3. Fejezet

– Nem érdekel, a boxer marad! – kapaszkodott egy kézzel Dave az utolsó ruhadarabjába. – Nem fogja nekem megmagyarázni, hogy tudományos szempontból milyen rohadtul fontos levennem!

– De uram, ebben tényleg nincs semmi személyes! – nézett fel hatalmas szemekkel az előtte tornyosuló emberre Graph professzor.

Tarn egyre kellemetlenebbül érezte magát a kialakuló vitában. Teljesen megértette az ember álláspontját, hiszen ő maga sem szívesen vetkőzött le mások előtt, hiába volt elfogadott nyilvánosan meztelenül mutatkozni még Manehattanben és Canterlotban is, ahol a legnagyobb hagyománya volt a ruhák viselésének. Sokat az sem változtatott volna, sőt, tán még rontott volna a helyzeten, ha más fajú lények kérik tőle, pláne ha ellenkező neműek. Nem is beszélve arról, hogy a haverja által mutatott rajzokon is valamiféle öltözék minden emberen volt, szóval Dave hozzáállása a kérdéshez továbbra is igen jól illeszkedett az Ogres and Oubliettes kánonjához.

– Láttam már pár idegen lényt csupaszon – győzködte tovább az unikornis. – És esküszöm, nem fogok magához érni, csak megnézem!

– De most őszintén… miért? – fintorgott az ember, továbbra sem mutatva jelét, miszerint hajlandó lenne megszabadulni a rövid, kék-piros csíkos, nadrágszerű textiltől.

– Viccel? Ki nem hagynék egy ilyen lehetőséget! Ki tudja, találkozom-e valaha másik egyeddel a fajából? És ha biztosra tudnám, akkor is jól jönne egy viszonyítási alap…

Nem volt nehéz rájönni, hogy a professzor igyekezete pontosan az ellentétest hatást váltotta ki az emberből. Bár nem rázta meg a fejét, csupán vágyakozva nézett a levetett ruhái után, így is egyértelműen szabadulni szeretett volna a helyzetből. Az unikornis valahogy mégsem vette a lapot, így Tarn kénytelen volt közbeszólni.

– Graph professzor, szerintem ne sértsük meg a vendégünket…! – mondta puhán.

– Köszönöm! – intett felé az ember, inkább olyan hangon, mintha azt mondaná: „Na azért!”.

Válaszképp a professzor olyan csalódott arcot vágott, mint egy kiscsikó, akitől elvették a nyalókát.

– Hát jó, akkor azzal dolgozunk, amink van – jelentette ki kissé sértődötten, majd egy jegyzettömböt, tollat és tintát varázsolt elő, s mindezeket maga mellett lebegtetve körbejárta az embert.

Dave csendben tűrte a vizsgálatot, csupán a szemével követve a körülötte sertepertélő kancát, ami időt Tarn is kihasznált, hogy végre alaposabban megnézze őt magának. A legnagyobb különbség közte és egy póni között, ami a ruhákat levetve vált szembetűnővé, hogy az ember csak igen minimális szőrzettel rendelkezett. A bőre világos bézsszín volt, míg a szőre kifejezetten sötétbarna, csakúgy mint a sörénye, ami feltűnően rövid volt, bár legalább nem olyan ritkás, mint a teste többi részét szórványosan borító szőr. Ez valahogy nem volt annyira feltűnő részlet a képeken…

A másik viszont, amit mindenképpen a saját szemével akart látni – puszta kíváncsiságból természetesen –, az a mellbimbója volt. Komolyan azt hitte eddig, hogy csak valamelyik perverz művész találta ki ezt a marhaságot, hogy ennyire magasan, jól látható helyen lehet ezeken a lényeken… ráadásul a hím egyedeken is, amit végképp nem tudott hova tenni. Indokolatlan feminizálásnak érezte, így eléggé megdöbbent, amikor meglátta, mennyire pontosak voltak az ábrázolások – ugyanakkor Dave cseppet sem keltett nőies benyomást. Erőt kellett vennie magán, hogy ne bámulja túl feltűnően folyamatosan ugyanazon a helyen, noha az ember szerencsére nem különösebben foglalkozott vele.

