Kelepelni tudni kell

Kelepelni tudni kell

Emlékszem, mennyire aggódtak anyuék, amikor megtudták, hol lesz a gólyatábor. Valamilyen oknál fogva azt hitték, a városban fogják tartani, és pár kollégiumi épületet használnak majd szálláshelyként. Olyan szempontból persze praktikus is lett volna, hogy sokan a frissen felvettek közül nem Canterlotból származtak, szóval ez a fajta megoldás rögtön lehetőséget biztosított volna a számukra, hogy kicsit megismerjék új otthonukat. Mivel viszont célállomásként egy nevenincs falucskát… mit falucskát, tanyát jelöltek meg a hegység keleti oldalában, mindünk számára ismeretlen volt a terep. Valószínűleg eleve ez is volt a cél, ha másért nem, hát hogy mi se unatkozzunk. Vagy csak egyforma lehetőséget akartak biztosítani mindenkinek az ismerkedésre.

Bántam is meg nem is. Egyfelől valahol a szívem mélyén még mindig anyuci pici csikója voltam, hiába éltem már jócskán a kamaszkorom. Nem szívesen távolodtam el otthonról, más városba pedig még sosem utaztam egyedül, de még csak közeli ismerősökkel sem, kizárólag a szüleimmel. Igaz, affinitásom sem sok volt hozzá; a fővárosban amúgy is megtaláltam bármit, amire csak szükségem lehetett. Ráadásul ilyenkor többnyire egymagam bóklásztam az utcák közt, ennél több önállóságra pedig nem is vágytam. Másrészt viszont izgatottan vártam a tábort olyan szempontból, hogy tudtam, már eleve lesz ott két ismerősöm. Jaspert és Wisht is elengedték a szülei, mint egyébként kivétel nélkül mindenkit, szóval nem kellett attól tartanom, hogy egyedül maradok. Még ha a beígért faházakban, vagy a nem túl részletesen kifejtett programban sok érdekeset nem is találtam, ez adott némi okot az optimizmusomra.

Kíváncsi voltam a többiekre is. Kisiskolás koromban nem voltak barátaim, legfeljebb pár olyan póni, akikkel aránylag szívesen lógtam együtt. Szerettem játszani velük, sokszor egész délutánokat labdáztunk végig a parkban, órákat töltöttünk különböző játszótereken – az volt a kedvencem, amelyik a vegyesbolt közelében állt, mert ott három dupla hinta volt egymás mellett, így ha nem volt tömeg, mind bele tudtak ülni, én meg löktem őket a varázserőmmel… szerettem produkálni magamat, a himbálózástól meg úgyis mindig rosszul lettem. Viszont sosem voltam a társaság középpontja. Túlságosan különbözött ahhoz az érdeklődési körünk. Volt ugyan a csapatban még egy unikornis, ám benne nem volt meg az az elhivatottság a mágia kapcsán, mint bennem. Én, ha épp olyan kedvemben voltam, jól elszórakoztattam magam azzal is, hogy mondjuk egy falevelet lebegtettem a szarvammal, míg a többiek beszélgettek körülöttem. Nem szerettem a csendet, sem a tétlenséget, őket pedig nem zavarta. Arról pedig elég gyorsan lemondtam, hogy én magam vessek fel általam kedvelt témákat. Így is épp eléggé kilógtam közülük, az meg a hátam közepére se kellett, hogy kinézzenek maguk közül emiatt az – általuk komplikáltnak és fellengzősnek vélt – imádatom miatt, amit a mágia iránt tanúsítottam.

Nagy reményeket fűztem hát az új iskolámhoz, s azon belül sem utolsósorban a csoporttársaimhoz. Ha csak azt vettem alapul, hogy két olyan csikóval, akik egyébként első ránézésre is jócskán különböztek tőlem, milyen jót beszélgettünk még úgy is, hogy igazából csak kényszerből voltunk összezárva, elég jó esélyem volt összefutni egy ilyen „elit” társaságban még olyanokkal, akikkel hasonló az érdeklődésünk. Valószínűleg köztük azzal sem fogok kilógni annyira a sorból, hogy ennyire szeretem használni a varázserőmet akár egészen hétköznapi, csip-csup dolgokra is.

A tábor kezdetének közeledtével egyre izgatottabb és izgatottabb lettem. Annyit rágtam anyu fülét, hogy inkább napokkal az indulás előtt összecsomagolt nekem, csak nyugodjak le végre. Persze ez messze nem bizonyult elégnek, ahogy az sem, hogy minden egyes nap elsétáltam a felvételi vizsga helyére csak azért, mert újra és újra meg akartam nézni a tájékoztató plakátot. Általában eléggé tudtam kontrollálni magam akkor is, de azokban az időkben egész biztos meglátszott rajtam az izgalmam. Nem működött akkortájt az a kifejezéstelen tekintet sem, amit még az előző suliban fejlesztettem tökélyre éveken át tartó munkával. A legtöbbször olyankor szoktam alkalmazni, amikor el akartam tűnni a tömegben, és bizony az esetek túlnyomó többségében tökéletesen képes is voltam rá. A jól begyakorolt unott arcommal és seszínű szőrömmel képes voltam gyakorlatilag bárhol láthatatlanná válni, aminek különösen nagy hasznát vettem a feleltetéseknél – leszámítva, ha valamelyik elvetemült tanár eleve a naplót kapta a patái közé, hogy aztán onnan olvassa fel a halálos ítéletet.

Lényeg a lényeg, olyannyira nem bírtam magammal, még azt is komolyan fontolóra vettem, hogy megkeresem Wishék házát, vagy segítek Jasper családjának beköltöztetni a fiukat a kollégiumba. Végül persze letettem róla, de meglepően sokat kellett győzködnöm magam, hogy legyek türelemmel. Jasper szülei ugyanolyan furák és zajosak voltak, mint a csikójuk – nem volt kérdés hát, honnan örökölhette –, és köszöntem szépen, belőle bőven elég volt egy is. Azt a pár percet is elég volt kibírni velük, amíg a vizsga után a két család gyorsan bemutatkozott egymásnak. Apukámékon amúgy is láttam, mennyire nem kedvelik az effajta népeket. Anyukám például szabályosan – noha szerencsére csak csendesen – meg is botránkozott az egyébként is nagy feltűnést keltő, rendhagyó, sujtásos dolmányból álló öltözetükön. Otthon pedig többször is kifejtette, miszerint épeszű póni ne vegyen föl ilyesmit, és nagyon reméli, hogy az újdonsült barátomnak kicsivel több esze van, mint a szüleinek.

Wish rokonaival viszont nem volt alkalmunk találkozni. Sőt, tulajdonképpen az sem derült ki, merre lakik, noha korábban azt állította, meglehetősen közel a hagymakupolás épülethez. Éppen ezért lepődtem meg, amiért senki nem vette a fáradtságot, hogy megvárja őt, vagy legalább kijöjjön érte. Mondjuk azt ő is mondta, hogy a szülei ilyenkor dolgoznak, és azt is udvariasan visszautasította, amikor haza akartuk kísérni. Az utcákat járva pedig egyszer sem futottam bele, habár eléggé odafigyeltem.

Akkor láttam kettejüket legközelebb, amikor anyukám kivitt az állomásra. Jasperéket kerestem a szememmel, elvégre őket nem lehetett nem észrevenni, olyannyira kilógtak a tömegből. Mivel azonban semmi nyomukat nem fedeztem föl, anyukám engedélyével óvatosan manőverezve alaposabban is körülnéztem a peronon ácsorgók népes táborában. Elsőre így sem bukkantam egyikőjükre se, csak mikor a második kört tettem meg, akkor akadtam rá Wish-re. A kis zöld kanca teljesen egyedül üldögélt két póni nagyságú bőröndje között. Az egyiken támaszkodott a mellső lábaival, kissé kicsavart pozitúrában, a farkával pedig körbefonta a másikat, mintha attól félne, valaki el akarja lopni tőle őket.

Elmosolyodtam, mikor fölismertem, s el is indultam felé. Mielőtt azonban még elérhettem volna, ő fordult hátra felém. Az arcán öröm és talán egy csepp megkönnyebbülés terült szét.

– Szia! – köszöntem rá vidáman. – Hát te?

– Szia! – csipogta derűsen, végig állva a tekintetem. Nem tűnt megilletődöttnek, aminek kimondottan örültem; nem volt hangulatom mindent elölről kezdeni vele. – Nem tudtam, mennyi idő alatt érek ide, azért jöttem ilyen korán.

– Miért, mióta vagy itt? – néztem körül bizonytalanul a minket körbevevő rengeteg pónin, miközben mellé léptem, hogy ne törje ki a nyakát. Lassacskán már mindenki ideérhetett.

