Zűrzavar

Zűrzavar

Úgy húszan lehettek, ami azt jelentette, hogy nem jött az összes egyszerre. Nem fogtak már jó messziről fegyvert rájuk, csupán csendesen suhantak feléjük a levegőben. Talán tényleg nem akarják őket azonnal lerohanni, de mindettől függetlenül kicsit lassabban, mégis ugyanúgy megállíthatatlanul ott jött mögöttük a fregatt is. Ha még azelőtt kitörne a harc, hogy az utoléri őket, tán nem kell egyszerre túl sok ellenféllel küzdeni…

Frank nem volt vele pontosan tisztában, milyen kemény ellenfél is lehet egy griff. Próbálta fölmérni az erőviszonyokat, de információk hiányában kénytelen volt inkább a körülötte állók reakcióira hagyatkozni. Mellette mindössze két unikornis csődör állt a fedélközben, s közülük is a fiatalabbik úgy reszketett, mint a nyárfalevél. Az idősebben mondjuk nem látszott se izgalom, se félelem, azt leszámítva, hogy az egyik mellső patájával folyamatosan dobolt a deszkákon.

Mondjuk a Narwhal többi matróza sem tűnt túlzottan idegesnek. Kiváltképp a kapitány. Annak ellenére, hogy az előbb még fel-alá rohangásztak, felkészülve az ütközetre, aki nem a hajó irányításával volt elfoglalva, most mind csendben figyelte a közeledőket. Igen, a vihar előtti csend…

Vajon mennyi tapasztalatuk volt az ilyesmiben? A kapitány is először kalózoknak nézte a griffeket, biztos volt már ilyesmikkel dolga. A legénység túlnyomó többsége is több évet megélhetett már a tengeren; csak kerültek már ők is vízi csatába. Amint ott lógott az oldalukon a fegyverük, máris magabiztosabbnak tűntek. Na persze most elvileg nem holmi szedett-vedett tolvajbandával kell megküzdeniük, hanem, ha Swatternek hinni lehetett, egy profi bérgyilkos csapattal. Márpedig Frank hitt a kancának.

Mire is számíthattak? A meglepetés erejére semmiképp, nem úgy, mint amikor rá tudott ijeszteni a talon peaki erőd griffjeire. Ezek pontosan tudták, hogy mit csinálnak. Amiben bízhatott, az csupán a négy kanca volt, s közülük is csak reménykedhetett benne, hogy Jellynek tényleg olyan enyhe volt a sérülése, mint kifelé mutatta. Shadow Twist jelenléte is kétségkívül sokat számított. Jó volt, hogy még egy elit éjjeliőrt maguk mellett tudhattak. Twist pedig még külön meglepetés lehetett az ellenfélnek. Frank mindössze egyszer látta éles bevetésben harcolni is a kancát, de az alapján vetekedtek a képességei Conkerrel. Márpedig a főhadnagy ritkán mutatta meg magát nyíltan az ellenségnek, szóval rá remélhetőleg nem számítanak.

Másrészt a csapatukból Conker lényegében sértetlen volt, és Swatter is jócskán kipihente magát, szóval elvileg rá is lehetett számítani. Szép is lesz… megint alul fog maradni a kancákkal szemben… Próbálta összeszedni magát, kicsit rendezni a gondolatait, de egyszerűen még mindig szinte fizikai fájdalmat okozott, ha csak mozgásra akarta bírni megmaradt mágikus energiáit. Persze talán, talán végszükség esetén még ki bírt volna valami szánalmas kis varázslatot préselni magából, még ha azzal aligha érhetett volna el bármit is. Esetleg egy pajzsbűbájnak még hasznát vette volna, de azokhoz meg körülbelül annyit konyított, mint egy parasprite a belsőépítészethez. Igaza volt Shadow Twistnek, a varázstudománya több mint szánalmas volt…

A griffek már egész közel jártak. Nem siették el. Sőt, ahogy a hajó közelébe értek, mintha még kicsit le is lassítottak volna. Kényelmesen, hallótávolságon belül repültek, a legelöl haladó a csőréhez emelt valami tölcsérfélét, s a pónik pár másodperccel később már hallhatták is a griff felerősített hangját.

– Vörös Osztag a Narwhal kapitányának! Állítsa meg a hajóját, és várjon be minket! Átszállunk!

Shark kapitány hangosítás hiányában a mellső lábait a szájához vette, és úgy kiabált vissza az üldözőiknek.

– Sajnálom, fiúk, sietős a dolgunk! Időre fut a megrendelés, nem lassíthatunk! De ha akartok, gyertek csak nyugodtan!

Szóval a griffek játszani akarnak – futott át Frank fején a gondolat. Hogy ez most jó-e, vagy sem, már nem tudta eldönteni. Ha sokáig húzzák az időt, addigra a fregatt is beéri őket. Hülye politika…

A kapitány szavaira a griffek újra begyorsítottak, s hamarosan már az elsők le is szálltak a Narwhalra. Az, amelyik a hangosbeszélőbe beszélt, közvetlenül Coral Shark és Jellyék mellett landolt, s most éppen barátságosan nyújtotta a karmát a kapitány felé, amit a csődör el is fogadott. Mondott is valamit, látszott, hogy mozog a csőre, de Frank már csak a kapitány válaszát hallotta.

