3. Kinek van szüksége Doktorra?

Kinek van szüksége Doktorra?

Annyira vágtatott, majd' kiköpte a tüdejét. De minden egyes másodperc, minden tizedmásodperc is számított tán! Oda… kellett érnie! A nyeregtáska véresre verte mindkét oldalát, sőt, még a csípőjét is, a ruhája kidörzsölte a könyökhajlatában a bőrt, és meglehet, az egyik patkóját is elhagyta, mivel már egy ideje rettentően sajgott a bal hátsó lába, mégis mindez semmi sem volt. Semmi ahhoz a kudarchoz és ahhoz a rettegéshez képest…

A legtöbben eleve félreugrottak az útjából, amint meglátták. Nagyon helyes is. Kételkedett benne, hogy maradt még elég ereje kikerülni bárkit is ekkora sebességnél. Nem volt épp egy hosszútávfutó alkat, ugyanakkor az se segített, hogy csúszott a macskakő. Viszont ha már eddig bírta, nem adhatta fel! Mennyivel könnyebb lehetett az equestriai pegazusoknak! Csak kitárják a szárnyukat, vitorláznak a légáramlatokon, és már ott is vannak bárhol!

Valaki a nevét kiáltotta, de rá se hederített. A palota már nem volt olyan szörnyen messze. Pusztán a gondolatot is megkönnyebbülés követte, mégis újra és újra meg kellett erőszakolnia a saját testét, hogy engedelmeskedjen. Csak pár lépés… ennyi mérföld után meg se kottyan tán…

Egyetlen pillanatra megbicsaklott a lába. Nem is értette, hogyan történhetett. Figyelmetlen lett volna? Szinte rezignáltan nézte végig, ahogy az arcához egyre közelebb és közelebb kerül a kemény útburkolat. Néhány fog? A fél arca? Tud vajon úgy esni, hogy még ennél komolyabb sérüléseket is szerezzen? Most már talán a természetre is rábízhatja, már ha ez az egész egyáltalán tényleg vele történik, és nem vesztette el rég az eszméletét, átadva a tudatát valami ostoba rémálommal kevert hallucinációnak, hogy a végtelenségig vágtázhasson értelmetlenül…

Mintha még az idő is lelassult volna körülötte, a kövek szinte már az orrát súrolták, kérlelhetetlenül, akár csak ha az elkerülhetetlen becsapódás puszta ténye akarna beleégni az elméjébe. Mégse történt semmi. Tényleg megállt volna?

– Fragment! – hallotta tompán egy kanca aggodalmas hangját. – Mi történt?

Csupán valami artikulálatlan nyögésre futotta. Az izmai még mindig ösztönösen-görcsösen rángatóztak, próbálva szilárd kapaszkodót találni a mágikus aura ölelésében. Valaki – feltehetőleg a halványan ismerős hang tulajdonosa – óvatosan kibújtatta a táskáinak égető-maró szorításából, de még erre a gyengéd gesztusra is csak esetlenül, négy lábbal kapálózva tudott reagálni. Nem akarta… nem szabad, hogy elvegyék…!

– Ne félj, most már biztonságban vagy! – búgta megnyugtatóan a kanca. – Nyugodj meg, kérlek! Innentől viszlek én.

Nem, senki nincs biztonságban – akarta mondani, de végül megadta magát a levitációs varázslat finom, langyos, enyhén bizsergető, mégis andalító vibrálásának. Legszívesebben menet közben álomba merült volna, ha már úgyis olyan luxusban részesülhet, hogy más cipeli. Mindössze a kötelességtudata tartotta ébren, na meg talán a félelem, ami még most is átjárta minden egyes porcikáját. Félárbocon álló szemekkel figyelte, ahogy a ragyogó falak, kristályos oszlopok elsuhantak mellette. Végre otthon volt, mégis úgy érezte, bármelyik pillanatban összeomolhat körülötte minden, amit fontosnak tartott az életben. A hite, igen, a hite rendült meg az ezidáig legyőzhetetlennek tűnő erőben.