– Egy órája talán – emelte az égre a szemeit.

– Hű, az laza! – bólintottam meglepetten. – És amúgy nem jött veled most se senki?

– Nem olyan nagy Canterlot, eltaláltam eddig is egyedül idáig – vonta meg a vállát, noha a lábait egy pillanatra sem vette le a poggyászáról.

– És nem volt nehéz azokat hozni? – böktem a csomagokra.

– Ugyan! – kacagott jóízűen. – Nem sok, csak sok helyet foglal.

– Jaspert nem láttad? – váltottam témát.

– Szerintem nincs még itt – mondta.

– Te is úgy emlékszel, hogy azt mondta, jön?

Bólintott. Nagyot sóhajtva a hozzánk közel álló oszlopon lévő órára pillantottam. Még mindig volt egy bő negyed óránk a tervezett indulásig. Meg aztán amúgy is biztos nem az utolsó percekben fogják betolni a szerelvényt, hogy aztán kapkodhassunk a felpakolással.

– Jó lenne egy helyre ülni – állapítottam meg.

– Félek, tömve lesznek a kocsik – húzta el a száját Wish. – Nem sokat beszélgethetünk, ha egybe lesznek nyitva…

– Majd foglaljuk neki a széket – legyintettem. – Vagy ágyat, vagy ami lesz. Bár nem hiszem, hogy hálókocsisat küldenének; a térkép alapján én úgy egy órára saccolom az utat. Ne menjünk inkább át az anyukámhoz, amíg várakozunk?

Jó szándékkal kérdeztem, mégis látszott rajta, nem igazán díjazza a fölvetést.

– Szóljak neki, és inkább ő jöjjön ide? – módosítottam az ötletem.

– Á, nem fontos! – mosolyodott el. – Ne mozgassuk arra a pár percre!

– Hát jó, de akkor is mondom neki, hogy merre vagyunk – mondtam, azzal el is indultam visszafelé. – Mindjárt jövök!

Ezúttal tovább tartott keresztülfurakodnom a pónik tömött sorain, ami elégnek is bizonyult a vonatunknak, hogy beálljon a vágányra. Anyukám már aggodalmasan keresett is a pillantásával, de még azelőtt odaértem hozzá, hogy az ajtókat kinyitották volna. Gyorsan a hátamra kaptam a nyeregtáskáimat, amik eddig a földön pihentek, nehogy zavarjanak a közlekedésben, váltottam két gyors puszit anyukámmal, aztán udvariasan tolakodva megpróbáltam följutni a szerelvényre. Úgy véltem, az a legjobb megoldás, ha mielőbb lefoglalok pár szimpatikus ülőhelyet, aztán a vonatról segítek Wish-nek fölhúzni a cuccait.

Odáig szépen működött is a dolog, hogy találtam két egymással szemben lévő szabad ágyat – nem különösebben bántam, hogy nem székek voltak –, ahova gyorsan le is dobáltam jól szétterítve a csomagjaimat. Mire viszont két kocsin keresztülügetve rátaláltam Wish-re, a kanca már épp szállt fölfele, maga előtt lebegtetve a bőröndjeit. Szívesen ajánlkoztam volna, de láthatóan nem szorult a segítségemre, megzavarni pedig nem akartam a varázslatában, elvégre két ekkora tárgy együttes, irányított levitációja sok koncentrációt igényelt a korunkbeli póniktól. Igaz, a kancán nem látszott, hogy túlzottan erőlködne. Föl is merült bennem, hogy esetleg alábecsülhettem a képességeit a kislányos megjelenése miatt.

– Itt vagyok; viszem az egyiket! – szólaltam meg jó hangosan, mikor Wish már négy lábbal odabent volt.

A kis kanca kinézett a csomagjai mögül, aztán halvány pírral az arcán elmosolyodott.

– Boldogulok, köszi – mondta szinte már szabadkozva, amiért elutasította a felkínált lehetőséget.

– Biztos? Nem ebben a kocsiban foglaltam helyet. – Láttam a töprengést rajta, ezért hozzátettem: – Ne félj, nem akarom elvenni tőled! Csak…

– Nem, dehogy, tessék, köszönöm! – mondta gyors egymásutánban, azzal óvatosan felém irányította az egyik csomagját, s engedte átvennem a lebegtetését.

Előre mentem, elvezetve őt az általam lefoglalt ágyakhoz, mikor azonban odaértünk, meglepetésemben majdnem elejtettem a lány bőröndjét. Ahol ugyanis korábban az egyik nyeregtáskám volt, most két molettebb csikó terpeszkedett, mindketten csődörök. Laza szabadidős ruhában voltak, ami legalább annyira árulkodott a trehányságukról, mint a mód, ahogyan a táskám átpakolták, hagyva, hogy kifolyjanak belőle a cuccaim – igaz, legalább nem a földre, csak az ágyra. Arra pedig nem voltak hajlandóak reagálni, amikor jó hangosan megköszörültem a torkom.

– Már ne is haragudjatok, de én voltam itt előbb – jegyeztem meg, félreérthetetlenül beállva eléjük.

A csődörök ideiglenesen felfüggesztették a társalgást, gyanakodva végigmértek, aztán az alacsonyabbik, élénkzöld szőrű nemtörődöm arckifejezéssel megvonta a vállát.

– Nem voltál itt, csak ide volt hajítva egy táska – felelt.

– Igen, mert foglaltam a barátaimnak – prüszköltem egyre ingerültebben. – Errefelé tiszteletben szokás tartani az ilyesmit. És jobban jártok, ha ti alkalmazkodtok…

– Jaj, ne már! – nyögött a nagyobbik, pirosas színű póni. – Haver, egy másik kocsiról le kellett már szállnunk emiatt. Ne szívass már te is!

– Ja, meg alig van már máshol hely! – csatlakozott a másik. – Biztos nem lehetne megoldani? Hányan vagytok?

– Ő – mutattam Wish felé, aki közben elővigyázatosan a bőröndjei takarásában maradt –, meg még egy barátom, aki még nem ért ide.

– Ó, hát akkor simán elférünk! – derült föl a zöld csődör arca.

– Az attól függ, Jasper mennyi csomagot hoz… – húztam el a számat.

– Ugyan már! – legyintett ugyanaz. – Fér még alánk is, itt fölöttünk meg még teljesen üres! – bökött a csomagtartóra. – Egy ágyon meg csak elfértek hárman, ha összehúzzátok magatokat, nem?

– Milyen kedves, hogy ezt így kitaláltad… – dohogtam.

– Na, légyszi! – A zöld póni megpróbált megnyerően vigyorogni rám. – Valahogy majd megháláljuk!

– Te mit mondasz? – néztem hátra Wish-re. – Nem bánod?

A kis kanca csupán zavartan pislogott hol rám, hol az idegenekre, amiből azt következtettem, hogy ő a maga részéről semmiért nem fog panaszkodni még akkor sem, ha esetleg ellenezné az ötletet. Nem volt hát mit tenni, beleegyezően bólintottam. Ha ennyire sokan vagyunk, előbb-utóbb valaki úgyis bepróbálkozott volna, akkor meg már miért ne hagyjuk meg ezeket itt?

– Köszi, öreg, nem felejtjük el! – mosolygott a pirosas csődör, aztán minden további nélkül folytatta is ugyanott a beszélgetést, ahol abbahagyták.

Mi földobáltuk Wish bőröndjeit a csomagtartóként funkcionáló hálóra, visszapakoltam a kiborult dolgaimat a táskámba, aztán begyömöszöltem az ágyunk alá. Kényelmesen elhelyezkedtem az ágyon körülbelül patanyújtásnyira a barátomtól. Kikapaszkodtam az ablakba, hogy azonnal láthassam, ha Jasper befut, de egyelőre csak anyukámat láttam, aki vidáman integetett, amikor meglátta, hogy találtam magamnak helyet. Visszaintegettem neki, aztán tovább fürkésztem a tömeget.

Éreztem, hogy mozog alattam a matrac, de egy ideig nem foglalkoztam vele. Csak amikor már kezdett zavaróvá válni, akkor pördültem meg megnézni, mit fészkelődik már ennyit a társam. Wish valamiért képtelen volt nyugodtan megülni a helyén, állandóan a szoknyáját igazgatta. Most, hogy így fölkeltette a figyelmem, már föl is tűnt, hogy nem olyan volt rajta, mint a vizsgánk alkalmával, ez ugyanis akárhogy helyezkedett, mindig felgyűrődött valamennyire. Valószínűleg észre sem vettem volna, ha nem babrálja ennyit…

Végül persze „rajtakapott”, hogy őt nézem, s szégyellősen lesunyva a fejét oldalvást hajtotta és maga alá húzta a lábait, az egyik mellső patáját az ölébe csúsztatta, a másikkal pedig megtámaszkodott, hogy ne veszítse el az egyensúlyát ebben a pónihoz aligha illő testhelyzetben. Én körbejárattam a tekintetem a kocsi többi részén, mintha az előbb is csak egészen véletlenül esett volna rá a pillantásom, aztán bármiféle megjegyzés nélkül vissza is fordultam az ablakhoz.

