3. fejezet

A Vihar Szája

Ha létezett valami, amin nem lepődhetett meg jogosan, az az volt, hogy az éjjeliőr egyenruha kiválóan védte a szárnyait is a hidegtől. A Határőrségnél valahogy egyáltalán nem voltak felkészülve thesztrálok fölszerszámozására, ami mondjuk alapjáraton nemigen okozott problémát a számára. A pegazusoknak szánt ruhák pontosan ugyanolyan kényelmesen voltak északon, mint délen, és egyébként is, azon túl, hogy legyen rajta egy rés, amin kidughatja a szárnyait, más speciális igényt nem is támasztott velük szemben. Mióta azonban Cloudsplitterrel áthelyezték őket Grassburgba, a hővédelem is egy fontos szemponttá vált. És igazából a határőr egyenruhák és páncélok egész jól szuperáltak annak ellenére, hogy Boo számára az is újdonság volt, hogy akár nappal is lehet hűvös, sőt, még hideg is. Szépen el lehetett lenni bennük egész nap például a bázison, ahol a tenger közelsége erőteljesen éreztette magát… viszont a hosszabb felderítő körutaknál, bélelt páncél ide, vagy oda, már megsínylették a vékony, bőrös hártyák a zordabb időjárást.

És itt jött képbe az Éjjeliőrség. A pegazusok amúgy is jobban bírták a hideget, a nagy magasságokat, a kisebb légnyomást, és a hasonlókat, a tollas végtagjaikat pedig az orkán erejű szélen kívül semmi nem veszélyeztette odafent – persze míg ellenségbe nem botlottak –, egy thesztrál számára viszont hosszabb távon jóval nagyobb segítség volt, hogy a szárnyait a téli egyenpáncél külön erre a célra kialakított zsebeibe rejthette. Ugyanennyire tetszett Boo-nak az a megoldás, hogy az aránylag törékeny ujjakat opcionálisan beboríthatta egy puha, de rugalmas, bélelt, kesztyűszerű ruhadarabbal, ami fizikai védelem szempontjából nagy jóindulattal legfeljebb könnyű páncélnak felelhetett meg, viszont repülés közben csupán minimálisan zavarta – azt is csak míg kicsit meg nem szokta –, a fagytól pedig ugyanúgy megóvta, mint a páncélja többi része. Ha a levegőben volt, ha a szánokon ücsörgött, nem kellett félnie a hidegtől.

Nos, ami azt illeti, a szánokon való ücsörgés pillanatnyilag nem volt elérhető opció. Szerencsére egyelőre úgy tűnt, nem fog bejönni Starlight pesszimista jóslata a pólemek teherbírását illetően, ugyanis az egyetlen oka annak, hogy hátra kellett hagyniuk a járműveiket, a hó hiánya volt. Azaz nem pusztán ez, hiszen az útjuk elején is több latyakkal találkoztak, mint tényleges hóval, és a síkosító varázslatnak hála a szánjaik azon is szépen elcsúszkáltak. A sziklás terep azonban már cseppet sem volt alkalmas erre a fajta közlekedésre… és mi tagadás, patán sem volt épp a legkellemesebb.

Éppen ezért tudta különösen nagyra értékelni a közbeiktatott pihenőket, amik neki sok pihenéssel nem jártak, mivel ilyenkor majdnem mindig azt a feladatot kapta, hogy repüljön előre, és nézzen körül. Cserébe viszont végre kinyújtóztathatta a szárnyait! Felszabadító érzés volt minden egyes alkalommal, főleg így, hogy közben kicsit sem fázott. Újra a Kristály Birodalomhoz közeledve pedig hamarosan ismét megjelentek a növények is, ez a tény pedig nem csak a táj esztétikai értékén dobott rengeteget, de élelem és víz szempontjából is biztató volt. Persze a szánjaikat hátrahagyva cipeltek magukkal mindent, amibe nyilvánvalóan az a szárított-préselt szutyok is beletartozott, amiből két-három rudacska simán fedezte egy felnőtt póni napi energiaszükségletét, ugyanakkor nem véletlenül becézték a határőrök FPSZ-nek, ami a „fűrészpor szelet” rövidítése akart lenni.

Kiváló alkalom volt tehát egy-egy ilyen felderítő körút arra is, hogy ha Boo kiszúrt magának fölülről egy szimpatikus tavacskát, vagy folyamot, megnézze, van-e benne hal. És ha volt, hát általában nem állt ellen a kísértésnek, hogy legalább egyet ki ne fogjon a lándzsájával. Most sem tett volna másként, ha ezúttal is egymagában szeli az eget… azonban immár olyan közel jártak úti céljukhoz, hogy Swatter jobbnak látta bebiztosítani a védelmét azzal, hogy odarendelte mellé Threadet.

