9. Sötét, sötétebb, még sötétebb...

Sötét, sötétebb, még sötétebb…

Tátott szájjal bámulta az alikornis feje felett formálódó óriási gömböt. Nem látott még ehhez fogható mágiát soha életében. Egyszerűen… gyönyörű volt! Mintha ezernyi drágakőből, a nap sugaraiból és a csillagokkal pettyezett éjszakai égboltból gyúrta volna össze Surge Herceg, úgy ötvöződött benne szín, fény és árnyék. Órákon keresztül szívesen elnézegette volna, legalábbis pillanatnyilag így érezte, még ha a tapasztalat azt is mutatta, harminc percnél többet csak igen nagy erőfeszítések árán tudott megülni a hátsó felén, hacsak nem pont az volt szükséges az aktív részvételhez valamiben. Például a hagyományos előadásokat mindig is megszenvedte, ahol csöndben kellett lenni, és csak a szünetekben nyújtóztathatta ki rendesen a lábait. Ugyanakkor mondjuk egy mikrobiológiai gyakorlatot – tisztességes nevén mikrobi – simán kibírt egy seggel, miközben fáradhatatlanul állítgatta a lencséket, hogy sunyiban megfigyelhesse a mit sem sejtő papucsállatkákat, vagy a sokkal relevánsabb, mindenki-kedvence Escherichia coli nevet viselő bacikat. Vagy azt is mindig élvezte, amikor Twink-Twink meg Lemon Hearts nekiálltak egymással pókerezni az óriási paklis, szörnyfigurás kártyáikkal, és vérre menő vitákat folytattak arról, melyik leosztás az erősebb.

Igazából magának a játéknak vajmi kevés köze volt az általa ismert pókerhez, csak Minuette volt hajlamos annak hívni bármit, amihez kártyák kellettek. Ez van, aki képes arra, hogy egy epikus küzdelem kellős közepén a mikrobiológiáról ábrándozzon, attól bármi kitelik… Pláne úgy, hogy tényleg érdekelte, mi fog történni, és – bár Fragmentnek Equestria minden kincséért se vallotta volna be – már egy ideje roppantmód élvezte is az egész helyzetet. A Doktorba vetett bizalma is javarészt visszatért. Úgy vélte, bárki legyen is az a póni, sokkal pontosabban tudta, mit csinál – illetve másoknak mit kéne tennie –, mint akárki itteni, beleértve Celestia Hercegnőt is, ami azért nem kis szó. Ezzel a Surge Herceggel meg már csak azért is megérte összeismerkedni, mert elég fura egy figura volt. Nem tehetett róla, Minuette valamiért imádta a fura pónik társaságát…

Ám hiába tervezte el már azt is, hogyan fogja elmesélni a kalandját a barátainak, Tirek egyetlen pillanat alatt megfordította a küzdelem állását. Valami rúnák nélküli rúnamágiát használt, Minuette ezt innen is egész könnyen megállapította, dacára annak, hogy még sosem találkozott ilyennel. Surge Herceget kéken izzó láncok kötötték gúzsba, a monstrum pedig kegyetlenül a földhöz vágta őt. Luna ijedten felsikkantott mellette, de a többieken is ugyanazt a döbbenetet látta, ami őt is átjárta.

– Ne…! – nyögte fájdalmasan Scorpan, de a hangját szinte teljesen elnyomta Cerberus mélyről jövő morgása.

– Vége a játéknak, alikornis! – kacagott gonoszul Tirek, azzal újra meglendítette a láncokat.

A tompa puffanásra Minuette még úgy is hunyorogva összeszorította a fogát, hogy csontok reccsenését nem hallotta. Azt is végig bírta nézni, amint a szörny magához rántotta Surge Herceget, és módszeresen kiszipolyozta belőle a mágiát. Körülötte mindenki halálra volt rémülve, Celestia kishúga talán még majdnem el is sírta magát, de neki csak az járt a fejében, hogy így nem érhet véget. A Doktor hozta ide, a Doktor is fogja őt elvinni innen, viszont az csakis úgy lehetséges, hogy közben mindent rendbe kell raknia. És meg fogja csinálni, érezte. Szinte látta maga előtt a csődör arcát, amikor elmesélte neki, mennyire elszúrt jóformán mindent, amit csak lehetett, ő meg csak nyugodtan azt mondta: „ez még okozhat problémákat”. Mintha teljesen kívülálló lenne az eseményeket tekintve, és tán pont emiatt olyan rálátása nyílhatott a nagyobb összefüggésekre, ami miatt egyszerűen szükségtelen volt aggódnia. Akkor pedig neki miért kéne aggódnia?

Végül valóban meg is oldódott a kilátástalan helyzet, noha egyáltalán nem úgy, ahogy elképzelte volna. Fragment lett az, aki közbelépett, valami ismerős, mégis érthetetlen halandzsát üvöltözve, mire aztán Surge Herceg egy újabb, elkeseredett varázslatát kiáltva egy vakító villanás kíséretében sikeresen kiteleportált a szorult helyzetéből, és meglehetősen összetörten, de egy darabban érkezett meg közéjük. Mielőtt azonban még megörülhettek volna neki, az alikornis kissé remegő mozdulattal feléjük emelte az egyik mellső patáját, és egyetlen varázslattal hátralökte őket, egyenesen Tartarus hidegen és sötéten ásító szájába.