– Nem tudok semmi ilyesmiről, Mr Bullet. Viszont ha már itt tartunk, szeretném látni a felhatalmazását!

A griff erre megint mondott valamit, de Frank most is csak a póni szavait tudta kivenni.

– Márpedig anélkül nem egyezem bele a hajóm átkutatásába! Akár nyugodtan haza is mehettek, fiúk!

– Swatter, te mocskos áruló! – szólt egy károgó hang valahonnan fölülről. Frank azonban nem láthatta a beszélőt, mert pont kitakarta előle az egyik vitorla. – Sejthettem volna, hogy a te patád van ebben az egészben!

A következő pillanatban pedig már el is uralkodott a fedélzeten káosz. Az előbb még levegőben lévő griffek most már további figyelmeztetés és színjáték nélkül lecsaptak a pónikra, s akik a hajón voltak, azok is rögtön rávetették magukat a hozzájuk legközelebb állókra. Jellyék és a kapitány lélekjelenlétét dicséri, hogy azonnal tudtak reagálni. Frank viszont ezek után el is veszítette őket szem elől, mivel a hajón akkora lett a kavarodás, hogy már-már griffet és pónit is nehéz lett volna megkülönböztetni egymástól. Ráadásul a Narwhalt sem ennyi személyre tervezték, így alig maradt annyi hely, ahova a patáját lerakhatta volna, ha kijött volna a fedélközből.

Így viszont csak bámulhatta a harcolókat, s némán szurkolt nekik. Szörnyű érzés volt, hogy már megint nem veszik semmi hasznát. Itt kellett tétlenül ácsorognia, míg mindenki más az életéért küzd! Valószínűleg az idősebb unikornis matróznak is hasonló gondolatok járhattak a fejében, mert amikor az egyik társát nekiszorította a közeli árbocnak egy sárgás tollú griff, késedelem nélkül kiugrott a fedélközből, és a segítségére sietett. Még mielőtt a griff lesújthatott volna a buzogányával, varázslattal kikapta a karmából a fegyvert, és kihajította a hajóból.

Frank se bírt tovább magával. Még ha egyértelmű is volt a parancs, hogy maradjon idelent, jobban átgondolva a dolgot, ha elveszítik a csatát, teljesen mindegy, hol éri a vég. Ha a szarvát nem is használhatta – legfeljebb valakinek a felöklelésére, bár abba inkább nem ment volna bele –, attól függetlenül a Különleges Egység tagjaként ő is megkapta az alapvető harci kiképzést. Na jó, inkább átrugdosták a vizsgán, mint az unikornisok nagyobbik részét, de valami fogalma azért mégiscsak volt a közelharcról.

Kicsit még meglapult, aztán mikor egy újabb dulakodó páros ért a közelükbe, rávetette magát a griffre. Nem sikerült túl ügyesre a mozdulat, de az ellenfelét váratlanul érte, s így a súlyával le is tudta dönteni a lábáról. Igyekezett is kihasználni a hirtelen keletkezett erőfölényét, és a mellső patájával megcélozta a griff fejét.

Arról nem volt szó, hogy ezeknek ilyen kemény a csőre! Frank hiába találta telibe ellenfele arcát, a csapás egyértelműen neki fájt jobban. Nagyokat pislogott, hogy a fájdalomtól a szemébe szökő könnyeket némiképp kirekessze, de így sem tudta időben elkerülni, hogy a griff megragadja a nyakát, és a földnek lökje. Elemi erővel szorította a torkát, s ő hiába kapálózott a lábaival, nem tudta egyszer sem elég erősen megrúgni az ellenfelét.

Elsőre fel se fogta, miért szűnt meg hirtelen a fojtogató érzés, csak mikor meglátta a matrózt, akinek segíteni próbált. A csődör amint felszabadult, szerzett magának egy tőrt, és most viszonzásképpen a Franket támadó griff lapockái közé vágta.

Egyel kevesebb – futott át ösztönösen Frank agyán az információ, aztán gyorsan a közeledő hajó felé pillantott. Rettentően szorította már őket az idő! Talán pár percük ha van még…

Nem lehetett vacakolni, máris újabb ellenfél után nézett. A csata heve máris annyira felfűtötte, hogy csupán nagyon távolról és tompán sajgónak érezte a patájában lüktető fájdalmat, amit még az előbbi megfontolatlan ütésével okozott magának. Néha eldördült körülötte egy-egy mordály, de úgy volt vele: amíg őt el nem találják vele, addig nem is foglalkozik velük.

A feltételezése, miszerint ez valóban kivitelezhető, nem élt tovább pár másodpercnél. Épp csak oldalra kellett fordulnia, hogy szembetalálja magát egy ráirányított puska csövével. Úgy tűnik, az egyik griff máris kipécézte magának.

Frank gondolkodás nélkül levágta magát a földre, s a biztonság kedvéért még gurult is egyet. Pont sikerült is magára borítania pár – szerencsére üres – ládát, tán épp azokat amik mögött még Twist próbált meg elbújni előle pár perce. Nem nagyon számított, a lényeg, hogy takarásban volt.