A merengéséből Graph professzor kiáltása térítette magához, de olyan hirtelenül, hogy összerezzent, és még a szárnyait is ugrásra készen kitárta. Valószínűleg Dave-et is sikerült megijesztenie, mivel gyorsan elhátrált a pónitól.

– Cukijegy? – hápogott döbbenten az unikornis.

Ahogy az ember kicsit oldalvást fordult, és láthatóvá vált, amiről a kanca beszélt, Tarnnak is tátva maradt a szája. Dave egyik karján, majdnem a… vállának a magasságában egy nem túl terjedelmes, fekete ábra látszott, ami ilyen távolságból valami virágnak tűnt.

– Mi van? – kérdezte bizonytalanul az ember. – Valami baj van?

– Nem, dehogy… csak hát… sose hittem volna, hogy egy ennyire más lényen láthatok cukijegyet! – magyarázkodott akadozó nyelvvel a professzor. – Pláne egy olyan világból származón, ahol nincs mágia! Hogy… hogy lehetséges…?

– Micsoda? – rázta meg értetlenül a fejét Dave. – Cuki jegy?

– Cukijegy! – fordult oldalvást a saját farára bökve a kanca, majd Dave válla felé lendítette a patáját. – Ez, meg az ott!

Az ember követte az unikornis patáját, és pár pillanattal később kiült az arcára a felismerés.

– Á, a tetkóm! Vagy két éve csináltattam.

– Akkor maga kertész? – kérdezte Graph professzor, majd olyan vadul megrázta a fejét, hogy csoda, hogy nem esett le a szemüvege. – Várjon… csináltatta? Nem kapta?

– Hát, ha úgy vesszük, kaptam – simogatta az állát Dave. – Egyik barátomnak ez a hobbija, szóval ingyér volt.

– Nem tudom követni… – motyogta a kanca értetlenül a földre tottyanva. – Kapta… valakitől?

– Olyan értelemben kaptam, hogy ő csinálta – magyarázta az ember, mintha valami roppant egyértelmű dologról lenne szó.

– Csinálta…? – nyögte döbbenten a professzor.

– Mindenre vissza fog kérdezni, doktornő? – kérdezte kissé türelmetlenül Dave.

– Várjon, Graph professzor! – világosodott meg hirtelen Tarn. – Tetkó, mint tetoválás! Tudja…

– Ó! – derült fel az unikornis arca, majd rögtön utána csalódottan lecsapta a fülét. – Ó… Pedig azt hittem… ez korszakalkotó felfedezés lehetett volna. Cukijegy egy pónitól különböző fajon! Fenébe…

– Beavatnának engem is, mi ez a cukiság dolog? – tárta szét a kezeit az ember.

– A cukijegy egy pónikra egyedileg jellemző természetes mágikus pecsét, ami a különleges képességét szimbolizálja – állt fel újra a professzor, azzal újra megmutatta a farát. – Fizikailag egy egyszerű kép, ami szoros összefüggésben áll az adott póni tehetségével. Láthatja, esetemben elég egyértelmű, hogy egyetemi oktatásra születtem!

– Fasza – állapította meg Dave, majd Tarnhoz, mint a megfigyelőben maradt egyetlen másik pónihoz fordult. – És itt mindenkinek van ilyen segg-tetkója?

– Senki sem születik cukijeggyel, a fiatalok akkor kapják meg, amikor fölismerik a különleges képességüket – felelt a professzor, míg Tarn készségesen megmutatta a saját cukijegyét.

– Te ráztál meg – emelte az ujját a pegazus hátsójára némi rosszallással a hangjában Dave.

– Én… de már bocsánatot kértem… – motyogta enyhén elpirulva Tarn.

Az ember jókorát sóhajtott, aztán hanyagul legyintett.

– Mindegy, nincs harag, csak ne csináld többször.

Tarn kissé hátracsapott fülekkel buzgón bólogatott, Dave pedig visszafordult a professzorhoz.

– Föltehetnék pár kérdést, hogy rendbe tegyük az alapokat? – kérdezte az unikornis. – Ha szabad megjegyeznem, maga valami egészen lélegzetelállító anatómiával rendelkezik. Vannak viszont dolgok, amikben hirtelenjében nem tudok eligazodni.

