Ultimátum

Ultimátum

Szavak nem voltak rá, amikkel le lehetett volna írni azt a döbbenetet, ami a kanca arcára rajzolódott. Még a száját is résnyire nyitva hagyta, s láthatóan levegőt venni is elfelejtett. Frank újra át akarta ölelni. Nagyjából ilyen reakcióra számított, de mivel Trinket nem épp az örömének adott hangot, nem bírt tovább a szemébe nézni. A kanca azonban eltolta magától, mire ő lehajtotta a fejét. Ezt jól megcsinálta… Most várhatja, hogy lesújtson a hóhér…

– Ez… most honnan jött?! – kérdezte némiképp számon kérő éllel Trinket. – Azt hiszed, vicces vagy, Franklin Nettle hadnagy?!

Nagyokat nyelve megpróbálta fölemelni a fejét, de egyszerűen képtelen volt rá. Egyetlen hangot sem tudott kipréselni magából.

– Olyan idióta vagy! – folytatta remegő hangon Trinket. – Ugye nem gondoltad komolyan…?

Nem. Milyen egyszerű lett volna ezt felelni! Milyen egyszerű lett volna hazudni! Mégsem tudta megtenni. Ennyi. Vége volt. Ő megpróbálta.

– Bocsáss meg, Trin! – nyögte elhalóan. – Nem tudom, hogy bírtam eddig nélküled! És nem is tudom, hogy viselném el, ha nem lennél többé mellettem! Én… igazad van… hülye vagyok… Csak… szeretném ha tudnád, hogy te vagy nekem a legfontosabb! Kérlek! Nem akarlak elveszíteni! Kérlek! Gyere és üss meg! Képelj fel, mint régen, csak ne haragudj!

Végre fölegyenesedett, de a szemét szorosan összezárta. Megérdemli, bármit is kap. Vissza már nem vonhatta a szavait, s tán már a barátságukat sem tudja megmenteni. De egyszerűen nem érhetett így véget!

– Nézz rám, Frank! – hallotta Trinket hangját, mire óvatosan hunyorogva fölpillantott rá. A kanca arca azonban teljesen kifürkészhetetlenné vált. – Én most ünnepélyesen megesküszöm neked, hogy ha csak szórakozol velem, itt helyben kinyírlak!

– Komolyabban gondolom, mint eddig bármit az életben, Trin!

A kanca orrlyukai kitágultak, a szemében könnyek gyűltek, ám a szája remegve mosolyra húzódott. Utána pedig olyan hirtelen kiabált rá Frankre, hogy az ijedtében összerezzent.

– Akkor csókolj meg, te marharépa!

Ám ideje se volt felfogni a szavak értelmét, vagy bármit is tenni a megvalósítás érdekében, mert a következő pillanatban Trinket már jóformán le is támadta. Akkora lendülettel jött neki, hogy kis híján le is borította a lábáról. Épp csak az utolsó pillanatban sikerült úgy fordulnia, hogy ő zuhanjon rá mégis a kancára. Most már eszében sem volt tétovázni. Pontosan tudta, mit kell tennie.

A szarva még egy pillanatra felizzott, amikor ellenőrizte, rendesen be van-e zárva az ajtó…

* * *

Hangosan lihegve dőlt el az ágyon. Oda, e mellé az édes, szeretett kanca mellé. Felé fordult, mire Trinket nagyokat szuszogva közelebb húzódott, és a vállára hajtotta a fejét. Percekig meg se tudtak szólalni. Igaz, nem is volt szükség szavakra. Ami eddig az aggodalmának forrása volt, most mindannak beteljesülése megnyugvással, s olyan mélyről jövő boldogsággal töltötte el, amihez foghatót még nem tapasztalt. Sokkal-sokkal több volt ez, mint mikor bármilyen ismeretlen kancával bújt ágyba.

Pedig jobban belegondolva kicsit elkapkodták a dolgot. Szép lett volna kicsit kiélvezni ezeket a fantasztikus pillanatokat, de Trinket azonnal akart mindent. Nem is gondolta volna róla. Persze őszintén nem is tudta bánni. Ennél nem is remélhette volna, hogy jobban alakulhat közöttük ez a hirtelen támadt új viszony. Abban biztos volt, hogy a kanca nem csupán azért vetette rá magát, mert már ilyen rettenetesen ki volt éhezve. A módra, ahogy tette, ez egyértelmű magyarázat volt, de neki mindenképpen többet jelentett, mint „csak egy csődör”. Ő egészen biztosan nem merte volna a barátságukat kockáztatni egy ilyen meggondolatlan lépéssel.

