A függönyök mögött

A függönyök mögött

Emlékszem, milyen nehéz volt meghozni a döntést. Higgyem el azt, hogy aki előttem áll, az tényleg az egyik legjobb barátom, és tegyek meg mindent, hogy segítsek rajta? Vagy egyszerűen csak zavarjam el, hátha ez is pusztán a csel része? Elég valószerűtlennek tűnt, amit állított, viszont ha mégis igaz, akkor nem hagyhattam magára. Ám ez egyszersmind azzal is járt volna szükségszerűen, hogy be kell engednem. Akkor pedig Ambrosia védtelenül marad, legalábbis vele szemben, ha az előttem álló póni mégis csupán csak Wish bőrébe bújt, hogy a közelünkbe férkőzhessen. Ami viszont talán mégis úgy hülyeség, ahogy van. Egy profi bérgyilkosnak, aki képes ilyesmire, nem eshet nehezére mondjuk az ajtón belülre teleportálni, és…

Idáig jutva a gondolataimban rémülten hegyezni kezdtem a fülem, s az eddigi elveimmel szöges ellentétben megpördülve föl is téptem az ajtót. Ambrosia rémülten pislogott felénk a takaró alól. Úgy tűnt, semmi nem fenyegette – legalábbis közvetlenül pillanatnyilag biztos nem –, de elhatároztam, történjék bármi, többé nem veszem le róla a szemem.

– Thread…! – nyöszörögte sírós hangon Wish. – Segítened kell! Nem várhatunk! Elő kell kerítenünk! Kérjük… kérjük meg Celestiát, hogy segítsen! Menjünk már! Annyira félek, hogy valami baja esett! Nincs más választás! Miért… miért történik ez velünk? Mit ártottunk mi bárkinek is?

– Nyugodj meg, kérlek! – próbálkoztam, bár tökéletesen meg tudtam érteni. – Nem lesz semmi baj. Odamegyünk együtt, közösen, és nem hagyom békén, amíg nem válaszol minden kérdésünkre. Jó lesz így?

Saját magam se hittem el a szavaimat. Semmi sincs rendben. Ennek nem így kellett volna történnie. Nem is történhetett volna meg. Ha lehetett hinni Wish-nek – márpedig ha elfogadtam, hogy tényleg ő áll előttem, aligha lett volna oka hazudni –, minden eddigi elképzelésünk alapvetően volt hibás. Hiába próbáltunk cselekedni, hiába akartuk meghagyni Celestia pónijainak az ügy kiderítését, csak egyre rosszabb és rosszabb lett minden. A Hercegnő viszont, ha nem is mindent, de legalább valamit tudott erről az egészről. Arra a bizonyos „valamire”, egy bármilyen patával fogható információmorzsára pedig lassacskán úgy éreztem, akkora szükségem volt, mint a belélegezhető levegőre…

Wish bólintott. Persze, hiszen ő vetette föl. Ahogy újra a szemébe néztem, még mindig csupán ezt a bizalmatlan, már-már paranoiás, őrült tekintetet láttam. Olyan mérvű rettegés áradt belőle, hogy hozzá se mertem volna érni, hogy mondjuk az ölelésemmel próbáljam kicsit megnyugtatni. Bár kicsit még én is így álltam a lányhoz, őt magát mintha még egyáltalán nem tudtam volna meggyőzni, hogy én tényleg én vagyok. Pedig annak aztán tényleg nem lett volna semmi értelme, ha velem sem stimmel valami. Mármint… az meg azt jelentené, hogy Wish a célpont, amire viszont még az eddigiekhez mérten közelítőleg se tudtam elfogadható magyarázatot adni. Főleg, mivel ha másban lassacskán tényleg nem is, a saját identitásomban még biztos voltam. Bár ha ez még soká így folytatódik, tán még azt is megkérdőjelezem…

– Öltözz fel, Kedvesem! – szóltam be a szobába. – Valahogy el kell jutnunk a palotáig.

– Várj, Thread! – kapta el meglepően agresszívan a vállam Wish, majd lendületesen be is lépett mellettem a küszöbön, ám azonnal meg is torpant. – Nem tudhatjuk… Előbb kérdezek tőle is!

