Árnyék a Kapuban

Árnyék a Kapuban

Szinte már a szájában érezte a frissen sült muffin ízét, pedig a vonat még csak el se kezdett fékezni. Legszívesebben már jó előre leugrott volna, hogy vágtázva tehesse meg a maradék távolságot, de a társára való tekintettel inkább letett az ötletről. Így csupán kidugta a fejét az ablakon, s élvezte az arcába csapó heves légáramlatot. Még a szemét is lehunyta, s a füleit is hátrasunyta, csak hogy tovább maradhasson ebben a helyzetben. Mikor pedig már hazai terepen jártak, szüntelenül az utat s az elsuhanó házakat figyelte, hátha a távolból felbukkan egy-két ismerős.

Ponyville… Mennyire imádta ezt a kis városkát, mégis milyen ritkán adódott alkalma eljönni ide! Méltatlanul hanyagolta régi-régi barátait… Pedig most már lett volna ideje bőven, amit rájuk szánhatott volna. Olyan sok mindent kéne bepótolniuk! Évek óta nem tudta már számon tartani, kivel mi történt, az újabb lakókkal meg már meg se próbálkozott összeismerkedni. Mikor legutóbb itt járt…

Leheletnyit megrázta a fejét.

Maradhattak volna egy kicsit tovább is Zap-Apple Jimnél, de igazán nem akart visszaélni a csődör vendégszeretetével. És Pinkie Pie-jal is minél hamarabb találkozni akart! Mennyit fognak beszélgetni, mennyit fognak nevetni! De jó is lesz újra látni a vidám arcát! Rá mindig számíthatott. A kanca önfeledt, túláradó boldogsága őt is mindig földerítette. Na… nem mintha… most bármi oka lett volna… fanyalogni…

Milyen gyönyörű is a délután! Mélyet szippantott a friss levegőből, mire az oldalába élesen belenyilallt a fájdalom. Nem különösebben foglalkozott vele. Kicsit megigazította lila köpenyét, hogy jobban takarja a kötéseket, aztán lopva oldalra pillantott a társára. Elég aggódóan figyelte… vajon látta a mozdulatot?

Halványan elmosolyodott, s újra kidugta a fejét az ablakon. Innen már tisztán lehetett látni az állomást. Végre! Hamarosan megérkeznek!

– Jelly… – szólalt meg halkan Conker.

– Igen? – kérdezett ő vissza anélkül, hogy felé fordult volna.

– Jelly, nem vagy jól…

– Köszönöm, hogy eljöttél. Hidd el, remekül fogjuk érezni magunkat! Alig várom már, hogy alaposabban is megismerhessem Pinkie barátait! Neked is tetszeni fog, nagyon vidám társaság! Az egész falu olyan, mint egy nagy-nagy család!

– Jelly…

– Mindjárt itt is az állomás, ideje készülődnünk!

Gyorsan föl is kelt a matracról, s magára öltötte a nyeregtáskáját. A vonat mindjárt megáll, lassan le kell szállniuk. Elvégre mégse utazhattak Appleloosáig! Különben is minek? Nem volt ott semmi érdekes…

Odaállt az ajtóba, s mellső lábain ide-oda billegve várta, hogy kinyissák. Mikor aztán ez megtörtént, gyorsan kiugrott, s vidáman nézett hátra, dacára annak, hogy az előbbi mozdulattól úgy érezte, mintha leszakadt volna a tüdeje. A barna kanca kicsit lassabban, bicegve követte. Amint felzárkózott mellé, a cukrászda felé vették az irányt. Szándékosan visszafogta a lépteit. Nem akarta megnehezíteni Conker dolgát. Így is… épp elég nehéz lehetett… hozzászokni…

Bár most legalább fölvette a fekete köpenyét, így nem bámulták meg annyira. És ezúttal nem hozott magával fegyvert… Kicsit nehéz volt lebeszélni róla, de megérte. Itt biztonságban voltak. Itt senkinek nem eshetett bántódása. Nem volt semmi szükség az erőszak eszközeire ezen a helyen. Most itthon volt, s nem ellenségek, hanem barátok között.

A cukrászdába belépve Pinkie Pie, mint rózsaszín villám csapott le rá, amint megpillantotta.

– Szia, Jelly! – visította boldogan a kanca.

– De jó téged újra látni, Pinkie!

Szorosan összeölelkeztek, de mikor Pinkie egy picit megpróbált eltávolodni tőle, Jelly egy pillanatra még erősebben fogta magához.

– Ú! Ölelés-verseny! – kiáltott vidáman a rózsaszín póni, azzal mellső lábát kinyújtva odavonta magához Conkert is. A barna kanca kissé meglepetten ugyan, de egy darabig egész jól tűrte. Hamarosan azonban már segélykérő pillantásokat küldött Jelly felé.

– Oké, Pinkie, nyertél! – nyögte Jelly, ahogy a barátja kissé elragadtatva magát fájdalmasabb helyen szorította meg.

– Jippí! – ujjongott Pinkie, bakkecskeként szökdelve a levegőben. – Tudod, ez mit jelent? Azt, hogy bemutathatsz a barátomnak! Mert a te barátod az én barátom is! – Azzal ugrálás közben Conker felé fordult.

– Pinkie, ő itt Conker Freewind, Manehattanből! Conker, ő Ponyville első számú partipónija, Pinkie Pie!

– Nem jöttem volna rá… – motyogta Conker olyan halkan, hogy csak Jelly hallhassa.

– Ó, úgy érzem, mi nagyon-nagyon jó barátok leszünk! – vigyorgott Pinkie. – Csak ne legyél ilyen durci-morc!

Conker válaszképpen olyan – feltehetően barátságosnak szánt – műmosolyt villantott meg, amitől bármely jó érzésű póninak a hideg futkosott volna a hátán. Pinkie-nek ez azonban láthatóan cseppet sem szegte kedvét.

– És hogy-hogy itt vagy, Jelly? – nézett újra a kék kanca felé. – Sikerült meglógni a „denevérek” elől?

– Ráfoghatjuk – legyintett mosolyogva Jelly.

– Akkor most ugye tovább maradsz, mint néhány röpke órácska, percecske, másodpercecske? – kérdezte reménykedve Pinkie.

– Igazából Cake-éket akartam megkérdezni, hogy pár napra lakhatnánk-e a vendégszobában. Nem ingyen persze, ledolgoznánk…

– Éljen! – örvendezett Pinkie, azzal valami lehetetlen helyről előkapott egy jó adag konfettit, s mindet a két kanca nyakába szórta. – Akkor bizony nem úszhatjátok meg üdvözlő buli nélkül, hiába is igyekeztek! Ezúttal nem hagyom, hogy kibújj alóla, Jelly! És tényleg itt fogtok lakni? Szupi-dupi! Máris szólok Mr és Mrs Cake-nek!

A rózsaszín póni meg se várta a választ, máris elviharzott, magukra hagyva őket. Conker fájdalmasan rápillantott, miközben lesöprögette a sörényén fennakadt színes papírdarabkákat, és szóra nyitotta a száját, de Jelly megelőzte.