– Csak nyugodtan – rándította meg a vállát Dave.

– Elnézést, amiért ilyen indiszkrét vagyok, de mivel a ruháját nem akarta levenni… maga akkor végül is csődör? – lebegtette újra maga elé a jegyzettömbjét Graph professzor.

– Nem vagyok ló, köszönöm szépen – horkantott az ember, bár a szája szegletében mosoly bujkált. – Nos, ami azt illeti, nem sértődtem meg az „uram” megszólításon, nem véletlenül… Egyébként férfi vagyok, hím nemű ember, ha úgy jobban tetszik.

– Hmm, érdekes, ez némiképp ellentmondásos volt – hümmögött az unikornis. – A hangja alapján én is ezt mondtam volna, ugyanakkor a külső jellegek másra utaltak…

– Maga sérteget? – fonta össze maga előtt a kezeit Dave, és a feje is láthatóan elvörösödött kissé.

– A professzor úgy értette, látható magán olyasmi, ami minálunk kizárólag a kancákra jellemző! – sietett az unikornis segítségére Tarn, azzal kissé közelebb lépve az orrával finoman afelé a rész felé bökött, ami logikusan az ember mellkasának felelhetett meg. – Igazán nem állt szándékában kétségbe vonni, hogy ön mennyire cső… mármint fér…fies?

A végére eléggé elbizonytalanodott, viszont az ember úgy tűnt, kissé megenyhült.

– Hát ezt is megértük – morgolódott Dave. – Full csajos csillámpónik megkérdőjelezik a nemi identitásomat, jee. Süllyedhetünk még ennél mélyebbre?

– Bocsánat, uram, tényleg nem akartam megbántani – hajtotta meg felé a fejét a kanca. – Önöknél amúgy jellemző, hogy a hímek ennyire szőrtelenek?

– Hajjaj! – legyintett Dave. – A nőkön azért kevesebb a szőr, de férfiak között is vannak, akik borotválják magukat.

– Hú, és nem fáznak úgy? – kérdezte Graph professzor már a gondolatra is megborzongva. – Maga nem fázik?

– Ha már így kérdezi, kicsit hűvösebb van a kellemesnél, de miattam aztán nem kell felcsavarni a fűtést!

– Jó, értem – biccentett a kanca. – És mondja csak, maga mennyire számít átlagosnak testfelépítést tekintve a fajában? Tényleg nem akarom megbántani a kérdéseimmel, de a szó szoros értelmében fogalmam sincs…! – tette gyorsan hozzá Dave arckifejezését látva. – Csak mert így szőr nélkül elég feltűnő, milyen kidolgozott izmai vannak.

El kellett ismerni, a professzornak teljesen igaza volt még akkor is, ha csak kompenzálni akarta az előbbi udvariatlanságát. Az ember végtagjain is, de legfőképp a mellkasán olyan látványosan duzzadtak az izmok, amivel kevés csődör büszkélkedhetett. Most, hogy ilyen szempontból nézte, Tarnnak is el kellett ismernie, hogy egész jól mutat, még akkor is, ha a fajánál ez az általános. A képek alapján mindenesetre nem tűnt extrémnek, de azokat valahogy nem is nézte… úgy.

– Most meg már bókol nekem? – fordult Dave vigyorogva Tarnhoz, aki hirtelen úgy érezte, rajtakapta, hogy megbámulta, és elpirulva behúzta a nyakát, s lecsapta a füleit. Hála az égnek Dave nem különösebben foglalkozott vele, mennyire zavarba jött, inkább a professzorhoz visszafordulva magyarázott. – Köszönöm, egyébként nem hinném, hogy az országom átlagát képviselném. Nem mondom, megeszem én is a gyors kaját, és az egyetem meg a munka mellett amúgy sincs messze annyi időm, mint szeretném, de azért néha eljárok gyúrni kicsit. Meg nekem jót tesz a folyamatos stressz a plusz kilók ellen. Az évfolyamtársaim általában tunyábbak, főleg akiknek apuci meg anyuci mindent fizet. Világviszonylatban? Tudja a franc, hol állok…

– Értem – nyugtázta a professzor, miközben a tollával szédületes sebességgel jegyzetelt.