– Végig vele voltam – mondtam, de a lány kissé elbizonytalanított. – Végül is rendben van; egy kérdés úgysem árthat… – tettem hozzá, küldve egy bocsánatkérő pillantást a párom felé, aki még mindig a takaró alatt kuksolt.

Ambrosia vetett kettőnkre egy hitetlenkedő pillantást, utána viszont beláthatta a felvetés jogosságát, mivel aprót biccentett.

– Mondd meg nekem azt, Ambrosia, hogy második év vége felé mi volt az, amin olyan jó nagyot nevettünk mindannyian?

Pár feszült másodpercig farkasszemet néztek, aztán a barátnőm szólalt meg.

– Arra gondolsz… amikor Jasper parodizálta Tome professzor asszonyt? – kérdezte némi bizonytalansággal a rózsaszín kanca.

– Elég gyorsan rávágtad! – mordult fel fenyegetően lesunyt fülekkel Wish. – Hogy jutott eszedbe ilyen gyorsan pont ez?

– Thread…! – fordult felém esdeklő pillantással Ambrosia.

– Ne őt nézd, nekem válaszolj! – folytatta egyre tébolyultabb hangon Wish. – Hogy jöttél rá ilyen gyorsan, mire gondolok?

– Mi van? – szóltam közbe. Noha én nem gondolkodtam el a kérdésen, csak a két kanca reakcióját lestem, most, hogy kiderült a válasz, nem is jutott eszembe egyéb opció.

– Nem tudom, Jasper mióta nem saját maga, de ha… de ha azelőtt… – felelt egyre idegesebben Wish, le se véve a szemét a barátnőmről. – Ha már mielőtt hazakísért volna…? Tudni akarom, hogy tényleg ő az igazi Ambrosia! Szóval válaszolj! – reccsent rá tőle egészen szokatlan hangerővel.

– Én… én csak… csak én… úgy kacagtam, hogy… hogy majdnem az orromon jött ki az almalé… – magyarázkodott rémülten a kanca. – Tényleg nagyon jól csinálta…!

Pontosan így volt, emlékeztem. Wish ennek ellenére továbbra is gyanakvóan, néha egy-egy pillanatra megránduló szemekkel meredt Ambrosiára. Egyre jobban nyugtalanított a lány viselkedése – még annak dacára is, hogy pár perce eleve azzal indított, hogy majdnem a szívrohamot hozta rám.

– Így se hiszed el, hogy ő az? – kérdeztem kissé számon kérően, hogy érezze, minden fenyegetés ellenére azért mi még mindig barátok vagyunk, és össze kell tartanunk.

– Már fogalmam sincs, mit higgyek! – fakadt ki a lány.

Olyan keservesen legörbülő szájjal nézett rám, már nem csak féltettem, de egyenesen sajnáltam is. Pedig… hátha nincs is akkora baj…

– Figyelj, ha Celestiával beszéltünk, megkeressük Jaspert, jó? – erőltettem mosolyt az arcomra. – Hátha amit láttál, tényleg csak valami ravasz átverés volt. Jasper biztos jól van! Nem eshetett baja!

– Akkor miért szorít úgy itt? – ütötte a patájával a mellkasát keményen Wish. – Mikor elment, nem sokkal utána tört rám. Hirtelen… hogy… hogy… el fogom veszíteni! Mintha… fordult volna egyet körülöttem a világ! Majdnem… majdnem föl is borítottam a szekrényt. Csak aztán mégis jött, én meg megnyugodtam. De hogy lehetek ilyen hülye? Majdnem elhittem, hogy ő az! Annyira félek, hogy történt vele valami!

– Ki fogjuk deríteni, kerül amibe kerül! – ígértem, összeszedve minden megmaradt magabiztosságomat.

Pedig nehéz volt. Éreztem, ahogy a rettegés lassan, mint valami nyúlós massza, elönti a lelkemet. A hidegvéremet valahogy mégis meg tudtam őrizni. Ha nem is állítanám, hogy nyugodtan, de meglepően tiszta fejjel tudtam mérlegelni a lehetőségeket. Talán csak azt éreztem, valamelyikünknek muszáj racionálisan gondolkodnia, máskülönben… máskülönben még az is lehet, a reggelt se érjük meg…

Finoman átöleltem Wish hátát, közben pedig váltottam egy sokatmondó pillantást Ambrosiával. Más választásunk tényleg nem maradt. Ha Celestia csinálni akar valamit, akkor már nagyon is itt volt az ideje…