A trónterem ajtajának nyikordulására valami csoda folytán képes volt összeszedni magát, és a lehetőségekhez mérten elfogadható ábrázatot öltött. A Hercegnő sosem vette jó néven, ha bármilyen formában kimutatta a gyengeségét, hát igyekezett legalább valamennyire elfedni halandó testének gyarlóságából adódott bagatell sérüléseit. Tényleg, hogyan is engedhette így el magát! Egyetlen végtagja sem hiányzik, hát miért nem a saját lábán jön ahelyett, hogy egy kancával hozatja magát?

Halkan nyöszörögve nyújtózkodott, s kísérője észre is vette a mocorgását, majd gyengéden le is tette őt a márványpadlóra. Félszeg biccentéssel megköszönte a fehér alikornisnak a segítséget, aztán darabos mozdulatokkal, de emelt fővel a trónszék felé lépdelt. Büszkén közeledett hőn szeretett Hercegnője felé, ám ahogy a pillantása menet közben a cseresznyepiros kanca mellett a hátsó lábain állva várakozó denevérszárnyú alakra esett, hirtelen elöntötte a harag. Miatta vallott kudarcot! Ő tehetett mindenről!

– Te! – hörögte, beleöntve minden dühét, a hangja valahogy mégis szörnyen erőtlennek és megtörtnek tűnt még saját maga számára is. – Hazudtál nekünk!

Az inkább ragadozókra hasonlító lény arcán értetlenség tükröződött, s szóra is nyitotta a száját, ám a Hercegnő megelőzte. Az alikornis oda se nézve villámgyorsan a sörényes jószág nyakának szegezte aranyló jogarát, mit eddig a mellső patájával tartva a kövön pihentetett. Csupán pár másodpercig maradt úgy, míg az idegen felfoghatta a fenyegetést, aztán újra az eredeti pozíciójába helyezkedett.

– Hallgatunk, Arcane Fragment – jelentette ki fagyosan.

– Felség… a csapda egyáltalán nem vált be! – nyögte keservesen a csődör. – Semmit nem ért, csak tovább rontott a helyzeten! Fölemésztette a mágiáját, és csak még erősebb lett tőle!

A teremben szinte megdermedt a levegő. Senki mozdulni se mert, aztán a Hercegnő lassan fölkelt a székéből, a szarvával lebegtetve megforgatta a jogarát, s hirtelen szembefordult a denevérszárnyú szörnnyel.

– Magyarázatot várunk… Scorpan… – morogta királyi méltósághoz cseppet sem illő attitűddel. – Mégis miben reménykedtél? Figyelmeztettünk előre, mi az ára a bizalmunknak!

Az aranyló pálca mindkét végéből vöröses fénycsóva csapott ki, amint egyre sebesebben pörgött a saját tengelye körül, s közben az alikornis szarva is élesen felragyogott. Meg is lett a hatása: a torz lény a karmos mancsait maga elé kapva ijedten hátrált a Hercegnő elől.

– Én… nem tudom! – nyögte fájdalmasan a szörnyeteg. – Nem értem, hogy történhetett! A retorziós fluxusvarázslatok mindig is azok közé tartoztak, amiket sosem tudtunk abszorbeálni. Az egyszerűen… képtelenség, hogy Tirek ekkora hatalomra tett szert! Ne…! Decadence Hercegnő…!

A piros alikornis intett a szarvával, mire a padló szinte életre kelt a lény lába alatt, s apró, szögletes kristályokat növesztett magából, amik nyújtózkodva-tekergőzve megpróbálták közrefogni Scorpant. Azonban ő sem tétovázott. Az arcán immár a félelem helyét átvette az erőlködés, miközben a mellső mancsainak karmai közt formálódó mágiával igyekezett távol tartani magától a Hercegnő varázslatát.