A kijáraton beáramló fény lehetetlenül rövid idő alatt lehetetlenül kicsire zsugorodott, mintha iszonyatos sebességgel száguldottak volna hátrafelé, ám Minuette csupán egészen enyhe zuhanást érzett, és maga körül semmit sem látott, csak sűrű sötétséget, mintha egy puha, árnyékokból szőtt szivacsba süppedt volna bele. Ezt alátámasztani látszott az is, hogy a levegő, amit beszívott, már-már kellemetlenül sűrűnek tűnt, akár ha felhőbe harapna – legalábbis így tudta elképzelni, milyen lehet az.

– Tartsd az ajtót! – hallotta elmosódottan Surge Herceget a távolból, egész pontosan az előbbi gondolatmenetét követve lehetetlenül távolról. – Sore wa… itai… – érkezett egy pillanattal később a csődör hangja a közvetlen közelből.

Halvány, lilás fény izzott fel az alikornis szarván, fokozatosan eloszlatva körülöttük a sötétséget. Megvoltak mindannyian, leszámítva Fragmentet és Spiritet. Valami különös, puha fekete kövön hasaltak egymástól nagyjából méternyi távolságokra, mintha a magasból zuhantak volna le. Hogy mi vette körül őket, meglehetősen nehéz lett volna megállapítani; részben az is ehhez a sötét sziklához hasonlított, egészen pontosan egy abból felépített, vagy még inkább egy abba fúrt hosszú, semmibe vesző járatra, viszont a körvonalai bizonytalanok maradtak még akkor is, mikor a társai már tisztán kivehetővé váltak a mágikus fényben. Az árnyak úgy táncoltak a falakon, mintha önálló életet éltek volna, és menekülnének Surge Herceg varázslata elől, viszont nem tudnának teljesen elrejtőzni a résekben, és folyamatosan tülekednének a jobb búvóhelyekért. Minuette még azt is párszor látni vélte, amint egy-egy árnyék elválik a kövektől, és alig észrevehető foszlányként átsuhan a pónik között.

– Surge bácsi! – ölelte át szipogva Luna az alikornis nyakát, miután elsőként négy lábra ugrott. – Azt hittem… azt hittem…!

– Én is azt hittem egy pillanatra… – motyogta fáradtan a csődör. A reszketeg fényben még nyúzottabbnak tűnt, a szemei körül is sötét karikák éktelenkedtek. – A kristály póninak mégis igaza volt. Hallgatnunk kellett volna rá…

Hosszú, távoli nyüszítés szűrődött le hozzájuk odakintről, mire Surge Herceg elengedte Lunát, és a fejét a fal felé fordította, majd gyengéden meg is támasztotta az egyik patájával.

– Tarts ki, kiskutyám…! – lehelte.

– És most mi lesz? – kérdezte a testvérénél sokkal ügyesebben kordában tartva az érzelmeit Celestia, habár így is érezni lehetett rajta, hogy mennyire megrendült a történtektől. – Hol vagyunk, Surge bácsi? Ez a nyugati átjáró?

– Kiváló az emlékezeted, Celestia drága – felelt keserű mosollyal hátrafordulva a csődör.

– Fragmenték odakint ragadtak! – emlékeztette őket hisztérikusba forduló hangon Tides tanácsos.

Minuette csupán egyetértően bólogatott. Újabb fájdalmas nyüszítés visszhangja ért el hozzájuk.

– Nagyon sajnáljuk – hunyta le pár másodpercre a szemét Surge Herceg.

– Nyilvánvaló, hogy nem mehetünk vissza értük – jelentette ki szinte már ingerülten Celestia. – Az is jóformán csodával határos, hogy mi túléltük!

– Ha szabad egy megjegyzést, hölgyeim… – emelte fel óvatosan a mutatóujját Scorpan. – A mi módszereinkkel nem kell meghalnia annak, akitől elvesszük a mágiáját. A pónik eddigi tapasztalataim szerint olyannyira mágiával átjárt lények, hogy végletesen legyengülnek az őket átható varázserő nélkül, de nem válnak életképtelenné.

– Ez biztató! – vidult fel Minuette.

– Ugyanakkor ez már nem mondható el az elementárokról… – folytatta a gondolatot Scorpan.

A mondat pár másodpercre gyászos csendben megállt a levegőben, aztán Celestia megköszörülte a torkát.

– Elkerülhetetlen veszteség – mondta, irigylésre méltó erőfeszítéseket téve, hogy uralkodjon az érzelmei felett, és hideg fejjel gondolkodjon. – Most arra kell koncentrálnunk, hogy mentsük, ami menthető. Van valami terved, Surge? Senki sem ismeri úgy Tartarust, mint te.

– Való igaz, ugyanakkor nem is emlékszem már rá, akadt-e arra példa, hogy valaki bejutni akart ide, nem pedig kijutni innen – integetett bizonytalanul az egyik mellső patájával a lila alikornis. – Fogalmam sincs, Cerberusszal meddig leszünk képesek útját állni…

A következő nyüszítésre ismét finoman megsimogatta a sötét falat.

– Bocsánat, amiért közbeszólok, de igazából ténylegesen a legfontosabb, hogy ameddig lehet, húzzuk még az időt – szólalt meg Minuette. – Már beláttuk, hogy legyőzni nem fogjuk tudni Tireket, szóval az egyetlen reményünk a Doktor maradt…

– A Doktor így, a Doktor úgy! – zsörtölődött Tides. – Az a földipóni is csak bajt hozott ránk eddig!

– Ja, leszámítva azt, ha nem hallgatunk rá, már mind búcsút mondhattunk volna a varázserőnknek még a Kristály Birodalomban – fintorgott válaszul Minuette.

– Valamit forgatsz a fejedben – állapította meg ravaszkás pillantással Scorpan.

– Mondhatni… – biccentett az unikornis. – De elég vad ötlet lesz…

– Bármilyen ötletet szívesen veszünk, legfeljebb elvetjük – jelentette ki komoran Celestia.