* * *

Fölmerült bennem ugyan egyetlen pillanatra az ötlet, hogy – a nyílt utcán való vonulást kiküszöbölendő – Wish-sel teleportáltassuk magunkat legalább a palota bejáratáig, de aztán letettem róla. Terhelni sem akartam tovább a barátomat, elvégre több személlyel kivitelezni egy ilyen varázslatot még annál is megterhelőbb volt, mint nekem diszpergált formában hordozni bárkit. A másik indokom pedig az volt, hogy nem akartam lemondani egyetlen másodpercre sem a szilárd talajról a patáim alatt. Az legalább olyasmi volt, amiben többé-kevésbé biztos lehettem.

Így, alkonyat után szerencsére már kevés póni mászkált a városban, szóval viszonylag könnyen kiszúrhattuk volna, ha valaki feltűnően figyel, vagy akár követ minket. Ilyesmibe azonban nem futottunk, és az őrség is kérdés nélkül beengedett minket még Wish rémisztően viharvert külseje ellenére is. A trónteremhez érve mondjuk elgondolkodtam rajta, hogy ilyen kései órán Celestiát már jó eséllyel nem találjuk itt, de azért még az ajtó előtt várakozó pónik hiánya ellenére is reménykedtem.

– Szép estét, uraim! – köszöntöttem már messziről a kapu előtt strázsáló két fehér csődört. – A Hercegnőhöz jöttünk. Itt van, ugye?

– Sajnálom, Thread úrfi, de nincs – csóválta a fejét a baloldali.

Még jó, hogy lelkiekben fölkészültem egy ilyen válaszra, így nem ért váratlanul, szemben Wish-sel, aki halkan, de fájdalmasan felnyögött mellettem.

– Igen, sejtettem – bólogattam megértően. – Merre találjuk meg? Nagyon fontos és sürgős lenne beszélnem vele.

– Azt… nem mondhatjuk meg – felelt ugyanaz az őr.

– Tessék? – kérdeztem meghökkenve. – Mi az, hogy nem mondhatjátok meg?

– A parancs az parancs – vette át a szót a másik csődör. – Hiszen ismeri a Hercegnőt, Thread úrfi…

– Nem értitek – csóváltam a fejem, de éreztem, hogy ha ez így megy tovább, túlfeszítik azt a bizonyos húrt. – Ez élet-halál kérdése. Az a parancs amúgy sem vonatkozhatott rám… A Hercegnő mindig engedi, hogy vele legyek. Tudjátok ti is, nem? Szóval válaszoljatok szépen!

– Szeretnénk segíteni, de ha tudnánk, akkor sem mondhatnánk meg – magyarázkodott az előbbi. – Senkinek nem mondta el, hova kellett mennie…

A másodperc törtrésze alatt ledermedtem. Ez nem lehet…! Ez tényleg nem létezhet! Pont most…?

– Üzent valamit? – kérdeztem, de már képtelen voltam elrejteni a hangom remegését.

– Csak azt, hogy ha ön idejön, mondjuk meg, hogy menjen haza, és nyugodjon meg – mondta némiképp bizonytalannak tűnő arccal az őr.

– Hogy… hogy nyugodhatnék meg? – csattantam föl. – Pónik tűnnek el, idióták! A barátaim! És az mondjátok, nyugodjak meg?

– Én csupán továbbítottam a Hercegnő szavait – húzta be a nyakát a csődör.

– Bemegyünk, és körülnézek – jelentettem ki, azzal már nyitottam is a trónterem ajtaját.

Meg se próbáltak megállítani. Odabent azonban vészjósló félhomály és csend fogadott minket. Egyetlen lámpa, egyetlen fáklya; semmi nem égett, csupán a mozaikablakokon keresztül szűrődött be valami kicsi fény.

Bizonytalanul a két kancára néztem, hogy ők vajon mit gondolnak. Ambrosia puhán az oldalamhoz lapult, mint ahogy szokott, viszont a szemét folyamatosan Wish-en tartotta, amit meg is értettem, amint a pillantásom nekem is rá esett. A lány hatalmasra tágult, de üres szemekkel bámult maga elé pislogás nélkül. Láttam az arcán, hogy izzad, de a mozdulataimat mintha csupán gépiesen követte volna. Ahogy léptem egyet, ő is ugyanúgy tett, akár ha gondolatban nem is itt járna… hanem valami szörnyen ijesztő helyen…

– Rendben vagy? – kérdeztem tőle óvatosan, de nem reagált semmit. – Wish! Wish, hallasz?