Hamar napirendre is tértem efölött az apróság fölött, mivel perceken belül megjelent a peron szélén Jasper a szülei kíséretében. Épp csak annyit állapítottam meg, hogy szerencsére hozzám hasonlóan ő se hozott magával túl sok holmit, tehát valószínűleg mégis el fogunk normálisan férni, aztán már löktem is föl az ablakot, és integetve kiabáltam nekik, hogy észrevegyenek. Nem is kellett csalódnom, a fiú hamar kiszúrt, s végig szemmel tartva engem beugrott a vagonunkba. Azt még megvártam, míg az apja utánadobja a cókmókját, utána viszont már hallhattam is a hangját, mielőtt még hátat fordíthattam volna az üvegnek.

– Hé… ó… bocs… bocs… – tört utat felénk nem csekély hangerővel Jasper. – Igen, tudom, a moziban is mindig az jön utolsónak, aki középen ül… Na, szevasztok! – ért végre a mi ágyunkhoz.

– Csá! – üdvözöltem feltartott patával.

Fölmérte a helyzetet, picit bizonytalankodni látszott, utána viszont csak lépett egyet előre, s lezuttyant közénk a matracra. Nagyot sóhajtva odalebegtette a lábunk elé a csomagjait, ezzel eltüntetve szinte minden szabad helyet a két ágy között, aztán kényelmesen elnyújtózva fölhajította rájuk a hátsó patáit.

– Jó lassú voltam, he? – kérdezte kedélyesen hunyorogva. – Persze az egész csak az evőeszközök miatt volt…

– Miért, olyan sokat hoztál? – kuncogtam.

– Áh! – csóválta a fejét. – Csak mindig ez van. Ha villában van a szállás, olyankor kések…

Értetlenül pislogtam, ám pont mielőtt még összeraktam volna a „poént”, rakott rá még egy lapáttal.

– Meg útba esik ide egy kanális, és nem találtuk a hidat.

– Ez fájt… – jegyeztem meg, mire szélesen elvigyorodott. – Nagyon elemedben vagy, mi?

– Ja, felpörögtem – helyeselt. Egy pillanatra elengedte az ágyat, s megpaskolta a lábam és Wish combját, amit még éppen elért. – Zsír ez a csotrogány; nem tudjátok, mikor indul?

– Máris türelmetlenkedsz? Alig értél ide!

– De most már mindenki itt van, aki számít! Ti meg min mulattok? – tette hozzá a velünk szemben ülő csődörökhöz címezve.

– Csak azt mondtam Dulcinak, hogy talán tényleg keresnünk kellett volna egy másik ágyat – felelt meglepően őszintén a sárga-fehér sörényű, zöldes szőrű csődör. – Annyit rizsázol, már most nem hallom a saját gondolataimat!

– Miért, máséit igen? – vágott vissza gondolkodás nélkül Jasper.

– A tieidet igen, túlságosan is…

Jasper kicsit előrébb hajolt, lehunyta a szemét, aztán elégedett arckifejezéssel újra megtámaszkodott a mellső patáival a háta mögött.

– Aligha! – vigyorgott.

– Mi van? – kérdezte a nagy, piros unikornis.

– Csak, mondom, biztos nem halljátok a gondolataimat. Legfeljebb ha kimondom őket.

– Fárasztó egy kölyök vagy, hallod? – mondta unottan a zöld.

– Nem mindig! – ingatta a fejét Jasper. – Tudok ám jó fej is lenni! Jasper a nevem, Jasper Volley.

– Dulcimer – bólintott a nagyobbik csődör. – A haverom meg Cavernwind.

Váltottam egy futó pillantást Jasper orra előtt Wish-sel, aztán egyezményesen elsumákoltuk a bemutatkozást. Jasperrel ellentétben én nem szerettem mindenféle jöttment alakoknak reklámozni magam. Még csak a nevemet sem szívesen árultam el, de úgyis úgy voltam vele, ez a mostani nem lesz több futó ismeretségnél.

Tévedtem, bár ezt akkor még nyilván nem tudhattam…

* * *

Miután a szervezők végre rászánták magukat az indulásra, onnantól tényleg nem tartott sokáig az út. Még úgy sem, hogy Jasper győzködése ellenére nem voltam hajlandó becsatlakozni a mellettem kialakuló beszélgetésbe – noha azt megállapítottam, hogy az első benyomás a két idegen csődör felől némiképp megtévesztő lehetett, mivel egyébként nem tűntek a továbbiakban bunkónak. Ettől függetlenül inkább a tájat fürkésztem az ablakból, ahogy ráérős tempóban keresztülrobogtunk hegyen-völgyön. Amúgy is újra föltámadt bennem az izgalom, mikor a szerelvény egy apró lökéssel elindult, és utoljára búcsút intettem anyukámnak – ismét tudatosult bennem, hogy most először utazok tényleg egyedül. A környezetem alapos felmérése pedig adott egyfajta biztonságérzetet, még úgy is, hogy biztos voltam abban, bármennyire is igyekeznék, képtelen lennék gyalog hazatalálni. Illetve ez azért volt butaság, mivel nyilván egyszerűbb lenne a síneket követni, és inkább csak a távolság áthidalása jelentene problémát. Hát igen… már alig vártam, hogy végre megtanulhassak teleportálni…

Néhányszor voltam csak hajlandó elszakadni a látványtól az út alatt. Nem akartam udvariatlan lenni az új barátaimmal szemben, de be kell látni, jobban frusztrált az, ha a szemem sarkából láttam csak elsuhanni a fákat. Jasper úgyis jól elvolt a szembe szomszédainkkal, Wish-sel pedig néha találkozott a szemünk, és úgy tűnt, a kanca pillanatnyilag be is éri annyival, ha egymásra mosolygunk. Messze nem voltak olyan ideálisak a körülmények a beszélgetésre, mint azt eredetileg elképzeltem.

Egyedül akkor jutott eszembe valami, amikor egy idősebb, közel nagykorúnak tűnő csikó egy jókora gitártokkal a hátán keresztülverekedte magát a vonat szűkös folyosóján, mindenkit kérdezgetve, hogy rendben vagyunk-e. Föl is vetettem a többieknek, hogy mióta fölszálltam a szerelvényre – sőt, előtte sem –, nem láttam egy tanárt sem. Jasper csak a vállát vonogatta, a Cavernwind nevet viselő csődör viszont volt szíves felvilágosítani, miszerint a gólyatábort a felsőbb évesek szokták felügyelni. Furcsának találtam, hogy ekkora felelősséget rá mernek bízni a fiatalokra, de a zöld póni meggyőzött róla, errefelé ez a szokás.

Aztán persze később a saját szememmel is meggyőződhettem az igazáról. Miután megérkeztünk a végállomásra, és lepakoltuk a csomagjainkat, valóban a gitáros és még néhány hasonszőrű társa próbált minket összeterelgetni egy helyre. Messze nem is voltak olyan hatékonyak a rend fenntartásában, mint a felnőttek, ez azonnal meglátszott. Míg sorban álltunk az enyhén lepukkant faházak között, a csikók zsivaja egyre csak nőtt, bár legalább annyi fegyelmet tanúsítottak, hogy nem kószáltak szanaszét.

Mi hárman szépen csendben kivártuk, míg odajutunk az egyik házikó előtt felállított asztalhoz, ahol már megint valamiféle beosztás volt készülőben. Hamarosan ki is derült, mire megy ki a játék: minden szoba ötszemélyes volt, két-két emeletes és egy-egy szimpla ággyal. A nagy létszámra való tekintettel pedig teljesen ki is kellett használni a helyeket. Ezt hallván Jasper szeme azonnal föl is csillant, s ki is fejtette, mennyire kapóra jött találkozni a vonaton megismert két csődörrel, mivel így pont kitettünk egy szobára való pónit. Csakhogy utána jött a meglepetés! A szervezők ugyanis ragaszkodtak hozzá, hogy kancák és csődörök ne legyenek egy helyiségben. Wish nyomban el is szontyolodott, és azonnal rákérdezett, hogy attól még bejöhet-e majd hozzánk, ha nem is lakhat velünk. Erre azért mindenki megnyugvására igenlő választ kapott, bár én inkább azon voltam meglepve, hogy alig ismertük még egymást, mégis ennyire ragaszkodott hozzánk.