– Nem kell félned, remekül fogunk szórakozni! Náluk jobb társaságot nem is kívánhatnánk!

Conker megint megpróbált mondani valamit, ám időközben megérkeztek Pinkie Pie kíséretében a cukrászda tulajdonosai is, ezzel végleg beléfojtva a szót. Jelly pedig hálás volt nekik ezért. Ahogy azért is, hogy innentől kezdve folyamatosan kérdezgették és beszéltek hozzá. Jóformán gondolkodni sem hagytak neki időt. Ennél jobbat nem is tehettek volna vele…

* * *

Ez volt a legszebb rész az egészben. A csöndes, dolgos hétköznapok. Mindig volt mit csinálni. Mindig tudott valakinek segíteni. Ebben a kicsi, kedves faluban annyi munka, annyi tennivaló volt, amivel hetekre le bírta volna foglalni magát! Eleinte csak a cukrászdában keresett magának munkát: megállás nélkül gyúrta a tésztákat, dekorálta a süteményeket és mosogatott Conkerrel az oldalán. Közös erővel nem csak behozták a Cake család kisebb elmaradásait a megrendelések terén, de hamar túl is haladtak rajta. Még annak ellenére, hogy Jelly kimondott örömmel fogyasztotta az édességeket jókora mennyiségben, így is gyorsan felhalmozódtak a különböző cukrászremekek. Jelly pedig csak akkor volt hajlandó leállni, amikor már a vendéglátóik szóltak rá, hogy ha így folytatja, rájuk fog romlani az egész készlet. Erre mintha Conker is motyogott volna valami olyasmit az orra alatt, hogy ő hiába próbál hatni valamire.

Mivel viszont Jelly igen hamar unatkozni kezdett, Pinkie Pie beajánlotta őket Raritynél, a helyi butik tulajdonosánál, mondván, hogy neki mindig jól jön pár segítő pata. A fehér unikornis pedig nem sokat teketóriázott, nyomban be is vonta őket a soron következő ruhakollekciójának elkészítésébe. Jelly lelkesen rohangászott tűért, cérnáért, anyagokért vagy bármiért, amit csak a kanca kért, Conker pedig azalatt lefoglalta magát Rarity varrógépének megszerelésével, mivel az állítólag mostanában eléggé zörgött. Be is váltották a reményeket: a gyűjtemény rekord sebességgel készült el, a varrógép pedig mondhatni kifogástalan állapotban került ki a barna kanca patái közül. Elképesztő, milyen ügyesen tudott… még így is…

A következő célpontjuk Ponyville almáskertje lett volna. Jelly emlékezett még rá, hogy az Apple-családnak is mindig rengeteg munkája volt, s ha kissé vonakodva is, de el szokták fogadni a segítséget. Mikor azonban a farm felé igyekeztek, Conker egy váratlan pillanatban elkapta Jellyt, s óvatosan, ám határozottan egy út menti fához szögezte a patájával.

– Jelly, nézz rám, kérlek! – mondta halkan, mégis keményen.

Jelly megpróbált kiszabadulni, de hamar be kellett látnia, hogy ezt nem teheti meg a kanca fellökése nélkül. Így aztán csak félrefordította a fejét, és úgy felelt.

– Mennünk kéne.

– Nem megyünk sehová, amíg nem hallgatsz meg végre! – mordult rá Conker, mire ő lesunyta a fülét. – Figyelj… le kell állnod! Teljesen úgy viselkedsz, mintha megkergültél volna, és túlhajszolod magad!

– Semmi bajom – felelt komoran.

– De igen, van! Jelly, ne csináld ezt velem, kérlek! Nagyon aggódom miattad!

– Semmi bajom – ismételte makacsul, s megpróbálta újra eltolni magától a kancát, de az nem engedett.

– Miért nem mondod el, mi bánt? – kérdezte szomorú arccal Conker. – Azt hittem, barátok vagyunk! Mégis, mióta kijöttünk a kórházból, alig szóltál hozzám. Még csak a szemembe se néztél. Pedig ezt annyira szerettem benned, hogy te mindig ilyen közvetlen voltál velem! Most meg akárhányszor próbálok veled beszélgetni, mindig elkerülsz!

– Sajnálom… – horgasztotta le a fejét.

– Nem a bocsánatkérés érdekel! – csattant fel a barna kanca. – Engedd, hogy segítsek! Szépen kérlek! Mondd el, mi a baj! Vagy ha ennyire nem akarod, megtarthatod magadnak, de akkor sem fogom tétlenül nézni, ahogy tönkreteszed magad!

– Értem nem kell aggódnod. Én jól vagyok… – mondta a földnek Jelly.

– Hát ki nincs?

– Te… – suttogta, s összeszorította a szemét.

Conker döbbenten elengedte, s Jelly újra letette mind a négy lábát a földre. A szemébe azonban továbbra sem volt hajlandó nézni.

– Ezt… hogy érted? – kérdezte halkan a barna kanca.

Válaszképpen csupán hátat fordított s nekitámasztotta a fejét a fának. Egy pillanattal később egy pata érintését érezte a hátán.

– Mondd el kérlek, mi a baj! – Conker finoman átölelte, s a fejével a vállának dörgölőzött.

– Menjünk tovább – suttogta nagyokat nyelve.

– Jelly…

Érezte, hogy a kanca gyengéden a földre húzza, s odafekszik mellé. Conker az ölébe vonta a fejét, s puhán simogatta a sörényét. Olyan jól esett… Milyen kár, hogy nem érdemelte ki ezt a kedvességet… A kanca mégis folytatta. Pedig… pedig…

Hiába próbált úrrá lenni magán. Hiába próbált erős maradni. Hiába nem akarta ezzel még tovább terhelni Conkert. Vissza akarta tartani, ám ennek az eredménye pusztán az lett, mint amikor egyszer csikókorában túl sok víz gyűlt fel a gát mögött Ponyville-ben. Nem pusztán túlcsordult mindaz, amit magába akart fojtani. Egyenesen előtört…

Halkan nyüszítve keservesen felzokogott. Igyekezett visszanyelni a könnyeit, de ezzel is csupán annyit ért el, hogy csak nyögve tudott levegőért kapkodni. A sírást pedig képtelen volt tovább elnyomni, s a hozzá tartozó fájdalmat magában tartani.

Mérhetetlenül hálás volt a társának, amiért kitartott mellette még ebben a szánalmas állapotában is. Ha ő nem lett volna…

– Én… én… sajnálom… – nyöszörögte.

– De mit, Jelly? – kérdezte halkan Conker, közben még szorosabban ölelve a fejét.

– Én… nem… nem… ezt… akartam…

– Mit?

– Bár… sose… bár… ne… ó, Conker!

– Jelly, ne csináld ezt, komolyan megijesztesz!

A kanca hangján már valóban érződött a tehetetlen kétségbeesés. Szörnyű, hogy még ezzel is őt terheli!