Odanyúltam felé, hogy megérintsem a vállát, de hirtelen összerezzent, egy pillanatra a szemembe nézett, és megrázta a fejét.

– Semmi nincs rendben, Thread! – nyüszítette szinte suttogva. – Teljesen magunkra maradtunk!

– Celestia! – kiáltottam el magamat, hogy csak úgy zengett bele az egész trónterem. – Segítened kell, Hercegnőm! Sosem volt még ennyire szükségem rád! Kérlek, gyere elő!

Csupán a visszhang felelt, furcsán megtörve a kopár falakon.

– Nem hall téged – rázta a fejét egyre kétségbeesettebben Wish. – Senki nem hall minket! Csak mi vagyunk ketten, Thread!

Értetlenül próbáltam a lány szemébe nézni, de ő nem is kereste a pillantásomat. Kérdőn Ambrosia felé fordultam hát, ő viszont gyanakvóan összeszűkült szemekkel méregette Wish-t.

– De Wish! – mutattam szörnyű balsejtelmekkel telve a páromra. – Hiszen hárman vagyunk.

– Nem, Thread, csak mi vagyunk – mondta egész testében remegve Wish. – Az nem Ambrosia. Ez nem a valóság. Ez nem lehet a valóság! Csak egy nagyon ravasz doboz. De nem látunk az illúzió mögé, mert benne van a fejünkben! Ismeri a gondolatainkat! Tud mindent, amit tudunk, és azt láttat velünk, amit ő akar!

– Milyen „ő”? – kérdeztem döbbenten.

Tényleg igaza lenne? Tényleg minden, amit látunk, csupán hamisítvány? Ha igen, akkor tán mégis van egy tippem, ki állhat mögötte…

– Nem tudom! – csattant fel dühösen Wish, hogy aztán még hallhassam többször is visszaverődni a hangját a falakról. – De benne van a fejemben! Érzem!

A lány a hátsó lábaira állt, és eszelősen beletépett a saját sörényébe. Akkora erővel tette, hogy majd' egy egész tincs a patájában maradt, mégse adta a jelét fájdalomnak.

– Tud a naplómról, Thread! – hadarta megint a kanca, mint amikor kimentem hozzá a torony elé. – Senki se tud róla! Mégis minden egyes szó stimmelt benne, amit csak visszanéztem! Ismeri minden gondolatunkat! Hiába kérdezek bármilyen ravaszul, úgyis tudja azonnal a választ! Nézz csak Ambrosiára! Ne nézz rá! Ez nem az igazság, Thread, te is látod, ugye? Nem tudok kitörni! Bármi is ez, nagyon erős! Mintha… mintha lassan elvenné az eszem!

Újra Ambrosia felé fordultam, ő viszont szinte már hideg céltudatossággal viszonozta a pillantásomat. Ez most tényleg nem is ő lenne…? Ki akartam mondani, amit gondolok, de a rózsaszín kanca megelőzött.

– Most már értem – mondta olyan szigorúan, ahogy még sose hallottam beszélni. – Szóval erre megy ki a játék. El akarjátok venni tőlem Threadet. Elismerem, ügyes húzás, de ki kell ábrándítsalak, nem fog menni!

Megint elbizonytalanodtam. Ambrosia olyan fura lett, mégis… annak lett volna értelme, ha a támadóink pont akkor próbálnának meg Wish-en keresztül meggyőzni arról, hogy a párom csupán egy illúzió, amikor Celestia épp távol van. Ugyanakkor a saját elképezésemben is volt ráció, ami meg pont hogy abból indult ki, amit Wish mondott. Az egyetlen gond az volt, a kétféle helyzet gyakorlatilag épp az ellentéte volt egymásnak, és a megoldásuk is pontosan ennyire különbözött. Csak annyit tehettem, hogy hangosan is kimondom, amit gondolok…

– Ha Scorch az, akkor még mindig nem értünk vissza, és Jasper egyedül vigyáz Ambrosiára.