Nos, ez elég furán hangozhatott olyasvalaki számára, aki csak annyit tudott a seszínű csődörről, hogy egy unikornis. Kevésbé tűnhetett különösnek azok számára, akik tisztában voltak a csődör képességeivel. Magát a gyakorlati kivitelezést azonban abszurd lett volna a „bizarr” szónál kevesebbel illetni. Thread ugyanis képes volt magát a varázserejével képlékeny porfelhővé bontani, viszont nem tudott a levegőben valami gyorsan közlekedni, így a kettő eredőjeként Boo-nak kellett őt cipelnie. A nyeregtáskáiban. Nagyjából a nyeregtáskáiban. És nagyjából cipelnie… Lényegében amikor elindultak, Thread porrá omolva kettéosztotta magát – még gondolatban kimondva is rettentő hülyén hangzott –, és belebegett a kijelölt helyére, résnyire nyitva hagyva magának a tetejét, hogy egy vékony sávban érintkezni tudjon a két „fele” egymással. Ez volt a kiindulási állapotuk, és ez még nem is nézett ki kívülről annyira hülyén, még ha Boo nem is értette a logikát, hogy a hátán keresztülfutó keskeny porfelhőt hogyan nem sodorta el a menetszél.

Pár percnyi nyugodt repülés után azonban olyasmi történt, amire a thesztrál egyáltalán nem számított. Először érzett valami fura kaparászást a hátán, aztán Thread megszólalt. Boo a figyelmét eleve a környezete felmérésére fordította, de ha korábban legalább hallotta volna beszélni a csődört, kevésbé érte volna váratlanul a hangja – és valószínűleg nem zuhan ijedtében több métert, miközben a saját tengelye körül megperdülve ösztönösen próbálva lerázni a támadóját.

– …de ha zavar, csöndben is maradhatok – zárta le monoton hangon a halott csődör a rövidke gondolatmenetét.

– Ne haragudj, Thread, csak azt hittem, így nem tudsz beszélni – fújt nagyot Boo, miután kijött a mini-dugóhúzóból. – Jól rám hoztad a frászt!

Egy rövidke ideig nem kapott választ, aztán az unikornis újra megszólalt mögüle.

– Akkor ne ijedj meg, ha hátranézel… – jegyezte semlegesen.

Ezek után borzasztó nehéz lett volna hát nem hátranézni, így a thesztrál – miután megállapította, hogy semmilyen tereptárgy nincs veszélyes közelségben – gyorsan átlesett a válla fölött. Kellett is az előzetes figyelmeztetés… így sokkal kevésbé volt sokkoló a hátán pihenő, erősen málladozó, levágott pónifej látványa.

– Így tudok beszélni – mondta Thread, ide-oda ingatva az áttetsző por-füleit. – Viszont nyugodtan mondd meg, ha nem tudsz tőlem koncentrálni. Meg azt is, ha nem érdekel az egész. Akár menet közben is rám szólhatsz. Hajlamos vagyok belefeledkezni a mesélésbe.

– Oh… nos, bocs, de lemaradtam az elejéről, mit is akartál elmesélni? – kérdezte Boo újra előre fordulva.

– Csak a hidegről eszembe jutott, amikor a szüleimmel felutaztunk Hockholmba – kezdett bele nagy lendülettel, bár kevés kihallható lelkesedéssel a hangjában Thread. – Mikor az Akadémiára kerültem, és megvolt a gólyatábor, nagyon tetszett nekem a túrázás, meg a természet, meg az ilyenek. Előtte nem sokszor volt lehetőségem kijutni a városból, utána viszont, azt hittem, kedvet kaptam bejárni a világot. Hockholm volt az első, és mint utólag kiderült, az utolsó ilyen célpontom is. Bár azt is hozzá kell tennem, nem csalódtam volna ekkorát a kirándulásban, ha maga a város érdekelt volna, én viszont a vadont akartam bejárni. Festői szépségű táj, magas hegyek, vadregényes fenyvesek, kristálytiszta tavak; mi másra is vágyhattam volna? Nos, elárulom: egy hőszigetelő varázslattal ellátott sátorra.

– Tudom, miről beszélsz, haver! – kuncogott a thesztrál. – Az első éjszakám a szabadban a tundrán nekem is olyan volt, hogy a fél fülemet odaadtam volna egy olyan cuccért! Termofor-takaró ám a tökömet, annyit sem ér, mint changelingek ellen a rovarirtó spray!

Thread egy rövidke ideig semmit nem reagált a megjegyzésére, és Boo már épp azon volt, hogy elnézést kérjen, amiért közbeszólt, de aztán az unikornis elnevette magát. Száraz és rekedtes volt a hangja, de őszintének tűnt. Szóval volt humorérzéke… ez azért mindenképpen pozitívum, főleg ha még egy darabig együtt kell dolgozniuk.