Gyors egyeztetés után össze is fogtunk Cavernwinddel és Dulcimerrel, így alkotva egy négyfős csapatot. Az ötödik taggal viszont bajban voltunk. Egyikünknek sem volt itt több ismerőse, így annyiban maradtunk a gitáros csávóval, hogy majd ők küldenek valakit, aki nem fér be sehová. A többiek el is indultak birtokba venni a szállásunkat, én viszont ott maradtam Wish mellett. Meg akartam várni, míg találnak neki is helyet. Látszott rajta, kicsit meg is lepődött, amiért ennyire odafigyeltem rá. Nem szólt semmit, de úgy éreztem, azért a hálás pillantásért már megérte.

Magányos csődört – úgy tűnt – nehezebb volt találni, mint hiányos csapatot a barátomnak. Csak amíg ott ácsorogtunk, öt két-háromfős lányos csoport is jelentkezett, és majdnem mindet össze is tudták vonni. Utána viszont jött még egy kanca külön, így Wish-nek is jutott pár lakótárs. Igaz, nem volt túlságosan elragadtatva a helyzetétől: a trió, amihez csatlakozott, elég zárt közösségnek tűnt, olyanoknak, akik már sokkal régebb óta ismerik egymást, az ötödik meg még Wish-nél is zárkózottabbnak mutatkozott így első ránézésre. Én magam is kaptam tőlük pár furcsállkodó pillantást, amiért el merészeltem kísérni a barátomat a faházukig, de aztán nem is erőlködtem tovább, inkább mentem a magam dolgára.

Hamar rátaláltam a mi kunyhónkra. Elég közel volt a központi térrészhez, csak az a szoba, amelyiket megkaptuk, pont az átellenes oldalon volt. Ebből mondjuk rá is jöttem, ami eddig nem tudatosult bennem, hogy mindenképpen lesznek közvetlen szomszédaink is, akiktől valószínűleg csak egy vékony deszkafal fog elválasztani minket. Abban azért reménykedtem, nem fognak nagyon zajongani, és tudok majd éjszaka aludni. Bár jobban belegondolva arra sem volt garancia, hogy a saját szobatársaim csöndesek lesznek. Sőt, biztosra vettem, hogy sokáig akarnak majd fennmaradni. Csikók, rendes felnőtt felügyelet nélkül… Igazán nem akartam semmi jónak az elrontója lenni, mi több, én magam is kedveltem az ilyesmit, viszont még mielőtt beléptem volna, már elhatároztam, hogy amint lehet, tisztázom mindenkivel: az alvásigényemet tiszteletben kell tartaniuk.

Mikor benyitottam, az első, amire rájöttem, hogy ágyat már nemigen választhatok magamnak. Vagy a Jasper fölötti szinten alszom, vagy a különálló heverőt célzom meg, ám ez utóbbi nem tűnt reális opciónak. Szemvillanásnyit hezitáltam csupán, aztán varázslattal leemeltem a hátamról a nyeregtáskáim, nekitámasztottam őket a falnak, s azzal a lendülettel föl is kaptattam az emeletes ágyra. Hogy később ne legyen dolgom ilyesmivel, gondosan beágyaztam, s ennyivel ott is hagytam a fekhelyem, és – immár szabadon – csatlakoztam a többiekhez.

Addigra ők már jórészt ki is csomagoltak. Vagy legalábbis befejezték a pakolást, elvégre Jasper holmijai meglehetősen érintetlennek tűntek, mindössze a csődör farigcsálta elmélyült arccal az ágyunk lábát egy méretes bicskával, amit nemrég vehetett elő. Vele szemben Cavernwind és Dulcimer máris gondoskodtak a rendetlenségről. Az előbbi csikó az egyik csomagját totálisan feltúrta, valószínűleg az után az apró sárga csokornyakkendő után kutatva, amit most nagy gonddal igazgatott saját magán – de persze a visszapakolásra már nem vette a fáradtságot. Az utóbbi pedig már a második hatalmas szendvicsét fogyasztotta az ágyuk tetején ülve, ez egyértelműen látszott a földön heverő papírokból és morzsákból.

Óvatosan, nehogy megzavarjam a koncentrálásban, lehuppantam Jasper mellé a matracra. Kicsit közelebb is hajoltam hozzá, hogy lássam, mit csinál, de mire rájöttem, a nevünk kezdőbetűit vési fel nagy műgonddal a fába, már végzett is. Igaz, azért tartott kicsit tovább, mire összeállt a kép, mert engem egy L betűvel jelölt, holott az égvilágon mindenki Threadnek szólított…

– Hagytam helyet a magányos farkasnak – fordult felém, vidáman lóbálva a kését.

– Anyám… Ki ne bökd vele a szemem! – hajoltam kicsit félre a vészes közelségben himbálózó pengétől. – Szabad egyáltalán ilyet hozni? Ezzel pónit lehetne ölni!

– Ne fossál már, ez csak egy kis fogpiszkáló! – mondta, azzal előredőlve laza mozdulattal belevágta maga előtt a padlóba. – Otthon tízszer durvább cuccaim vannak. Ha meg már táborozunk, legalább egy ilyen vacak legyen már nálam.

– Hát, te tudod… – szemeztem továbbra is bizalmatlanul a deszkák közt meredező késsel.

– Hallod, tök fasza a koli! – váltott hirtelen témát. – Nem is meséltem még, de nagyon tuti! Van ott egy csomó kampó, szóval lóghatnánk arrafelé is néha.

Némán benyeltem az újabb rettenetes szóviccet, és mosolyogva bólintottam.

– Elvileg egyik sincs messze, szóval nem látom akadályát. Melyikben kaptál helyet?

– A kétesben. Tudod… – Tartott egy kis hatásszünetet, aztán a patáival is mutatva tagolta. – Star. Swirl.

– Kérlek, mondd, hogy nem leszel ilyen egész héten! – sóhajtottam.

– Fene a jó dolgodat! – vihogott. – Okés, örüljél, visszafogom magam.

Halkan kopogtattak, mire mind elhallgattunk. Persze azt hittük, megjött az ötödik szobatársunk. Azt hiszem, mondhatom, hogy kellemesen csalódtunk.

– Bújj be! – kurjantott Jasper.

Egy helyes zöldes orrocska bukkant fel az ajtó résében, s hamar ki is egészült a kis kanca többi testrészével. Úgy tűnt, Wish nem sok hajlandóságot mutatott a szocializálódásra, inkább minket jött át meglátogatni. Legfeljebb annyi időt tölthetett a szállásán, míg átöltözött: ezúttal egy épp csak fél patányival hosszabb szoknyát viselt, és a farka tövéből kivette a masnit. Mivel pedig a blúzát is lecserélte egy kényelmesebb és kevésbé hófehér darabra, úgy értelmeztem, ez már a kirándulós ruhája volt.

– Nem zavarok? – kérdezte a lány, óvatosan félrefordítva a fejét.

– Nyugi, nem öltözik senki! – vágta rá Jasper. – Ennyi volt, már meg is untad a csajokat?

– Hát… – kezdte, de láthatóan nem állt szándékában folytatni is.

– Akkor meg főleg gyere! – intett neki. – Szívesen látunk, igaz, fiúk?

Helyeslő, bár nem túl lelkes mormogás volt a válasz.

– Sőt, fölírlak téged is, mint plusz tagot! – Jasper előrelendült, kikapta a padlóból a kését, és máris nekiállt az újabb betű karcolásának a többi alá. – No, mit szólsz?

– Öh… köszi? – mondta Wish olyan arccal, mintha a fa ilyetén módon történő meggyalázása fölért volna egy szentségtöréssel a szemében.

– Na, akkor mi legyen? – kérdezte a csődör, újfent ide-oda lóbálva a pengét, de aztán meglátva a fintorom, inkább visszadugta a tokjába, és becsúsztatta a párnája alá. – Van kedvetek körbejárni a tábort?

– Mindenképp, de előbb csak várjuk már meg, kit kapunk még! – feleltem.

– Tőlem aztán! – vont vállat Jasper, majd hanyatt dőlt, s a hátsó lábait a magasba emelve próbálta elérni a fölötte húzódó falapot, az én ágyam alját.