Félve Ambrosia felé néztem, hogy mit reagál arra, ha úgy beszélek róla, mint ha ott se lenne. Legnagyobb meglepetésemre azonban csupán lágyan, szinte már felsőbbségesen elmosolyodott, mintha tudna valamit, amit én nem…

– Kiváló következtetés! – kacsintott rám valami egész sajátos, huncut vidámsággal. – De még mennyire, hogy szeretnék, ha ezt hinnéd!

– Igazad van, Thread, de nem Scorch az! – Wish totálisan figyelmen kívül hagyva a barátnőm szavait, szinte odarohant hozzám, megragadta a fejemet, és olyan közelről bámult az arcomba a már szinte véreresre kidülledő szemeivel, hogy még az orrunk is összeért. – Valaki segít neki, vagy ő segít valakinek! Jasperék még veszélyben vannak! Ki kell törnünk ebből az ál-valóságból, méghozzá azonnal!

– Ha nem jöttetek volna haza, akkor Jasper szólt volna a Hercegnőnek, nem gondolod, kedves Wish? – szűrődött a fülembe Ambrosia játékos hangja.

– Valahogy… segíts, Thread! – rázta meg a fejemet kétségbeesetten Wish. – Ki kell jutnunk!

– De… igaza van! – kaptam el a lány patáját. Nagyon nem esett jól, amit csinált…

Wish légzése még tovább gyorsult, már-már azzal fenyegetve, hogy elájul.

– Hiába szólt, ha szólt is! – vágta végül ki magát. – Cavern is eltűnt. Lotus és Stella is eltűnt. Én nem hiszem el, hogy tényleg Celestia dugta el őket! Emlékszel, Stella milyen fura volt, amikor visszajött? Mi van, ha az nem is ő volt, ugyanúgy, mint az a Jasper, aki… aki… Most meg mi is eltűntünk! Beszorultunk egy illúzió-világba, a testünk meg ott hever magatehetetlenül ki tudja hol! Soha nem fognak ránk találni! Érted? Soha!

Ambrosia halkan, derűsen kuncogott, amivel minden kavargó gondolatom és érzésem ellenére is emlékeztetett… valakire.

– Mennyire alábecsülöd egy alikornis képességeit! – mondta kedélyesen, de aztán nekem címezve folytatta. – Azt hiszem, elérkezett a pillanat. Elkerültem volna, de úgy látszik, nem halogathatom tovább. Ne ijedj meg! Ígérem, választ adok minden kérdésedre! Egyetlen dolgot kérek csak. Mielőtt még elhamarkodottan ítélkeznél… gondold át logikusan…!

Válaszolni, de még csak reagálni sem volt időm. Ambrosia szarva és szemei felragyogtak, s a belőlük áradó fény egy pillanat alatt beterítette Wish-t, aki azonnal menekülni próbált a varázslat elől. Ám a barátomnak esélye se volt. Egy hatalmas villanás volt csupán, aztán már a helyét se láttam, hol lehetett. Nem maradt utána semmi nyom…

– Mit művelsz? – fakadtam ki dühösen a barátnőmre.

– Biztonságba helyeztem – felelt nyugodtan, halvány mosollyal Ambrosia.

– Mi…? – hebegtem döbbenten.

– Meglepően éleslátású Wish barátunk – állapította meg a lány még mindig mosolyogva, bár mintha egy cseppnyi szomorúság is keveredett volna bele. – Viszont amíg nem tisztul ki a feje, csak veszélyt jelent mindenkire, főleg saját magára.

Szóhoz sem jutottam, csak némán tátogtam. Szerencsére azonban nem hagyott sokáig lebegni a bizonytalanságban az immár totálisan érthetetlenné váló események közepette.

– Nem állítom, hogy a helyzetünk egyszerű, de hidd el, nekem sokkal nehezebb, mint neked! – nézett mélyen a szemembe a lány.

Mintha ezt egyszer hallottam volna már… Mintha az egész viselkedése… ahogy teljesen kifordult magából… egyetlen irányba mutatna… De hiszen az tényleg… lehetetlen.

– Nem az vagyok, akinek hiszel – kezdett bele végig mélyen a szemembe nézve a kanca. – Illetve nem csak az vagyok, akinek hiszel. Nehéz elmagyarázni, de a lényeg az, hogy másképp nem tudnék ennyire odafigyelni, ennyire ott lenni egyszerre ilyen sok helyen. Equestria uralkodójaként nem egyszerű elszakadnom a tróntól, főleg úgy, hogy ne legyen túl feltűnő azok számára… nos… akiknek nem szeretném fölkelteni a figyelmét.