– Bocs, hogy félbeszakítottalak… folytasd, kérlek!

– Szóval szépen megterveztünk egy hosszú, több napos túrát a természetben, amiből így aztán két éjszakányi didergés lett – kapott azonnal a lehetőségen az unikornis. – Az első éjszaka után visszafordultunk, mivel rájöttünk a hibánkra, utána viszont elkövettük rögtön a következőt. Apám ötlete volt, hogy álljunk le gombászni, úgyhogy a másnap délelőtti programunk ez volt. A délutáni meg, hogy próbáltuk újra megtalálni a fenyvesben azt a vékonyka ösvényt, amiről letértünk.

– Gondolom, akkor nem jártatok sikerrel! – nézett hátra a bizarr pónifejre vigyorogva Boo.

– Ja – mondta Thread. – Hiába volt nálunk térkép, valamit nagyon benéztünk rajta, és mivel nem találtunk semmi magaslatot, vagy ilyesmit, még csak normális tájékozódási ponthoz se köthettük a helyzetünket. Estére azért megtaláltuk az utat, de vissza már legfeljebb hajnalba érhettünk volna a városba, úgyhogy közös megegyezéssel anyám eldöntötte, hogy ismét a szabadban éjszakázunk. Hajnalban indultunk csak tovább.

– Szüleid nem unikornisok amúgy? – kotyogott közbe újra a thesztrál. – Nem tudtatok volna valami iránymutató varázslatot előrittyenteni?

– Lehetett volna, ha értett volna bármelyikünk hozzá – felelte az unikornis. – De a szüleim nem voltak mágusok, szóval a levitáción meg lumineszcencián kívül nemigen ismertek varázslatokat. Nem voltunk azért teljesen elveszettek: volt egy bűvös iránytűnk… csak, mint mondtam, benéztük a dolgokat, és az ellentétes irányba indultunk el még így is, mert azt hittük, arra van az ösvény. Én meg még elsőéves voltam, szóval nem tudtam még olyan fasza varázslatokat, mint a determinare directionem, vagy a locus venato, amit most használok.

Boo elismerően füttyentett.

– Te aztán kemény legény vagy, ha ilyeneket tolsz! – bólogatott. – Van pár unikornis ismerősöm, köztük nem egy felderítő is, de csak egy bírta megcsinálni a locust…

– Locus venato – szólt közbe azonnal Thread, és Boo esküdni mert volna rá, hogy most először némi ingerültséget is kihallott a hangjából. – Egy varázslat nevét nem rövidítheted úgy, hogy csak az egyik felét mondod. A hivatalos rövid neve lo-ven, mivel viszont egyértelmű, hogy miről beszélünk, használhatod LV-ként is.

– Ha te mondod, elhiszem – rándította meg a vállát röptében a thesztrál. – Nem vagyok én holmi varázs-ló, Vector meg mindig csak simán locusnak mondta. Bár meg kell hagyni, ő sem az akadémián tanulta.

Vagy egy percig némán szelték a levegőt, aztán újra Thread törte meg a csendet.

– Az is elismerésre méltó, hogy denevérként egyáltalán névről fölismersz varázslatokat…

Nos, ha ez dicséret akart lenni, az unikornisnak sikerült egyből két sértés közé csomagolnia… A csődör hangjából továbbra sem lehetett rájönni, hogy csupán a szarkazmus mondatta vele, vagy valóban így érezte. Boo a maga részéről inkább büszke volt rá, hogy konyított valamicskét az unikornisok szakzsargonjához, sőt, pusztán hang alapján be is tudott azonosítani néhány varázslatot – ez utóbbit legjobb tudomása szerint még az egyszarvúak közül sem tudták sokan megcsinálni. Na, meg aztán amilyen jó füleket sikerült örökölnie, tán azt se kellett volna túlságosan a szívére vennie, ha valaki „ledenevérezi”…

– Szóval… mi lett a sztori vége? – igyekezett visszaterelni a beszélgetést az eredeti mederbe Boo.

– Nos, miután visszaértünk a városba, jól bezabáltunk, aztán elterültünk a kibérelt apartmanban – folytatta gondolkodás nélkül Thread. – Másnap pedig rájöttünk, hogy a rókagombának ötven százalékban indokolatlan az elnevezése.

– És miért is? – kérdezte felvont szemöldökkel, de továbbra is a környezetét fürkészve a thesztrál.

– Mert nem csak rókáztunk tőle.