Sok időt azért szerencsére nem töltött azzal, hogy ilyen idétlen módon szórakoztassa magát, elég gyorsan becsatlakozott a Wish-sel megkezdett beszélgetésembe. Pedig épp csak rákérdeztem, hogy mi a lány cukijegye, mivel eddig mindig olyan ruhát vett fel, amiben nem láthattam. Ami egyébként, teszem hozzá, jogos is volt: azokban az időkben eléggé más volt a szokás és a divat. Teljesen meztelenül megjelenni valahol például jobb esetben is rettentően udvariatlannak számított, az illedelmesebb pónik pedig a farukat, és így a cukijegyüket is mindig takarásban hagyták nyilvános helyeken. És persze ebből következően az számított igazán elegánsnak – vagy fiatalok között menőnek –, aki tetőtől patáig beöltözve járta az utcákat. Viszont hogy ez hogyan és miért alakult ki, valószínűleg már sosem fogom megtudni…

– Nekem három nyílvessző egymást keresztezve, látjátok? – pattant fel, és fordult az oldalát mutatva Jasper, mielőtt még Wish felelhetett volna. – Akkor kaptam, amikor egy hagyományőrző rendezvényen célba lőttem. Ja, de nem akárhogy ám! Egyszerre két íjjal! Egyiket fogtam patával, a másikat meg varázslattal, vágjátok?

Fölágaskodott a hátsó lábaira – valószínűleg, hogy illusztrálja az esetet –, ám azzal a lendülettel be is verte a fejét a fába, majd hangos nyekkenéssel visszadőlt közénk. Pár másodpercig magában nyöszörgött, mielőtt azonban még felocsúdhattunk volna, hogy esetleg tehetnénk is érte valamit, lassan, összeszorított fogakkal újra megemelkedett, s lehunyt szemmel nyújtózkodva nekinyomta a fejét az ágynak.

– Hát te meg mi a szénát csinálsz? – kérdeztem meglepetten.

– Megmutatom a fejemnek, hogy nem kell félnie ettől a buta bútortól – jött a különös válasz. – Így tudja, hogy nem kell figyelmeztetnie a fájdalommal, és hamarabb elmúlik.

Váltottam egy csodálkozó pillantást Wish-sel, aztán inkább annyiban hagytuk a dolgot.

– Szóval… akkor mi is a cukijegyed? – fordultam újra a kanca felé.

– Nekem… hát… igazából… – kezdte Wish, a mellső patáit a szája előtt kocogtatva. – Nem akarunk inkább másról beszélgetni?

– Azért egy cukijegy elég sokat elárul a viselőjéről – jegyeztem meg. – Ha nem tudom, mi az, aligha ismerhetlek meg.

– Ej, ne szégyellősködj! Kapd fel a szoknyád, azt' túl vagy rajta, még ki se kell mondanod! – szólt bele Jasper, továbbra is fönt támasztva a fejét. – Magunk között vagyunk, nem?

Wish lecsúsztatta a patáit a ruhájára, és finoman a testéhez szorította az anyagot. Motyogott is valamit, de egy szót sem értettem belőle. Viszont az arca lassacskán elérte a vörösnek azt az árnyalatát, mint amilyen a sörényének az egyik komponense…

– Ne haragudj, mit mondtál? – hajoltam hozzá kicsit közelebb.

A kanca vett egy mély levegőt, még a vállai is megemelkedtek tőle, aztán gyászosan a szemembe nézve megismételte.

– Nekem még… nincs… – lehelte.

Hohó, nem vagy egyedül! – futott át az agyamon, de még nem akartam lelőni a poént. Helyette inkább még előrébb hajoltam, és olyan arcot vágtam, mintha fogalmam sem lenne róla, mennyit szokták cukkolni egymást ilyesmiért a korombéliek.

– Igen. És?

Égő fülekkel behúzta a nyakát, de nem sütötte le a szemét.

– Kérdeztél, válaszoltam – mondta sörényszálnyit magabiztosabban. Némiképp megkönnyebbülhetett tőle, hogy ki merte mondani, a mennyezet mégsem szakadt a fejére.

– Ja, de úgy, mintha valami szörnyű bűnt kellett volna bevallanod – vontam föl az egyik szemöldököm, mire elmosolyodott. – Senki nem fog ezért piszkálni. Jól mondom, Jasper?

– Jobban nem is mondhatnád – helyeselt a csődör, s lassan visszaereszkedett négy lábra. – Na szép, összelapítottam a füleim… – tette hozzá.

– Ti is így gondoljátok, fiúk? – néztem hátra a két másik szobatársamra, akik láthatóan csak úgy tettek, mintha a maguk dolgával foglalkoznának, s valójában minket figyeltek.

– Elhiheted, ha azt mondom, cseppet sem érdekel a kishölgy segge – integetett tagadóan Dulcimer, majd egy zavart vigyort eresztett Wish felé. – Már nem mintha bármi bajom lenne vele… Zenész családból származom; nem újdonság, hogy mindenki később szerzi meg nálam a cukijegyét.

– Szerintem sem sokat számít – csatlakozott Cavernwind is. – Jó tisztában lenni magaddal, de kábé ennyi. Dísznek van, ráadásul meg nem is nagyon mutogatjuk.

– Örülök, hogy egyetértünk – szögeztem le rezzenéstelen arccal. – Csak mert, hogy tudjátok, én is csupasz hátsójú vagyok.

Meg se várva a reakciójukat visszafordultam Wish felé, s elégedetten elmosolyodtam. Azt a meglepetést, ami akkor kiült az arcára, azóta sem felejtettem el. Mintha csak azt mondtam volna, én vagyok az eddig titkolt ikertestvére. Mondjuk az való igaz, ritkaság volt a cukijegy nélküli póni már az előző iskolámban is. Négyen-öten ha voltunk összesen, akikről tudok…

– Komolyan? – kérdezte a lány hatalmas szemeket meresztve rám.

– Megmutassam? – kérdeztem vissza pajkosan kacsintva.

– Ó, nem kell! – kuncogott Wish. Megemelte a patáját, mintha meg akarna bökni, de aztán meggondolta magát.

Sokat viszont nem beszélgethettünk, mivel perceken belül megérkezett az utolsó szobatársunk. Vagyis egész pontosan berobbant közénk, hatalmas robajjal berúgva az ajtót. Már a legelső megnyilvánulásával sikerült hát lerombolnia a megelőlegezett szimpátiámat felé, és láttam, hogy a többiek is hasonlóképpen viszonyulnak a dologhoz. És sokat az sem javított a helyzeten, amikor ránéztem. Égővörös szőr, kócos, szembeboruló fekete sörény, tépett bíborszín köpeny, acélozott patavédők… Más szóval pontosan olyan póninak tűnt, akit rövid távon sem bírok elviselni a környezetemben. Nagyon szerethetnek minket a szervezők, vagy egyszerűen máshova nem tudták besuvasztani…

– Szevasz, tesó! – kiáltott rá mellőlem Jasper. – Mi a pálya?

– Nem vagyok senkinek a tesója – jelentette ki felsőbbségesen az idegen, miközben még egyet lépett befelé. Fitymálóan végigmért mindenkit, aztán megakadt a szeme Wish-en. – Mit keres itt egy csaj?

– Ő Wish, az egyik legjobb barátom! – ölelte át Jasper a kancát, láthatóan föl se véve a támadó hangnemet.

Talán jobb is volt, hogy ő válaszolt, mert én egész biztos nem tudtam volna kedvesen lereagálni. Még akkor sem, ha ezzel garantáltan szereztem volna magamnak egy ellenséget, akivel ráadásul egy teljes hetet kellene egy légtérben eltöltenem.

– Fasza – húzta el a száját a vörös csődör. Körbejáratta a szemét a szobán, és végül megakadt az ágyánál. – Az az én helyem.

Nem kérdés volt, de még csak nem is a felismerés tükröződött belőle. Olyan természetességgel mondta, mintha eleve elrendeltetett volna, hogy ő ott fog aludni, kissé elkülönülve mindőnktől.

– Amúgy neked is szia… – szólalt meg mögöttem Cavernwind, míg az új fiú lepakolta a nyeregtáskáit az ágya mellé, s fölhajította az egyik fogasra a köpenyét, láthatóvá téve ezzel a torzan vigyorgó halálfejet ábrázoló cukijegyét.

Az idegen csődör válaszra sem méltatta, csak fölmászott az ágyára, s a füleit lesunyva lefeküdt, és befordult a fal felé.

– Most, hogy túl vagyunk az ismerkedésen, és ezen a felettébb… konstruktív beszélgetésen, azt hiszem, mehetünk is barangolni – mondtam jó hangosan, de a megjegyzés valódi célpontja a füle botját se mozdította.

– Naná, haver! – pattant négy patára Jasper.

Wish is fölkelt az ágyról, ám mielőtt még elindulhattunk volna, Cavernwind és Dulcimer is mellettünk termett.

– Ugye veletek tarthatunk? – kérdezte reménykedve a zöld csődör, félreérthetetlenül intve a fejével a háttal fekvő póni felé.