– Tartottam… magam… az… egyezséghez! – szűrte a fogai között Scorpan.

– Roamer! Spirit! Fogjátok el a betolakodót! – kiáltotta el magát az alikornis, nagyot dobbantva a jogarával.

Pár pillanat kellett csupán, s a puszta levegőből formálódó, halványan izzó fénycsíkok körbeölelték a szörnyet, s olyan szorosan gúzsba kötötték, hogy nem csak mozdulni nem tudott, de az egyensúlyát is alig bírta megtartani. Végül mégsem külső „segítség” nélkül kötött ki a padlón: a semmiből hirtelen egy napsárga szőrű, páncélos pegazus jelent meg, s egyetlen határozott rúgással a földre küldte őt. Scorpan hiába nyöszörgött, Fragment jól látta onnan is, ahol állt, hogy a Hercegnő szolgáinak varázslata a száját is kipeckelte. A sárga pegazus még oda is lépett a leterített lény mellé, és rárakta az egyik mellső lábát a hátára, mintha csak ezzel is a győzelmüket próbálná jelezni.

– Hány pónit vesztettünk? – törte meg a hirtelen beálló csendet Decadence Hercegnő, érzelemmentes arckifejezéssel szemlélve a földön heverő alakot.

Beletelt kis egy időben, mire Fragment rájött, neki szólt a kérdés. Nyelt egy nagyot.

– Az egész különítményt… – felelte, szégyenkezve lehajtva a fejét. – El… elmenekültem, amikor rájöttem, hogy nem fog sikerülni. Úgy véltem… a legfontosabb, hogy… hogy időben értesítsem önt, Felség…

A halk, lassú ütemű kopogásra föl kellett néznie. Decadence Hercegnő láthatóan mélyen a gondolataiba merülve föl-alá járkált a teremben, néha a padlóhoz koccantva a jogarát. Véletlenül se merte volna megzavarni… ám helyette megtette más.

– Cadence néni…! – szólalt meg a fehér alikornis, aki segített neki eljutni… azaz pontosabban behozta őt a trónterembe.

– Ne most, Celestia! – intette le a Hercegnő, noha a hangja ezúttal nem tükrözte az ingerültséget, ami amúgy kívülről is tisztán látszott rajta. – Nincs más választás… – folytatta, mintha saját magát győzködné. – Felső beavatkozást kell kérnünk.

– Felség, tudom, hogy a kudarcunk az én hibám is, de tán találhatunk még más kiutat! – lépett a piros alikornis elé egy kristály póni kanca, akiről Fragment tudta, hogy a Hercegnő tanácsosa.

– Késő, Tides – csóválta a fejét Decadence Hercegnő, bár érezni lehetett belőle egy árnyalatnyi bizonytalanságot, ami amúgy sosem volt rá jellemző. – És ilyen esetben nem szégyen segítséget kérni.

Az alikornis hezitált még pár pillanatig, majd büszkén kihúzta magát, égnek emelte a szarvát, és lehunyta a szemét. Először semmi sem látszott az arcán, ám aztán a homlokán összeszaladtak a ráncok. Egyetlen másodpercre még a fogait is kivillantotta, ahogy a szarva hegye fölszikrázott, de rögtön utána kipattantak a szemei, láthatóvá téve tűheggyé szűkült pupilláit.

– Valami nagyon nincs rendjén! – suttogta döbbenten; Fragment alig hallotta a szavait. – Nem érzem őket! Egyikőjüket sem!

A Hercegnő arcára őszinte rémület ült ki, s olyan hevesen zihált, ha Fragment nem ismerte volna már régóta, azt hitte volna, pánikrohama van. Ő maga is felfogta az alikornis szavainak súlyát, tisztában volt vele, halhatatlan vezérük bármikor képes volt kapcsolatba lépni állandóan titokzatoskodó társaival, hát meg se lepődött az úrnője riadalmán – egyedül annak mértéke tűnt hátborzongatónak. De nem tartott tovább az egész pár futó másodpercnél: Decadence Hercegnő finoman megrázta a fejét, s a jogarát magasba emelve kihúzta magát.