Újabb, az eddigieknél sokkal fájdalmasabb és hangosabb vonyítás járta át a barlangot, amitől még a kövek is megremegtek a patájuk alatt. Minuette vett egy mély levegőt, aztán belevágott.

– Ne hagyjuk szenvedni Cerberust! Engedjük be ide Tireket! Azt mondtátok, Surge Herceg ismeri a legjobban Tartarust. Bújócskázzunk kicsit vele! Kockázatos lépés, de előnyben vagyunk, és Tirek addig is ezzel lesz elfoglalva, nem pedig azzal, hogy lebontsa a fejünk fölül a fél hegyet.

– Szó sem lehet róla! – húzta fel az orrát Surge Herceg. Még a szemeibe is visszatért az élet, csak azért, hogy szikrákat szórhasson belőlük a kancára. – Amíg én…

– Surge… – Celestia odalépett a lila alikornishoz, és megnyugtatóan a vállára helyezte a patáját. Egy rövidke ideig csendben gondolkodott, aztán folytatta. – Az unikornisnak igaza van. Belegondoltál abba, mi történne Tartarusszal Cerberus nélkül? Minden falat át lehet törni. Megtapasztalhattuk, micsoda ereje van Tireknek… – Újra elhallgatott, és lehunyta a szemét, de amikor újra fölnézett, olyan lángoló harag lobogott benne, amit Minuette elképzelni sem tudott volna korábban Celestiáról. – És ha már becsaltuk ide, kereshetnénk neki egy hozzá illő helyet a legsötétebb tömlöcödben!

Mindenki némán, lélegzetvisszafojtva várta Surge Herceg válaszát, a csődör viszont először csak lehorgasztotta a fejét, és az egyik lábával eltakarta az arcát. Aztán halkan, de egyre hangosabban motyogni kezdett valamit, ami megint nagyjából olyasmi halandzsa lehetett, amiből Minuette eddig sem értett egyetlen mukkot sem.

– Mit tud ez a bizonyos Doktor, amivel megmentene minket? – kérdezte végül újra normális hangon, bár föl sem nézve a lila alikornis. – Hogyan jönne be egyáltalán utánunk Tartarusba, hogy láncra verje Tireket?

– Hát, nekem azt mondta, meg akar keresni valami Ingot Herceget… – vont vállat Minuette.

Surge Herceg hirtelen felkapta a fejét, tátott szájjal, hitetlenkedve a kanca arcába bámult pár másodpercre, majd minden átmenet nélkül eszelős vihogásba váltott. Minuette értetlenül körbenézett a többieken, de láthatóan ők sem tudták, mi történt.

– Miért nem ezzel kezdtétek? – csapott vidáman az alagút padlózataként funkcionáló kövekre a lila alikornis. – Ha erről van szó, hát nyerek én neki akármennyi időt is! Gyerünk, pónikákok, vágta utánam! Nyerjünk egy kis távolságot, aztán visszahívom Cerberust. Maradjatok szorosan a közelemben, és véletlenül se térjetek le az ösvényről! Tartarus olyan, mint egy óriási labirintus, és jaj annak, aki elvész benne…

Tovább nem is várva Surge Herceg a nyakába kapta Lunát, és könnyed galoppban megindult előrefelé. Szerencsére nem diktált vészes tempót, így Minuette a rövidebb lábaival is tudta őt követni, sőt, még Scorpan is, bár fájdalmasan grimaszolva, de képes volt tartani velük a lépést – azaz egész pontosan némi zihálós futkározás után inkább a szárnyait használva érte utol őket.

A hosszú járatból hamarosan mindkét irányban kisebb ösvények nyíltak, néha egészen szűkösnek tűntek, vagy akár valami csápokra emlékeztető, betegesen kékes fénnyel világító, nyálkás növények nőtték be őket, amik között Minuette-nek nem sok kedve lett volna átpréselni magát. Már csak azért sem, mivel Moondancer mutatott már neki pár olyan kétes erkölcsű rajzfilmet – tán csak azért, hogy bosszantsa –, amiből következtetve volt némi sejtése, mi történne, ha mégis megpróbálná. Persze nyilván hülyeség, de hacsak nem lenne muszáj, nem kísérletezne ilyesmivel, annyi szent.

Szerencsére Surge Herceg sem különösebben erőltette a dolgot, és elég sokára fordult csak le egy elágazásnál. Illetve a „lefordulás” elég erős kifejezés lett volna arra, amit csinált, igaz, akkor már az „elágazás” is. Mikor ugyanis a lila alikornis megtorpant, és lesegítette a hátáról Lunát, Minuette először nem is értette, mi történt. Első ránézésre ugyanis szilárd fal határolta őket mindkét irányból azon a részen is. Aztán ahogy Surge Herceg lefeküdt, és a szarvából áradó fény odalent is rendesen megvilágított mindent, szép fokozatosan kivehetővé vált a keskeny rés, ami úgy nagyjából az alikornis térdéig érhetett, és most az az élő árnyék-anyag szerteszét szaladt belőle, ami a falak réseiben is bujkált előlük.

– Hejj, nem mész innét?! – kiáltotta el magát Surge Herceg, majd azzal a lendülettel egyetlen határozott mozdulattal bedöfött az éppen megidézett lándzsájával a kövek közé.

Egy hosszú, éles visítás volt a válasz, majd a kicsi járatból hosszú, páncélozott rákszerű lábak nyúltak ki, legalább két tucat, és őrülten kapálózva próbálták ellökni az alikornis fegyverét. Mikor aztán rövidke küszködés után sem jártak sikerrel, a visítás hangmagasságot váltott, egyre mélyebbé vált, a lábak pedig egyesével visszahúzódtak a nyílásba. Surge Herceg elégedetten szusszantott egyet, eltüntette a lándzsáját, és laposkúszásban megindult a pici járat belseje felé.