Eltartott pár másodpercig, mire Boo felfogta, mit értett ez alatt a hátán utazó csődör, viszont mikor sikerrel járt, harsány röhögésben tört ki, még az eddigi szabályos röppályáját is megtörve közben. A poén az még csak hagyján volt, de a halott csődör faarcú és -hangú előadásától annyira nem számított a csattanóra, hogy az teljesen kibillentette az egyensúlyából. Fel sem ötlött benne, hogy pont Thread akarja majd betölteni az ügyeletes mókamester szerepét, még ha csak ideiglenesen is…

– Te nem vagy normális! – sóhajtott a szemeit törölgetve, mikor újra szóhoz jutott.

– Ja, azok voltak az idők… – mondta halkan Thread. – Gondolhatod, utána jó darabig letettem a természetjáró ambícióimról. Főleg a szüleimmel. Később, amikor már kicsit nagyobbak voltunk, az osztálytársaimmal megreszkíroztuk párszor a dolgot például a nyári szünetekben. A legjobb barátomnak több volt tapasztalata a vadonban való túlélésben, mint bármelyikünknek, úgyhogy az ő vezetésével egész élvezhető túrákat csináltunk néha. Viszont az „élvezhető túrák” fontos kritériuma volt, főképp az én irányomból, hogy kerüljük el a hűvös helyeket…

– Ebben maradéktalanul meg tudlak érteni – bólogatott Boo, miközben kissé lassított a tempóján, és lentebb is ereszkedett, hogy szükség esetén azonnal behúzódhasson a fenyőerdő lombkoronájának felső rétegébe. Látott némi mozgást arrafelé, amerre repültek, ami a mértékéből ítélve valami nagyobb ragadozómadár lehetett, de nem ártott az óvatosság. – Déli csikó vagyok, a szívem mélyén és a bundám alatt is. A barátnőmön kívül aligha lett volna olyan, akinek a kedvéért áthelyeztetem magam a környékre.

– LV szerint közel járunk a célponthoz – jelentette ki némi gondolkodás után Thread, semmit sem reagálva a thesztrál megjegyzésére. – Nem zavarlak a koncentrálásban.

Választ sem várva a csődör ugyanazzal a kaparászó érzéssel kísérve ismét porrá bontotta a fejét, és visszabújt Boo táskáiba. A thesztrál halkan sóhajtott – kezdett belemelegedni a beszélgetésbe –, de belátta, hogy az unikornisnak igaza van. Mivel arra számítottak, hogy ezt a csomópontot, vagy mit, veszélyes idegen lények őrzik, valóban nem volt tanácsos hagynia, hogy bármi elterelje a figyelmét. És a hegyek állásából az is helytállónak tűnt, hogy hamarosan megérkeznek.

Aufruhrsmunn távolról egy nyitott gyűrűhöz hasonló formációnak tűnhetett, a déli irányt leszámítva kisebb-nagyobb sziklacsúcsokkal körbevéve. Középen, ahol a fák érezhetően ritkábban álltak, gejzírek törtek a magasba, a forró gőzükkel már innen is érezhetően megemelve a hőmérsékletet és a levegő páratartalmát. Boo őszinte örömére arrafelé vezetett az útjuk, s még ha távolról sem volt olyan lelkes, mint a kirinjük, azért csábítónak találta annak a lehetőségét, hogy a feladatuk végeztével a környező tavakban meleg vizében mossák le magukról az út porát. Odáig viszont még el is kellett jutniuk, amiben – ha kicsit is lehetett hinni a lidérceknek – még előttük állt egy csata is egy adag másvilági lénnyel. Ennek tekintetében pedig Swatter se nem volt bizakodó, se nem volt óvatlan: Boo feladata rendkívül fontos volt, hogy felmérje, milyen fenyegetéssel állnak szemben. Ha a jelentése alapján úgy találja a csapat, túl kockázatos belemenniük egy ehhez hasonló összetűzésbe, akkor nem vágnak bele magukban, hanem segítséget kérnek a Kristály Birodalomtól, amihez szerencsére elég közel jártak, hogy ne veszítsenek túlságosan sok időt, ha be kell várniuk az erősítést.

Nem volt igazán ideális az idő felderítő küldetéshez ezen a terepen. Elsősorban azért, mert túl világos volt. Egyetlen felhő sem volt az égen, így a majdnem-telihold beragyogott mindent, a kevésbé éjszakai élőlények számára is kényelmetlenül jó látási viszonyokat biztosítva. Sovány vigasz volt, hogy cserébe Boo is könnyedén fel tudta messziről mérni a terepet: ha az idegenek számítottak kémekre, így még mindig könnyebb célpontot jelentett, mintha félig-meddig ultrahangokra hagyatkozva kéne tájékozódnia, magasabban repülve pedig semmilyen fedezéke nem lett volna. Maradt tehát a fák szintjében, s óvatosan szlalomozva pásztázta az erdőt. Valószínűleg hamarosan úgyis le kell mondania arról, hogy takarásban maradhasson, mivel az úti célja nagyjából a gejzírek környékén, az ingoványos, főképp aljnövényzetből álló vegetációval rendelkező részen lehetett.