– Magam vetek véget a szörnyeteg ámokfutásának – jelentette ki sziklaszilárd eltökéltséggel.

Scorpan a padlón nagyot nyögve megvonaglott, de az őt őrző napsárga pegazus abban a pillanatban jó keményen oldalba rúgta. Fragment, noha a legkevésbé sem szimpatizált a kétlábú bestiával, bizonyos tekintetben – noha feltehetőleg ellentétes indíttatásból – egyetértett vele. Látta, mi történt a csapatának tagjaival. Látta, ahogy Tirek kifacsarta belőlük a mágiát az utolsó cseppig. Eddig minden tervük kudarcot vallott, hogyan vállalhatnák hát Hercegnőjük elvesztésének puszta lehetőségét is?

– Felség! – szólalt meg bátortalanul. – Tisztelettel, nem tartom bölcs döntésnek…

– Távollétünkben te vagy felelős a Kristály Birodalomért, Arcane Fragment!

Decadence Hercegnő olyan áthatóan nézett a szemébe, hogy ösztönösen lecsapta a füleit. Mintha csak meg se hallotta volna, amit mondott – azaz mondani próbált.

– Tides tanácsos, te mindenben segíteni fogod a tanítványomat! – folytatta rendíthetetlenül a piros alikornis, harcias hévvel megpörgetve a levegőben a jogarát. Mintha a szőréből nőtt volna, díszes, pikkelyes páncél borította be őt fokozatosan, s a koronája is megnyúlt és rálapult a fejére, aranyló sisak formáját öltve. – Celestia, keresd meg Lunát, és egy pillanatra se mozduljatok el Fragment mellől, míg vissza nem tértem! Turquise parancsnok, a legjobb harcosaidat rendeld a kis Hercegnők védelmére, te magad pedig állj csatarendbe Garnet századossal, és készítsétek fel a várost ostromhelyzetre! Jelezzetek a helyőrségeknek is! A határhoz közelebb eső településeket a biztonság kedvéért evakuáljuk. Madame Shell, ön gondoskodjon a lakosok elszállásolásáról! Spirit, a feladatod változatlan: vigyázz a fogolyra, és ne engedd elszökni! – Tartott egy lélegzetvételnyi szünetet, majd a varázslatával a magasba emelte a jogarát, s túlvilági hangon elbődült. – Roamer, te velünk jössz!

Forróság töltötte be az egész tróntermet, majd az iszonyú energia alakot sem öltve egyetlen pontba sűrűsödött, áttetsző, vöröses ködbe burkolva Decadence Hercegnő alakját. Egyedül a kanca szeme látszott ki belőle ragyogó, napsárga fényárban úszva. Egy másodpercre még Celestia felé fordult, aprót biccentett, aztán hatalmas szárnyait kitárta – az általa keltett légáramlatot Fragment még több lépés távolságból is tisztán érezte az arcán –, majd kissé lehajolt, és elrugaszkodott, lángoló villámként zúgva ki a terem ajtaján.

* * *

A hirtelen beálló csöndben hűvös légáram borzolta fel Fragment bundáját. Ekkor eszmélt csak föl, s azt se vette észre, hogy míg ő csupán mélán bámult maga elé, próbálva feldolgozni a váratlan eseményeket, a jelenlévők mindegyike őt figyelte várakozón. Tőle vártak segítséget. Tőle vártak parancsokat.