Tarnnak még az is megfordult a fejében, hogy az unikornis nem is ír, hanem rajzol… Az talán informatívabb is lehetett jelen esetben, hiszen Dave mondhatni kikerülte a kérdést. Mikor a kanca végzett, félretette a jegyzeteit, és a hátsó lábaira ágaskodott.

– Mivel nagyon különböző a testfelépítésünk, megkérhetem, hogy csináljon utánam pár egyszerűbb gyakorlatot? – kérdezte.

– Mi sem természetesebb! – emelte magasba a kezeit az ember, utánozva az előtte álló póni mozdulatait.

* * *

– Menj haza, Tarn! A mai napot intézem én, aztán holnaptól átadom neked.

A pegazus érezte Panzer érintését a vállán, de nem akaródzott odafordulnia. Szinte pislogás nélkül bámulta az üvegfal mögött a behordott ágyon, a takarója alatt békésen szuszogó embert. A fizikai vizsgálat jóval tovább húzódott, mint bármelyikőjük is gondolta volna. Dave bámulatos módon nem csak mindent a professzor után tudott csinálni, de hamarosan fölajánlotta, hogy majd ő mutat olyat, amit a pónik képtelenek lesznek megismételni.

Szabályosan körözött a karjaival, összekulcsolta őket a háta mögött és úgy hajolt előre, az egyik lábát a csípőjéig emelte, és úgy tartotta meg magát a másikon. A kezeivel tompítva az esést nekifutásból gurult egyet a padlón, háton fekve fölemelkedve homorított, és ehhez hasonlók. A legnagyobb részük olyasmi volt, amit egy nagyon hajlékony tornász meg tudott volna csinálni, de ha lehetett hinni Dave-nek, ezek náluk nem számítottak olyan nagy dolognak. Ellenben amiket az ujjaival művelt! Tarn még csak megfelelő szavakat sem talált rá. Azzal ugyan sikerült alaposan meglepniük az embert, amikor bemutatták, hogy ők is meg tudnak fogni a patájukkal tárgyakat, viszont az hamar eldőlt, hogy úgy, mint ő, esélyük sem volt. Dave szorítása a legapróbb dolgokon is szilárd, határozott, mégis egészen finom volt. Egy ceruzát például úgy forgatott az ujjai között, hogy még egy griffet is szégyenbe hozott volna vele.

Ezek után a professzor úgy vélte, célszerű lenne számszerűsíteni az emberük képességeit. A hely szűkösségére való tekintettel csupán tájékozódó méréseket csináltak az unikornis által sorra behozott, vagy behozatott futópadon, boxzsákon, céltáblákon és hasonló eszközökön. Az eredmények viszont így is látványosak voltak, és vagy magasan felül-, vagy mélyen alulmúlták az elvárásaikat. Jól megfigyelhetően azok a gyakorlatok, amik nagy erőkifejtést igényeltek, általában nem mentek jól Dave-nek, főleg picit is hosszabb távon. A futópad két legalacsonyabb fokozatával még megbirkózott, viszont a harmadiknál már erősen fújtatott hozzá, a negyedik pedig másodpercek alatt ledobta magáról, pedig az egy erősebb ügetésnek számított csak. Súlyok emelgetésében szintén messze elmaradt az átlagos képességű földipónikhoz képest, holott állítása szerint az igen jól ment neki.

Ellenben a célba dobás, és más, nagyfokú precizitást igénylő feladatok rendkívül jól mentek neki. Nyilvánvalóan sokat segített, hogy a száját meg sem próbálta fogásra használni, hanem a szemeit fixen a célpontján tartva, a kezeivel hajított, az egész testével adva a lendületet és irányt a mozdulatához. Bár eredetileg Tarnnak is voltak kétségei a ruhák levételének szükségességét illetően, ennél a résznél azért kénytelen volt elismerni, így láthatták csak igazán működés közben azt a rengeteg izmot és inat. A kedvenc része az volt, amikor Graph professzor egy vakondcsapkodós ügyességi játékot tolt Dave elé, ő pedig a kimerítő feladatok után amolyan lazításképpen megdöntött benne minden létező rekordot. Öröm volt nézni.

