Epilógus

Epilógus

Sötétség ölelte körbe. Színtelen, szagtalan, mégis langyos, puha sötétség. Ha behunyta a szemét, akkor is látta. Mindenhol ott volt, és nem is változott semmit. Ő pedig csak lebegett, lebegett egy helyben.

Unalmas. Ha egyetlen szóval le akarta volna írni, egyszerűen unalmas volt.

Biztosan nem volt itt régóta. Még akkor sem, ha fogalma sem volt róla, mit is jelentene a „régóta”. Vagy hogy pontosan mit takar az „itt”. Semmilyen emlék nem kötötte ehhez a nagy feketeséghez.

Emlékek… Igen, emlékezett dolgokra…

Nem tudta, ki is ő maga valójában, de emlékezett rá, hogy valahol odakint létezik egy nagy és színes világ, tele mókásabbnál mókásabb dolgokkal. Léteztek élettelen tárgyak, és léteztek vicces, tarka, mozgolódó és zajongó élőlények. Ha most közöttük lehetne, biztosan nem unatkozna.

Azzal persze nem elégedne meg, hogy csupán nézegeti őket. Játszani akart velük. Nyilván messze nem olyan izgalmas kívülről szemlélődni, ha egyszer részt is vehet a játékaikban. Sőt, ha nekik nincs ötletük, szívesen kitalál ő maga is játékokat! Annyi remek lehetőség van! Ha egymást is olyan jól elszórakoztatták, egész biztosan örömmel szórakoztatják majd őt is.

Olyan csodás, lehetőségekkel teli világ élt az emlékeiben! Tele volt ötletekkel, hogyan lehetne még változatosabbá, még érdekesebbé, még viccesebbé tenni. Bár kijuthatna innen, és ott hagyhatná a keze nyomát mindenhol, hadd járjon a csodájára mindenki a zseniális képzeletének!

A keze nyomát? Elbizonytalanodott, ahogy fejben kimondta. Megemelte a karjait, hogy vethessen rájuk egy pillantást. Egy sárga, pikkelyes, madárszerű karmot látott, s egy vaskosabb, oroszlánszerű mancsot. Meglepetten próbálta megmozgatni az ujjait, és azok engedelmeskedtek is az akaratának. Milyen különös! Nem rémlett, hogy valaha is látott volna lényt, akinek ennyire különböztek a saját mancsai. De nem bánta. Minél egyedibb, annál mókásabb, annál jobb!

Előrehajolt. A teste egész könnyedén, rugalmasan hajtotta végre az egyszerű mozdulatot. Hosszú, vörös farok úszott be a látóterébe. Picit koncentrált rá, és megcsóválta. Elvigyorodott, milyen helyesen tekergőzött. Közben még a lábait is meglátta, ahogy kényelmesen összegörnyedve vizsgálgatta saját magát. Ezek is milyen mások voltak! Az egyik egészen furán ívelt, vastag és szőrös volt, míg a másik zöldes pikkelyekkel borított.

Milyen kár, hogy az arcát így nem láthatta! Pedig az is biztos ugyanilyen megnyerő volt, mint a többi része! Nem is gondolta át teljesen, a mancsa szinte magától, ösztönösen mozdult. Aprót csettintett, mire egy tükör jelent meg előtte, pont optimális távolságban tőle. Nem is gondolta, hogy ilyet is tud… de mondjuk igaz is, miért ne tudna?

Kacagnia kellett, ahogy meglátta a saját ábrázatát. Nem képzelte el sehogy, mégis pont olyan volt! Jobbat ki se találhatott volna! Pontosan ugyanolyan felemás, mint minden más magán. Nem csak a szarvai, de még a szemei se voltak egyformák, ahogy huncutul hunyorogva viszonozták a pillantását. Vagy a szárnyai, amik még épp látszottak a tükör aljában! Már ő maga is olyan változatos volt, amire rá se lehetett volna unni!

Annyira tele volt tettvággyal! Úgy ki akarta már próbálni, mi mindenre képes! Megnézni a világot, mit tud belőle alkotni! Milyen lenne, ha a kedve szerint alakíthatná, szabályok és megkötések nélkül…! Szabadon, tökéletesen szabadon.

Ha így kiadhatja magából mindazt, ami rengeteg ötlete támadt, tán út közben arra is rájöhetne, hogy ő maga kicsoda! Hiszen még csak a saját nevét sem tudta! Márpedig a legjobb tudomása szerint semmi sem létezhetett név nélkül!

Megvakarta a karmával az állát, aztán vidoran kinyújtotta az ujját, és hangosan is kimondta, amit gondolt.

– Discord!

Igen, úgy érezte, ez elég jól illik az egész lényéhez… Még picit ismerősen is csengett. Mintha kicsit rímelt volna… valamire…

Volt ennek értelme? Számított egyáltalán, hogy van-e értelme? Miért lenne bármi is jobb attól, ha van értelme?

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.