Sőt! Amint a puska eldördült, s a golyó biztonságos távolságban a fedélzetbe csapódott Frank mellett, a csődör visszapatából megragadta az egyik ládát, és a fedezékből kiugorva a támadója felé hajította. Csak utólag tudatosult benne, ha azóta bárki közéjük került volna, vagy csak egy picit is elszámolja a távolságot, ezzel a lépésével sokkal nagyobb kárt okozhatott volna a saját társaiban is akár, mint az ellenségben. Nagyot dobbant hát a szíve, mikor látta, hogy a griff épp csak elemeli a szeme elől a karabélyt, a következő pillanatban már le is tarolja őt a fadoboz, kilökve a hajókorláton.

Sok ideje most sem volt örülni az apró győzelemnek, mert valami zsigeri szintű éjjeliőr-ösztönnek hála ellenállhatatlan késztetést érzett, hogy előrevetődjön. Nem is fogta vissza magát, gondolkodás nélkül engedelmeskedett a kósza érzetnek. Ugrott és pördült, de már csak annyit látott, hogy ahol az előbb még ő állt, most egy sötétszürke griff éppen tompa puffanással földet ér, és ernyedten elterül. A griff csőre tátva volt, a szeme döbbenten kitágult, a nyakából pedig vékony sugárban, pulzálva spriccelt a vér.

– Épp ideje volt, te mocskos szemétláda!

Az ismerős hangra Frank fölkapta a fejét, s a fedélköz lejáratának kissé kiemelkedő tetőzetén meglátta Conkert. A kanca hozzá nem illően teljesen összeborzolódott sörénnyel, az arcán apró vágással – vagy talán karmolással –, gyilkos tekintettel meredt a haldoklóra. Aztán a padlózatra köpött, megpörgette a kését a patájában, s elszánt harci kiáltással oldalra ugrott, ki Frank látóteréből.

A csődörnek ezúttal sem volt alkalma sokat merengeni a történteken. A halk, suhogó hangból, és a szeme előtt szélsebesen elszáguldó és megcsillanó valamiből épp csak fel tudta fogni, hogy valaki rálőtt. Villámgyorsan körbefordult, de nem találta a támadót, viszont pont szemtanúja lehetett, amint az egyik matrózt behajítja egy griff a vízbe. Több se kellett, azonnal nekilódult, s vágtából utána is lökte az áldozatának a griffet.

Persze, ezt talán jobban átgondolhatta volna… Ezek a rohadékok tudnak repülni… Az ellenfele még mielőtt hozzáért volna a vízhez, észbe kapott, és vad szárnycsapkodással a magasba lökte magát, s miután megkereste a szemével, hogy ki követte el ellene a merényletet, nyomban Frank felé is vette az irányt.

Nem maradván jobb ötlete, a csődör gyorsan körbepillantott a földön, hátha talál magának valami fegyvert, és végre nem puszta patával kell kiállnia a nála sokkal tapasztaltabb harcosok ellen. Jobb lehetősége pillanatnyilag nem volt, így az egyik elesett póni bordái közül rángatott ki egy lándzsát. A megszerzett fegyvert a magasba emelte, megcélozta vele a griffet, és el is hajította… csak azért, hogy egy másodperccel később megbánja a mozdulatot, mivel a szárnyas könnyed mozdulattal kikerülte. Ő pedig már megint itt állt fegyvertelenül…

Ellenfele veszélyesen közel ért, s már elő is rántotta a szablyáját. Ó, bár legalább a szarvát tudná használni!

Frank hátrált egy lépést, de aztán összeszorította a fogát, és lesunyta a fejét. Ha már ez lesz élete utolsó cselekedete, legalább csinál egy kis tűzijátékot! A Twist kreálta álnevének legalább lesz apropója!

Csak pillanatok választották el őket egymástól, de még éppen látta a griff szemében megcsillanni a rémületet. Pont ez az apró meglepetés fogta vissza mindkettőjüket: Frank nem lőtte el a készülő, utolsó erőtartalékjait felemésztő mágikus csapását, a griff pedig alig egy méterre tőle megtorpant a levegőben. A csődör meglepetten fölnézett rá, s még láthatta, ahogy ellenfele vért köhög fel, s a mellkasában nyílvesszővel alázuhan.

Valaki megragadta hátulról Franket, és megpróbálta elráncigálni a korláttól. Mielőtt azonban még védekezhetett volna, meghallotta a kanca hangját.

– Mi a fenét művelsz?! – szegezte neki a kérdést Swatter szinte már hisztérikus hangon, miközben a köztük lévő jelentős súlykülönbség dacára egész hatékonyan vonszolta maga után. – Ezek mindjárt beérnek! Takarodj vissza azonnal a fedélközbe, mielőtt Entropy meglát! Ellene úgysincs esélyed!

A kanca nagyokat nyögve behúzta a mostanra már jóformán apró darabokban heverő ládák közé, aztán végre elengedte. Frank csak most látta meg, hogy Swatter egy jókora nyílpuskát fog a szabad patájában.

– Megmentettél! – mondta neki. – Köszönöm!