Utálta ezt csinálni, noha eddig viszonylag szerencsésen megúszta. Decadence Hercegnő csak a legritkább esetekben testálta rá az igazgatási feladatokat, s azt sem a jelenlegihez hasonló krízishelyzetekben, hanem csak ha fontos találkozókra kellett mennie. Fragment pedig a legkevésbé sem élvezte a tényleges hatalom nélkül nyakába szakadó felelősséget. Nem ezért lett a Hercegnő tanítványa, és nem ezért vállalta az udvari szertartásmester megtisztelő, ugyanakkor semmitmondó, leginkább formálisnak mondható kinevezést. Többnyire csak dísznek volt, meg kellett jelennie minden fontosabb eseménynél, muszáj volt ilyenkor elegánsan kiöltöznie, rosszabb esetben még valami rövidebb beszédet is kellett mondania, de a feladatai alapesetben ennyiben ki is merültek. A Hercegnő távollétében, boldog békeidőkben pedig meg kellett hallgatnia mindenkit, aki egyébként úrnőjénél kért volna audienciát, s ha úgy érezte, kompetens az ügyében, kisebb döntéseket hozhatott is.

De most? Most mégis mit kellett volna tennie? Nem bújhatott el a könyvei közé, csendben tanulmányozni hőn szeretett rúnáit, s nem merülhetett el a kristály pónik bonyolult és kifinomult mágiájában. Még csak azt se mondhatta, hogy mindenki menjen a dolgára, hiszen látta az arcokon, a pónik útmutatást vártak tőle! Illetve… miért is ne mondhatná? Ha bármilyen probléma akad, úgyis hozzá fordulnak majd. Bár még mindig nem nyerte vissza a tartását, amennyire tudta, magabiztosan kihúzta magát, és megköszörülte a torkát.

– Hallottátok a Hercegnőnket! – szólt határozottan, még saját magát is meglepve, mennyire jól sikerült eljátszania, hogy képes lesz uralni a helyzetet. – Parancsnok, most azonnal kérek két pónit Celestia Hercegnő mellé! Állítsák fel az őrséget, és ha bármi történik, rögvest tudni akarok róla! Gyerünk, pónik, készítsétek elő a város védelmét! Én itt leszek, és fentről figyelek, hogy minden rendben menjen. Indulás! – adta ki ismét a parancsot, mivel valamilyen oknál fogva még senki sem eredt a dolgára.

Viszont úgy látszik, csak ennyi kellett. Turquise parancsnok gyorsan kiválasztott két rátermettnek tűnő csődört, s kinevezte őket Celestia Hercegnő testőreinek; a kis csapatuk már ügetett is a fiatalabbik testvér keresésére. Velük együtt a többiek is nekifogtak az utasítások végrehajtásának, s pár röpke perc múltán azon kapta magát, hogy elfogytak körülötte a pónik, s magára maradt a torz fogollyal és őrével, valamint a Hercegnő tanácsosával. A sárga pegazus szúrós szemmel nézte minden mozdulatát, közben továbbra is határozottan a padlónak szegezve a megkötözött Scorpant. Fragment viszont csupán nagyot sóhajtott, hátat fordított nekik, s lassan odalépdelt a kristályból faragott trónszék elé. Enyhén remegő szájjal végigsimította a karfáját, majd helyet foglalt. Fölszisszent, ahogy fáradt izmai húzódtak a megváltozott testhelyzetétől. Bármennyire is szeretett volna korábban akár csak pár percre leülni, úrnője székén nem tudott pihenni. Kemény volt és hideg, mint a Hercegnő maga; munkára, uralkodásra volt tervezve.

– Jól csináltam, Miss Tides? – kérdezte halkan az épp közelebb lépdelő kék kancától.

– Igen, helytartó úr – bólintott komolyan a tanácsos, majd elfoglalta ő is a helyét a csődör jobbján.

Fragment hangosan felhorkantott.

– Ne nevezzen így, asszonyom! – intett fintorogva. – Pusztán attól, hogy a Hercegnő a helyére ültetett, semmivel nem lettem több vagy jobb.

– Ahogy gondolja, uram – hajtott fejet a kanca, majd óvatosan a még mindig Fragmentet fixírozó pegazus felé sandított. – Velük mi legyen, uram? Itt csak nem maradhatnak.