– Rendben, most már biztonságos! – kiabált vissza, mikor már félig eltűnt az üregben. – Kicsit kitakarítottunk volna, ha tudjuk, hogy vendégeink jönnek…

– Jaj, én oda be nem mászom! – toporgott idegesen Tides tanácsos, mikor a lila alikornis farka vége is behúzódott az alagútba, és már Luna készülődött neki a mutatványnak. – Mi van, ha még több olyan… izé lakik odabent? Ha egy is hozzám ér, én menten szörnyethalok!

– Pedig nem lesz más választás – mondta határozottan Celestia. – Gondoljon arra, hogy ilyen szűk helyre Tirek úgysem tud utánunk mászni!

Nyomatékosításképp lökött is egyet a kanca farán, mire ő nagyot sóhajtva engedelmesen lefeküdt, és Luna után indult. Minuette viszont csupán kérdőn felvonta a szemöldökét. Még gyakorló fogászként is tanult annyi mágiaelméletet, hogy rájöjjön, hol sántít a Hercegnő állítása. Feltűnt neki ugyanis már korábban, ezen a helyen bizony a fizika törvényei távolról sem szabályszerűen működnek. Haladás közben megfigyelte például, hogyan suhan el mellettük a sötét fal, és bizony komoly eltéréseket fedezett fel a sebességük és az általuk megtett út között. Persze ilyen messzire sem kellett mennie, sokkal látványosabb volt az, amikor „beléptek” Tartarus kapuján. Gyakorlatban még sosem találkozott ilyesmivel, ám néhány Absztrakt formációk és terek előadás után azért nem esett nehezére fölismerni, miszerint jelenleg is éppen egy absztrakt térben voltak. Márpedig ilyen esetben a relációknak sokkal nagyobb volt a jelentősége, mint a tényleges alaknak vagy méretnek – ergo Tirek sem fogja őnáluk nehezebben átpasszírozni magát ezen a még saját maguk számára is kényelmetlenül kicsinek tetsző lyukon.

– Felség, ugye tudod, hogy… – kezdte, de Celestia csak a szemét forgatta.

– Természetesen tudom. Ez volt a legegyszerűbb megoldás, hacsak nem akarunk még valakit hátrahagyni.

Végre újra valami mosolyféle suhant át a Hercegnő arcán, amit Minuette igazán nagyra értékelt. Mindig mosolyogni látta Celestiát, így – bármily furán hangzik is – azonnal kicsit otthonosabban érezte magát, már amennyiben Tartarusban a póni otthonosan érezheti magát egyáltalán…

* * *

Miután csurom-koszosan a túloldalra értek, Surge Herceg megmutatta nekik, mit értett labirintus alatt… Úgy nagyjából az ötödik kanyar és negyedik útelágazás után Minuette tökéletesen elvesztette a fonalat, merről jöhettek – pedig ezzel még távolról sem volt vége. Akadt olyan járat, aminek az eléréséhez az alacsonyabb póniknak a magasabbak hátára kellett másznia, egyszer pedig egy rejtett csapóajtón keresztül jutottak egy teljes szinttel lejjebb.

Persze gond itt egy szál se volt, hiszen együtt maradtak, a lila alikornis pedig tökéletes magabiztossággal vezette őket. Akkor vált csak hirtelenjében újra fenyegetővé Tartarus, amikor Surge Herceg a semmibe kiabálva visszahívta az immár folyamatosan, de halkan szűkölő Cerberust. Messziről is tökéletesen érezhető, apró rengések rázták meg az egész komplexumot Tirek lépteitől, és valószínűleg az itt bezárt lények is megérezhettek valamit. Egy-két perc elteltével az eleinte csak halovány suttogás folyamatossá és egyre tagoltabbá vált, és az árnyalakok is egyre közelebb merészkedtek a pónikhoz, Surge Herceg hiába hessegette el őket minden egyes alkalommal.

Mégis, hosszú ideig úgy tűnt, sikerül elbújniuk Tirek elől. Minuette úgy érezte, elkoptatta mind a négy lábát a nagy gyaloglásban – a sokadik kanyar után okafogyottnak tűnt még ügetniük is –, és legszívesebben Lunához hasonlóan ő is cipeltette volna magát valakivel. Ugyanúgy egy pohár vizet is simán elfogadott volna, még ha egy oszladozó pata nyújtja is felé egy elkárhozott lélek cellájából. Persze csak némi költői túlzással élve… Egyetlen egyszer volt olyan, amikor meg kellett állniuk, és Surge Herceg a szája elé tartotta a patáját, hogy mindenki maradjon csöndben, mivel úgy hallotta, Tirek pont fölöttük ment végig dübörögve egy folyosón.

Egyébként sem unatkoztak, mivel az idő nagyobbik részében Celestia és Surge kitárgyalta, mennyire jó lesz, ha a Doktor tényleg Ingot Magnanimous Herceget hozza a megmentésükre. Már csak azért is, mert – mint mondták – Ingot Herceg sosem jár egyedül, ha pedig valahol tényleg igazán komoly segítségre van szükség, akkor egy bizonyos Hatok nevezetű csoporttal együtt szokott megjelenni, aminek ha nem is a vezetője, de oszlopos és hangadó tagja. Felsoroltak egymásnak több esetet is, amikor őket hívták, és abban aztán minden volt a Betelgeuse-incidenstől kezdve az Andromeda-krízisig, amikről ugyan Minuette-nek fogalma sem volt, mik lehettek, viszont kellőképpen komolynak tűntek. Igaz, az is megfordult a fejében, hogy a két alikornis ezzel a sztorizgatással csak a reményt akarja ébren tartani a pónikban, és talán saját magukban is.