Még most is az volt… Ezt a hihetetlen, lehetetlen lényt, ahogy aludt, immár újra teljes öltözékben. Nehezére esett elszakadnia tőle, mintha bármelyik pillanatban köddé válhatna, ahogy leveszi róla a szemét. Persze jó nagy marhaság volt, nyilván csak az alváshiány miatt fordultak meg ilyesmik a fejében. A reggeli kávé hatása már rég elmúlt, és a sebtiben bekapkodott ebédje sem tarthatta soká az egészségügyi határérték fölött a vércukrát. Elég volt csak erre gondolnia, máris jókorát kordult a gyomra.

– Tarn… – bökdöste az oldalát türelmesen Panzer. – Megértem a lelkesedésedet, de megint túlpörgeted magad. Pihenj le, komolyan mondom!

– Jó, jó, jó… – motyogta a pegazus, miközben meglepően nagy erőkifejtéssel elfojtott egy ásítást. – Még bedobok valami kaját, aztán megszabadulsz tőlem.

– Nem amiatt mondom, én így is, úgy is rátestálom másra, és hazamegyek – legyintett a csődör. – Viszont az ember nem repül el, rád meg számítok holnap. Egyél, aztán sipirc!

Tarn egyetértően bólogatott, aztán elszakította a tekintetét a csendesen szuszogó embertől, és elindult a lift felé. Amikor bezárult mögötte az ajtó, és nagyot sóhajtott, kellemetlen sós-savanykás szag ütötte meg az orrát, amitől fintorognia kellett. Beletelt pár másodpercbe, mire ráébredt, hogy a saját testszagát érzi. Az irreálisan hosszúra nyúló műszak végére sikerült jó alaposan beleizzadnia az amúgy sem túl jól szellőző egyenruhájába. Bár újult erővel tört rá a fáradtság, és legszívesebben ott helyben eldőlt volna, kerített magában elég lélekjelenlétet, hogy a harmadik emeletre érve az étkező helyett az öltözőt célozza meg. Egy zuhanyt mindenképpen meg kellett eresztenie, mielőtt beteszi a lábát a zabáló pónik közé, máskülönben idejekorán viszontlátja a vacsoráját a saját szagától. Meg utcai ruhába sem ártott volna átvedlenie, mert ami rajta volt, az átizzadtságát leszámítva sem volt már valami kényelmes.

Gyorsan ledobálta magáról a gönceit, még csak arra sem véve a fáradtságot, hogy begyűrje őket a szekrényébe – úgyis haza kell vinnie majd kimosni –, aztán egy flakon tusfürdővel bevágódott a zuhanyzóban a legközelebb eső kabinba. Percekig lehunyt szemmel, halkan dorombolva élvezte, ahogy a forró vízsugár a hátát masszírozza. Persze a szárnyait is jó alaposan eláztatta így, de amilyen fáradt volt, úgysem tervezett repülni hazáig. Majd hív magának taxit, vagy valami… mindegy, csak ne kelljen hozzá sokat mozogni.

Akkor nyitotta csak ki egy-egy pillanatra a szemét, ha kinyílt az ajtó. Látásból mindenkit ismert a vállalatnál, legalábbis a laboratóriumban, így mindenkinek mosolyogva biccentett, egész addig, amíg meg nem jelent az egyik közelebbi kollégája, a szintén biztonsági őr krémszín unikornis, Ether Gush. A kanca elsőre észre sem vette őt, egyből a tükörhöz lépett, és vicsorogva nézegette saját magát.

– Szia, Gush! – szólt neki oda Tarn, mikor az unikornis tekintélyes adag fogkrémet nyomott a maga előtt lebegtetett fogkeféjére.

– Szervusz, Tarn! – felelt kimért mosollyal a tükörben viszonozva a pegazus pillantását a kanca. – Egész nap nem láttalak, merre csavarogtál?

– Hát, nem fogod elhinni, a nagyfőnökkel felugrottunk Canterlotba!