– Valóban… – húzta el a száját a csődör, majd ő is a bizarr páros felé fordult, és kissé fölemelte a hangját, hogy ők is tisztán hallják. – Pegazus uram, hogyan kívánod megoldani az őrizetet?

– Nem vagyok sem pegazus, sem úr – felelt perzselően nőies, ám kissé lenéző hangon a szárnyas.

– E-elnézést, hölgyem, nem tudtam… – szabadkozott zavartan Fragment. Szégyellte magát, amiért föl se tűnt neki, hogy a lemezes páncél alatt egy kanca bújik meg. Főleg, mivel alaposabban megfigyelve az itt-ott kikandikáló domborulatiból, és a sisak alatt is jól látszó, szépen ívelt orrából sokkal hamarabb is rájöhetett volna. – Úgy minek nevezhetem?

– Spirit Rushnak hívnak, s az elemek síkjának szülöttje vagyok – mondta büszkén a sárga kanca.

– Egy elementár…? – motyogta döbbenten Fragment. – Bocsánat, csak nem gyakran volt szerencsém személyesen találkozni az úrnőm kreálmányaival – tette hozzá ismét kicsit hangosabban.

Nem ilyen reakcióra számított… A kanca dacosan felhúzta az orrát, a szemei pedig szikráztak az indulattól – ám egyetlen rezdüléssel nem tágított foglya mellől.

– Decadence Hercegnő csupán erre a világra hozott, nem ő gyúrt össze az asztrálsíkom nyers mágiájából – jelentette ki felsőségesen Spirit. Az arckifejezéséből ítélve ennyivel le is szerette volna zárni a témát.

– Újfent elnézését kérem – biccentett egészen elvörösödve a csődör. – Tehát… hogy kívánja kivitelezni a fogoly őrzését?

Ezúttal már várnia kellett a válaszra: a pegazus formájú elementár tétován ingatta a füleit.

– Ahogy Hercegnőm, vagy a szószólója parancsolja! – hárította végül mégis vissza a megoldás keresését Fragmentre.

– Vannak üres celláink a palotában, köztük olyanokkal, amiket a Hercegnő rúnapecsétjei védenek – jegyezte meg a csődör jobbján Tides tanácsos.

– A retorziós rúnáink épp az imént vallottak csúfos kudarcot ennek a testvérével szemben – mondta sötéten a csődör. – Nem vagyok róla meggyőződve, hogy ellene bármivel többet érnének.

– A börtön a varázslat, ami lefogja, csupán egy hely kell, ahova elrakhatjuk – mondta szenvtelenül a kék kanca.

– Ha szükséges, itt is őrizhetem – toldotta meg Spirit.

– Nem, jó lesz bármelyik cella – intett Fragment. – Nem érdekel, melyikbe viszi, csak maradjon mellette!

– Parancsodra! – hajolt meg az elementár, majd a patájának intésével kilevitálta maga előtt a magatehetetlen Scorpant a trónteremből.

A csődör továbbra is kiérzett némi gunyorosságot a kanca minden szavából és mozdulatából, de kénytelen volt annyival megelégedni, hogy az utasításait követte. Hiába, mindig is kíváncsi volt a Hercegnő szolgálóira, akik többnyire láthatatlanul tevékenykedtek a palotán belül. Bánta is, hogy nem használhatta ki a ritka alkalmat egy kis érdemi ismerkedésre, de a körülmények messze nem voltak ideálisnak mondhatóak. Krízishelyzet… válság…? Nem is tudta, minek nevezhette volna a jelenlegi állapotukat. Akárhogy is, a legrosszabb az volt az egészben, hogy míg ő itt üldögélt, odakint zajlottak az események. Az őrjítő bizonytalanság… Bármi megtörténhetett…