Ez azonban tényleg azt mutatta, hogy Trinket fejében már jó régóta motoszkálhatott a gondolat. Micsoda szerencse, micsoda kegy ez a sorstól! Ha máshogy alakul az este, most azon filozofálgatna, van-e értelme egyáltalán az életének. Swatter meg próbálná tartani benne a lelket. Ez is csodás; a kanca most már teljes mértékig kiegyenlítette a képzeletében élő számlát, így végre ő is megkönnyebbülhetett! Sőt, tán már ő tartozott neki köszönettel! Viszont az is biztos, ezzel hogy Trinkettel így összejöttek, most már tényleg őszintén örülhetett a Swatterrel kötött barátságuknak, s nem utolsó sorban annak, hogy tényleg nem történt semmi több köztük. Mindenki jól járt, mindenki boldog!

Trinket hatalmasat sóhajtott, aztán halkan kuncogott.

– Mókás, milyen sokáig tartott rájönnöd, hogy én is kanca vagyok – mondta vidáman, mielőtt még Frank rákérdezhetett volna. – Körülöttem jóformán mindenkit megdöntöttél, épp csak rólam feledkeztél el!

– Sosem éreztem rajtad, hogy erre vágynál… – mentegetőzött elpirulva. – Most is rettenetesen féltem volna megkérdezni…

– Ó, ti mafla csődörök! – Trinket kicsit eltávolodott tőle, s megtámaszkodott az egyik mellső lábán, hogy a szemébe nézhessen. – Nektek aztán beszélhet a póni virágnyelven! Szerinted mi a szent szénáért vettem fel mindig nyerget, amikor tudtam előre, hogy találkozunk?

– Mert… az a kedvenc ruhadarabod? – kérdezett vissza a nyakát behúzva. – Nekem legalábbis evidensnek tűnt…

A kanca horkantva fölnevetett, aztán a szarva segítségével odalebegtetett Frank elé egy könyvet.

– „Öltözködési etikett”? – olvasta hangosan a csődör a címet.

– Harmincnégyes oldal – bólintott Trinket, azzal újra odabújt hozzá, és szorosan átölelte.

Némi keresgélés után Frank rá is bukkant a részre. Megköszörülte a torkát, majd nekiállt felolvasni.

– „Pónik körében a nyereg vagy dísznyereg hagyományosan a tisztelet és alázat jelképe. Viselője ezzel fejezheti ki a rangban fölötte állóknak szolgálatkészségét. Illetve ellenkező nemű pónik esetében archetipikusan szexuális nyitottságot is jelenthet.”

Trinket huncutul kacarászott, s még szorosabban hozzásimult.

– Hmm… – folytatta Frank az olvasást. – „Ez a szokás és a hozzá tartozó mögöttes értelmezés kikopóban van, s a pónik gyakran pusztán ruházkodási célból, vagy divatból is hordanak nyerget.” Akkor mégsem én vagyok az ütődött!

– Nem, Frank, nem vagy az – simogatta gyengéden a kanca. – Ez az én hülyeségem, csak gondoltam hátha… Amúgy meg nem is bánom, hogy így alakult. Mindkettőnknek kellett egy kis idő, egy kis szórakozás. Ki kellett próbálnunk, milyen mással. Mondjuk én már régóta tudom, hogy igazából te kellesz nekem… De mindenképpen meg akartam várni, amíg te is így gondolod… vagy máshogy… És boldog vagyok, hogy te is engem választottál!

– Akkor nem haragszol amiatt a többi kanca miatt? – kérdezte óvatosan Frank.

– Hogy haragudhatnék? Én is pontosan tudom, milyen nehéz egyedül!

– Trin…

– Hm?

– Te vagy a legjobb!

Sokáig maradtak még úgy, némán, egymás ölelésében. Végre igazán kiélvezhették a másik közelségét. Még az sem törte meg a pillanat varázsát, ahogy Trinket fészkelődni kezdett, s hatalmasat ásított.

– Nem akarok holnap bemenni – motyogta a kanca. – Itt akarok maradni melletted!