Aztán meglátták azt a gyanús, narancssárgás fényt, ami az egyik útba eső, oldalról nyíló folyosóról, azaz mint utólag kiderült, teremből szűrődött ki. Surge Herceg homlokráncolva meg is indult egyből arrafelé, hát a többieknek sem maradt más választása, mint hogy követték.

Odabent nagyjából Celestia szügyének magasságában egy öt– és hatszög alakú lapokból álló, közel gömb formájú valami – fullerén, gondolta magában Minuette – lebegett, pár centire elemelkedve az alatta elhelyezett, csontfehér oszloptól. Az árasztotta magából a különös fényt, sőt, ahogy Minuette egyre tovább nézte, lassacskán arról is meggyőződött, hogy az a valami élt. Az ismeretlen… lényt mintha valami folyadék töltötte volna meg, a folyadék közepén pedig apró, aranyló szemcsék lebegtek és kavarogtak, nem is igazán meghatározott minta szerint, érzésre valamiért mégis teljesen tudatosnak tűnt.

– Te… neked nem lenne szabad é… – kezdte Surge Herceg, de elakadt a mondatában, ahogy a sárga csillámló szemecskék hirtelen gömb formába rendeződtek, és egyre táguló, pulzáló mozgásba kezdtek.

Minuette teljesen elveszett a látványban, tán még jobban is, mint nemrég a lila alikornis varázslatában. Csak nézte és nézte, ahogy a lény belsejéből lassan már kilépnek az apró részecskék, és lüktetve beszövik, majd felfalják az egész termet, sőt, az egész teret is, és azzal együtt Minuette társait, és végül őt magát is. Vagy talán egészen egyszerűen csak megfordult szép fokozatosan a kint és a bent fogalma, és most már Minuette volt benne a sokszögekből álló gömbben, a gömb pedig saját maga körül lebegett, és ő volt a külvilág…

Megrázta a fejét. Ennek az égvilágon semmi értelme nem volt! Hogy is bambulhatott el ilyen hülyeségen? Hiszen nekik dolguk van, mi több, az életükért futnak, hát egy ilyen bolond szögletes golyó igazán nem terelhette volna el a figyelmét!

Enyhe zavarban körbenézett, és azonnal rájött, hogy valami mégsem stimmel. Úgy konkrétan nagyon. A társai kivétel nélkül kimeredt szemmel meredtek a narancssárga fényt kibocsátó lényre, mint az imént valószínűleg még Minuette is, és semmiféle utalást nem tettek arról, miszerint képesek lennének felfogni maguk körül a külvilágot. Márpedig nem ártott volna, mivel Tartarus nem volt többé nyugodt és csendes. Az árnyak egyre határozottabb körvonalat öltve keringtek körülöttük, de érkeztek még mások is: hosszúkás, félig-meddig áttetsző testű, szárnyatlan imádkozósáskákhoz hasonló teremtmények hol megiramodtak, hol megálltak a falakon és a padlón, összességében egyre közelebb és közelebb húzódva hozzájuk. Változatos színű, amorf, lebegő tüskés gömbök köröztek lustán a levegőben, néhányan pedig közülük Minuette legnagyobb rémületére, mintha csak mágnes vonzotta volna őket, hirtelen rá-rátapadtak a pónikra és Scorpanra – őt magát is beleértve, tudatosult benne.

Ösztönösen fölsikítva próbálta lerázni magáról a gyanúsan szívó mozdulatokat végző izéket, és bár nem érezte, hogy a patája bármihez is hozzáért volna, mikor őrülten csapkodva lesöprögette a bundáját, sikeresen elüldözte magától az akár kókuszdió méretet is elérő jószágokat. A mágiájához akart folyamodni, hogy annak segítségével tartsa távol a továbbiakban a lényecskéket, azonban bár érezte a szarvát felizzani, az éteri tér olyannyira sűrűnek tűnt körülötte, mintha mézben próbált volna úszni.

Ez bizony baj – állapította meg magában, majd a farkával suhintgatva, a mellső patáival néha széles, legyező mozdulatokat téve odaügetett Celestia Hercegnőhöz. Tétován integetett a kanca szeme előtt, majd miután semmilyen reakciót nem tapasztalt, finoman meg is pofozgatta az arcát. Fájdalmasan elhúzta a száját, mivel továbbra sem sikerült magához térítenie a Hercegnőt, hát végül jobb híján Surge Herceghez fordult. A lila alikornist, úgy tűnt, kiemelt figyelemben részesítették a sáskák meg a lebegő tüskepamacsok is. A testének a jelentős részét elborították a gömböcskék, úgy mozgolódva rajta, mintha óriási piócákként szívnák a vérét, a fehér rovarok pedig mintha egyenesen a csődör fejét célozták volna meg. Mikor Minuette odaért elé, pont szemtanúja is lehetett, amint az egyik sáska belemászott az alikornis orrába…

Nem is gondolkodott, mit csinál, egyszerűen annyira undorítónak találta, hogy a hátsó lábaira ágaskodott, és visszapatából orrba vágta Surge Herceget. Az kell még, hogy az a szar felmásszon az agyába, vagy mi… Ahhoz képest azonban, amekkora lendülettel odacsapott, a csődör még csak meg se tántorodott, csupán a feje billent kissé félre, viszont pislogott is kettőt, ami azért elég biztatónak tűnt.