Bólintottam. Senkit nem hagytam volna direkt magára ezzel a már kinézetre is szörnyen sötét pónival…

* * *

Ötödmagammal körbejártam a tábor teljes területét, ami kisebb részt abból állt, hogy fölmértük, milyen épületeket – mosdó, konyha –, merre találunk, nagyobb részt pedig a természet csodálásából. Egy erdő szélén voltunk, épp csak egy könnyen átugorhatóra tervezett fakerítéssel elválasztva tőle, ami nekem, mint városi póninak, komoly újdonságnak számított. Nyilván hülyeség volt, de ahogy átjárt a friss, élő növények aromája, szinte kiéreztem belőle a vadon hívását. Még az árnyas rengetegbe is szívesen tettem volna egy röpke kiruccanást akár egyedül is, hiába voltam ehhez képest otthonülő típus.

Egyszóval imádtam a helyet, noha még egy órája sem értünk ide. Itt mintha még a fű is zöldebb lett volna, szabályosan vissza kellett fognom magam, hogy ne harapjak bele lépten-nyomon. Főleg, mivel úgy voltam vele, örökké bánni fogom, ha nem próbálom ki, és amikor Jasperrel ketten elmentünk megkerülni az egyik faházat, úgy tettem, mintha találtam volna valami érdekeset a földön, és lopva meg is kóstoltam a hersegős, lédús leveleket. Onnantól pedig már tényleg minden akaraterőmre szükségem volt, hogy bírjak uralkodni magamon. Még jó, hogy nem kizárólag a büszkeségem tartott vissza, hanem az is, hogy otthon alaposan belém verték, hogy nem szabad hirtelenül és sok nedves füvet enni egyszerre, mert felfújódhatok tőle. És persze a tábori konyhára is számítottam, hogy ehető kajával fog majd szolgálni.

Egészen az ebédidő elérkeztéig bóklásztunk, utána mi is csatlakoztunk a türelmetlen csikósereghez. Először örömmel kaptam a patáim közé a jókora uborkás szendvicset, amit adtak, és pillanatok alatt be is faltam, ám utána hamarosan rá kellett döbbennem, hogy se második fogás nem lesz, se repeta… És bizony első hallásra az sem vidított föl, amikor elárulták, miért a szegényes koszt.

Mint kiderült, egyfajta csapatépítő tréninget akartak csináltatni velünk, ami abból állt, hogy a fiúknak a közeli erdőből kellett fát, ágakat, gallyakat hordaniuk a tábortűzhöz, míg a lányok zöldségeket pucolnak és szeletelnek a vacsorához, ami egyébként gyakorlatilag a jutalmunk lesz, ha teljesítjük a feladatot. Akkor azt gondoltam, rájöttem, miért ingyenes a gólyatábor, és felháborítónak találtam, amiért pont ilyeneken akartak spórolni. És ezzel nem voltam egyedül. Sokan zúgolódtak, sőt, még olyan is volt, aki azzal fenyegetőzött, hogy bepanaszolja a szervezőket magánál Celestia Hercegnőnél, a főgólyákat azonban ez láthatóan a legkevésbé sem hatotta meg.

– Gyerekek, a vonat már elment – mondta kényelmesen ücsörögve a gitáros csődör, aki nagyon úgy tűnt, a főnök szerepét töltötte be. Éppen azon volt, hogy behangolja a hangszerét, s a patáival puhán pöckölgette a húrokat. – Nekem mindegy, mit csináltok, de én a helyetekben nekiállnék a munkának. Van egy raklapnyi finom zöldségünk, és egy kupac különleges fűszerünk; nagyon ínycsiklandó levest tudnánk összedobni, ha ügyesek vagytok! Jó móka lesz, higgyétek el!

Vonakodva hát, de újra el kellett válnunk Wish-től, és Jasperékkel nyakunkba vettük az erdőt. Igen, vonzott az ötlet, hogy bemenjünk a fák sűrűjébe, de nem épp ilyen formában képzeltem el a dolgot. Negyed óra sem kellett hozzá, és már mind a négyen nyakig koszosak voltunk – előre féltem, mit szólnak majd anyuék, ha meglátják a ruháimat –, és a sörényünk is telement ágacskákkal. Én magam többször is fennakadtam a laza aljnövényzetben, és a többiek jól ki is röhögtek, amikor egyszer a patáimat próbálván kiszabadítani, lendületből belezuhantam az egyik méretes bokorba. Jó alaposan ki is fáradtunk, ahogy varázslattal, a hátunkon, avagy a patánkban cipelve összeszedtünk egy kellő méretű farakást. Utána viszont tény és való, hogy a jól végzett munka örömével dőlhettünk le a közösen megalkotott művünk előtt. Végül csak el kellett ismernem, igenis volt értelme ennek az egésznek, elvégre a puszta idétlenkedésen túl együtt csinálhattunk valamit, ami egyszerre volt pónit próbáló és hasznos. Bizonyos szempontból máris közelebb kerültünk egymáshoz.

Mindennek a tetejébe a megérdemelt dicséret sem maradt el, amikor Rasgueado – hallottam több alkalommal is, mikor mások így szólították a gitáros fickót – szemrevételezte a kupacokat, amik a tábor számos pontján összegyűltek. A szervezőkkel együtt átrendezték az egészet, két nagy halmot képezve belőlük. Azt mondták, még túl is teljesítettük a feladatot, ami viszont nem is olyan nagy baj, mivel így az elkövetkező napokra is marad tűznek való. Tovább pedig nem is várattak minket: azonnal begyújtottak a hatalmas kondér alá, és szép sorban belehajigálták a hozzávalókat, még ha el se kezdett sötétedni. A levesnek kell idő ugyebár…

Ami pedig még a finom étel ígéreténél is jobb volt, hogy Wish újra csatlakozhatott hozzánk. Ő messze nem volt olyan koszos és kimerült, mint mi, viszont jót kuncogott rajtunk, amikor meglátott minket.

Odahúzódtunk a tűz melegéhez, s hallgattuk, amit a gitáros játszott nekünk. Elég furcsa technikát használt a zenéléshez, sosem találkoztam még hasonlóval. Egyszerre használta a patáit és a varázserejét a húrok megszólaltatásához, ettől valami egészen különleges, pergő hangokat csalva elő belőlük. Kicsit olyasmi visszhangot idézett így elő, mintha egyszerre több lábbal pengetett volna, bár őszintén szólva nem értettem, és azóta sem értek az ilyesmikhez. Akkor és ott csak annyit állapítottam meg, hogy nagyon hangulatos kis muzsikában lehetett részünk, ami csak tovább fokozódott, amikor a csődör sejtelmes arckifejezéssel dúdolni kezdett hozzá.

A csikók körülöttem üdvrivalgásban törtek ki, ahogy fölismerték a híres sláger dallamait. Érdekes volt ilyen feldolgozásban hallani, én magam nem is jöttem rá, míg a többiek hamiskásan el nem kezdték énekelni a szöveget. Utána viszont már én is lelkesen csatlakoztam hozzájuk, habár inkább igyekeztem elrejteni katasztrofális énekhangomat a szedett-vedett kórusban. Mikor pedig a szám végére értünk, Rasgueado ravaszkásan megkérdezte, milyen zenéket ismerünk még… és onnantól kezdve nem volt megállás… Egymást érték a híresebbnél híresebb dalok, s ahogy néhány másik főgólya is becsatlakozott a zenébe, lassacskán még arról is megfeledkeztünk, milyen éhesek voltunk, így külön kellemes meglepetésként ért minket a vacsoránk elkészülte.

Visszamenőlegesen már nehéz megítélni, az üres gyomrunk, a fáradtságunk, vagy ténylegesen a szakácsaink ügyessége volt az oka, de olyan jól esett a leves, mint tán még soha. Az viszont biztos, hogy a kedvünk a kezdeti nehézségek dacára a fellegekben szárnyalt.

Amint megtömtük a bendőnket, a vezérünk újfent magához kapta a gitárját, ám ezúttal új, tábori dalokat tanítgatott nekünk, míg lement a nap. Utána viszont előkerültek a kempingek elmaradhatatlan kellékei: a rémtörténetek is. Egy sötétszürke, szinte világító kék szemű kanca lépett elő valahonnan az árnyékból, s rejtelmesen nyekeregve előadta az al-Manesura elátkozott piramisaiban rekedt régészek történetét. Ügyesen mesélt, nem mondom; Jasper és Wish már akkor a patájukat rágták mellettem, mikor a mese szerint még semmi különös nem történt. Rám is csak azért nem volt ilyen hatással, mivel már hallottam az egészet – igaz, picit más verzióban – legalább kétszer. Ettől függetlenül azért nekem is a hideg futkosott a hátamon, mikor ahhoz a részhez ért, amikor a gyanútlan pónik fölébresztették a múmiát…

Meg is lett a sztori hatása, a csikók egyszerre hördültek föl a cseles és álnok csapdákon, amiken a történet szereplői megpróbáltak átvergődni – csekély sikerrel. A véresebb részeket a szürke kanca előrelátóan eleve átugrotta, vagy kellő balladai homályba burkolta, de így is épp elég félelmetesre sikeredett. Gondoltam én. Mikor azonban a végére ért, a beálló csendben valahol a hátsó sorokban valaki elkacagta magát.