– Első a kötelesség – felelt Frank. Ő is érezte, hogy lassacskán a fáradtság eluralkodik rajta. – De ne félj, most már itt leszek neked! Mindig! És amint tudlak, odalent is meglátogatlak.

– Úgy érted, amint fölébredtél? – kacarászott bágyadtan Trinket.

– Természetesen, ha szeretnéd! Valószínűleg holnapra lesz egy kis más programom is, tudod, ránézek Jellyékre, meg ilyenek.

– Persze, Franky…

Váltottak egy hosszú, gyengéd csókot, aztán Trinket még laposakat pislogva, álmatag mosollyal végigsimította az arcát. Kényelmesen elhelyezkedett, hogy a lehető legnagyobb felületen kapaszkodhasson a csődörbe, pár perc múlva pedig már csak a halk szuszogását lehetett hallani.

* * *

A másnap azon kivételes alkalmak egyike lett, amikor Frank teljesen magától képes volt időben fölkelni. És nem is bánta meg, hiszen így eltölthetett még néhány gyengéd órát kettesben élete szerelmével, mielőtt még a kancát szólította volna a kötelesség. De még miután magára maradt, akkor sem lehett lemosni a vigyort az arcáról. Hiszen mi is tehetné őt boldogabbá? Valószínűleg semmi. Csak annyi, hogy minden maradjon is örökre így!

Miután elkísérte Trinketet a börtönig – és a két pegazus őr őszinte meglepetésére hosszas és cseppet sem visszafogott csókkal elbúcsúztak –, az első útja a saját lakása felé vezetett. Részint nem akarta Swattert túl soká magányra kárhoztatni, részint pedig el is akart dicsekedni a totális győzelmével. Hadd örüljön csak ő is, hiszen ez azért részben az ő érdeme is volt! Még odafelé menet sem tudta megállni, hogy séta közbe ne ugráljon néha négy lábbal a levegőbe, hiába tudta magáról, mennyire idétlenül nézhetett ki. Mikor pedig a rózsaszín póni kinyitotta neki az ajtót, örömében megragadta és körbepörgette a levegőben, majd hatalmas puszit nyomott a homlokára.

– Hát ennyire jól sikerült? – kérdezte Swatter, mikor felocsúdott első meglepetéséből.

– Jobb nem is lehetett volna! – vigyorgott Frank. – Legszívesebben körbegaloppoznám az egész várost, s közben dalolnék! Köszönöm, Swatter! Köszönöm!

– Az én részvételem az egészben elég minimális volt – jegyezte meg a kanca. – De jó téged ilyen boldognak látni!

Ezek után már csak annyi volt a kérdés, hogy mit csináljanak, amíg Trinketnek letelik a szokásos szolgálati ideje. Frank ugyanis szerette volna bemutatni egymásnak a két kancát – már csak a félreértések elkerülése végett is –, Swattert pedig úgy tűnt, tényleg őszintén érdekelni kezdte az a póni, akibe a barátja ennyire belehabarodott. Mivel a börtönbe nem mehettek be a Hercegnő parancsa miatt, kénytelenek voltak más elfoglaltságot találni. Benti program szóba sem jöhetett, mivel Frank képtelen lett volna ilyen lelkiállapotban egy helyben megülni, s Swatter is az elmúlt napot jóformán a négy fal között töltötte. Hamar megegyeztek hát, hogy meglátogatják Jellyéket, s ha nincs ellenükre, velük töltik a délutánjukat.

A két kanca lakásához érve azonban sajnálatos módon csupán egy kis papírfecni fogadta őket az ajtóra tűzve:

Ponyville-be mentünk, ha kellünk, írjatok! Cím: Sugarcube Corner.

Jelly és Conker

Kicsit ugyan furcsálkodtak, hogy a társaik ilyen hamar itt hagyták őket, főleg, mivel egyikőjük sem volt olyan állapotban, aminek jót tett volna az utazgatás. Az igaz, Jelly valószínűleg szó szerint követte az orvos utasítását a tolószékre vonatkozóan, miszerint „feltétlenül abban menjen haza”, tehát feltehetően utána az első dolga volt kiugrani belőle. Vagy legalábbis kimászni… ilyen sérülésekből még egy hozzá hasonló kemény póni sem gyógyulhat ki egyhamar. Mondjuk legalább szólhattak volna előre. Úgy legalább az esély látszata meglett volna, hogy lebeszéljék őket erről a megfontolatlan és felelőtlen döntésről. Különben is, mi a hétnyavalyát akartak ott? Mi lehet fontosabb, mint meggyógyulni?!