– … ébred ledded… – mondta Surge Herceg valami rémes orrhangon, aztán az arca döbbent grimaszba rándult, majd a csődör hatalmasat horkantott, és félrefordulva egy jó vastagot köpött a padlóra.

Minuette-nek igencsak nehezére esett, hogy úrrá legyen a rátörő öklendezésén, mikor az összetört rovarra, és az azt borító nyálkára esett a pillantása. Szerencsére Surge Herceg azonnal el is terelte róla a figyelmét.

– Mit képzeltek? – bődült el izzó dühvel az alikornis, mire az összes lényecske őrült menekülésbe kezdett, s pár másodperc múltán már a nyomát sem lehetett látni egyiknek sem. – Te meg? – fordult vissza vicsorogva a narancsfényű gömbhöz. – Ha nem engeded el őket azonnal, a Kozmosz Rendjére esküszöm, ez itt – bökött magára a patájával – megfog téged, és bedob a Lelkek Kútjába, hogy az örökkévalóságig bolyonghass benne! Ezt itt nem fogja érdekelni sem az Intergalaktikus Mortal-Dekrétum, sem az Árnyék Proklamáció! Egyetlen gondolattal érj csak még egyszer hozzájuk, és…

Nem fejezte be a mondatot, de nem is volt rá szükség. A többiek szemébe visszatért az élet, a gömbben pedig kihunytak a fények, csupán a pár aranyszín szemcse kóválygott benne tovább, immár végletesen lelassulva. Amint a pónik magukhoz tértek, azonnal egymás szavába vágva kiabálni kezdtek.

– Mi történt, Surge? – kérdezte riadtan Celestia Hercegnő. – Ez nem… ez nem lehetett…

– Mindenkinek kiesett az elmúlt pár perc? – hebegte Tides tanácsos. – Meddig voltunk így?

– De furát álmodtam, Tia! – lelkendezett Luna.

– Mi volt ez? – forgatta a fejét Scorpan, majd kinyújtotta az egyik mancsát, és nyomban el is sápadt. – Ne… Megtalált minket! Túl sok időt vesztettünk!

Könnyű volt rájönni, mire – pontosabban kire – gondolt. Most, hogy fölhívta rá Minuette figyelmét, a súlyos léptek döngése valóban sokkal közelebbről hallatszott.

– Ezt akartad? – rázta fenyegetően a patáját vicsorogva Surge Herceg a közömbösen lebegő sokszögű gömb felé. – Te, te minden létsíkon szarka…

– Surge, kérlek! – szólt rá rosszallóan Celestia, közben Luna felé pislantva.

– Pónik! – kiáltotta el magát Minuette, majd mikor megbizonyosodott róla, hogy mindenki őt nézi, folytatta: – Futás!

Hihetetlen, hogy neki kellett észhez térítenie az egész bagázst… Így viszont legalább Surge Herceg újra a társaság élére állt, és tempósan ügetve – bár nem épp sebes vágtában – kivezette őket a teremből a folyosóra, ahonnan jöttek.

– Ez nem lesz elég! – kiabált futás közben előre Minuette. Már egyre tisztábban hallhatták a hátuk mögött Tirek kárörvendő röhögését is. – Utol fog érni minket!

– Nincs mit tenni, egyszarvú – felelt komoran, felé sem fordulva a lila alikornis. – Cerberus megsérült, ahogy a Kristály Birodalom is. Tartarus védelme olyan gyenge most, mint amilyen időtlen idők óta nem volt. – Tartott egy kis szünetet, aztán elhalkulva hozzátette: – Mi pedig elég mélyre mentünk. Elég mélyre, hogy ne akarjunk találkozni még egy fogollyal…

– Akkor itt a vége? – morogta Scorpan. – Szaladunk, ameddig bírunk, aztán feladjuk?

Vészjósló hallgatás volt a válasz.

– Hé, maga meg mire készül? – hallotta meg Minuette kisvártatva újfent Scorpan hangját, mintha a denevérszárnyú lény le is maradt volna tőlük.

Értetlenül meg is torpant, és nem volt ezzel egyedül. Mindenki döbbenten meredt az ellenkező irányba vágtató Tides tanácsosra…

– Meneküljenek! – kiabált hátra a kanca nekik. – Védjék meg a kis Hercegnőket! Kérem! Én… én meg… megteszem azt, amit Fragment is tett! Támadt egy ötletem, hogyan csalhatnám el…

– Föláldozza magát? – motyogta Minuette mellett értetlenül Celestia. – Csak azért, hogy pár másodpercet nyerjen nekünk?

– Nem hagyhatjuk! – fordult meg Minuette, Surge Herceg pillantását keresve.

Amit azonban látott, az egy volt a kétségbeejtő válasszal. A lila alikornis most, hogy senki sem figyelte, egészen magába roskadt. Beesett arccal, félárbocon álló szemekkel támasztotta a hátát a fekete falnak, bár becsületére legyen mondva, meg bírt állni négy lábon. A csődör a Tirekkel való küzdelemben, úgy tűnik, tényleg végletesen kimerült, tán még az is csoda, hogy eddig bírta, és képes volt vezetni őket. Nagyon úgy tűnt, valóban nem állt már Tirek és köztük más, mint Tides tanácsos.

Ők eddig pontosan azt csinálták, amit a Doktor kért, de már nem volt tovább. Most már tényleg azon a barna földipónin lett volna a sor, hogy a semmiből előbukkanva megmentse őket.