– Az én ötletem… volt az egész…! – nyögte nehézkesen. – Ha… ha nem erőltetem, hogy… hogy menjünk a griffek után, akkor Twist… Twist… akkor nem…

– Csitt csak! – Érezte, hogy Conker védelmezőn fölé hajol. – Ne is gondolj ilyesmire! Eszedbe ne jusson magad hibáztatni! Ami történt, megtörtént.

– De… ha én nem mondom, akkor most te… akkor neked se…

Reszketve kinyúlt, s a patájával megérintette a barna kanca ruhája alatt a bekötözött csonkot. Érezte, hogy Conker összerezzen tőle, de nem húzódott el.

– Jelly, erről nem te tehetsz! – suttogta a társa. – Hogy is juthatott eszedbe ilyesmi? Mind önként vállaltuk a küldetést. Még Swatter is! Csak a kötelességünket tettük. Védtük a Hercegnőket és a hazánkat. Mi ér meg ennyi áldozatot, ha ez nem? Megvolt a kockázat. Akár mind meg is halhattunk volna! Vagy sokkal rosszabb! Legyünk hálásak a sorsnak, hogy ilyen jól alakult minden!

– Jól? – szipogta Jelly. Megtörölte a szemét, s igyekezett nyugalmat erőltetni magára. – Frank mondta, mennyire… megviselt…

– Akkor és ott valóban kicsit összetörtem – mosolygott Conker. – Mindenkinek lehetnek gyengébb pillanatai… De élek, és ez a fő! És nem is tervezek ezen a közeljövőben változtatni – kacagott erőtlenül, s gyengéden végigsimította Jelly arcát. – És nagyon sokat jelent nekem, hogy itt vagy mellettem. Nem is tudom, mihez kezdenék, ha bármi történne veled! Úgyhogy meg ne merj nekem kattanni! Szükségem van rád, jó?

Halkan szipogva bólintott, s újra megdörgölte a szemét. Persze. Ha tényleg ennyit jelent neki, nem hagyhatja magára. Ő is pontosan tudta, milyen szörnyű a magány. Össze fogja szedni magát, ha másért nem, hát Conker kedvéért. Csak… csak ne kelljen megint elveszítenie valakit…

– Hogy…? – suttogta elhalóan. – Hogy bírják ezt mások elviselni? Ti hogy tudtok nem állandóan… arra gondolni? Hogy tudjátok ilyen könnyen túltenni magatokat bárki halálán?!

– Nekünk sem könnyebb, Jelly! Ez olyasmi, amit meg kell tanulnod elfogadni! Mindenki meghal egyszer, ezen nem lehet változtatni. Különösen szerencsés az, aki megválaszthatja az idejét és a módját. Ha elrendezhet mindent maga után. Viszont te mondtad, még amikor Manehattanből költöztem, és hoztad a ládáimat, hogy egy éjjeliőrnek a legnagyobb dicsőség csatában meghalni. Emlékszel?

– Hogyne emlékeznék! – sóhajtott. – Túl sok mindenre is emlékszem… És hiányozni fog minden egyes együtt töltött pillanat, még ha nem is ismertük annyira egymást! Szegény Twist…!

– Jelly! – Conker megemelte a fejét, hogy a szemébe kelljen néznie. – Ne sajnáld őt! Szerinted örülne, ha megtudná, hogy most miatta vagy ilyen? Talán ő nem így tervezte az életét. Talán hagyott hátra olyasmit, amit be akart fejezni. Tán nagy űrt hagy a pónik között a hiánya. De büszkén, ereje teljében, hű társak között távozhatott közülünk. A halála pedig nem volt hiábavaló. Inkább köszönjük meg neki, amit értünk tett, és emlékezzünk rá tisztességgel! És légy boldog, amiért ismerhetted, és valamilyen szinten része lehettél az életének!

– Engedj el, kérlek! – mondta halkan, mire Conker leengedte a patáját. Újra lesunyta a fejét. – Olyan könnyűnek tűnik, ahogy így mondod. De én képtelen vagyok rá. Sosem tudtam magam túltenni ezeken…

– Ne csináld ezt magaddal! Csak fölöslegesen szenvedsz. Ettől senkinek nem lesz jobb. És én se örülök, hogy így látlak, hidd el!

– Bocsánat…

– Nem, hát nem érted?! – csattant fel már-már ingerülten a barna kanca. – Itt most szó sincs rólam! Csupán arra kérlek, hogy ne tedd tönkre magadat! Kin segítesz azzal, ha elmerülsz az agóniádban? Kin segítesz, ha sérülten túlerőlteted magad? Tudom, hogy csak azért csinálod, mert abban reménykedsz, ez feledteti veled a fájdalmad. De ez nem javít a helyzeteden, hidd el! A fizikai fájdalom, amit magadnak okozol, csak ideig-óráig képes elnyomni az érzéseidet! És ha már nem bírod tovább, újra szembe kell nézned önmagaddal. És csak rosszabb lesz. Tudom, hidd el, próbáltam…

– Néha azt kívánom, bár… sose ismertem volna őket… – suttogta Jelly. – Bár ne jelentettek volna semmit nekem… És tudod, mi még rosszabb?

Conker nem válaszolt, csak mikor Jelly fölnézett rá, megrázta a fejét.

– Tudom… nem szép ilyet kérnem, de… megtennél nekem valamit?

– Persze, Jelly, de mit?

– Ha… ha egyszer találsz magadnak… tudod… egy csődört… Megtennéd, hogy nem hagysz magamra?

Jelly fülig vörösödött, mire Conker elkacagta magát, de aztán nyomban a szája elé is kapta a lábát.

– Jaj, ne haragudj! Megértelek, csak olyan furán hangzott… Nem, senkinek a kedvéért nem hagynálak egyedül! Te vagy a legjobb barátom, tudod? Igaz, nem mondtam még, de hát nem vagyok épp a szavak pónija… Ne aggódj, Jelly, ha csak rajtam múlik, sosem leszel magányos!

– Köszönöm, Conker! – Jelly szorosan átölelte a kancát. – Nekem meg te vagy a legjobb barátom!

Kicsit úgy maradtak, aztán Conker finoman megpaskolta a társa fejét.

– Na, jobban vagy már? – kérdezte könnyedebb hangvételben. Jelly bólintott. – Gyere akkor, no, ránk fér a pihenés!

Azzal fölsegítette kék társát a földről, s a fejével a város felé intett. És elindultak vissza, el az Apple család almáskertjétől. El a további megterhelő munkától, végre nyugalomban eltölteni pár csendes órát…

* * *

Mosolyogni nem volt nehéz. Legalábbis könnyebb, mint hallgatni mások aggodalmaskodását. Ha pedig elég szélesre húzta a száját, és részt vett a programokban, senkinek nem jutott eszébe kérdezősködni. Ki is láthatná rajta meghasadt lelkét s remegő szívét, miközben a tiszteletére rendezett partin „önfeledten” táncol Pinkie-vel és a barátaival? Conker. Egyedül őelőle nem tudott elrejtőzni. A kanca állandóan figyelte minden rezdülését. Igyekezett felé is vidámnak mutatni magát. Szinte biztos volt benne, hogy nem tudta meggyőzni, de legalább ő sem tette szóvá.