– Azzal köszönd… hogy… nem döglesz… meg! – pihegte a kanca. – Most pedig… bújj vissza!

– Itt legalább hasznomat veszitek! – vitatkozott Frank. – Nem fogom tétlenül nézni, ahogy ti harcoltok!

Swatter válaszra nyitotta a száját, de már nem volt ideje felelni. Az őket üldöző fregatt ugyanis éppen ekkor érte be a Narwhalt. A hajó felzárkózott melléjük, aztán újabb griffek ugrottak át a fedélzetre, és csatlakoztak a harcolókhoz. Frank még azt is látta, hogy egy vaskos palló nyúlik ki az övékhez képest legalább másfélszer akkora vízi járműből, s átszakítja a hajókorlátot, hogy aztán tömör vashorgokkal megkapaszkodjon a feltört padlózatban.

Két matróz, aki éppen nem vett részt a küzdelemben, nyomban oda is vágtatott, és megpróbálták visszalökni a hajók közé feszülő lécet, de amint a közelébe értek, lövés dörrent, s az egyik póni rögtön össze is esett. A másik még megpróbálta kirángatni a horgokat a hajóból, de láthatóan nem járt sikerrel.

Frank azonban nem követhette tovább az eseményeket, mert ebben a pillanatban vetette magát Swatterre felülről két griff. A kanca pont az utolsó másodpercben ugrott félre előlük, így mindkettőjük lándzsája a deszkák közé fúródott. Swatter elhajította a felajzatlan nyílpuskáját, s már perdült is vissza a támadói felé. Frank már nem is láthatta, mit csinál, mert ő is gyorsan a segítségére sietett. A hozzá közelebb álló griffnek ugrott, mielőtt még az kiszabadíthatta volna a fegyverét a padlózatból. Ellenfelét azonban nem sikerült túlzottan meglepnie, mivel az azonnal elengedte a lándzsa rúdját, s már lendítette is karmos mancsát a csődör felé. Frank ügyesen kitért előle, de nem tudta kihasználni a helyzetet, mivel a griff máris újra támadott. Pár gyors ütéssel megpróbálta eltalálni a csődört, de ő mindig időben elhajolt.

Talán csak egy kis mozgásteret akart nyerni, mert amint a csődör kissé elhátrált tőle, nem követte azonnal. Ehelyett előrántotta a rövidkardját, hosszú, kecses ívet írt le vele a levegőben, aztán a pónira szegezte a hegyét. Frank ösztönösen lesunyta a fülét, és gyorsan körbepillantott, fölmérve a közvetlen környezetüket, de a griffen kívül más rá irányuló fenyegetést hirtelenjében nem látott. Farkasszemet néztek pár végtelennek tetsző másodpercig, aztán a griff nekilódult.

Lehet, hogy csak a szerencséjének, vagy a fokozott stressznek köszönhette, de az első pár döfést sikeresen elkerülte, noha ellenfele szédítő sebességgel forgatta a pengét. Viszont fegyvere nem lévén Frank folyamatos hátrálásra kényszerült, amivel egyrészt pillanatok alatt bekerült a többi harcoló közé, lényegében védtelenül hagyva a hátát, másrészt rohamosan kezdett kiesni a ritmusból, és egyre nehezebben kerülte el a csapásokat.

Valószínűleg ezt a griff is észlelhette, mert egy pillanatig úgy tett, mintha bele akarná szúrni a kardját a csődör szügyébe, de aztán helyette a magasba emelte a pengéjét, és onnan sújtott le széles mozdulattal a pónira. Frank még tudatosan föl se fogta, de már érezte, hogy ezúttal nem tudja elkerülni a támadást, s csak annyira volt ideje, hogy az előbb visszafogott mágikus tartalékjait az ellenfelére zúdítsa.

A differenciálatlan energiatömeg előtört a szarvából, s még azelőtt elérte a griffet, mielőtt még az lecsaphatott volna rá. Komoly kárt sajnos nem tudott tenni benne, pedig úgy tűnt, a varázslat a lehetőségekhez mérten egész jól sikerült. Ellenfele azonban gúnyos mosollyal vonta félre a kardját az arca elől. A penge még kicsit izzott az elnyelt energiától, de láthatóan ezen túlmenően más hatással nem volt rá.

– Ennyire futotta? – röhögött a griff. – Komolyan ennyire?! Szánalmas!

Valóban. Erre nem érte meg felhasználni minden maradék erejét. Frank feje kavargott, de annyira, mintha még a saját gondolatai is mindig félreugrottak volna előle. De még így is belátta, hogy ezzel a manőverrel valószínűleg csak egy lépéssel közelebb került a sírjához. Vagy hullámsírjához, ha úgy tetszik, elvégre valami nagy vízen voltak, vagy mi…

Remegő lábakkal újra hátrálni kezdett, de a griff fölényesen vigyorogva követte. A kardjával könnyedén suhintgatott, még éppen biztonságos távolságban a csődörtől, habár láthatóan nem is akarta már megvágni vele. Menet közben még hanyagul félrerúgott egy pónit, aki oldalról megpróbált a közelébe férkőzni, de egy pillanatra sem torpant meg.