– Te nem lehetsz… te… nem lehetsz… – suttogtam hitetlenkedve.

Eszembe villant rengeteg kép, ahogy csókolóztunk, vagy sokkal intimebb dolgokat csináltunk egymással. Ez… tényleg… Még belegondolni is…

– Celestia Hercegnő? Bizonyos értelemben valóban nem is vagyok az a Celestia, akinek te ismersz. Csupán egy kis része. De hidd el, ugyanolyan valóságos, és ugyanolyan teljes értékű póni vagyok, mint bármelyikőtök! Van a halhatatlanságnak egy olyan előnye, amit csak nagyon kevesen ismernek, és mi is igyekszünk titokban tartani. Nevezetesen, hogy képesek vagyunk egyszerre több életet is élni párhuzamosan. Elég komoly hátulütői vannak, például sokfelé kell osztanom a hatalmamat, viszont így egy személyben képes vagyok irányítani majdnem az egész birodalmat. Valódi riválisok nélkül pedig ez igazán nem nagy áldozat a pónik jólétéért. Arról nem is beszélve, milyen egyéb előnyökkel jár!

Ravaszkás pillantással lépett egyet felém, de aztán mégis megtorpant. Valószínűleg belátta, hogy egyetlen szavát sem vagyok hajlandó elhinni. Nyomban folytatta is a magyarázatot, míg én csak álltam megkövülten, és őt bámultam.

– Ha emlékszel, beszéltünk már erről. Hogy milyen nehéz ilyen magányosan élni. Nincs egyetlen társam sem. Szerinted hogy tudom ezt elviselni ennyi évezreden át? Beszélted ezt velem is, és beszélted az „igazi” Celestiával is. Hidd el, nem volt hazugság egyetlen érzelmem sem feléd! Ez a testem, ez a darabkája a lelkemnek ugyanolyan esendő, mint ti, halandók. Végigélek vele egy egész életet, normális póniként, hogy aztán újra egyesülhessen a nagy egésszel. Hiába vagyok Hercegnő, nekem is szükségem van a szeretetre. A te szeretetedre, a te gondoskodásodra, Thread! Ezért is fogadtalak a tanítványommá. Szeretnék mindent megtenni, hogy boldog legyél, cserébe azért, hogy te is boldoggá teszel engem! Én… ez az egyszerű póni, aki itt áll előtted, teljes szívéből szeret, szeretlek téged! Tudom, milyen nehéz ezt elfogadni, de ez az igazság.

Végre meg tudtam mozdulni, de csak annyira futotta tőlem, hogy a fejemet csóváljam hitetlenül. Pedig… valamilyen elvetemült gondolatból következtetve mégis… mintha lett volna értelme. Hiszen annyit kérte még maga Celestia is, hogy legyek Ambrosiával! Hiába hittem volna azt, hogy bizonyos diplomáciai okokból ellenezni fogja a kapcsolatunkat. És… a Hercegnő néha tényleg elképesztő mértékben a fejembe látott. Tán nem is magyarázható még csak azzal sem, milyen jó póniismerő volt, de egyenesen Ambrosia által értesült volna dolgokról? Egyik nap megemlítettem valamit a barátnőmnek, és másnap, csodák csodája, megkapom Celestiától a jegyeket a Nagy Galopp Gálára? És nem az egyetlen „véletlen” egybeesés volt! A Hercegnő, még ha nem is utalt rá, nem mondta ki, mégis sokszor úgy viselkedett, mintha bárki másnál jobban ismerne engem. És… még amikor meg kellett volna büntetnie minket, akkor is a lehető legszelídebb módszert választotta…

– De ha… ha tényleg te vagy, akkor miért…?