Sajnos az alkohol se segített. Most se, csakúgy mint máskor. Jóformán meg se érezte. Ilyenkor átkozta igazán ezt az örökségét. Hiába igyekezett, a tudata fájdalmasan éles maradt. Szeretett volna elmerülni a boldog öntudatlanságban. Tudta pontosan, az se lenne valódi megoldás, mégis, az adott volna egy kis reményt, hogy lesz egyszer feloldozás.

Régi ismerősök vették körbe mindenhonnan, ő mégis csupán egy aprócska sziget volt a póni-tengerben. Bármennyire is szeretett volna, nem tudott feloldódni a társaságban. Kicsit, csak egy egészen picit mégis megnyugtató volt hallgatni a zsivajukat. Csak nosztalgikus érzés, de néha olyan volt, mintha ő is egy lett volna közülük. Pedig soha többé…

Nem is tudta eldönteni, élvezi-e a bulit. Valahogy pont az zavarta benne, hogy jó volt. Az elmúlt időkre emlékeztette. A régi, szép időkre. Azt mondják, az idő megszépíti az emlékeket. Hazugság. Pontosan… ugyanúgy… fájt… És bármerre is nézett, bármi szépet látott, csak azt juttatta eszébe, hogy ilyen se lesz már többé. Szépen lassan minden és mindenki eltűnik körülötte…

A szeme találkozott Conkerével. Egyetlen pillantásból megértették egymást. A partinak vége volt, legalábbis számukra. Sűrű elnézéskérések közepette elköszöntek Pinkie-től és a vendégektől, mondván, hogy nagyon elfáradtak. Fölmentek az emeleti szobájukba, amit pár napja kaptak kölcsön vendéglátóiktól. Tán tényleg kellett is már egy kis csönd. Igaz, halványan még lehetett hallani a lent tombolókat. De attól is inkább csak… otthonosabb volt.

Halkan elrendezgette szépen megvetett fekhelyét. Nehéz volt megállnia, hogy közelebb ne húzza Conkeréhez. Így is nagyon sokat jelentett, hogy itt volt mellette. Jelly ásított egyet, s leheveredett az ágyára. Már nyúlt a kis lámpa felé, hogy lekapcsolja, amikor kis kék lángocska lobbant fel az éjjeliszekrényen, s egy pillanattal később ki is hunyt. Luna Hercegnő kései levele azonnal kiverte az álmot a szeméből.

– Mi az? – érdeklődött Conker, s odaült mellé az ágyra.

Odamutatta a tekercset, de közben feltűnt neki, hogy ezúttal nem egy szép, szabályosan lepecsételt papírt kaptak, sokkal inkább valamiféle formanyomtatványt. Gyorsan kigöngyölte a levelet, s a lámpa fényénél közösen nekiláttak az olvasásnak. Ezúttal valóban nem Luna Hercegnő cirkalmas betűivel találták szembe magukat, hanem sablonos gépelt szöveggel:

Minden kint lévő egységnek!

Canterlot börtönéből az éjszaka folyamán megszökött egy lidérc. Túszként magával vitt egy kancát, aki az Amethyst névre hallgat. Amennyiben bárki látja őket, azonnal jelentse nekünk! A szökevény különösen veszélyes; ne próbálják megállítani!

C.H. & L.H.

– Azért egy normális aláírást odabiggyeszthettek volna… – dohogott Conker.

– Nagyon kapkodhattak, ha ennyire se volt idejük – jegyezte meg Jelly. – Meglehet, hogy sokkal nagyobb a baj, mint elsőre tűnik!

– Ugyan, te is ott voltál, amikor lidércekkel harcoltunk! Vagyis… én picit más értelemben harcoltam… de attól még láttam mindent. Annyira azért nem jelentenek nagy veszélyt, ami ezt indokolná.

– Azt írták, hogy Canterlotból szökött meg. Azért az nem lehetett egyszerű! Te is láttad a börtönt.

– Jól van akkor – felelt Conker, s lekászálódott az ágyról. Nyújtózott egyet, aztán átment a saját helyére. Jókorát ásított, aztán fölpattant a dunyhára, s kényelmesen elterült.

– Most mit csinálsz? – kérdezte meglepetten Jelly.

– Mit? Hát alszom!

– Hogy tudsz ezek után?!

Conker nagyot sóhajtott, megcsóválta a fejét, majd ledőlt a párnára.

– Amíg az az izé nem jön ide Ponyville-be kiscsikókat riogatni, nem különösebben izgat a dolog – jegyezte meg. – Viszont fárasztó volt a nap – már ne vedd magadra –, és szükségem van egy kis alvásra. Ahogy neked is. Ne aggódj, nyugodtan rájuk hagyhatjuk az egészet!

A legkevésbé sem sikerült megnyugtatnia, de azért hallgatott rá. Sejtette, hogy ezek után képtelen lesz álomba merülni, vagy legalábbis sokszor fel fog riadni az éjszaka. Nem, ahhoz túlságosan is eluralkodott rajta az aggodalom. Egy szökevény lidérc egyszerűen túl veszélyes volt mindenkire nézve. Ráadásul el is rabolt valakit! Ha nem is ismerte, azért látatlanban is együtt érzett vele, s izgult érte, nehogy baja essen. Borzasztó lehet egy ilyen szörnyeteg fogságában…

Az elkövetkező egy-két napban a várakozásaival ellentétben semmi érdemleges nem történt. Az élet pontosan ugyanúgy zajlott tovább, s nem is kaptak újabb híreket semmiről. Jelly ettől függetlenül néha önkéntelenül is az eget bámulta. Őszintén szólva elhanyagolható esélyt látott csupán arra, hogy egyszer csak felbukkan a keresett lidérc, és pont ő észre is fogja venni, mégis kitartott. Senki sem mondhatja, hogy ő nem tett meg mindent…

Igyekezett hallgatni Conkerre, és nem túlzottan lefoglalni magát az aggodalmaskodással. Habár az, hogy ezzel a problémával foglalkozhatott, némiképp feledtette vele a saját baját. Meg hát az egyéb teendői is eléggé lefoglalták, noha már igyekezett nem túlerőltetni magát a társa kedvéért. Viszont nagy megnyugvására így is mindig volt mit csinálni. Egészen addig, amíg egy teljesen váratlan módon megerősítést nem kapott a félelme.

Épp végeztek a cukrászda kitakarításával, és Pinkie-éket várták, hogy megérkezzenek a dekorációkkal és egyéb bulikellékekkel az újabb partihoz, amikor észrevették odakint a csődületet. Nem tudták mire vélni, hát hamar kimentek ők is megtudakolni a csoportosulás okát. Rövid szemlélődés után Jelly ki is szúrta Twilight Sparkle-t, Pinkie jó barátját, amint a bébisárkányával az oldalán egy elképesztően hosszú listát lebegtetve utasításokat osztogatott a póniknak. Mivel azonban a lila unikornis roppant elfoglaltnak tűnt, Jelly inkább Berry Punchot vonta kérdőre. Az unokatestvére gyorsan föl is világosította, hogy Twilightot az imént látogatta meg jövőbeli önmaga, és figyelmeztette egy közelgő katasztrófára. Most pedig éppen a feladatokat osztják ki Equestria katasztrófa-biztossá tételéhez.