Frank hirtelen arra eszmélt, hogy a lába alól kifogyott a talaj, s épphogy csak vissza tudta fogni magát, mielőtt lezuhant volna a hajó oldalán.

– Ugorj csak, aranyom! – kacagott a griff, de nem vette le róla a szemét egy pillanatra sem, s a pengét is végig rászegezte. – Sokkal viccesebb halál kihűlni a vízben, mint ha csak simán elvágnám a torkod! Gyerünk!

Csak egy árnyat látott elsuhanni maga előtt, s a griffnek a torkára forrt a szó. Másodpercekbe telt, mire felfogta: ezúttal egy másik társa jött a segítségére. Shadow Twist mondhatni rutinos mozdulattal elvágta a griff nyakát, aztán a haldoklót egyetlen határozott rúgással a tengerbe lökte. Na igen, Franknek ilyenkor szokott átsuhanni az agyán, hogy tán mégis igaz a pletyka, miszerint Twistet annak idején mégsem azért helyezték át a Nightstalkerektől, mert összeveszett Black Ruby ezredessel, hanem még nekik is túl brutálisak voltak a módszerei…

– Ez nem az! – hasított a levegőbe egy csődör eszelős hangja, nem messze tőlük. – Ez szánalmasan gyenge volt! Én azt akarom, amelyik áttörte a páncélt!

Frank és Twist is a hang irányába fordult. A csődör már szinte meg sem lepődött, amikor a hajók között feszülő palló innenső oldalán megpillantotta az ominózus zebrát. Ő lenne az, akitől félnie kéne? Azzal az idétlen vigyorral a képén ez az Entropy, vagy hogy is hívják, sokkal inkább nevetségesnek tűnt, bár… jobban meggondolva tényleg volt benne valami hátborzongató…

Mégis sokkal inkább magára vonta a figyelmét a póni, aki mellette állt. Az a napszemüveges csődör a rezzenéstelen arcával és feltűnően szögletes fejével.

Alaposabban azonban őt sem figyelhette meg, mert egy matróz éppen most rontott a bizarr párosra. A csődör karddal a patájában ugrott a zebra felé, de az csak fölemelte az egyik mellső lábát, s a póni félúton megállt a levegőben, majd fejre fordult, s esetlenül kapálózva közelebb lebegett hozzájuk.

– Hopp! Megvagy! Haha! – A zebra elragadtatva kacagott, miközben ide-oda billegtette a füleit. – Nézd, Cannon, újabb jelentkező!

A napszemüveges csődör egyetlen szó nélkül közelebb lépett a foglyul ejtett pónihoz, kicsavarta a patájából a fegyvert, mire a matróz fájdalmasan felkiáltott. Aztán a tagbaszakadt póni kissé felágaskodott, s lendületből megfejelte a csődört.

Az átható reccsenéstől Frank tüdejében bennszorult a levegő. Még épp időben elfordult, hogy legalább a látványtól megkímélje magát, de azt a szörnyű hangot már nem tudta kirekeszteni a tudatából.

Hallotta, ahogy pár puska eldördül az ő hajójukról, de arra is csak a zebra eszement nevetése válaszolt.

– Ez az! Próbálkozzatok csak! Imádom a kihívásokat! Gyertek, lőjetek még! És gyere elő, te nemes egyszarvú, aki megtörted a bűbájomat Talon Peakben! Alig várom, hogy szemtől szembe mérjük össze az erőnket! Gyere hát, ne várass! Érzem, hogy hiányzik a szarvad a gyűjteményemből!

Ez már neki szólt! Személyesen neki! Talán tényleg jobban tette volna, ha a fedélközben marad… Frank gyorsan lelapult a padlózatra, és visszakúszott a hajó középpontja felé. Twistet már nem is látta, de legalább a többi társát fölfedezhette volna… Nem volt kis hajó a Narwhal, és körülötte is még küzdöttek egy páran az egyre több földön heverő hulla között, de Frank hirtelenjében egyetlen ismerőst se látott közöttük.

Fedezékbe húzódott, és onnan lesett ki óvatosan a zebrára. Az még mindig eszelősen vigyorgott, ám közben egy lépést sem jött előrébb. Csupán lassan körbenézett a harcolókon, mintha cseppet sem tartana egyikőjüktől sem. Frankben csak most tudatosult, hogy őt keresi. Márpedig még ha a gondolatai végre kitisztultak volna, s a legjobb erőnlétében kellett volna szembenéznie a boszorkánnyal, akkor is kétesnek tartotta volna az esélyeit a győzelemre.

– Ott egy! – kiáltott szinte önkívületi mámorban Entropy. – Gyere csak! Ne félj tőlem!

Frank mozdulatlanná dermedt a hangjára, de a zebra nem felé nézett, hanem a fedélközbe. Úgy tűnik mégse lett volna ott sem jobb helyen… Így viszont… az a szerencsétlen fiatal csődör!