– Teljesen jogos felvetés, drága Threadem! – sóhajtott bocsánatkérő mosollyal a rózsaszín póni. – És nem fogok mentegetőzni, mert valóban követtem el hibát ennek az egész csúnya… incidensnek a kapcsán. Azt azonban tudnod kell, hogy végig a ti biztonságotokat tartottam szem előtt, még ha néha úgy tűnhetett, pont az ellenkezőjét tettem. Mégis, az okom a titkolózásra, azt hiszem, érthető… – Vett egy nagy levegőt, csak utána folytatta. – Vannak ellenségeim, ezzel te is tisztában lehetsz. Ám, mivel egyetlen alikornisként uralkodom ezen a világon, s a napszakokért is egyedül én vagyok a felelős, senki nem merne nekem közvetlenül ártani. Főleg azért, mert félnek tőlem. Mégis, meglepődnél, ha elárulnám, hány olyan szervezetről tudok, akik folyamatosan azon munkálkodnak titokban, hogy aláássák a hatalmamat.

– Rejtőzködnek előlem, és szörnyen megnehezítik a dolgomat, hogy rájuk bukkanjak. Sokszor még azt sem tudom egész pontosan, mi a céljuk. Ezúttal pedig a szokásosnál is komolyabb fenyegetéssel találtam szembe magam, noha most, hogy rájöttem, mit akartak, már nincs esélyük megvalósítani, megnyugodhatsz! Sajnos történtek olyan események, amikről hiába állítottam, hogy az ellenőrzésem alatt voltak. Mikor Cavern eltűnt a szemem elől, még én is megrémültem. De már tudom, tényleg csakis annyi céljuk volt ezzel az egész elterelő hadművelettel, hogy minket szétválasszanak! Olyan helyen akartak megsebezni, ahol… ahol nem gyógyul be…

Újra lépett egyet felém, úgy nézve rám, hogy egészen beleborzongtam. Ambrosiából sosem hiányozott ez a királyi megjelenés, de most, Celestia ragyogásával kiegészülve valami egészen hihetetlenül felséges, mégis törékeny látványt nyújtott. Még minden döbbenetem ellenére is valami különös, leírhatatlan boldogság járt át. Egy… egy alikornis istenség érdemesnek tartott a szerelmére? Még ha nem is az egész lényével, de egy aprócska szeletkéjével valóban és őszintén szeret engem? Ez több, mint amit valaha is várhattam volna az élettől!

– Úgy látszik, tisztában vannak vele, milyen fontos vagy nekem – folytatta Celestia. – Hiába igyekeztem azt mutatni, hogy valójában közömbös vagyok veled szemben. Próbáltalak távol tartani a teljes önmagamtól, valahogy mégis rájöttek a titkomra. Megpróbáltak a barátaid révén a közeledbe, és az én közelembe is férkőzni. Fájdalmat akarnak okozni nekem azzal, hogy elvesznek tőlem, ezzel sebezhetőbbé téve a lelkemnek ezt a kis szeletkéjét, ami ennyire vágyik rád! Azt hiszem, találhattak valami módot, amivel így maradandó kárt tehetnek bennem ezen a halandó testemen keresztül. De nem fogom nekik hagyni, ne félj! Most már egyértelmű, mit használtak ellenünk!

– Az őrületbe akartak kergetni! – mondta egy pillanatra megvillanó szemekkel. – Ugyanazt akarták elérni, amit Wish-sel meg is tettek, s rajta keresztül akartak téged is megtámadni. Meg akarták ingatni a belém és az egész valóságba vetett hited. Létezik ez a technika… Elképesztően nehéz fölfedezni, még az én számomra is, ezért nem vettem észre, ki használja és pontosan mit. Egy nagyon speciális illúzióvarázslat, amit tüskének hívnak. Észrevétlenül behatol az elmédbe, s lassacskán beleeszi magát a mélyére. Szörnyű egy varázslat; az egyike azoknak, amiknek a használatáért halálbüntetés jár még itt, Equestriában is. De szerencsére csak rettentő kevesen tudják alkalmazni helyesen még a kirin-szintű elmemágusok között is.

– És ezzel… ezzel a gyanúsítottak száma egyetlen egyre redukálódott! – mosolyodott el gonoszul Celestia. – Egy ideje már sejtettem, hogy Mr. Poltergeistnek kapcsolatai vannak egy bizonyos „Szabad Equestria” nevet viselő szervezettel, de ezzel nem csak megbizonyosodhattam róla, hanem még a szerepét is pontosan tudom köztük. Még ha a tervet nem is feltétlenül ő eszelte ki, ő volt a végrehajtó. Azt hiszem, el kell ismernem, hogy zseniális munkát végeztek, amiért egész eddig nem tudtam összerakni a képet! Most azonban véget vetek ennek az egésznek! Miközben mi itt beszélgetünk, a „nagy” Celestia összegyűjti a katonáit, és lecsap rájuk, egyetlen hadművelettel fejezve le az egész álnok szervezetet!