– Nocsak! – mondta meglepően kedélyesen a történetet mesélő főgólya. – Mondja csak, fiatalúr, mi olyan mulatságos?

– Ez semmi volt, egy kalap szar! – kiabált vissza egy gyanúsan ismerős hang. – Fogalmad sincs róla, mi az a félelem!

A kanca pár másodpercig nem felelt semmit, aztán pajkos mosolyra húzta a száját.

– Jól van, elfogadom a kihívást! Gyere csak ki, barátocskám, és add elő a te rémisztő történetedet!

Azt hittem, a csikónak el fog menni a bátorsága, és nem mer majd kiállni ennyi póni elé. Ám be kellett látnom, alábecsültem. A többiek utat engedtek neki, a vörös csődör pedig – akiben időközben fölismertem a szobánk ötödik lakóját – belépett a tűz fénykörébe, majd lassan szembefordult velünk. A szürke kanca kedvesen biccentve átadta neki a helyét, a csődör pedig megköszörülte a torkát. Láthatóan cseppet sem frusztrálta, hogy ekkora tömeg előtt kell beszélnie.

– Al-Manesura kutatói ostobák voltak, maguknak keresték a bajt – kezdte titokzatos hanghordozással, egész ügyesen játszva ahhoz képest, mennyivel fiatalabb és tapasztalatlanabb lehetett az előző mesélőnél. – De mit tesztek akkor, ha a halál személyesen jön el értetek?

A fekete sörényű csődör kicsit hagyta a levegőben lógni a kérdést, miközben fenyegetően újra körbepillantott rajtunk.

– Sokféle történet kering a fejnélküli lóról, de egy sem közelíti meg az igazságot. A legtöbben azt hiszik, az egész nem több egy legendánál, egy csacska mesénél. Viszont akik túlélték a vele való találkozást, azok tanúsíthatják a létezését. Komoly, tudományos könyvek igazolják a kísértetek létezését, ezért aztán gyakran még nagy mágusok is azt hiszik a fejnélküli lóról, hogy a szellemi síkról származik. Pedig hatalmasat tévednek! Ő ugyanis egy tündér!

Páran felkuncogtak, és őszintén szólva nekem is eléggé nehezemre esett visszatartanom a nevetésemet. A csődör viszont meglepő módon tökéletesen komoly maradt.

– Úgy bizony, egy tündér… – folytatta olyan síri hangon, hideg magabiztossággal, mint aki pontosan tudja, mit beszél. – Egy sötét, bukott, elkárhozott tündér Tartarus legmélyéről. Celestia Hercegnő taszította oda még réges-rég az elkövetett bűneiért, de az árnyéka, a lelke azóta is kijár esténként, mert egy ilyen gonoszt képtelenség teljesen elzárni a világ elől. Próbálta már bármelyikőtök? Megkérdezni a Hercegnőt a fejnélküli lóról? Azt mondják, ha bárki szóba hozza előtte, látni a rettegést megcsillanni a szemében, épp csak egy pillanatra. Mert ő olyan ellenfele volt, akit nem tudott véglegesen legyőzni…

– Sok módja van a gyilkosságnak. Lehet ölni csapdákkal, mérgekkel és átkokkal, mint azt a régiek is tették abban a piramisban. Lehet ölni fegyverrel, vagy anélkül. De a fejnélküli ló módszere egész más! Nem csap zajt. Nem hagy semmilyen nyomot. Nem lehet felkészülni rá. És nem lehet védekezni sem ellene.

A csődör újra szünetet tartott, hagyva leülepedni a szavait, aztán mély levegőt véve eltökélten folytatta.

– Sötét éjszaka volt… pont, mint ez a mai. Hét fiatal póni, és egy felnőtt táborozni indultak egy sűrű, sötét erdőbe… Jó mókának tűnt eleinte. Fát gyűjtöttek, tüzet gyújtottak, megették a krumplifőzeléket, amit főztek, aztán jókedvűen elnyúlva beszélgettek. Az egyik csikó még a barátnőjét is elhozta, és szerelmesen összebújva figyelték a táncoló lángokat. Minden nyugodt volt és békés, mígnem…

Nagyot pattant a tűz, mire önkéntelenül is összerándultam. Valaki megfogta a lábamat, bár nem különösebben örültem, amikor megláttam, hogy Jasper az. Mikor észrevette magát, persze azonnal elengedett, bár ez inkább úgy nézett ki, hogy gyakorlatilag félrelökte a patámat, mintha én tehetnék róla, hogy belém kapaszkodott.

– Igen, pontosan ugyanilyen pillanat volt az is – suttogta baljósan a vörös csődör. – Ismeritek mind; találkozhattatok már vele. Amikor nyugodtan, vidáman beszélgettek, és mégis mindenki pont egyszerre hallgat el. Ám ezután semmi nem úgy folytatódott, mint ahogy gondolnátok! Elsőre nem is tűnt föl nekik, mi történt. Egy rönkfarkas vonyítása hasított bele az éjszakába, és arra figyeltek. A csődör, aki a barátnőjét hozta, meg akarta kérdezni a párját, hogy ő is hallotta-e. Viszont amikor odafordult, csak akkor vette észre, hogy nem is a kancája támasztja az oldalát, hanem csupán egy darab fa. Nem is értette, hogyan történhetett, szilárd meggyőződése volt, hogy a kedvese fekszik mellette. Ám ahogy a többieket is kérdőre vonta, látták-e a lányt, senki sem tudott rá értelmes választ adni. Volt, aki azt állította, a kanca talán elmehetett sétálni. Valaki azt mondta, ő is úgy emlékezett rá, hogy az előző pillanatban még ott feküdtek egymás mellett. Ami viszont a legkülönösebb volt, többen is úgy emlékeztek, hogy a lány eleve nem is jött velük!

– A csikó erősködött, hogy a kanca igenis ott volt vele, és addig győzködte a többieket, míg a vezetőjük bele nem egyezett, hogy induljanak el megkeresni. Két csapatra oszlottak, úgy vágtak neki a sűrű, sötét rengetegnek. Kiáltozták a lány nevét, villogtak a zseblámpáikkal, de nem kaptak semmilyen választ. Olyannyira távolodtak csak el egymástól és a tábortól, hogy ne téveszthessék szem elől a fényeket. S bár csak nem akadtak a kanca nyomára, ez működött is, legalábbis egy darabig.

A vörös csikó újra szünetet tartott, míg megemelt egy botot a földről. Lehunyta a szemét, s némán suttogva az orra elé vonta. A szarva fölizzott egy pillanatra, s apró, fényes gömb, táncoló hideg lángnyelv vált le róla, s lebegett a pálca csúcsához, jól megkapaszkodva benne.

– Aztán a hangok elhaltak. A csikó csapata, amelyikben a felnőtt is volt, hamar észrevette. Azt hitték, a másikak találtak valamit. El is indultak a fény felé.

A csődör megpörgetve feldobta a fát, s az lezuhanva a tűztől kicsit távolabb beleállt a földbe, a megbűvölt, sejtelmesen sugárzó felével fölfelé.

– Mikor odaértek, csak egy lámpást találtak, egy kidőlt fa felfelé álló gallyán himbálózni. Pont olyat, mint ami a társaiknál volt. Pont olyat, mint amit ők is magukkal hordoztak. Ám a barátaiknak semmi nyoma nem maradt. Kiabáltak nekik is. Kérték, hogy ne űzzenek velük ilyen gonosz tréfát. De csak a szél egyre jegesebbé váló fütyülése felelt. – Újra elhallgatva lassan a letűzött bothoz sétált, s egy pillanatra sem véve le róla a szemét, körbejárta, majd végül megállva egész közel hajolt hozzá, és az egyik patáját megtámasztotta rajta. A hideg láng fénye ott táncolt az arcán. – Nem akarták feladni. Rendületlenül kiáltoztak, hátha valaki meghallja őket.

Mély levegőt vett, mintha csak folytatni akarta volna a történetet, ám ehelyett csak fújt egyet, ellobbantva a táncoló tüzecskét. Most már mindkét társam nekilapult az oldalamnak, én pedig csak nyeltem egy nagyot, és megpróbáltam úgy csinálni, mintha rám semmilyen hatással nem lenne ez az egész.