Rémülten figyelte, ahogy a napszemüveges nekiiramodik, és eltűnik a lejáróban. Varázslat villant, de egy pillanattal később az unikornis már úgy repült ki a fedélközből, mintha katapultból lőtték volna ki. A csődör egyenesen a zebra felé zuhant, de az megint csak fölemelte a patáját, s a póni hirtelen lefékezett a levegőben. Entropy félrebillentette a fejét ahogy szemügyre vette a póni arcát, aztán dühösen grimaszolt.

– Ez sem az! – csattant fel. – Hé, Cannon! Ne verd már őket félholtra, hagyj nekem is belőlük!

– Most! – hallotta Frank Jelly hangját.

A kanca Conkerrel és két matrózzal az oldalán egyenesen a magára maradt zebra felé vágtatott. Frank először megörült, hogy a társai egyáltalán életben voltak, de aztán elfogta őt a félelem. Nem látták, mit művelt azokkal, akik eddig rátámadtak?!

A másik hajón lövés dörrent, s az egyik matrózt menet közben találta fejbe. Entropy vicsorogva kihúzta magát, hosszú szürke köpenye pedig úgy lebegett, mintha nem is egy irányból fújna a szél, hanem szabályos tornádó kerekedett volna körülötte. Mielőtt még a pónik elérhették volna, a zebra csődör nagyot dobbantott a mellső patájával, s egyetlen szót kiáltott, amibe az egész hajó beleremegett. Még Frank is összerándult egy pillanatra a váratlan és ismeretlen varázslattól, olyan erővel csapott le rájuk. A három póniból kettő fel is bukott, s már egyedül Conker vágtatott kissé megtört lendülettel, de ugyanolyan elszántsággal az álnok boszorkány felé.

Már ott volt tőle alig lábnyújtásnyira, amikor Entropy felágaskodott, és ezzel egy időben a barna kanca alól is eltűnt a föld, s négy lábát az égnek meresztve lebegett a zebra előtt.

Ezt mégse hagyhatja! Frank fölállt a fedélköz tetejére, és jó hangosan elkurjantotta magát:

– Hé, te hülye csíkos ló! Nem engem keresel?

Érezte, hogy ezt még meg fogja bánni, de egyszerűen muszáj volt valahogy segítenie a barátain. Entropy gyilkos tekintettel kereste a hang forrását, de amint megpillantotta a csődört, a szája minden eddiginél szélesebb vigyorra húzódott. Szinte már színpadiasan meghajolt Frank előtt, közben egy pillanatra se véve le róla a szemét, aztán lassú léptekkel megindult felé. A gond mindebben csak az volt, hogy a csődör arra számított, ha megzavarja a zebrát, akkor az elengedi a társait, Conker mégis úgy maradt, tehetetlenül lebegve a levegőben, hiába is próbált szabadulni a láthatatlan béklyóból. És Jelly is még épphogy csak föl bírt tápászkodni, ráadásul ha Frank jól látta, a kanca vére újra átütött az oldalát fedő a kötésen. Csak ne legyen baja!

Elég távol volt még a zebra, de Frank már azt hitte, az ő lába alól is kifordítja a talajt, mint ahogy korábban a társaival is tette. Úgy kellett megkapaszkodnia, amint a fa hangos recsegéssel megrázkódott alatta. A következő lökéshullám erejére már fel volt készülve, de arra nem, hogy az előidézőjével is találkozni fog. A fedélköz burkolatán átható roppanással egy halványlila láb tört át, nem messze attól a ponttól, ahol Frank állt. Aztán a vaskos pata visszahúzódott, csak hogy újult erővel újabb ponton lyukassza át a tetőzetet.

– Nem! – kiabált Entropy. – Őt hagyd meg nekem! Te addig intézd el ezeket idekint!

A láb újra eltűnt a lyukban, de ez Franket cseppet sem nyugtatta meg. Főleg, ahogy újra a társai felé nézett, Conker még mindig vadul kapálózott a levegőben, s Jelly is nehézkesen vonszolta magát a kanca felé. Ha a helyzetük még biztatónak lett volna mondható, akkor is megcáfolta az újabb puskalövés az ellenséges fregattról, ami ugyanolyan gyilkos pontossággal találta fejbe a másik matrózt is, aki az előbbi rohamban még őket kísérte.

Frank sokkal szívesebben segített volna a társainak, de a zebra már így is veszélyesen közel került hozzá. Jobb ötlete nem lévén az egyetlen dolgot tette, amivel halogathatta még egy kicsit az összecsapást: menekült. Hátrált egy kicsit, aztán megfordulva leugrott a tetőzetről, közben mintegy mellesleg ledöntve a lábáról egy griffet.

– Hova ilyen sietősen? – kérdezte egy szinte már hátborzongatóan nyájas hang a háta mögül.

Az nem lehet, hogy ilyen gyorsan utolérte! Frank megpördült, és a legnagyobb rémületére Entropy őrült tűzben égő smaragdzöld szemeivel találta magát szembe. A zebra ott állt közvetlenül mögötte, és úgy méregette őt, mintha most kapta volna ajándékba, és épp azon gondolkodna, miképp törhetné össze. Frank hátrálni kezdett, de a hang újra megtorpanásra késztette.

– Előlem hiába futsz, egyszarvú! Ismerem jól a fajtádat!