– Akkor… a barátaim… jól vannak? – kérdeztem tétova reménnyel.

– Wish-t már kezelésbe vették a pónijaim – bólogatott Celestia. – Sajnos nála olyan súlyosak voltak a tünetek, hogy félek, elég soká tart, mire teljesen ki tudjuk tisztítani az elméjét. Cavernt illetően pedig, bár elvesztettük szem elől, Mr. Poltergeistnek valószínűleg nem fűződik ahhoz érdeke, hogy megölje a csődört, szóval jó esélyt látok rá, hogy a harcosaim előkerítik most, hogy erre rájöttünk. Ha megkapom a jelzést, Jaspert, Lotust és Stellát is kiengedem a karanténból, de addig, már csak a biztonság kedvéért is ott tartanám őket. De ne félj, hamarosan újra találkozhatsz mindegyikőjükkel!

Odalépett hozzám egész közel, s megemelte a patáját, mintha az arcomat akarná megsimítani, de aztán mégis visszakozott.

– Olyan szívesen változnék vissza a valódi formámba, Thread! – mondta gyöngéden, egy szívszorító sóhajtással megtoldva. – Csak félek…

– Mitől? – kérdeztem elpirulva a kanca közelségétől.

– Pontosan ettől – mondta halkan, lecsapott fülekkel. – Látod? Elmondtam az igazságot, és máris… távolságtartóbb vagy velem. Ha Celestiaként állnék eléd, képes lennél egyszerűen csak a barátnődként tekinteni rám, s nem valami távoli, királyi méltóságként? Képes lennél megcsókolni? Képes lennél megérinteni… mint egy csődör egy kancát?

Látva a bizonytalanságát valami reszketeg mosolyféle kúszott szinte észrevétlenül az arcomra.

– Nem tudom, meg tudnám-e tenni – feleltem őszintén. – De… mindenképpen megpróbálnám!

Ambrosia szelíden lehunyta a szemét, a szarva pedig halványan fölizzott. Puha, langyos fény kavargott a teste körül, majd lassan hosszú, kecses, hófehér szárnyak nyúltak ki a hátából, a sörénye légies pasztell szivárvánnyá alakult, majd az imádott barátnőm lassan minden részletében imádott Hercegnőmmé változott. S bár az arca újra Celestia jól megszokott, nyugodt magabiztosságát és derűjét árasztotta, valamit mégis megtartott abból a kancából, aki mindig a védelmemre szorult. Aki vágyott a közelségemre és az érintésemre. Tényleg milyen szörnyű lehet ilyen hosszú ideig élni magányosan… A legkevesebb, amit tehetek, hogy megpróbálok mindent megadni neki, amire vágyik, bármilyen esetlen, fiatal kis suhanc voltam hozzá képest. Bár ki tudja, Celestia mellett bárki csikónak tűnhetett…

– Azt megkérdezhetem, hogy miért pont én?

– Mert kedves vagy, vicces, és képes vagy velem normális hangon beszélni – kuncogott édes hangon Celestia. – Mit gondolsz, mi kell nekem? Igenis, felség, parancsára felség! – húzta ki magát, komikusan mutatva, hogyan szoktak szalutálni előtte a katonái. – Rettentően unalmasak! Ezektől akarnék én bármit is? Egyszerűen csak kedvelem a magadfajta csődöröket. Mikor pedig alaposabban megismertelek, tényleg… beléd is szerettem…

Fura volt őt látni elpirulni, mégis, valahogy csodálatos. Tétován kinyújtottam felé a nyakam, de a megszokás, az ösztönök tényleg visszatartottak. Pusztán az a tudat, hogy Equestria uralkodója áll előttem, majdnem az összes önbizalmamat elvette. Nem is tudtam befejezni a mozdulatot, de Celestia megtette helyettem. Csodás, semmihez sem hasonló boldogság és bizsergés járt át, ahogy az alikornis szenvedélyes lendülettel bedugta a nyelvét a számba…

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.