Prológus

Prológus

Kellemesen hűvös volt az este. Pont, ahogy szerette. Mélyet szippantott a friss levegőből, majd vetett még egy utolsó pillantást a Holdra. Az megnyugtató némasággal nézett vissza rá. Milyen távolinak tűnik most! Pedig nem is oly régen még azt hitte, tán örökre a rabja marad! S mikor végre elszabadult bűvköréből, valahol a lelke mélyén mégis visszakívánkozott oda. Megvolt annak a magánynak a szépsége, bármilyen nehéz is volt eleinte elfogadnia. Persze akkor nagyon más volt. Minden.

Megfordult, s visszament a szobájába. Az erkélyajtó halk kattanással csukódott be a háta mögött. Lefeküdt a kandalló elé, s kényelmesen elnyúlt a puha szőnyegen. Végre része lehetett egy kis nyugalomban. Már nem kellett tovább a hideg üresség után vágyakoznia, hogyha egyedül akart maradni. Nem kötötték már le minden egyes percét az uralkodás gondjai. A tökéletesség még oly távol volt, de végre kirajzolódott a felé vezető ösvény. Sok fájdalom és áldozat árán, de sikerült az illúziókat felváltani a valódi békességgel.

Szerette volna ezt hinni. Hiszen most olyan nyugalmas volt minden! Mi rossz is történhetne? Bármit, amibe belefogott, siker koronázott. Bármit, kivéve egyet. De nem, most nem akart erre gondolni! Egy kicsit, csak egy egészen kicsit meg akart szökni a lelkiismerete elől. Hiszen olyan jól ment minden! Tényleg ilyen rossz uralkodó lenne? Tényleg…?

A szeme az asztalára siklott. Megkönnyebbülten konstatálta, hogy újfent jó sok levele érkezett. Legalább lesz mivel foglalkoznia, s addig sem…

Megrázta magát, aztán a szarvával közelebb lebegtette a papírhalmot. Csupa jó hír! Legyen csupa jó hír! Egészen picit remegve felbontotta a legfelső levelet. Nyomban fölismerte az apró betűs írást.

Kedves Címzett!

Megérkeztünk az úti célunkhoz! A hír megerősítve: nem látjuk a nyomát! Köszönjük a támogatást! Egyelőre nincs esemény, de szólunk ha bármi történik.

Tisztelettel: Kékség

Csak tömören, mint mindig! Nagyon jó is ez így. Ha nincs is ott, de legalább már ők odaértek. Nagy baj már nem lehet. Majd szól a testvérének, és ő intézkedik.

Picit jobb hangulatban fölemelte a következő borítékot. Abban csak egy fotó volt egy vörös unikornisról, aki egy ezüstös sörényű pegazussal ölelkezett valami gyönyörű épület előtt. Látta rajtuk, milyen boldogok együtt, bár ötlete sem volt arról, merre járhattak most. Ezer év bőven elég volt rá, hogy elfelejtse Equestria nevezetességeit. Bár az is előfordulhat, hogy egész egyszerűen lemaradt még a megépítéséről is, s akkor nem is emlékezhetne rá.

Pár pillanatra elmerengett ezen, hátha mégis akad valami emlékképe a helyről, de aztán egy újabb, makacs gondolat fészkelte be magát a fejébe. Szólnia kell neki! Be kell vallania, hogy milyen ostobaságot csinált! Nem akarta elrontani az örömét, de joga volt megtudni. De mit is? Mit mondhatna neki? Nem! Amíg nem tudnak biztosat, addig semmit!

Megfordította a fotót, s meglátta rajta a rövidke írást: „Örökké a tanítványod”. Könnybe lábadt tőle a szeme. A kandalló fölé lebegtette a papírt, s nekitámasztotta a falnak. Fájt így látnia, de helyesen tette, hogy elengedte. Minden joga megvolt egy boldogabb élethez. Így is épp elegen szenvedtek már miatta…

Visszatért a leveleihez. Halkan szipogva gyorsan átfutott pár hivatalos jelentést, de aztán váratlanul megakadt a szeme valamin. Egy üdvözlőlap volt, hasonló ahhoz, amilyeneket a Szívek és Paták napján szoktak küldeni egymásnak a pónik. De rég kapott már ilyesmit! És most is… mégis milyen alkalomból? Nem is merte azonnal kinyitni, csupán izgalommal vegyes kíváncsisággal forgatta a levegőben. Alaposan megszemlélt minden apró részletet az aranyszállal körbeszőtt vörös szíven, ami a borítót díszítette. Résnyire kinyitotta a lapot, mire az halkan zenélni kezdett. Egy picit meglepődött rajta, de aztán erőt vett magán, és szélesre tárta a papírt. Már csak a szemét kellett volna kinyitnia. Miért is ilyen nehéz? Az Éjszaka Hercegnőjeként nem lett volna szabad ilyen könnyen zavarba jönnie!

Óvatosan kinyitotta az egyik szemét, s már messziről látta, hogy a küldő igencsak szűkszavú volt vele. A kíváncsisága végül erősebbnek bizonyult. Gyorsan végigfutotta a rövidke üzenetet, s a zavart kis mosoly nyomban eltűnt az arcáról. Átadta a helyét a rémületnek. Azonnal fölismerte a vöröslő betűket.

Hallottam Cadence-ről.

Tudom mire készültök.

Beszélnünk kell.

„Pulsar”

Már a zene is ismerősnek tűnt. Hallotta már. De csak egyetlen egyszer. Kirázta tőle a hideg.

Azonnal összecsukta a levelet. Még mindig remegve négy lábra állt. Megfordult, majd kitárta a szárnyait. Még arra sem szakított időt, hogy kinyissa magának az erkélyajtót. Az üveg csörömpölése szinte elveszett a tudatában. Ahogy repült az éjszakában, kiáltásra nyitotta a száját.

– Tia!

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.