Rég odaérhetett volna a céljához, ha egyenesen, s nem egy széles negyed kört leírva cikkcakkban repült volna, de jobb volt biztosra menni. Mindazonáltal bármennyire is sok lény lépett át állítólag a portálokon keresztül a világukra, ha azok elvileg mind ezekre a csomópontokra telepedek rá, hát nem volt nagy tumultus. Egész eddig semmi rendkívülit nem látott, vagy tapasztalt, pedig… hé, az ott egy erőd? Boo hunyorgott, és még félre is biccentette a fejét repülés közben, de kénytelen volt megállapítani, hogy igen, az bizony egy kőből és fából épült erőd volt, amit a távolban látott, a mocsár kellős közepén… Nem túl nagy, és nem is túl magas, de az elhelyezkedése alapján így is több mint gyanús volt: vagy valaki megtalálta az egyetlen szilárd pontot a tengernyi iszap közepette, és ilyen borzasztóan praktikátlan helyen vert tanyát, vagy varázslat volt a dolog mögött. A rendelkezésre álló információk alapján pedig a csődör nagy összegben mert volna fogadni, hogy az utóbbi a nyerő.

Más dolga sem maradt hát, mint hogy odarepüljön ehhez a szépen megjelölt csomóponthoz, és kiderítse, mivel állnak szemben. Ja, igen, és lehetőleg úgy, hogy közben észrevétlen maradjon… Boo nagyot fújt, aztán újult lendülettel nekiindult, s az erdő nyújtotta védelmet hátrahagyva megcélozta az erődöt. És remélte a legjobbakat.

* * *

Bamboo Breezerun, a Határőrség felderítője kénytelen volt beismerni, hogy teljesen össze volt zavarodva. Az, hogy egy kisebbfajta kővárat talált Aufruhrsmund mocsarának közepén, távolról sem lepte meg annyira, mint az a tény, hogy a falakat hozzá hasonló thesztrálok védték. Nem volt rajtuk se páncél, sem egyenruha, és zászló sem volt kitűzve a legmagasabb bástyára, így képtelenség lett volna messziről beazonosítani, kihez-mihez tartoztak. Az viszont, hogy thesztrál fennhatóság alatt állt az erőd, két dolgot is jelentett: egyrészt Boo-nak nem kellett tartania tőlük, másrészt felesleges is volt bujkálnia, hiszen ha ő látta őket, nyilván lőttek az ő lopakodásának is. Mikor megbizonyosodott hát róla, hogy valóban nem a szeme csalta meg, a nyíltabb megközelítést választva egyenesen az építményhez repült, közben azért nyitva tartva a szemét az esetlegesen más irányokból érkező fenyegetésekre.

– Helló! – köszönt a legközelebbi őrnek már messziről, hogy jelezze békés szándékait. – Leszállhatok?

A dús, barnás szőrű kanca végig gyanakvóan figyelte, de mikor Boo lefékezett a levegőben, és megszólalt, az igen tekintélyes méretű tépőfogait kivillantva rávigyorgott.

– Persze, testvér! – intett neki a különös, házilag összeeszkábált benyomást keltő rövidke lándzsájával. – Bármely házat szívesen fogadjuk. A Verseny imigyen is erősen megtizedelt minket… Jer hát, csatlakozz mihozzánk! – hívogatta, ahogy Boo csupán zavartan pislogott. – Megmutatlak az Elsőnek, aztán szomjad olthatod a forrásból! – Majd, ha mindez nem lett volna elég bizarr, még hozzátette: – Csinosnak találom páncélod, merre leléd?

Bár érezte, hogy nagyon nem jó ötlet, a csődör lassan leereszkedett a még thesztrálhoz mérten is feltűnően dús bundájú – és közelről kifejezetten formás – kanca mellé, és mosolyt erőltetett az arcára. Hagyján, hogy a felét sem értette annak, amit a csaj magyarázott, de olyasmiről még nem is hallott, hogy egy thesztrál ne ismerje fel az Éjjeliőrség egyenruháit, vagy legalább az Úrnő szimbólumait… Mégis miféle bennszülött társasághoz sodorta a szél, hogy ilyesmiket nem tudnak?

– Kösz. Hosszú történet, majd kicsit később elmesélem – adott hát inkább kitérő választ, majd kis híján megugrott, ahogy a kanca mellé lépett, a hátára terítette a szárnyát, s jó mélyeket szívva végigszaglászta a nyakát, majd a száját.

– Póni szagod érzem – állapította meg kéjesen búgva, s Boo még azt is szabályosan érezte, hogy a kanca egész testében megremegett. – Szerencsés flótás. Tán mégis csak aztán regéld el, miképp hántottad le néhai gazdájáról ruháját, hogy én is megízlelhettem a vérét! Másképp kegyetlen kecsegtetés lenne csupán történeted.