– Egyetlen széllökés elég volt, hogy a lámpások fénye kihunyjon – mondta sötéten a vörös csikó – Egy széllökés, és egy vérfagyasztó, kísérteties nyerítés, amit magával hozott. Mondanom sem kell, nem kellett több a póniknak, azonnal hanyatt-homlok menekültek vissza a tábortűzhöz, a biztonság illúzióját adó meleg lángokhoz. Négyen indultak, de a táborig már csak hárman értek el. Nem tudták eldönteni, föl sem fogták, hol maradhatott le az újabb társuk, de nem is gondolkozhattak rajta sokáig. Mert az erdő már nem volt csendes többé! Halk kaparászás és zörgés szűrődött feléjük a szél süvítésén keresztül is, mintha egy legalább póni méretű valami túrta volna az avart, várva az alkalmas pillanatra, hogy rájuk vethesse magát.

– Aztán olyasvalami történt, amire senki sem számított. Már csak hárman voltak: a csikó, akinek eltűnt a barátnője, a felnőtt, aki felügyelt rájuk, meg még egy csődör rajtuk kívül. Ám az a csődör egyszer csak, mintha csak egy láthatatlan erő arrafelé húzná, lassan, botladozva megindult a fák felé. A szemei üvegesek lettek, mintha hipnotizálták volna, s csak ment és ment, egyenesen oda, ahonnan a félelmetes zörgés hallatszott. A táborvezető rögtön odaugrott elé, kétségbeesetten üvöltözött vele, de az rá se hederített. Még azzal sem lehetett megfékezni, mikor a felnőtt póni belekapaszkodott az egyik hátsó lábába. Kicsit lassított rajta ugyan, de attól még ugyanúgy vonszolta maga után a hozzá képest másfélszer akkora csődört.

– Mikor már majdnem elérték a fák határát, a táborvezető rájött, hogy nem fogja tudni megállítani. Kénytelen volt elengedni, s a földet kaparva visszavágtatni, mielőtt még őt is behúzta volna a társuk egyenesen a titokzatos támadójukhoz. És aztán minden elhallgatott. A szél is elállt, de még a levelek recsegése is elhalt, mintha az a valami odaát mozdulatlanná dermedt volna. A két póni a lélegzetét visszafojtva várta, mi fog történni, ám egy árva mukkot sem hallottak. Aztán a tűz halkan sisteregni kezdett, mintha csak valaki vízcseppeket szórt volna rá felülről. Paták halk kopogása hallatszott, a két póni pedig lélegzetvisszafojtva figyelte a tábortűz lassacskán összeeső fénykörén túl egyre közeledő, torz, sötét alakot.

– És aztán meglátták! – emelte föl hirtelen a hangját. Négy pata egyszerre kulcsolódott át a nyakamon, ahogy a barátaim belém kapaszkodtak, de nem is tudtam odafigyelni, hogy lefejtsem őket magamról, túlságosan magával ragadott a rémhistória. – A fejnélküli ló volt az, pontosan előttük! Nem volt más esélyük, őrült vágtába ugrottak mindketten, próbálva kereket oldani a túlvilági szörnyeteg elől. Futottak és futottak, közvetlenül egymás mellett, átugorva a ledőlt fákat, a csermelyeket, amiken idefelé jövet keresztülsétáltak. Hallották a hátuk mögött a vad galopp kérlelhetetlen hangjait: az üldözőjüket nem volt ilyen könnyű lerázni!

– Mikor aztán végre elhallgatott a levelek zörgése a hátuk mögött, levegőért kapkodva megálltak pihenni. A csikó olyan fáradt volt már, az izmait alig tudta mozgásra bírni. Magatehetetlenül, az eszméletvesztés határán elterült a földön, úgy lihegett. Hallotta, hogy a felnőtt, aki egyébként a legjobb barátjának az apja volt, odalép hozzá, s érezte, hogy a patáját rárakja a hátára. Kicsit még pihegett lehunyt szemmel, aztán nagy nehezen fölkínlódta magát négy lábra. Ám ahogy lassan megemelte a tekintetét, nem azt látta, akire számított. A szürke paták gazdája ugyanis nem a barátjának az apja volt, hanem a fejnélküli ló!

– Minden utolsó erejét bevetette, hogy elmeneküljön a szörnyeteg elől. Megsaccolni sem tudta volna, mennyit vágtázhatott, de az biztos, a végére azt hitte, kiköpi a tüdejét. És mégis… végül mégis hazaért!

A mesélő lehajtotta a fejét, kihúzta az ágat a talajból, s lassan billegtette a patáján. Megkönnyebbülten fújtam, hogy összességében mégis jól alakult a történet. A hallgatóságban itt-ott már össze is súgtak, valószínűleg nekiláttak kitárgyalni a sztorit, ám a fekete sörényű csődör hirtelen megemelte a gallyat, és felénk bökött vele.

– Azt hitte, hogy megúszhatja! – kiáltotta, belefojtva mindenkibe a szót. – Pedig ha valakit kinéz magának a fejnélküli ló, annak nincs menekvés! A csődör hazaszaladt, és a küszöbön összeesett. A szülei otthon voltak, így be is hozták, de ki se tudták kérdezni, pontosan mi történt, olyannyira kimerült és elgyötört volt. Mikor fölvitték a szobájába, három napot végigaludt. Ám amikor fölébredt, és kitisztultak a gondolatai, az első mozdulatával az ablakához ment. Kinézett rajta, bele a verőfényes reggelbe. Átsiklott a szeme a gyönyörűen ápolt pázsiton, a szépen rendben tartott kertjükön és a sövényen. Ő csak egyetlen dolgot keresett. Már majdnem meg is nyugodott, amiért nem találta, amikor a pillantása megakadt a kapujuk előtt álldogáló, lobogó sörényű, mozdulatlan alakon. Mert ő volt az, azonnal fölismerte! A fejnélküli ló eljött érte!

– Rettegve hátrált el az ablaktól, a szüleiért kiáltva. Ők hamar a segítségére is siettek, és gyorsan kikérdezték, mi történt. Mikor a csikó fejnélküli lovat említette, csupán hitetlenkedve összenéztek. Megpróbálták megnyugtatni, hogy ilyen dolgok nem léteznek, ám a csikó nem tágított. Erre az apja kiment a kertbe minden tiltakozás és könyörgés ellenére, hogy bizonyítsa a maga igazát. És valóban, nem történt semmi. Akkor még egy rövidke időre a csikó elhitte, hogy tényleg csak a képzelete játszott vele. Azonban mikor újra fölment a szobájába, a fejnélküli ló újra ott állt, mintha csak rá várna, és gúnyolódna rajta, amiért megpróbálja elkerülni a sorsát.

– A csikónak utána sokszor, nagyon sokszor el kellett mesélnie, mi történt a többiekkel, akik azon az éjszakán eltűntek az erdőben. Szinte senki nem hitt neki. És senki nem került elő soha azok közül, akik akkor ott voltak. A csikót viszont élete végéig kísértette a fejnélküli ló. Olyan volt, mintha állandóan ott járt volna a háta mögött, ám amikor megfordult, épp csak egy árnyat láthatott elsuhanni a szeme sarkából. De ha bent volt bármilyen épületben… és kinézett az ablakon… a fejnélküli ló ott várt rá. És rajta kívül senki más nem láthatta. Ő mégis mindig, mindig érezte, hogy ott van.

A vörös csődör a hátsó lábaira állva kissé elemelkedett a földtől, s az ágdarabkával a patáját kezdte piszkálni. Pár másodpercig néma csend borult a táborra, csak a tűz pattogott halkan. Ellenállhatatlan késztetést éreztem, hogy leellenőrizzem, megvannak-e még a barátaim. Kissé megnyugodtam, hogy a rajtam kapaszkodó két póni még mindig ugyanolyan élő, lélegző lény, és egyikőjük sem cserélődött ki egy darab fával…

– Innentől már nem olyan érdekes a sztori, de a teljesség kedvéért elmesélhetem – mondta végül a csikó könnyedebb hangvételben. – A csikó pár hónapra rá, hogy hazatért, kórházba került, mert ideg-összeroppanást kapott. Kényszergyógykezelés alá helyezték, és pár héten át olyan erős nyugtatókat kapott, ami egy sárkányt is kiütne. Utána megpróbálták csökkenteni az adagokat, de annak az lett az eredménye, hogy amint kicsit magához tért, egy masszívabb infúziós szerelékkel fölakasztotta magát. A legjobb barátja talált rá, amikor először bemehetett hozzá meglátogatni. Azóta eltemették, a szülei meggyászolták, a legjobb barátja pedig, akinek az apját utoljára akkor látták, amikor kempingezni ment pár lurkóval egy sűrű, sötét erdőbe, nemrég felvételizett a Canterloti Mágusképző Akadémiára, és most itt áll előttetek…

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.