Mindegy, ezzel már nem tudtak mit kezdeni. Annyit meg nem ért, hogy fölöslegesen korholják őket számon kérő levelekkel. Biztos volt valami elfogadható indokuk. Franknek még rémlett is, mintha Jellynek éltek volna rokonai Ponyville-ben, szóval elképzelhetőnek tartotta, hogy őket látogatja meg.

Így viszont kénytelenek voltak más tennivaló után nézni. Miután kicsit körbejárták a várost, Frank javaslatára tettek egy látogatást a barakkokba. Úgyis régen járt arrafelé, s kíváncsi volt már, mi a helyzet, miképp boldogult az Éjjeliőrség a távollétükben. Ha csak egy kicsit is melléjük áll a szerencse, és nem kellett túl sok pónit kirendelni bárhova, Moss Rangert itt találhatták, hiszen ő alapvetően a canterloti telephelyű éjjeliőrök közé tartozott, csakúgy, mint Frank. Ráadásul ő mindig tájékozott is volt a katonai ügyekben.

Nem is kellett csalódniuk. A mohazöld unikornis valóban a szobájában volt, s úgy tűnt, ezúttal elég jó hangulatban is sikerült elkapniuk. Ranger egészen a jelentéktelen ügyekig szinte mindenről be tudott nekik számolni, sőt, még arról is tudott, hogy ők miféle küldetésen jártak, de azért hagyta Franknek elmesélni a történetet, miután udvariasan bemutatkozott Swatternek. Úgy tűnt viszont, a griffek ügyében, mióta ők átadták a fegyvert, s a Hercegnő tárgyalt a nagykövettel, nem volt új fejlemény. Igaz, ez inkább biztató volt. Viszont a küldetés kapcsán szóba került Shadow Twist is, ami láthatóan elég érzékenyen érintette Rangert, pedig rá igazán nem volt jellemző, hogy kimutassa az érzelmeit.

– Nagyobb veszteség ez, mint pusztán egy társunk és barátunk halála – mondta bánatosan a csődör. – Jól tudjátok ti is, Stormcloud őrnagy milyen remek harcos és parancsnok, de kezd fölötte eljárni az idő. A Különleges Egységben én lennék a rangidős, de hát én se vagyok épp mai csikó, így aztán Jelly százados távozásával Twistre esett volna Úrnőnk választása az utódlás tekintetében. Tehát ha bármi gond adódik, az Egység ideiglenesen akár vezető nélkül maradhat. Ráadásul most kevesebben vagyunk, mint valaha. Van ugyan pár ígéretes újonc, ám nekik idő kell, míg a szárnyaikat kibontják, s felnőnek ehhez a felelősségteljes feladathoz. Főleg azóta áll ez a helyzet, mióta Úrnőnk átvezényelte Cloudsplitter és Blade hadnagyot a Határőrséghez. Sokat ugyan nem hallottam azóta felőlük, de azt mondják, bőven akad is dolguk, így valószínűtlen, hogy belátható időn belül visszatérhetnek. Sőt, amióta a griffek mozgolódnak, Cloudsplitter hadnagy egységét átirányították Manehattanbe, és Baltimare-be is küldtek csapatokat. Így a déli védelmünk némiképp meggyengült, de az Úrnő sokkal jobban aggódik a tenger felől jövő fenyegetés miatt.

– És mi lesz akkor az Egységgel? – kérdezte aggódva Frank.

– Tartok attól, hogy a mi generációnkkal vagy kihal, vagy az Úrnő csinál valami nagy átszervezést. Akárhogy is, Nettle hadnagy, itt komoly változások lesznek. Ha szerencsém van, én már nyugdíjba vonulok, mire idáig eljutunk…

Sokáig beszélgettek még, mígnem váratlanul halk, ám határozott kopogás zavarta meg őket. Ranger a szarvának egy pillanatnyi felvillanásával kinyitotta az ajtót, mire a keletkező résben azonnal felbukkant Stormcloud jellegzetes, fehér csíkkal díszített fekete sörényű feje.