Ez volt az a pillanat, amikor Boo rájött, hogy benézte a dolgot… Minden thesztrál csikó kötelező jelleggel hallgatott vámpírokról szóló meséket, már csak történelmi okok miatt is, hiszen a más törzsekbe tartozó pónik régen igen kellemetlen párhuzamokat vontak köztük és a vérszívó szörnyek között. Vagy a kulturálatlanabb népek még manapság is képesek voltak ilyesmikkel sértegetni őket… Nos, nagyon úgy néz ki, a thesztrálok törzsének a jövőben újra kell értékelni a saját szenzitivitását a témában, ugyanis minden jel arra utalt, hogy élőben találkozva a mitológiai lényekkel a hasonlóság bizony sikeresen megtéveszthette mindkét felet…

Nem mintha Boo panaszkodott volna: az apró félreértés jó eséllyel megmentette az életét! Ha már ilyen bambán belerepült az ellenség hálójába, hát kénytelen is volt tartani magát az akaratlanul vállalt szerepéhez. Így jobban belegondolva talán hozzá is férhetett pár olyan információhoz ennek köszönhetően, amikhez másképp esélye se lenne! Csak nagyon óvatosan kellett játszania…

– Említetted, hogy megtizedelt titeket a verseny… – mondta Boo, miközben felzárkózott az immár a legközelebbi lapos torony felé tartó vámpírlány mögé.

– Valóban – bólintott a kanca, s menet közben hátranézett rá vad, vörösen izzó szemeivel. – Galád démon haramiák ütöttek rajtunk, s sokakat elvesztettünk a forrást védve.

– Az mit jelent, mégis mennyien… maradtunk…?

Nehézkes volt a szavakra koncentrálnia, mivel ahogy a kanca visszafordult a bástya felé, a farkát meglibbentette a hűvös éjszakai szél. Hmm… hát igen, ha más előnye nem is feltétlenül volt az északi létnek, hát ennyi mindenképp, hogy a kancák hamarabb kezdték el növeszteni a téli bundájukat! Persze Cloudsplitter pegazus létére elég jól el volt eresztve szőrzetileg, szóval Boo-nak igazán nem lehetett oka panaszra, viszont a hűvösebb idő közeledtével a lányt – a színét leszámítva – akár egy thesztrállal is össze lehetett volna keverni hátulról. Jól mondta a vámpír, tényleg szerencsés flótás volt, bizony… még ha teljesen más okokból is, mint amire a szörny-csaj gondolhatott. Ugyanakkor jóból sosem ártott a sok: Boo igazán nem bánta volna, ha a barátnője is ugyanilyen vastag prémmel rendelkezett volna…

– Véled együtt leszünk épp egy tucatnyian – felelt kissé kelletlenül a kanca. – A forrás nagy erőt ád, de hamarost gyengül, s számunk eleddig nem gyarapodott. Nagy könnyebbség, hogy csatlakozál hozzánk. Mondjad, találkozál még fajtánkbélivel utadon?

– Sajnos nem… – sóhajtott Boo, immár nem is erőlködve, hogy elszakítsa a tekintetét a vámpírlány hátsójától. – Cserébe viszont mást se láttam errefelé ólálkodni – tette hozzá kisvártatva.

– Ez igen örvendetes! – kacsintott hátrafordulva a vámpír, majd a patája könnyed intésével kinyitotta a fő bástya ajtaját, úgy terelte be őt. – Jer, tekintsd meg a tiszta forrást, s megmerítkezve benne válj te is eggyé közölünk! Míg mi uraljuk, a forrás életben tart, még ha táplálékhoz nem is jutunk. Ne feledd, Első azért enged inni belőle mindnyájunknak, hogy a mágiájával megvédelmezzük, még ha vissza is kell érte térnünk az örök alvásba!

Boo nagyot nyelt, de azért bólintott. Más választása nemigen lévén előrement, és erősen koncentrált, hogy ne rezzenjen össze, ahogy becsukták mögötte a kaput. Azt is csak a thesztrál-szemének köszönhette, hogy odabent nem hozta rá a frászt az a két őr, akik a mennyezeten valamiben megkapaszkodva lógtak alá a farkuknál fogva, javarészt eltakarva magukat a bőrös szárnyaikkal. Tényleg nem csoda, hogy régen összekeverték őket ezekkel a vérszívókkal: ilyet sem látni más póni-fajtáknál. Pedig ha valakinek rendben volt a keringése, így aludni kifejezetten jót tesz a gerincnek, bárki bármit is mond…