– Nocsak! – szaladt fel az unikornis szemöldöke egész a szarváig. – Gondolom, nem városnéző körúton voltatok…

– Nagyon nem! – kuncogott Tarn, aztán hirtelen eszébe jutott valami. Még nemigen gondolkodott azon, kiket szervezhetne be a feladatra, Gush viszont olyasvalaki volt, akire nyugodt szívvel rá merte volna bízni az embert. – Mondd csak, Gush, mennyire érdekelnek téged az egzotikus lények?

– Meglehetősen – felelt némi gondolkodás után a kanca, majd kimért mozdulatokkal nekiállt sikálni a fogait.

– Mit szólnál ahhoz, ha holnap reggeltől teljes munkaidőben vigyáznod kéne egy ilyen lényre? Egy intelligensre.

Az unikornis pár másodpercre megszakította Tarnnal a szemkontaktust, és kiöblítette a száját. Fogmosásnak elég gyenge egy menet volt, és elég pazarlós, de a pegazus már hozzászokott a kollégája ehhez hasonló bolondságaihoz, így eszébe sem jutott szóvá tenni.

– Beszélni is tud? – kérdezte kisvártatva Gush, miközben egy textilzsebkendővel a száját törölgette.

– De még mennyire!

– Akkor persze, vállalom, ha szeretnéd – biccentett az unikornis.

– Majd ha bejössz holnap, keresd meg Panzert, ő elmondja a részleteket, délután meg leváltalak – mosolygott Tarn.

– Rendben, úgy lesz – mondta Gush, azzal távozott is.

Tarn sem folyatta már csak úgy élvezetből magára a vizet, inkább a tusfürdőjét is bevetve normálisan megfürdött, s hamarosan már – majdnem – frissen és illatosan az ebédlő felé lépdelt blúzban és rövid szoknyában. Bár nem volt a legkényelmesebb, a szárnyait folyamatosan kitárva tartotta, hogy legalább valamennyire megszáradjanak a tollai, mert arra már végképp nem lett volna türelme, hogy géppel rásegítsen. Gyorsan lekapott magának egy tálcát, és rápakolt minden választhatóból valami kalóriadúsat, nem spórolva ezúttal az édességgel sem. Azt sem bírta kivárni, hogy a kasszához érjen, már leharapta a pudingra halmozott tejszínhabról a meggyet, és még fizetés közben is annak a magját forgatta a nyelvével a szájában.

Mikor már ténylegesen a magáénak mondhatta a kajáját, az asztalok felé fordult, és azonnal megakadt a szeme egy újabb kedves ismerősén – akire nem mellesleg jó eséllyel gond nélkül rásózhatná az éjszakai ügyeletet Dave mellett. Sour Cream vérbeli denevérpóni volt, ez meg is látszott az álmatag fején, ahogy karikás, semmibe révedő szemekkel ücsörgött mindenkitől elkülönülten az egyik asztal sarkánál, egy kis csésze forró kávé mögött. Az esti műszakokkal Tarnnak kevésbé volt szoros a viszonya, Creamet leginkább a kávézási szokásainak köszönhetően ismerte jobban, mint a többieket. Néha versenyeztek, ki mennyit bír és milyen erőset, de egyébként a thesztrál egész jó fejnek bizonyult akkor is, ha nagy ritkán komolyabb dolgokról beszélgettek.

Tarn csendesen odasétált a kancához, majd minden előzetes figyelmeztetés nélkül lecsapta a tálcáját az asztalra.

– Szeva, kisköcsög! – kiáltott még rá a denevérpónira a teljes hatás kedvéért.

Sikerült is elérnie, hogy Sour Cream összerezzenjen, és pár csepp forró kávét magára öntsön, és az égető érzést, valamint Tarn bravúros manőverét egyetlen rövid, de fültépő rikkantással értékelje az asztaltól hátraugorva egy lépést.

– Baromállat – foglalta össze egyetlen szóban a kanca a véleményét, miután a bundáját söprögetve visszaült a helyére. – Legközelebb rád locsolom, farokrépa…

Tarn jóízűt vihogva körbeintegetett a póniknak, akiknek sikerült magukra vonnia a figyelmét, hogy megnyugodhatnak, nincs semmi gond. Hamarosan mindenki vissza is tért ahhoz, amivel épp foglalatoskodott, a pegazus pedig visszafordult a haverjához.