– Uram? – tápászkodott fel nyomban szolgálatkészen a mohazöld unikornis.

– Jöjjön, Ranger, Manehattannél lidérceket… maguk is itt vannak? – Stormcloud olyan hirtelen vágott bele a mondókájába, hogy elsőre észre sem vette a szőnyegen heverő másik két pónit. – Az Úrnő már kerestette magukat! Azt mondta, beszélni akar mindkettejükkel.

Swatter és Frank összenézett, aztán szinte egyszerre pattantak fel.

– Említette esetleg, hogy mivel kapcsolatban? – kérdezte izgatottan a kanca.

– Olyasmit mondott, hogy döntésre jutott, de előbb kíváncsi a véleményükre. Feltételezem, magáról és a társairól van szó.

Több se kellett a két póninak, azon nyomban követték Stormcloudot és Rangert egészen a palotáig. Frank közben még vetett egy-egy pillantást az útba eső órákra, ellenőrizve az időt, nehogy véletlenül mégse tudja betartani az ígéretét, miszerint meglátogatja Trinketet. Úgy ítélte, hogy még eléggé ráér, noha amint eszébe jutott a kanca – pontosabban a kancája –, legszívesebben azonnal vágtatott volna a börtönbe. Bár közben a kíváncsiságával is nehezen bírt, ezt is be kellett látnia. Ilyen hosszas várakozás után tán sikerült a Hercegnőnek a helyes döntést meghoznia…

Izgatottan léptek be a trónterembe, s némiképp meglepetten látták, hogy mindkét Hercegnő jelen volt. Igaz, úgy tűnt, pillanatnyilag éppen egymással voltak elfoglalva, s Luna halkan, de heves gesztikuláció kíséretében magyarázott valamit a nővérének. Azt már nem hallhatták, miről folyt a szó, mert mire odaértek a trónszék elé, a Hercegnők már feléjük fordultak.

– Remek, őrnagy, látom, őket is megtalálta! – biccentett komoly arccal Luna. – Térjünk is nyomban a tárgyra! Szeretnék ezen minél hamarabb túllenni. A hír egyértelmű, az pedig beláthatatlan következményekkel járhat, ha lidércek kontrollálatlanul randalírozhatnak Equestriában! Mindent meg kell tennünk, hogy kiderítsük, mire készülnek! De előbb…

Luna mélyen Swatter szemébe nézett, mire a kanca lehajtotta a fejét, s lassan térdre ereszkedett.

– Mit kívánsz tőlem, Felség? – kérdezte halkan, de jól érthetően.

– Nővérem és én úgy határoztunk, hogy megérdemelnek a társaid is még egy esélyt – jelentette be szenvtelen hangon a Hercegnő. – Ha beleegyeztek, akár ők is véglegesen elnyerhetik szabadságukat, azonban szigorúan alkalmazkodniuk kell az általunk szabott feltételeknek! Terád, Waggish Swatter, mindezek nem vonatkoznak, mivel te már bizonyítottad, hogy érdemes vagy a bizalmunkra. Hajlandó vagy meghallgatni ezeket a szabályokat, s előzetes véleményt mondani róluk társaid nevében?

– Igen, Felség! – Swatter láthatóan igyekezett uralkodni az izgalmán, de a hangján így is hallatszódott a remegés.

– Mindenekelőtt is, ahogy ezt korábban említetted, mindőtöknek külön-külön egyesével hűséget kell esküdnötök nekünk – kezdte keményen Luna. – Meg kell bizonyosodnunk a szándékaitok tisztességes mivoltát illetően, s amíg ez nem történt meg minden kétséget kizáróan, szigorú közvetlen felügyelet alatt maradtok. Szeretném, ha Stormcloud őrnagy vállalná a feladatot – fordult a szürke pegazus felé, mire az fejet hajtott. – A dolgotok egyértelműen Equestria védelme lesz, a konkrét feladatokat mi szabjuk meg, és mi döntjük el, mikor vezekeltetek eleget bűneitekért!