Természetesen Jelly azonnal összekapcsolta a különös jóslatot a Hercegnők levelével, s ezt nyomban ki is fejtette Conkernek, aki viszont csak a fejét ingatta.

– És ha úgy is van, mi mit tudunk tenni ezügyben? – kérdezte.

Jelly kénytelen volt belátni, hogy a barátjának igaza van. Ennek ellenére nem akart tétlenkedni, így hát beállt ő is a sorba Twilight előtt, hátha nekik is jut valami feladat, amivel hasznossá tehetik magukat. Nem is tévedett, noha eredetileg valamilyen fontosabb tevékenységet képzelt el maguknak. Az unikornis ugyanis kiirányította őket Ponyville határába, hogy ellenőrizzék a földutak állapotát, és távolítsanak el minden követ és lehullott gallyat, amiben az arra járó kocsik elakadhatnának. Ahogy mondta: jobb mindenre felkészülni!

Kicsit kelletlenül ugyan, de azért beleegyeztek, és lelkiismeretesen követték is az utasítást. Sok időt mégsem tölthettek az utak biztosításával, mivel alig pár órával a munka megkezdése után kizökkentette őket a koncentrálásból az újabb, kékes láng kíséretében felbukkanó tekercs. Jelly úgy kapott utána, mintha az élete múlt volna rajta. Épp csak annyit tudott megállapítani, hogy ez már a szokásos, igényesen megírt, pecséttel ellátott levél lesz, mielőtt még föltépte. Felettébb nyugtalanítónak tartotta, hogy épp egy katasztrófa elhárításán dolgoznak, s Luna Hercegnő pont ilyenkor ír rájuk. A cirkalmas sorok pedig nem cáfoltak rá aggodalmára.

Kedves Jelly és Conker!

Nagy szívességet szeretnék kérni tőletek! Az éjjeliőreim jelentették, hogy az Everfree Forest mélyén láttak valami hatalmas fekete lényt ólálkodni. Felülről a fák miatt nem tudták biztosan megállapítani, de van egy gyanúm arra vonatkozóan, mi lehetett az. Mivel Ponyville-hez közel történt az eset, és a pegazusok kutyához hasonlónak írták le, akár az is előfordulhat, hogy Cerberus szökött el Tartarus kapuiból! Ha így van, jó esély van rá, hogy a szörny kiszabadulásának köze van a menekülő lidérchez – feltételezem, megkaptátok az erre vonatkozó levelemet.

Nem akarok messzemenő következtetéseket levonni, főleg amíg nem tudunk semmi biztosat, de Tartarus semmiképp nem maradhat őrizetlenül! Ezért szeretnélek titeket arra kérni, hogy látogassatok el oda, és legalább addig tartsátok szemmel a Kaput, amíg az erősítés megérkezik.

Azért írtam nektek, mert úgy hallottam, ti épp Ponyville-ben tartózkodtok. Rendkívül hálás lennék, ha segítenétek nekem!

Luna Hercegnő

ui. Ha elolvastátok, kérlek semmisítsétek meg a levelet! Vigyázzatok magatokra, és semmiképp ne bocsátkozzatok harcba!

Jelly gyorsan átfutotta még egyszer a levelet Conkerrel együtt, aztán apró darabokra tépte, s elszántan a társa szemébe nézett.

– Itt az ideje az igazi veszéllyel törődni! – mondta, azzal nyomban vágtába váltott, mit sem törődve az oldalába újra belehasító fájdalommal.

* * *

Magasan járt még a Nap, ám a hirtelen leereszkedő köd rohamosan rontotta a látási viszonyokat. A két egymásba kapaszkodó kanca hamarosan alig látott az orránál tovább, hiába értek ki a fák közül. Tán nem a legbiztonságosabb utat választották azzal, hogy keresztülgaloppoztak az Everfree Foresten, de mindenképpen ez volt a leggyorsabb megoldás. Alaposan kifárasztották magukat a hosszas vágtában ezen a nehéz terepen, időt azonban nem akartak a szükségesnél többet veszíteni. Mégis túlbecsülték a távolságot. Sokat segített a náluk lévő térkép, de a sötét és titokzatos erdőben így is nehéz volt tájékozódni. Csak mikor kiértek belőle, és megpillantották a magas, komor sziklafalat, akkor bizonyosodtak meg róla: jó helyen jártak.

Ilyen közel a célhoz mégis kénytelenek voltak lepihenni. Jellynek erősen szúrt az oldala, de a társán is látszott, hogy szüksége volt már egy szusszanásnyi időre. Ledőltek hát egy fa tövébe, s onnan próbálták a ködön keresztül fürkészni a tájat. Amennyit láttak, az épp csak a helyes irány megsaccolásához volt elég. A kék kanca legalábbis úgy számolta, hogy ha közelebb érnek a feketéllő kőhöz, annak mentén hamarosan el kell jutniuk ahhoz a bizonyos kapuhoz.

– Te is érzed? – kérdezte suttogva Conker.

– Mire gondolsz? – kérdezett vissza hasonlóképp. Valahogy úgy érezte, nem szabad ennél jobban fölemelnie a hangját. – Hideg van.

– Nem egyszerűen hideg – felelt a barna kanca. – Ez nem az időjárás… Olyan, mintha belülről akarna… megdermeszteni. Nagyon rossz érzés fogott el, Jelly!

– Tudom, miről beszélsz. Ez csak annyit jelent, hogy közel járunk már. Gyere!

Kinyújtotta a lábát, s Conker odabújt hozzá. Jó volt érezni a testének melegét. Főleg, ahogy a kanca még oda is dörgölőzött. Olyan jó, hogy rá mindig számíthatott! Igazi, hű barátja volt. Bár örökre így maradhatnának!

– Félek, Jelly… – suttogta a kanca, s végigsimította az oldalát. – Én… nem szoktam félni!

– Semmi baj, Conker. Én is félek. Ez a hely teszi.

– Nem sokat hallottam eddig Tartarusról, de azok alapján sosem hittem volna, hogy egyszer el is jövök ide… Ősi, elfeledett gonosz lelkek börtöne… – Conker megborzongott. – Élve senki se be, se ki… Kapuját őrzi a háromfejű bestia… És most tán nem őrzi semmi…

– Csak messziről fogjuk figyelni a kaput – mondta halkan Jelly. – És csak addig maradunk, ameddig muszáj, jó?