Egyébként a torony belseje indokolatlanul jól nézett ki. A kívülről durva kövekkel borított építményt belülről finomra csiszolt márványpadló borított, rajta puha, élénkvörös szőnyegekkel, a bútorzat pedig ezüsttel lefújt fából volt – mintha nem lett volna önmagában épp elég meglepő hogy egyáltalán volt benne bútorzat. A falakon minden irányból fáklyák égtek, fakó kékeszöld lángjuk azonban nem tette hideggé a helyiség színeit, mivel a fényüket szinte teljesen elnyomta a középen álló, póni méretű gúla formájú valamiből egyenes vonalban felfelé áramló… energianyalábból áradó fény? Boo igazán nem sokat értett a mágiához, de azt egyből összerakta, hogy ez lesz az a csomópont, amit a csapat keresett, egyszersmind ez is volt a forrás, amiből a vámpírok az erejüket nyerték. Szóval igazából minden vitális információt sikerült megszerezni… most már csak valami menekülési útvonalat kellett volna találnia… Meg aztán visszarepülnie úgy a többiekhez, hogy ne érjék utol, de még csak ne is követhessék. Ej, lehet mégsem állt annyira jól a szénája…!

A ragyogó oszlop mögül egy igen impozáns – és nem kevésbé félelmetes – vámpír csődör lépett elő, s élénkvörösen izzó szemeit lefitymálóan végigjáratta Boo-n. A thesztrál ösztönösen megtorpant, és összébb is húzta magát, de a fővámpír szerencsére elsőre nem őt szólította meg.

– Mit hozál nékünk, Negyedik? – fordult a barna kancához, közben le se véve a szemét Boo-ról. A termetéhez és kiállásához mérten szinte már frusztrálóan selymes volt a hangja. – Vajh élelmet, avagy társat?

– Egy új testvért hozák, Első – kuncogott a thesztrál kísérője. – Új Tizenkettedik csupán pónikon lakmározott, bizton ez okozá különleges aromáját, s késedelmét is.

– Értem – mondta rezzenéstelen arccal a fővámpír. – Ránk fér a megerősítés. Mondd hát, Tizenkettedik, mely háznak vagy sarja?

Ennél a kérdésnél a kanca is kíváncsian Boo felé fordult, ő pedig egyre nehezebben tudta tartani a pókerarcát. Ez valami vámpír-dolog lehetett, ráadásul fontos is, hogyha már a kanca is említette, és a vezérnek is ezt volt a legfontosabb tisztázni vele. A megfelelő információk hiányában tehát kénytelen volt blöffölni…

– A Sangvinarium Nocturnis – mondta hát bocsánatkérő mosollyal, majd ahogy a termetes csődör gyanakvóan résnyire szűkítette a szemeit, hozzátette: – Egy elég kis ház, bizonyára nem hallottatok még róla…

Az Első végre elszakította tőle a pillantását, s a mennyezet felé nézett, mintha elmélyülten gondolkodna, aztán lassan bólintott, és hátat fordított neki.

– Öljétek meg! – szólt még hátra a válla fölött.

Amilyen mellékesen odavetett parancs volt, Boo hirtelen fel se fogta az értelmét. Csak mikor már túl késő volt, bontotta ki menekülésre készen a szárnyait, de egy pillanattal később valami nehéz zuhant a hátára, aztán az állkapcsa is összecsattant, valaki akkorát sózott a fejére.

Aztán minden elsötétült.

* * *

Nem tudta, hol van, és egy darabig az sem állt össze benne, hogy ő maga kicsoda… Aztán, ahogy lassacskán kezdtek visszatérni az emlékei, velük együtt kezdte hatalmába keríteni a pánik is. Az utolsó, ami történt vele, mielőtt elveszítette az eszméletét – legalábbis szerette volna elhinni, hogy tényleg csupán ennyi történt –, hogy egy túlvilági szörnyeteg kiadta a társainak, hogy végezzenek vele… Bizonyára leütötték, most pedig a… semmiben úszott… testtelenül. Egy nagyon rövid ideig reménykedett benne, hogy csupán bekötözték a szemét, őt magát meg mozgásképtelenül behajították a sarokba, vagy valami ilyesmi, azonban egyre nehezebben tudta megkerülni azt a tényt, hogy nem érzett semmit.