* * *

Mire a többiek újra Surge Herceg felé fordultak, a csődör sikeresen összeszedte magát, még egy halvány mosolyt is erőltetett az arcára. Csupán annyit mondott nekik, hálásak lehetnek Tides tanácsosnak, mert így talán még eltűnhetnek Tirek szeme elől. Újfent ügetésbe váltottak, ezúttal viszont hamarosan érezhetően lefelé vették az irányt. Absztrakt tér ide vagy oda, pár perc futás után a sötét, jellegtelen folyosók érezhetően kitágultak, s egy idő után a lila alikornis szarvának fénye csak ritkán nyújtózkodott a falakig. Olyankor is a legtöbbször jobban jártak volna, ha mégsem tette volna… bár már nem csupán a durva felszínű barlang vette körül őket, hanem szépen megmunkált, világosbarna kőzet, néhol ősi, cikornyás díszítésekkel, sőt, akár rúnákkal is ellátva. A szűk járat csarnokká szélesedett körülöttük, aminek a mennyezetét magas, robusztus oszlopok tartották. A gond persze nem ezekkel volt, sokkal inkább mindazzal, ami a sötétség mélyén bujkált, és mikor Surge Herceg fényvarázslata lerántotta róluk a leplet, azonnal menekülőre fogták – ám nem azelőtt, hogy Minuette vethessen rájuk egy röpke, ám annál rémületesebb pillantást.

Az árnyak itt is ugyanúgy követték őket – igaz, tartva tőlük a távolságot –, mint mikor beléptek Tartarusba, azonban itt már egyre kifejezettebb alakot öltöttek. És azok is leggyakrabban ragadozókra emlékeztettek, némán, dühösen csattintgatták feléjük anyagtalan fogaikat, de nem ezek voltak a legfélelmetesebbek. Volt közülük ugyanis egy, ami egyértelműen egy póni, azon belül is egy unikornis kanca alakját vette fel. Ezt az egyet Minuette többször is látta felbukkanni a sűrű sötétségen keresztül is… és egyre inkább biztos volt benne, hogy őt ábrázolja. Biztosan ő olvasott túl sok horrorregényt, de bántóan sok tippje volt, mi minden történhetne vele, ha az az egy bizonyos árnyék egy óvatlan pillanatban utolérné, és rászívódna a testére…

És persze, ha ez nem lett volna elég, az oszlopok takarásából néha hosszú, sötét csápok sziluettjei kanyarogtak elő, esetenként egy töredékmásodpercre még akkor is látható formában, mikor Surge Herceg szarvának fénye rájuk esett. Halványan izzó szemek gyulladtak ki időnként körülöttük, vagy akár vicsorgó pofák is, ha az alikornis éppen úgy fordult, de egyiket sem figyelhették meg alaposabban. Ezen felül pedig Minuette nem kis rémületére a fehér, áttetsző sáskák is visszatértek, noha csupán egyetlenegyszer. Akkor találkoztak velük, mikor Surge Herceg egyetlen pillanat alatt mozdulatlanná dermedt, és nekik is intett, hogy álljanak meg. Az alikornis óvatosan ide-oda ingatta a fejét, körbepásztázva az előttük lévő területet, aztán ahogy a szarvából előtörő fénysugár a fal egy bizonyos pontjához ért, pont a rovarszerű lényekre esett, és azok szárnyain szikrázva megtört. A sötétben bántóan ragyogó raj – ránézésre akár több százan is lehettek benne a sáskák – kicsit lassabban eszmélt fel, mint az árnyékok, utána viszont tűzijátékként pattant szét, s kisvártatva már a nyoma sem látszott egyiknek sem.

Beszélgetni se kedvük, sem erejük nem maradt már egy jó ideje. A levegő nyomott volt, viszont már cseppet sem tűnt hidegnek körülöttük, ami Minuette-nek lassan hiányozni kezdett. Úgy legalább, ha kellemetlen volt is, egy kicsit fölfrissítette őket, így viszont folyamatosan oda kellett figyelnie, hogy megőrizze az öntudatát. Amikor épp nem az árnyékok és Tartarus más, baljós lakói miatt ijedezett, minden figyelmét lekötötte az, hogy fel ne bukjon a saját lábaiban – na meg hogy kirekessze az elméjéből a suttogást, ami újra és újra a fülébe kúszott, és bár egyetlen szót sem értett belőle, szinte érezte, ahogy a gondolatait magával húzza a mélybe.

Nagy sokára aztán – legalábbis egy örökkévalóságnak tűnt, ha nem rögtön kettőnek – az idegen, fenyegető és gonosz hangokba valami más vegyült. Valami ismerős. Minuette először csupán a fülét kezdte el hegyezni, aztán hamarosan az arcán szétáradt a mosoly. Hiszen pontosan erre várt már mióta: a TARDIS jellegzetes morgolódó búgására!

A kék doboz pár méternyire jelent meg tőlük, a lámpájának néhány tompa felvillanásával, de mikor azok kialudtak, utána sem veszett el a szerkezet a mindent körbeölelő sötétségben. Surge Herceg már jó előre megálljt intett nekik, és nagyot fújva újra a patájába idézte a lándzsáját. Minuette-et viszont nem állította meg még az sem, amikor utánakiabált; a kanca tétovázás nélkül a TARDIS-hoz rohant.

– Doktor! – kiáltotta vidáman, már készen arra, hogy feltépje a gépezet ajtaját.

Ám erre nem volt semmi szükség. A Doktor előlépett a dobozából, az arcán pedig csak úgy ragyogott a magabiztosság.

– Kiváló! – állapította meg derűsen, miután körbenézett a társaságon, és megveregette Minuette vállát. – Surge Herceg uram, Celestia és Luna Hercegnők, és persze Scorpan! Elnézéseteket kell kérjem, amiért ilyen soká távol voltam, de látom, minden rendben van! Hol is van Tirek? – nézett körbe kíváncsian a semmiben. – Tán elhamarkodottan kértem, hogy egyenesen Tartarus belsejébe jöjjenek?