Felborzolta a barátja sörényét, aztán óvatosan négy lábra állt. Melegség járta át a szívét, ahogy Conker ránézett kék szemeivel. Mikor így kettesben voltak, néha olyan sebezhetőnek tűnt. Érzékeny póninak, aki nem félt kimutatni az érzéseit. Tényleg sokat jelenthetett neki, hogy egyedül előtte volt hajlandó ennyire megnyílni. Másnak egész biztosan nem ismerte volna el azt sem, mennyire fél.

Nyújtotta a patáját, s fölsegítette a társát. Conker még egy pillanatra megszorította, de aztán kibontakozott az ölelésből, és elszántan nézett maga elé.

– Vágjunk akkor neki! – sóhajtott, s nagyot prüszkölt.

Csendben indultak tovább. Lassan haladtak, hogy alaposan fölmérhessék a környezetüket. Hamarosan meg is találták a sziklafalon a sötét, fogatlan szájként ásító üreget. Elég magasra nyúlt, hogy messziről is ki lehessen szúrni, de a köd sokáig eltakarta előlük, mikor pedig elég közel értek hozzá, szinte ijesztő hirtelenséggel bukkant elő. Conker meg is torpant, s hatalmas szemeket meresztett a vészjósló járatra. Mintha még a lába is a földbe gyökerezett volna. Jellynek vissza kellett hozzá fordulnia, addig nem is volt hajlandó megmozdulni.

– Mit szólnál, ha inkább laposkúszásban mennénk tovább? – kérdezte Conker remegő hangon. – Nagyon nem tetszik nekem ez az egész!

Jelly válaszképpen nyomban le is lapult, Conker pedig követte a példáját. Így, ilyen közel a földhöz a hideg még gyorsabban kúszott fel rajtuk, elnehezítve a tagjaikat. De kitartottak. Elmásztak egészen egy magas, oszlopszerű képződményig, ami mögül reményeik szerint elég jó rálátásuk nyílhatott az ominózus kapura. Amint azonban elhelyezkedtek, Conker ismét mozdulatlanná dermedt.

– Valaki van itt! – lehelte szinte hangtalanul.

Valóban. Most már Jelly is hallotta a halk motyogást. Társával együtt szinte egyszerre lestek ki a fedezékül szolgáló szikla mögül. A barlang bejáratánál hamar meg is pillantották a szikár, csontváz-szerű alakot. A lény elsőre póninak tűnt, de olyan vékony volt, hogy ránézésre a legkisebb megerőltetéstől is összeroppanhatott volna. Háttal állt nekik, de a fejét lehajtotta, így csak annyit tudtak megállapítani, hogy nincsenek szárnyai. Tehát nem lehetett az a lidérc, ami megszökött Canterlotból. A szőre egyszerű barackszínű volt, a sörénye fakó sárgászöld, a cukijegye pedig nem látszott. A testfelépítése elég szögletes volt, szóval Jelly csődörnek gondolta.

Az alak fölemelte a fejét, s riadtan körbenézett. A szeme fehérje szinte világított a félhomályban. Jellyék gyorsan visszabújtak a kő mögé.

– Nekem úgy tűnt, közönséges unikornis – jegyezte meg halkan Conker. – Te is…

– Hahó! – szólt feléjük egy vékony, bizonytalan hang. – Ki jár itt?

Mindketten mozdulatlanná dermedtek. Hogy a fenébe szúrta ki őket? Ilyen jó lett volna a hallása? Jelly kezdte egyre indokoltabbnak érezni Conker aggodalmát…

– Hahó? – hallatszott még gyengébben a csődör hangja. – Grape Jelly százados? Maga az?

Meglepetten összenéztek. Jelly némán eltátogta Conkernek, hogy nem ismeri a pónit, aztán mutatta neki, hogy maradjon itt, amíg ő kimegy, és beszél vele. A társa rémülten viszonozta a pillantását, s mikor elindult, megpróbálta lefogni. Jelly csak megrázta a fejét, hogy nem lesz baj.

Óvatosan kilépett a takarásból, s a póni felé lépett, mire az ijedten összerezzent.

– Százados? – kérdezte továbbra is olyan hangon, ami elég jól illett nyeszlett testéhez.

– Már nem vagyok tagja az Éjjeliőrségnek, de a nevemet jól tudja – felelt semleges hangon Jelly. – Ismerjük egymást?

A csődör nagyot fújt, bár láthatóan nem nyugodott még meg teljesen. Legalábbis a szeme továbbra is állandóan ide-oda járt.

– Nem, mi még… nem találkoztunk… – makogta zavartan. – Phase Shift vagyok, Celestia Hercegnő tanítványa. Luna Hercegnő úgy mondta, lehet, hogy itt találom magukat. Conquer Freewind is eljött?

– Conker Freewind – javította ki Jelly. – És igen, ő is itt van.

– Jaj, elnézést… – csapta le a füleit az unikornis. – Jobban is figyelhettem volna…

– A Hercegnő nem szólt, hogy már más is van itt – váltott témát a kanca.

– Igazából még csak pár perce értem ide – húzta ki magát gyorsan a csődör. – Épp most akartam nekilátni!

– Minek?

– Hát a védővarázslatok ellenőrzésének! – felelt az unikornis, azzal a szarvával fölemelt a földről egy vaskos, régi könyvet, ami eddig mögötte hevert a földön. – Ha megbocsát egy kicsit…

– Tegeződhetnénk? – tette fel a kérdést Jelly, mivel kezdte kissé frusztrálni, hogy a csődör ennyire távolságtartóan viselkedik vele.

– Természetesen, Asszonyom! – motyogta a póni, miközben visszafordult a hasadékhoz, s láthatóan mélyen elmerült a könyvében.

Jelly halkan sóhajtott, aztán a szikla felé fordult, ami mögül Conker épp kidugta a fejét. Intett a kancának, mire az kelletlenül előmászott, s megállt mellette. Percekig nem történt semmi érdemleges, csupán az unikornis mormolt az orra alatt szüntelenül valamit, amiről Jelly feltételezte, hogy egy jó hosszú és bonyolult igézet lehet.

– Szerinted ez hogy a jó fenébe került ide mielőttünk? – kérdezte Conker a csődörre bökve, mikor már elunta a néma ácsorgást.

– Hosszútávú teleport, Asszonyom – válaszolt a póni anélkül, hogy megfordult volna. Mindössze megemelte az egyik mellső patáját, és a farára bökött, amin valamiféle örvény díszelgett cukijegy gyanánt. – Ez a specialitásom.

– Inkább ne zavarjuk! – suttogta Jelly Conkernek.

– Nyugodtan kérdezzenek! Tudok közben figyelni… többé-kevésbé…

Hiába kaptak rá engedélyt, inkább mégsem szólaltak meg többször. Le ugyan nem ültek a hideg talajra, csupán Conker támasztotta meg az állát Jelly marján, amikor már túl sokat kellett egy helyben állniuk. Őt pedig nem zavarta, sőt inkább megnyugvással töltötte el ez az apró, ám folytonos testi kontaktus.