Izgatott kiáltozás hallatszott a folyosóról, mire Fragmentnek máris görcsbe rándult a gyomra. Máris…? Máris szükség volna rá? Egyszerre fogta el a félelem az ismeretlentől, és az a jellegzetes, kellemes érzés, hogy végre hasznossá teheti magát. Hátha tényleg olyasmiről van szó, amit egymaga is meg tud oldani…

A kapu kivágódott, s egy matt szőrű, barna csődör vágtatott be rajta, majd ahogy a szemük találkozott, megtorpant – azaz csak próbált, mivel a patája megcsúszott a márványpadlón, s a következő pár másodpercet kénytelen volt azzal tölteni, hogy idétlenül kapálózva megpróbálja megőrizni az egyensúlyát. Közvetlenül a nyomában két őr rontott be, majd azzal a lendülettel rá is vetették magukat a földipónira, meghiúsítva minden igyekezetét a négy lábon maradásra. Fragment még föl sem ocsúdhatott, máris érkezett még egy matt szőrű póni, ezúttal egy meglehetősen különös, rongyszerű ruházatot viselő unikornis kanca formájában, egy harmadik őr társaságában. Ők már csak ügetve jöttek, bár a csődör úgy vélte, ez mindössze annak volt köszönhető, hogy az utolsó harcos intette a kancát nyugalomra.

– Hol van a… Hercegnő…? – nyögte a barna szőrű idegen a páncélos katonák súlya alatt enyhén kilapulva.

Semmi köszönés, semmi bemutatkozás. Fragment igazán nem volt a formalitások híve, de ez még neki is sok volt. Fölvette hát a legközönyösebb arcát, s úgy szólt le a trónszékből.

– Ki keresi, és milyen ügyben?

– A Doktor vagyok – felelt az idegen olyan hangsúllyal, mintha ezzel mindent megmagyarázott volna.

– Milyen ügyben? – ismételte magát egyre türelmetlenebbül Fragment.

– Volnának kedvesek… leszállni rólam? – kérdezte a Doktor az őt leszorító póniktól.

Az őrök kérdően néztek Fragmentre, várva az utasítását, mire ő intett nekik, hogy hagyják a csődört. A barna földipóni négy lábra kászálódott, gyorsan leporolta magát, vetett egy pillantást a matt szőrű társára – ő csupán kérdőn felvonta a szemöldökét –, majd visszafordult felé.

– Miért vitték el Scorpant megkötözve? – tért végre a lényegre az idegen. – És hova lett Decadence Hercegnő? Létfontosságú lenne tudnom!

– A Hercegnő hollétét nem áll módomban elárulni – jelentette ki nyersen Fragment. – Equestria ereje pedig nem bizonyult elégnek Tirek és a testvére ellen, szóval bölcsebbnek tartanám, ha nem próbálnál beleavatkozni az ügyeinkbe.

– Decadence már most Tirek ellen vonult volna? – motyogta maga elé alig érthetően a Doktor. – Más nem lehet a magyarázat, mégis… korainak tűnik. Valami egész biztosan nem stimmel… Elcsúsztunk volna valahol… vagy nagyobb volt a hibahatár a lepkére, mint sejtettem, és máris elkéstünk? A Hercegnő mit mondott, nagyjából mennyi idő, míg ideér a felsőbb körökből az erősítés?

Ez utóbbi kérdését a barna csődör már fennhangon tette föl, Fragment viszont hezitált, adjon-e egyáltalán választ. Főleg ilyen kritikus helyzetben óvatlanság lett volna idegenekkel bármilyen információt megosztani a birodalom állapotáról. Ugyanakkor… nem számíthatnak segítségre, és továbbra sem volt biztos abban, hogy a Hercegnő egymagában képes elhárítani a fenyegetést. Szinte ott volt előtte az úrnője rémült arca, ahogy kimondta, nem képes kapcsolatba lépni a többiekkel.

– Nem vagy nekem ismerős… – mondta a Doktor, ahogy töprengve összevont szemöldökkel közelebb lépett a trónszékhez. – Úgy hiszem, nem találkoztunk még.