De… ez is a háta mögül szólt…! Frank hátrafordult, s döbbenten vette észre, hogy a zebra már mögötte van. Újra előre pillantott, de ott már a nyomát se látta.

– Gyerünk, egyszarvú, mutasd meg mit tudsz! – szólalt meg újra Entropy egy újabb irányból, ami megint kívül esett a csődör látóterén. – Mutasd meg, hogyan törted át a páncélomat az erődben! Azt mondják, olyan volt a robbanás, hogy az egész hegy beleremegett! Gyerünk! Mutasd! Látni akarom!

Az utolsó szavakat a zebra már szinte üvöltötte. Frank azonban nem reagált, csupán lehunyta a szemét. Illúzió. Ez az egész pusztán illúzió.

Bármilyen nehéz is volt, Frank megpróbálta elnyomni a félelmét és elcsitítani kavargó gondolatait. Talán ereje már nem maradt küzdeni, de attól még érezheti a mágiát! Lassan kifújta a levegőt, s kinyitotta a szemét. Entropy arca ott volt alig pár centire az övétől, még a leheletét is érezte, de már átlátott a trükkön! Nagyot mordult, félrekapta a fejét, s ellőtte a varázslatát amerre az ellenfelét sejtette.

A látszat valóság-fal szempillantás alatt leomlott körülötte, s most már tudta, érezte, hogy a valódi zebrával áll szemben. Entropy egy pillanatra feszülten nézett vele farkasszemet, de aztán újra elkacagta magát.

– Ügyes! Nagyon ügyes! Visszafogod magad, csak hogy fölmérhesd a védelmemet!

Tévedés… Csupán valami csoda folytán talált magában még valami minimális tartalékot…

– Jól van, most én jövök! – kiáltott a zebra, azzal megemelte az egyik mellső lábát.

Frank azt hitte, őt is a levegőbe akarja lógatni, mint az eddigi áldozatait, így hát váratlanul érte, amikor az egyik hajókötél körbecsavarodott a hátsó lábain, szorosan gúzsba fogva őket. A kötél akkorát rántott rajta, hogy majdnem az orrát is beverte, úgy hasra esett.

– Csak szólok: ez az utolsó esélyed, hogy megmutasd, mit tudsz!

A zebra az arcába vigyorgott, aztán hirtelen kihúzta magát, s vadul lobogó sörénnyel felágaskodott, és széttárta mellső patáit. A varázslata nyomán újabb kötelek keltek életre, de ezúttal nem Franket célozták, hanem valamit Entropy háta mögött. A zebra diadalittasan felkacagott, s hátat fordított a csődörnek.

– Látlak, Swatter! Komolyan azt hitted, nem veszlek észre, ha mögém lopózol?!

A kötelek előrelendültek, s maguk után vonszolták a rózsaszín pónit, közben egyre szorosabban körbetekeredve a testén. Frank rémülten figyelte, ahogy Entropy a magasba emeli a tehetetlen kancát, akinek csupán egyetlen rövid sikkantásra futotta, mielőtt a vaskos kötelek a száját is betapasztották.

– Swatter! – kiáltotta ijedten Frank, de hiába igyekezett, nem tudott kiszabadulni a szorításból.

– Egy pillanat türelmet kérek, kedves Egyszarvú úr, kicsit elbeszélgetek a barátnőjével!

Entropy szélesen rávigyorgott Frankre, aztán a kanca felé fordult. Közelebb lépett hozzá, s ezzel egy időben a kötelek is föntebb rántották Swatter fejét, s szorosan kifeszítették, hogy ne bírjon elmozdulni sem. A póni szeme hatalmasra tágult, s olyan mereven bámulta a zebrát, mintha pislogni se bírna, Entropy pedig Frank legnagyobb meglepetésére megállt a mozdulatában.

– Komolyan? – kérdezte aztán vontatottan, miután egy darabig farkasszemet néztek egymással. – Komolyan… ezt… akarod? Azt… hiszed… amit a… mestered… tanított… bármit is érhet… ellenem?!

A kanca azonban nem tágított, továbbra is az ellenfelére szegezte a tekintetét. Entropy se mozdult, de közben mégis valami fura köhögő-gurgulázó hangot hallatott. Kellett pár másodperc Franknek, mire rájött, hogy a zebra nevet.

– Legalább te jelentesz… valami kihívást! – mondta már némiképp gyorsabban pörgő nyelvvel. – Egy kancát mindig… nagyobb élvezet… megtörni!

Most már megremegett Swatter szempillája, de még állta a boszorkány tekintetét, aki viszont láthatóan egyre jobban élvezte a játékot. Valamit muszáj volt csinálni! Frank összeszedte magát, és halkan megpróbált kibújni az őt fogva tartó kötelekből. Vagy legalább ha valahogy fel tudna állni…

– Tudod… ehhez csupán egyetlen dolog kell… – folytatta rendületlenül Entropy. – A félelem… teljes hiánya! Te viszont… rettegsz tőlem! Csak nem… adtam rá okot?! Csak nem emlékszel még a zabla ízére a szádban?! Csak nem emlékszel még a pálcára?! Ha elfelejtetted, hát együtt felidézhetjük még a régi szép emlékeket!