– Nem célunk a szervezetetek végleges felszámolása, azonban úgy láttuk, ideje azt országunk érdekében új alapokra helyezni. A célotok lényegében ugyanaz lesz, mint utolsó mesteretek idejében: szembeszállni a lidércekkel, és minden eszközzel kordában tartani őket, nehogy bizonyos sajnálatos múltbeli események megismétlődhessenek. A neveteket azonban, csak úgy mint elveiteket és módszereiteket, gyökeresen meg kell változtatnotok! Mostantól nem lehettek sem Szabad Equestria, sem a Káosz Ivadékai – még mindig nem értem, hogy fordulhatott meg egyáltalán ilyesmi a fejetekben –, hanem Csillagőrségnek fognak hívni benneteket, s szoros elszámolással tartoztok az Éjjeliőrség Különleges Egységének mindenkori parancsnokának! És mindig emlékezzetek: rajtatok tartom a szemem! Ha csak a leghalványabb ellenünk irányuló bármilyen tevékenységeteknek is hírét hallom, nem leszek ilyen könyörületes!

– Köszönjük, Felség! – Swatter közelebb húzódott a Hercegnőhöz, s megcsókolta a patáját. – Társaim nevében is ígérem, rá fogunk szolgálni a bizalmadra, s hűségünkkel megháláljuk nagylelkűséged!

Luna halkan prüszkölt, majd elhúzta a lábát. Ahogy Swatter fölkelt a padlóról, a Hercegnő Frank felé fordult.

– Most hát elégedett vagy a döntésemmel, Nettle hadnagy? – kérdezte sötéten.

– Teljes mértékben, Úrnőm! – hajolt meg a csődör.

– Akkor tehát megállapodtunk – mondta továbbra is szigorú tekintettel Luna Hercegnő. – Swatter szavát most elfogadom a társai nevében is, ám holnap hajnalban az ő szájukból is hallani akarom! Azonban mindenek előtt térjünk át a másik fontos kérdésre! Mi legyen a lidércekkel?

– Erről talán azt az egyet kéne megkérdezned, aki a speciális celládban van – szólalt meg Celestia. – Nem tudná a volt tanítványod húga kipuhatolni, mire készülhetnek?

– Amethyst elég érzékeny lélek – felelt Luna. – Nagyon finoman kell vele bánni. Így is hatalmas szívességet tesz nekem azzal, hogy segít; nem akarom a kelleténél jobban leterhelni.

– Úrnőm, van azóta bárki más, akivel hajlandó volt szóba állni a lidérc? – szúrta közbe a kérdést Stormcloud. – Csak mert ha Cloudsplitter hadnagynak nem sikerült semmi többet kideríteni a csapatmozgásról, aligha van más alternatívánk.

Luna Hercegnő elgondolkodva simogatta az állát a patájával, aztán ismét Frankre nézett.

– Nettle hadnagy, te ott voltál, amikor Pulsart elfogták. A jelenlévők közül mondhatni te ismered őt a legjobban. Te mit javasolsz, mit tegyek?

– Amikor rátaláltunk a lidércre, épp az eszét vesztve rohangászott egy fa körül, Úrnőm! Még csak meg se próbált menekülni, vagy ellenállni. Nem hiszem, hogy én bárkinél is többet tudok róla mondani. Mindazonáltal… ha ilyesmire van lehetőség, szerintem mindenképpen élni kéne vele! Veszteni nem veszthetünk vele semmit. Ha meg nem válik be, én szívesen vállalom, hogy kiverem a lidércből az információt!

– Egy lidércet sose becsülj alá, Nettle hadnagy! – mondta Luna, ám az arcán egy pillanatra mintha mosoly árnyéka suhant volna át. – Köszönöm a javaslatokat, majd még gondolkodom rajtuk! Most elmehettek! Swatter, téged hajnalban fél hatkor várlak a várbörtön előtt! Nettle hadnagy, te is jöhetsz, ha van kedved.

Ó, én akkor még nagyban horkolni fogok az én édes Trinketem mellett! – suhant át Frank agyán a gondolat, de inkább nem felelt semmit, csupán ábrándos képpel bólintott. Onnantól viszont, hogy eszébe juttatták a kancát, már alig tudott odafigyelni a beszélgetésre. Szerencsére nem is tartott már túl sokáig, s Luna hamarosan feloszlatta a kis kupaktanácsot. Amint kiértek a palotából, Frank sokatmondó pillantás kíséretében újfent átnyújtotta a lakáskulcsát Swatternek, azzal széles vigyorral az arcán egyenesen a börtön felé vette az irányt.

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.