– Arcane Fragment vagyok, a Hercegnő tanítványa, és a Kristály Birodalom ideiglenes megbízott vezetője.

– Különös… – hümmögött a barna csődör. – Nézze, kedves Fragment, fontos, hogy higgyen nekem! Minden másodperc számít, és tudnom kell, mennyi időnk van. Decadence Hercegnőnek esélye sincs Tirekkel szemben. Egyetlen alikornisnak sincs. Csakis az számít, a többiek mikor érnek ide.

– Nem jönnek – mondta halkan Fragment.

– Uram? – bökte meg a vállát rosszallóan Tides.

– Úgysem számít, tanácsos – nézett szomorúan a kanca szemébe. – A Hercegnőért nem tehetünk semmit. Ha a vendégünk igazat szólt, nekünk végünk. Ha pediglen téved, úgy fölösleges aggódnunk.

– Azért ez nem ilyen egyszerű… – ingatta a fejét a Doktor. – Rá kell jönnünk, miért nem tudott kapcsolatba lépni a Hercegnő az alikornisokkal. Sőt, talán még erre sincs szükség… A TARDIS mágia nélkül is képes utazni, azaz szerencsés esetben jómagam is szólhatok nekik. Van pár ismerősöm a vezetőségben; nem lesz nehéz meggyőzni őket, hogy segítsenek… Viszont ez nem lesz elég. Nem vagyok elég gyors, és így is kezdünk kicsúszni az időből… A dimenziók közötti utazás bonyolult, azonban míg távol vagyok…

A csődör hirtelen megfordult, és odaügetett a társához. Valamit sugdosott a kék unikornis kanca fülébe, amire az többnyire csak derűsen bólogatott. Mikor végeztek, a Doktor odakísérte elé az unikornist, s a hátára helyezte a patáját. A kristály póni katonák egy pillanatra sem tágítottak mellőlük.

– Nekem késlekedés nélkül mennem kell, de a barátom tudni fogja, hogyan kell cselekednetek, hogy elkerüljük a katasztrófát – jelentette ki. – Hallgassatok rá, és nem lesz baj… elvileg. A legfontosabb az, hogy Celestia és Luna, meg a Kristály Szív biztonságban legyenek! Most indulok. Tartsatok ki!

További teketóriázás nélkül a Doktor el is vágtatott, otthagyva nekik a három őr között enyhén megilletődve pislogó kancát. Ahogy aztán az unikornis figyelme újra Fragment felé terelődött, ő aprót biccentett felé köszönés gyanánt. Noha cseppet sem bízott a rejtélyes idegenben, vagy a társában, arra feltétlenül kíváncsi volt, mi lehetett a tervük. Bármilyen használható ötletet örömmel fogadott volna, ami kisegítheti őket ebből a szorongatott helyzetből.

– Szióka! – integetett felé tétova mosollyal az unikornis. – Minuette vagyok.

– Ha ezen múlik a Birodalom sorsa, tényleg itt a vég… – jegyezte meg epésen Fragment füléhez hajolva a tanácsos.

Sajnálatos módon osztotta Tides véleményét. Bár a Doktor sem keltette kimondottan egy komoly úr benyomását, a társa inkább tűnt valami szeleburdi csikónak, semmint olyasvalakinek, akire bármit is rá lehetne bízni. Mit meg nem adott volna, csak hogy egy pillanatra beszélhessen a Hercegnővel! Ha megkérdezhette volna, ő mit tart helyes döntésnek…

De nem tehette. Egyedül volt. Talán… egyetlen esélyt adhatott a kancának, hogy bizonyítson. S ha mégis ostobaságnak tartja, amiket mond, még mindig elzavarhatta. Kissé előredőlt hát a trónszéken, mélyen az unikornis szemébe nézett, s a füleit hegyezve várta, mivel áll elő a matt szőrű idegen.

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.