Könnyek szöktek Swatter szemébe, mire Entropy diadalittasan felkacagott. Frank már nem is bírta tovább: két mellső lábával megtámasztotta, s ügyetlenül előrébb húzta magát, vigyázva, nehogy felhívja magára a zebra figyelmét. Fölfedezett valami hosszú rudat a hajó oldalában, s miközben afelé bukdácsolt, igyekezett legalább egy kicsit meglazítani a kötelékét. Elég volt… Nem fogja hagyni, hogy ez a szemét így megalázza a kancát!

– Túl nagy a kísértés, hogy életben hagyjalak! – duruzsolta a zebra Swatter fülébe. Úgy látszik, már újra tudott szabadon mozogni. Beletúrt a kanca aranyló sörényébe, mire ő összeszorította a szemét. – Warden is biztos szívesen szórakozna veled! No, mit szólsz?

Franknek végül sikerült úgy igazítania hátsó lábait, hogy állva valamennyi súlyt tudjon azokra is terhelni. Óvatosan kiemelte a rudat a helyéről, s kissé meglepetten konstatálta, hogy egy evező volt az. Talán szélcsendben ezzel lökik a hajót, vagy van itt valami mentőcsónak is…? Nem számított, a célnak megfelelt.

Esetlenül a zebra fele botladozott, de szerencséjére ő még nem vette észre. Csak egyetlen lendítés… csak egyetlen esély…

Már készült a csapásra, amikor Entropy megemelte a patáját, és arcul csapta a Swattert.

Na most volt elég! Frank érezte, hogy az elméjét elönti a düh. Hogy…?! Hogy volt képes…?! Még csak fel se készülhetett rá, hisz a szeme is csukva volt! Hogy lehet ilyen álnok, undorító módon kihasználni egy kanca sebezhetőségét?! Arról nem is beszélve, hogy előtte miket művelhetett vele! Most véged, te rohadék!

És már lendítette is az evezőt. Mintha az idő is lelassult volna körülötte, hirtelen túlvilági nyugalom járta át az egész lényét. Az előbb még a tiszta düh vezette a patáit, de a következő pillanatban már csak a tökéletes céltudatosság. Az előbb még csak Swatter járt az eszében, és hogy meg akarja szabadítani ettől az őrült zebrától, a következő pillanatban már nem volt a világon más, csak ő és az az evező, ami mintha csak a lába meghosszabbítása lett volna. Az előbb még gyengének és tehetetlennek érezte magát, de most újult erővel csapott fel benne a mágia lángja. A szarva felragyogott, zöldes aurába vonva az egész testét, hogy aztán minden megmaradt erejét egyetlen pontba sűrítse.

Sikerült!

Nem számított rá…

Nem fordult meg időben…

Nem vont elég erős pajzsot maga köré…

A nyakszirtcsont megrepedt…

Érezte…

* * *

Ez… a valóság…? Talán…

Olyan homályos volt minden, a színek valahogy mégis olyan élénkek… Nem is érezte a lábait, azok mintha maguktól vitték volna előre. Előre… de hova? Az előbb még egy csata közepén volt… Nem! Az előbb… Entropy! De ő már nem árthat… Swatter hova lett? Mi történt? Hol vannak a griffek? Itt mindenfele csak mozdulatlan testek… Merre viszik a lábai?

Jelly! Végre egy ismerős! De ő miért nem mozdul? Már a kötésén kívül is egy merő vér… Mintha a bordái is olyan furán álltak volna, nem olyan szabályosan rajzolódtak ki a vöröses-lilára vált szőrén keresztül… Eltört volna belőlük egy pár? Bár… legalább még a testén belül voltak… Jelly elég kemény kanca, úgyis rendbe jön… Ugye még lélegzik…? Jó lenne megnézni, de itt még vannak mások is… Talán tudna nekik segíteni?

Hiszen itt van Twist is…! De ő se mozdul! Mi van mindenkivel? Egyedül ott, a pallónál harcolnak még… Conker próbálta meg levágni egy tengerész-szablyával azt a nagydarab lila csődört… Az viszont mintha csak hátrált volna… A csődör se volt már sértetlen: az oldalán hosszú vágás éktelenkedett, s a napszemüvege is félig letörve lógott az arcán félrecsúszva… De egyelőre úgy nézett ki, el tudja kerülni a kanca csapásait…

Vagy mégse? Frank látta, ahogy a csődör egy pillanatra megbotlik, s Conker abban a másodpercben nekilendül… de a mozdulatát már nem tudta befejezni…

Egy hófehér griff feje bukkant fel a másik hajó korlátjánál, s puskalövés dörrent… Innen tökéletesen látszott, ahogy a kanca hátrahőköl, a patájából kicsúszik a kard… Conker hanyatt esett, s a lábát ölelve fájdalmasan felüvöltött…

Talán… ez tényleg nem a valóság…

Frank érezte, ahogy a fejéből kiszökik a vér. Ez nem lehet… És a többiek…?

Már az ájulás szélén volt, de még halványan hallotta a háta mögül az újabb lövést… Az utolsó dolog, amit még látott, hogy a fregatton a fehér griff is összecsuklik…

Aztán minden elsötétült…

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.