– No! – csapta össze hirtelen a könyvét az unikornis, mire mindkét kanca azonnal ösztönösen kihúzta magát. – Olybá tűnik, az asztrális kapocs érintetlen, bár ebben a szub-aspektusban nem igazán vagyok járatos. Látványos törés egész biztosan nincs, viszont Cerberus tényleg nincs a helyén.

– És ez pontosan mit jelent? – kérdezte Jelly.

– Tartarus védelmi rendszerét több igen erős varázslat alkotja – kezdett a magyarázatba a csődör, majd meglebegtette a könyvet. – Az Éjszaka Úrnője ideadta ezeknek a varázslatoknak a rövid összefoglalóját, hogy megvizsgálhassam őket. Ez innen kintről is aránylag könnyen kivitelezhető, és remélem van is olyan megbízható, mint ahogy Luna Hercegnő mondta… Mindazonáltal így csak annyit tudtam megállapítani, hogy a textúra koherens, azaz valószínűleg a börtön egyetlen része sem sérült. Viszont az, hogy Cerberus hiányzik, önmagában is felettébb aggasztó. Évszázadok óta nem volt rá példa, hogy elhagyta volna az őrhelyét. Valami egész biztosan történt.

– Remek! – morgott Conker. – És akkor most mit csinálunk?

– Szerintem én először is írok egy levelet a Hercegnőnek! – mondta Jelly, miközben hátranyúlt a táskájába, s előhalászta a jegyzetfüzetét és a kicsi, kék tollat, ami még kedves kis madárkájától maradt meg emlékbe. – Ha megvagyok, el tudod küldeni, Shift?

– Természetesen, Asszonyom! – biccentett a csődör. – Viszont fel kell hívnom rá a figyelmét, hogy én nem tudom személynek küldeni a levelet…

– …csak a helyet tudod megadni, ahova érkezni fog – fejezte be helyette Jelly. – Igen, ez ismerős, és nem jelent gondot. De legalább ha megnézi a postáját, tudni fogja, hányadán állunk. Tartanád a hátad, ha megkérhetlek? – tette hozzá Conkernek címezve.

A barna kanca mosolyogva oldalvást fordult, Jelly pedig megtámasztotta rajta a papírját. Az írásba azonban nem tudott belekezdeni, mert ebben a pillanatban szárnyak suhogása ütötte meg a fülét. Gyorsan vetett egy pillantást a kapura, de megnyugvására nem onnan jött a hang. Így hát az ég felé fordította a tekintetét, s a többiek is követték a mozdulatát.

Hamarosan a ködből vagy tucatnyi pegazus alakja bontakozott ki. A pónik először megálltak fölöttük a levegőben, egyhelyben lebegtek kicsit, aztán lassacskán leereszkedtek. Mind szürke-fehér egyenruhát viseltek, s hosszú, könnyű lándzsákkal voltak fölszerelve. Egyedül egy halványsárga csődör volt pegazusoknak rendszeresített pehelykönnyű fémvértbe öltözve, viszont ő parancsnoki sisakot is hordott, tehát feltehetőleg ő volt a vezérük. A pegazus megállt Jellyékkel szemben, vigyázzba vágta magát, és tisztelgett.

– Lightning Fall őrmester, Cloudsdale Légierő; szolgálatra jelentkezem! – Olyan hangosan beszélt, ami már szinte bántotta a pónik fülét, akik eddig igyekeztek visszafogni a hangjukat.

– Grape Jelly száza… – viszonozta a tisztelgést a kanca, de aztán észbe kapott, és gyorsan korrigált. – Grape Jelly, ex-éjjeliőr. Luna Hercegnő megbízásából vagyunk itt, a kaput tartjuk megfigyelés alatt.

– Mi is a Hercegnő parancsára jöttünk – mondta a csődör máris fesztelenebb hangnemben.

– Egy pillanat türelmet kérnék, uraim! – intett Jelly. – Megírom ezt a levelet az Úrnőnek, aztán beszélgethetünk!

A sárga pegazus mosolyogva biccentett, aztán intett a pónijainak, és kiosztotta a feladatokat. Addig Jelly újra nekiállt a levélnek. Teljes mértékben azért nem bízott az unikornisban, ezért a biztonság kedvéért a lehető legóvatosabban fogalmazott.

Kedves Címzett!

Megérkeztünk az úti célunkhoz! A hír megerősítve: nem látjuk a nyomát! Köszönjük a támogatást! Egyelőre nincs esemény, de szólunk, ha bármi történik.

Tisztelettel: Kékség

Apró borítékba süllyesztette a papírlapot, majd átnyújtotta Phase Shiftnek. Kíváncsian figyelte a csődört, az azonban nem úgy küldte el a levelet, ahogy Firebolttól megszokta, mikor még társak voltak. Az unikornis nem érintette hozzá a szarvát, se nem lobbantotta lángra, pusztán hunyorított egyet, s a varázslatára a papír mintha csak önmagába roskadt volna, végtelenül pici gombóccá gyűrődött, s egy pillanatra rá már nyoma sem volt.

– Akkor hát megjött az erősítés, mi akár mehetünk is! – szólalt meg mellette Conker.

– Ennyi pegazus aligha elég valamire – bökött Jelly a fegyveresekre. – És amúgy is, ha már ilyen messzire eljöttünk, én kíváncsi vagyok, mi lesz!

– Ej, Jelly, komolyan nem értelek, miért jöttél el az Éjjeliőrségtől, ha ennyire nem tudsz elszakadni tőlük! – sóhajtott a kanca. – De rendben van, maradjunk, ha szeretnéd. Ha bármi baj van, és onnan kiszabadul valami szörnyeteg, hogy lángba borítsa Equestriát, legalább együtt halunk meg…

– Conker, ilyet még viccből se…! – korholta Jelly bizonytalanul körbepillantva. Szerencsére senkinek nem tűnt fel a barátjának előbbi kijelentése.

– Rémes ez a vidék – jegyezte meg Conker, majd prüszkölt egyet, s ravaszkásan elmosolyodott. Megveregette Jelly hátát, aztán nyújtózott egyet, és az állát az ép patájába támasztva elhasalt a hűvös földön. Csendben figyelte a cloudsdale-i pegazusokat, amíg azok rendezkedtek. Jelly megkereste a táskájában azt a nagyon vékony takarót, amit jóformán mindenhova magával hordott, s ráterítette a kancára. Ez elég jól meg fogja védeni a hidegtől… vagy ha nem, hát ő is odabújik mellé…

Kicsit magára hagyta a társát, odalépett a sisakos pegazushoz, aki a többieket vezette, s nekilátott megtárgyalni vele a küldetésük részleteit, valamint a szükséges óvintézkedéseket.

* * *

Mire besötétedett, szabályos tömeg gyűlt össze a fekete kapu előtt. Cloudsdale után kisvártatva Thunderin' Highs harcosai is megjelentek, Shadowbolt egyenruhában, magának Descent őrnagynak a vezetésével. Elég komolyan fel voltak fegyverkezve, ám az ő létszámuk is épphogy elérte a húszat. Lassacskán azonban befutottak Canterlot gárdistái is, valamint pár idegen pegazus is, akik állítólag Jellyékhez hasonlóan „külsősök” voltak. Sőt, a végére még a Határőrségtől is páran tiszteletüket tették itt, így jóformán egy teljes hadosztály sorakozott fel a lejáró védelmére.