– Maga volna a Doktor? – kérdezte bizalmatlanul Surge Herceg, noha a lándzsáját lejjebb engedte.

– Az igazi és egyetlen! – somolygott a barna csődör.

– Tényleg magával hozta Ingot Magnanimous Herceget?

– Hohó, de még mennyire! – kacsintott vidáman a Doktor. – Plusz még Quasar Flare Főherceget, Flora Lightheart Hercegnőt… – számolta a mellső patáin a csődör, de aztán kettőnél kénytelen volt feladni – meg úgy egyébként mindenkit a Hatok közül. Részben ezért is tartott ilyen sokáig, mire összekapartam őket. És persze ők kénytelenek kerülőúton jönni, de ahogy nézem, ez igazán nem probléma. Szóval… válaszolna valamelyikőtök, merre hagytátok Tireket?

– Az a Tides nevű kristály póni hátramaradt, hogy elterelje rólunk a figyelmét – mondta Scorpan. – Igen jó munkát végzett, mert azóta mintha nem is lenne a nyomunkban…

A Doktor ezen már láthatóan elgondolkozott; gondterhelten simogatta a patájával az állát.

– És mondd csak, mennyi ideje is történt ez? – kérdezte végül.

– Elég régen már – vette át a szót Minuette, de közben már sejtette is, mi zavarhatja a csődört.

– Mivel vehette rá egy közönséges póni Tireket, hogy hagyjon fel három, jóformán védtelen alikornis üldözésével? – mutatott rá a Doktor, hol hibádzott a történet.

Tényleg… mivel is? Minuette eddig túl nagy jelentőséget nem tulajdonított ennek. Részben betudta annak, hogy talán sikerült elég távol kerülniük Tirektől ahhoz, hogy elveszítse a nyomukat. Most viszont már a gondolatra is kirázta a hideg – és ezzel nem volt egyedül.

– A testvéremet egyetlen dolog érdekli: a hatalom – válaszolt lassan, majd egyre magabiztosabban Scorpan. – Márpedig itt, Tartarusban rengeteg olyan lény van bezárva, akikből csak úgy sugárzik a mágia! Ráadásul sokan még csak védekezni, elfutni sem tudnak előle! Most, hogy nagyobb erővel rendelkezik, mint egy alikornis, tán elérheti az igazi célját! Addig lakmározhat a halhatatlanok energiáin, ameddig csak nem szégyell, és még csak kapkodnia sem kell!

– Mondd csak, minek fogócskáznál az alikornisokkal idelent? – mondta a Doktor, mintha megpróbálná rekonstruálni Tides tanácsos szavait. – Majd én elvezetlek egy olyan mágiához, amihez még csak hasonlót sem láttál életedben!

– Merész lenne blöffnek… főleg, hogy fogalma sincs arról, merre… – kezdte Surge Herceg, de a Doktor félbeszakította.

– Nem kell tudnia. Elég csak lefelé menni, elmerülni Tartarus mélységeibe! Erre Tirek akár magától is rájöhetett volna, bár nem az a lángész-típus. Merész és veszélyes, ugyanakkor működőképes egy blöff ez! Kétélű fegyver. Ha túl mélyre ereszkednek, olyasmit is a világra szabadíthatnak, amivel tucatnyi alikornis sem bírna el…

– Arról nem is beszélve, hogy azok mindent meg is tesznek a szabadulásuk érdekében! – folytatta a gondolatot a lila alikornis. – Ha a suttogásuk mégis fogódzót talál Tirek elméjében, hát akkor nekünk végünk! Cerberus! – emelte föl hirtelen a hangját. – Hány cella áll nyitva Tartarusban?

Bár csak hallgatás volt a válasz, Surge Herceg elégedetten bólogatott.

– Hol van most Tirek? – kérdezte kisvártatva.

Ezúttal sem jött hallható felelet, az alikornis csődör viszont szélesre tárta a szárnyait, és megújult eltökéltséggel nézett körbe a többieken.

– Szerencsénk van, és talán még nem késő megállítanunk – jelentette ki határozottan. – Vagyis feltartóztatnunk, amíg a Hatok ideérnek. Quasar Flare Főherceg a tökéletes ellenfél Tirek számára, legalábbis a jelen állapotában. Nem hagyhatjuk, hogy bármelyik vén erejével átitatva szálljon szembe a Hatokkal! Viszont titeket… – nézett aggodalmasan Celestia szemébe, aztán a szarva felizzott – … sajnálom, kis barátaim, de nem tehetlek ki benneteket több veszélynek.

Celestia és Luna egymás szavába vágva próbált tiltakozni, ám a lila alikornis mágiája megragadta őket, és szélsebesen, megállíthatatlanul elvonszolta őket, egyenesen a csarnokot szegélyező oszlopokon túlra, bele az egynemű feketeségbe.

– Cerberus, vigyázz rájuk! – kiáltotta utánuk.

Csak Surge Herceg és Scorpan maradt Minuette mellett a menekülő társaságból, viszont kiegészülve a Doktorral, máris biztatóbbnak tűnt a helyzet. A barna földipóni komolyan biccentett az alikornisnak, mire az viszonozta a gesztust, harciasan megpörgette a lándzsáját, aztán egyből vágtába ugrott. Újult erővel követték őt, keresztül a teremből nyíló járatok sokaságán, immár mit sem törődve a feléjük nyújtózkodó árnyakkal és az egyre csak sűrűsödő, fojtogató sötétséggel…

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.