Vagyis ez nem volt teljes mértékben igaz, de hogy a saját testét semmilyen módon nem érzékelte, az biztos… Nem tudott megmozdulni, nem is érezte, hogy egyáltalán lenne mivel megmozdulnia: mint egy magányos tudat úszott az ürességben. Nem látott, és nem érzett szagokat, hallani viszont hallott valami folyamatos, néha változó intenzitású zúgást. Érzett mozgást is, ahogy lassan lebegett egy meghatározhatatlan irányba… de egyértelműen valami felé. Képtelen lett volna megfogalmazni, mi lehetett az, de szinte vonzotta magához, és ahogy egyre közelebb ért, az is egyre… tágult? Fényesebb lett? Jobban kivehetővé vált? Voltak dolgok, amikhez hasonlítani tudta, de soha életében nem találkozott még ehhez foghatóval. Mintha egy óriási, ragyogó minta lett volna, amit a szemével nem láthat, a tudata mégis érzékeli, bármilyen távol is van. Motívumokat vélt felfedezni benne, de ha lett volna patája, akkor sem tudta volna papírra másolni őket… vagy tán körülírni sem, ha szavakra hagyatkozhatott volna. Kísérte viszont valami nagyon sajátos érzés a közeledtét. Mintha… hosszú út után végre révbe érhetett volna…

Nem… nem akart megbarátkozni a halál gondolatával…! Olyan fiatal volt még, és annyi mindent szeretett volna még az élettől! A Határőrségnél, amennyire lehetett, igyekeztek felkészíteni őket erre, amire nem lehetett felkészülni, a hirtelen vég, a lezáratlanság és a visszavonhatatlanság érzésébe viszont belesajdult a lelke. Ha csak legalább elköszönhetett volna mindenkitől… Ha csak még egyszer megölelhetett volna mindenkit, és elmondhatta volna, mennyire szereti őket… Ha… megmondhatta volna Cloudsplitternek, hogy nyugodtan keressen mást helyette, és éljen hosszú, boldog életet, még ha az is kell hozzá, hogy őt elengedje…

Máshogy képzelte el, ahogy a vak fény felé sodródik tehetetlenül, de hát hogy is várhatta volna, hogy bárki reprezentatívan elmesélje, milyen lesz igazából meghalni… Tenni viszont nem tehetett ellene semmit… Rezignáltan figyelte hát, ahogy a tudatát lassan körbeölelik a vibráló mágikus jelek…

* * *

– Sérültet hozok!

Éles fájdalom hasított a fejébe, ahogy egyik pillanatról a másikra visszarántották a testébe. Zuhant egy kicsit, ahogy minden ceremónia nélkül egy jó fél méterről a földre dobták, s az érzékszervei azonnal túlterhelődtek a hirtelen rátörő ingerektől. Könnyek szöktek a szemébe, de csak részben a tábortüzük szinte vakító fényétől és a belőle áradó melegségtől. Korábban elképzelhetetlen boldogság volt újra érezni a testét, még ha ilyen szánni való állapotban is, mint amilyen jelenleg volt. Legszívesebben megcsókolta volna a földet, de pillanatnyilag muszáj volt magzati pózban a fejét szorongatnia, hogy az szét ne szakadjon…

– Te szent Celestia…!

– Jelly, ébresztő, gyere gyorsan!

– Nem sok szart ért a sisak, basszameg…

Boo nem igazán tudta betájolni, honnan és kitől jönnek a hangok, de egyelőre még mindig túlságosan örült annak, hogy életben van, hogy nagyon izgassa magát ilyesmiken. Azt azért egyértelműen érezte, ahogy erővel kihajtogatták a begubózódott testhelyzetéből, és a hátát nekitámasztották valami keménynek.

– Segítsetek levenni róla! – hallotta egy kanca határozott utasítását.

Egy pillanattal később minden tiltakozása ellenére lefejtették a fejéről a patáit, majd nekiálltak lehámozni róla a sisakot is. Bármennyire is engedni akarta, hogy ellássák, az ösztönei egyelőre erősebbnek bizonyultak az akaratánál, így fizikailag csupán némi lagymatag kapálózásra és erőtlen nyöszörgésre futotta tőle. Ahogy húzták a páncélt a fején, olyan érzés volt, mintha a koponyájából próbálnának kitépni egy darabot…

– Ha ellenállsz, csak rosszabb lesz! – mondta némi szemrehányással a hangjában Jelly, miközben a patáit igyekezett lefogni.

– Tudom… – sziszegte fájdalmasan Boo.

A fogait összeszorítva próbált úrrá lenni magát, de a hátsó patái valahogy megint kicsavarodtak a szorításból, így aztán sajnos sikerült jól hasba rúgnia a kék kancát.

– Ez így nem fog menni! – szólt közbe oldalról Sunflower, s a sisakot elengedve elvágtatott, hogy pár másodperc múlva egy apró üvegcsével visszatérjen. – Idd meg ezt előtte!

A sárga kanca a fogával kibontotta a fiolát, s a tartalmát gyorsan Boo szájába öntötte. Bármi is volt az, igen hamar éreztette a hatását. A csődör mintha egy nagyon puha szivacsba süppedt volna, az egész világ eltompult körülötte, s a testét kellemes zsibbadás járta át. Érezte, ahogy lassan álomba is merült, és ezúttal örömmel hagyta félresiklani a tudatát. Barátok között volt, nem kellett tartania semmitől…