Olyan sokan összegyűltek, hogy a pónik halk zsivaja hamarosan megtöltötte az egész környéket. Ha Tartarus nyomasztó közelségétől nem is tudtak teljesen megszabadulni egy pillanatra sem, a hangulat lassacskán mégis egész oldottá vált. Mindig voltak, akik a halálos némaságban álló kapu felé pislogtak lopva, s olyanok is, akik a terepet fürkészték árgus szemmel, ám a többség önfeledten beszélgetett. Igyekeztek hasznosan eltölteni az időt, s kicsit összeismerkedni. Jelly nem is bánta, hogy az éjjeliőrökön kívül mások is jöttek. Ha őket nehezebb is volt komolyan venni, mint Descent őrnagy marcona pegazusait, sokkal színesebbé és vidámabbá tették a társaságot.

Estefelé már odáig jutottak, hogy egyenesen tábortüzet is gyújtottak, s régi katonás dalokkal szórakoztatták magukat és egymást. A canterlotiak még élelmet is hoztak magukkal, amit aztán testvériesen meg is osztottak mindenkivel. A páncéljaikat ugyan nem vették le magukról, s a fegyvereiket is készenlétben tartották, de közben megállás nélkül sztorizgattak, nevetgéltek.

Jelly odahúzódott közel a tábortűzhöz, s magával rángatta Conkert is. A barna kanca meglepetésére nem sokat kérette magát – talán tényleg fázott –, hamar odatelepedett mellé, s nekidőlt az oldalának. Így ugyan nem volt túl kényelmes beszélgetni, hiszen eléggé kicsavart testhelyzetet kellett fölvenniük, ha egymás szemébe akartak nézni, de ezt leszámítva egész kellemesen el tudtak helyezkedni. A takarót maguk alá terítették, így a földből kiáramló hideg miatt sem kellett aggódniuk. Jelly jót beszélgetett két denevérszárnyú kancával, Conker pedig a fejét ingatta ide-oda a harci indulók ütemére, s érezhetően egész jól megbékélt a helyzetükkel. A kék kanca meg is állapította magában, hogy hiába imádta a ponyville-ieket, mostanra már annyira a vérében volt ez a katonás életvitel, hogy igazán csak ilyen társaságban tudta magát jól érezni. És olybá tűnt, Conker is hasonlóképp lehetett ezzel.

Az első csillagok is feltűntek már az égen, mikor egyszer csak az egyik fehér pegazus, akire Jelly emlékezett, hogy őrszemként kellett volna a tábor szélén ácsorognia, átrepült pont a fejük fölött. Felettébb gyanúsnak találta, ezért aztán a patáját fölemelve elhallgattatta alkalmi beszélgetőpartnerét, és a póni után fordult. A barna sörényű pegazus közvetlenül Descent őrnagy mellett landolt, és megtámasztotta a földön harci kalapácsát.

– Jön valami – mondta nem túl hangosan, de Jelly éles fülének köszönhetően így is tisztán hallotta. – Valami nagy.

– Köszönöm, Dusk – biccentett az őrnagy, aztán fölemelte a hangját. – Pónik! Mindenki alakzatba! Látogatónk érkezik!

Fél perc sem kellett a társaságnak, hogy összekapják magukat. Pillanatokon belül harcra készen, fegyverrel a patában várták a támadást. Még ennyi idő is elég volt, hogy Jellynek és Conkernek is kerítsenek a tartalékokból megfelelő fegyverzetet. Hamarosan már ők is ott álltak az első sorokban, ellenség után kutatva.

Nem is telt sok időbe, mire meghallották az átható csaholást. A pónik még jobban meglapultak ideiglenes fedezékeikben, hogy váratlanul vethessék magukat a felbukkanó szörnyetegre. Mikor azonban Jelly megpillantotta a hatalmas fekete kutyát, még a szája is tátva maradt.

– És már itt is vagyunk! – hozta felé a szél egy kanca ismerős, vidám hangját. – Katasztrófa elhárítva!

De… ez… Twilight Sparkle lenne? Jelly teljesen kidugta a fejét a kő mögül, hogy megbizonyosodhasson róla: nem a szeme csalja meg. De valóban. A lila unikornis széles mosollyal az arcán egyenesen feléjük vágtatott. A szarva halványan izzott, ahogy varázslatával egy kis sárga labdát lebegtetett a háromfejű monstrum előtt, aki valami csoda folytán engedelmes kiskutyaként követte.

– Állj! – kiáltott a közeledőkre Descent.

Intett az egyik mellső lábával, mire pár pegazus szárnyra kapott mellőle, és a furcsa duó felé röppentek. Mikor odaértek, biztonságos távolságban a fejük felett kezdtek körözni. Cerberus mindhárom fejével igyekezett követni a mozgásukat, s néha a mancsával is aprókat kaparászott a levegőbe, mintha csak el akarná kapni a pónikat – igaz, ez inkább tűnt afféle játékos mozdulatnak a részéről.

– Twilight? – kérdezte vékony hangon Phase Shift, majd egy pillanattal később halk, suhogó hang kíséretében elé is teleportált. – De jó, hogy jöttél!

– Shifty? – pillantott meglepetten a kanca a sovány csődörre. – Hát te? És mi ez a nagy tömeg?

– Hallottuk, hogy eltűnt Cerberus, így hát jöttünk biztosítani a terepet – húzta ki magát büszkén Shift.

– Nagyon jól tettétek! – mosolygott a lila unikornis. – És minden rendben is volt?

– Nekem úgy tűnt, de azért szeretném, ha te is leellenőriznéd! – azzal a csődör Twilight felé lebegtette a Lunától kapott vaskos könyvet.

A kanca arca szinte felragyogott az örömtől, s a mellső patáit izgatottan egymáshoz ütögette. Pár pillanatra mintha el is feledkezett volna Cerberusról, aki kihasználta az alkalmat, és elkapta a levegőben lebegő sárga labdát. Egyszerre két feje zárta a fogai közé a gumigömböt, míg a harmadik csupán lihegve igyekezett a közelébe kerülni. Még szerencse, hogy a labda elég masszív anyagból készült, és bírta a nem mindennapi igénybevételt.

A pónik lassacskán előbújtak a fedezékükből, és köréjük gyűltek. Jelly is elindult feléjük, ám egy hirtelen támadó különös érzés arra késztette, hogy egy pillanatra megforduljon. Amit viszont meglátott, attól még a szíve is kihagyott egy dobbanást.

Közvetlenül a hasadék szájánál egy alacsony, kék szőrű unikornis ácsorgott lehunyt szemmel, mélyet szívva a levegőből. Aztán egyetlen másodperccel később fölnézett egyenesen Jelly szemébe, s az arcán halvány, mégis magabiztos mosoly terült szét…

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.