– Tejszínhabos a pofád, gyökér – jegyezte meg morogva Cream.

– Neked is, randaság – felelt gondolkodás nélkül Tarn.

A denevérpóni reflexesen a szájához emelte a patáját, aztán ahogy megnézte, rögtön leesett neki, miről van szó.

– Így születtem, te fasz, ezzel ne viccelődj! – villant meg fenyegetően a kanca szeme.

– Jól van na, bocs… – motyogta békítőleg Tarn.

– Szopnál le egy zsiráfot… – dörmögte Cream, ami jelen helyzetben valószínűleg annyit tett, bocsánatkérés elfogadva. Legalábbis akkor, ha a kanca előtt az a kávé még a legelső volt aznap…

– Figyi, lenne hozzád egy kérdésem-kérésem – mondta a pegazus, aztán a thesztrál előtt álló csészére bökött a patájával. – De előbb azt ott döntsd le a torkodon!

A denevérpóni nem reagált azonnal, ami szünetet a beszélgetésben Tarn rögtön ki is használt, és kiszürcsölte a levesét a tálkájából. Miután megállapította, hogy sok fejleményt ez sem hozott, nekilátott a konyhafőnök specialitásának, az úgynevezett „saláta extrának”, és evőeszköz nélkül, a lábával tömte magába a sajttal és főtt tésztával dúsított zöldségeket.

– Luna csillagos éjszakája, hozzád képest egy disznó valóságos udvarhölgy! – horkantott Sour Cream. Legalább kezdett picit jobb kedve lenni…

– Igyá'! – mondta teli szájjal Tarn.

A thesztrál válaszképp kihúzta magát, és a bőrös szárnyával nyúlt a csészéjéért, majd óvatos mozdulattal beleakasztotta a fülébe. A tépőfogait kivillantva lassan a szájához emelte a csészét, közben folyamatosan az előtte ülő pegazust fixírozva a kígyóvágású szemeivel.

– Ha megijesztesz, és megint magamra öntöm, esküszöm megharaplak! – fenyegetőzött.

Nem érte meg kockázatot. Tarn csendben ülve nézte végig, ahogy a denevérpóni egy szuszra megitta a kávéját, és azzal párhuzamosan a pupillái is kitágultak egészen addig, hogy már majdnem olyan kerekek lettek, mint az övéi. A kanca szája néma kiáltásra nyílt, majd egyetlen másodpercre rá az arca előtt a kávéscsészén pókhálószerű repedések jelentek meg, és az egész szilánkokra hullott. Talán mégsem volt annyira néma az a kiáltás, csak nem esett a hallható tartományba…

– V-vi-zet! – nyöszörögte elhalóan, rémült pillantással Cream.

Azonnal kellett cselekedni: Tarn fölkapta a poharát, és a kanca patájába nyomta. Cream gondolkodás nélkül benyelte az egészet, aztán alig hallhatóan nyüszíteni kezdett. Jobb ötlete nem lévén Tarn a pudingját nyomta a denevérpóni orra alá következőként. Ha az volt a baj, hogy forró, talán az is hűsíti eléggé. Cream a patájával tömött magába abból is egy adagot, majd egy jó fél perces köhögésroham után már úgy festett, mint akihez mégsem kell kihívni a mentőt.

– Megmaradsz? – kérdezte együttérzően Tarn.

– Ja… – nyökögte a thesztrál mosolyra húzódó szájjal. – Chilis… kávé… baszod… Soha… többet…

Tarn jókorát röhögött, aztán miután kitörölte a szeméből a könnyeket, eszébe jutott, mit is akart eredetileg.

– Te Cream, cserébe azért, hogy megmentettem az életedet, vállalod egy ember őrzését éjszakánként?

– Az… mi…? – kérdezte a kanca, majd választ sem várva rábólintott. – Persze…

Tarn újra elmosolyodott, és az asztal felett átnyúlva megveregette a társa vállát. Ez könnyebben ment, mint gondolta.