott, de az alatt is alaposan leamortizálták a kancák gépét. Úgy tűnik, egyedül rájuk fókuszáltak, s bizony bőséggel sikerült is lyukakat ütniük a fémlapokon.

– Ezek nem félautomaták, te nagyon idióta! – üvöltött magából kikelve Conker, mialatt kiugrott a pilótafülkéből. – Még jó, hogy megúsztuk! Jelly, megvagy? Kell egy másik gép! Frank, haladjál már! Jelly?!

– Ez… kicsit súrolt… – hallotta Frank Jelly hangját, mialatt a szemével próbálta megkeresni Swattert. Szerencsére a kanca percről percre jobban lehetett, mert már föl is mászott az egyik felderítő gép hátsó ülésére minden segítség nélkül, s most lassú mozdulatokkal integetett neki.

Frank el is indult a repülő felé, de… várjunk! Jellyt eltalálták?!

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.