2. fejezet: Labirintus, kecske, kristályok

Labirintus, kecske, kristályok

Ennyit a pegazusok remek tájékozódóképességéről! Teljesen el vannak szállva maguktól, aztán meg meglepődnek, ha ez a vége! Az még hagyján, hogy a földön eltévedtek, és magukkal rántották őket is, de hogy ez az ütődött csirkeszárnyú még csak visszatalálni se bírt ennyi idő alatt!

Mindig is szeretett csendben üldögélni és meditálni, de ha egyszer feladata lett volna, nem vette jó néven, ha efféle botorságok miatt veszítenek értékes órákat. Egy az, hogy a készleteik szűkösek voltak, ezen a sziklás terepen meg alig lehetett bármi ehetőt találni – nem is beszélve a vízről. Kettő, hogy amúgy sem volt veszélytelen sokáig egyhelyben maradni ilyen környezetben. Elvégre ki tudja, miféle lények lakhatnak itt? Három, hogy az útitársai egyéb tennivaló híján társalgással próbálták elütni az időt. Eleinte még aránylag kíváncsian figyelte, hogy ugyan miféle témát találhatnak egymás között ennyire különböző pónik. Ám aztán hamarosan belátta: mégsem érdekli a legcsekélyebb mértékben sem. Rettenetesen unatkozhattak, ha már azzal szórakoztatták egymást, hogy elmesélték, hogyan kell tollászkodni, milyen növény milyen fajta talajt kedvel, vagy épp mit jelent az olvasás.

Különös módon azonban egyedül a pegazuson nem látszott, hogy élvezné a dolgot. A két földipóni elég hamar beszédbe elegyedett egymással, mikor az a Swift Scout, vagy kicsoda elrepült, hogy körbenézzen. Pletykálkodtak, nevetgéltek, s hamarosan bevonták maguk közé a szárnyas társukat is, akiről szinte lerítt, hogy csak azért áll velük szóba, mert nem bírja a tétlenséget. Holdert pedig nyilvánvalóan kizárólag nemesi tartása fogta vissza, hogy ő is csatlakozzon hozzájuk. Pedig látta… Néha elcsípte a kanca vágyakozó pillantását, mikor az azt hitte, a mestere nem figyel. Nem mintha visszatartotta volna… Ugyan minek? Semmivel sem lett volna rosszabb véleménnyel róla. Elvégre van egy szint, ami alá már nehéz süllyedni…

Bár Holder becsületére legyen mondva, végül egész sokáig bírta. Majdnem egy teljes órán át meg tudta tartóztatni magát, hogy ne szóljon egy szót se. Igaz, párszor azon kapta, hogy lopva a jókedvű trió felé pislog, vagy hogy fojtottan kuncog a történeteiken. Ilyenkor persze az sem kerülte el a figyelmét, hogy a tanítványa minden ilyen óvatlan pillanata után az ő reakcióját leste, de ő meg már csak azért sem volt hajlandó tudomást venni róla. Ugyan nem fordult el látványosan, csak az orrába húzta a süvegét – ezúttal nem a csengettyűs díszruhájában volt, hanem egy sokkal egyszerűbb szürke öltözetben –, és onnan pöfékelt csendesen.

Végül aztán persze megtört a jég. Ő lett volna a legjobban meglepve, ha nem így történik. Csupán az volt a kérdés számára, hogy hogyan. Vajon minden átmenet nélkül közbeszúr valamit a beszélgetésbe, amikor a többiek tartanak egy lélegzetvételnyi szünetet? Vagy megpróbál észrevétlenül a közelükbe férkőzni, és úgy csinálni, mintha eddig is ott hevert volna közöttük, s részt vett volna a társalgásban? Esetleg, mint jó tanuló, megvárja, míg ők kérdeznek tőle? Netalán tőle fog engedélyt kérni, hogy szólhasson? Igen, ezek közül bármelyik verziót könnyen el tudta képzelni. És végül nem is tévedett sokat.

A tanítványa – miután látta, hogy őt abszolút hidegen hagyja a dolog – egy idő után már egész nyíltan kezdte figyelni a beszélgetést, s mikor az egyik földipóni valami vicces történet végére ért, már együtt nevetett velük. Miután pedig ily módon sikerült némiképp felhívnia magára a figyelmet, a maga finomkodó, óvatos stílusában visszakérdezett valami teljesen lényegtelen apróságra a sztori kapcsán, amit aztán a pónik készségesen elmagyaráztak neki, mikor látták, hogy egyáltalán nem gúnyból érdeklődött. Milyen egyszerű, milyen átlátszó volt! Pont, mint Holder maga. Starswirl pedig a továbbiakban még az eddiginél is kevésbé követte a kedélyes beszélgetés fonalát. Inkább merült el a saját gondolataiban, s közben örült, hogy legalább őt nem próbálják meg bevonni ebbe az értelmetlen, semmitmondó traccspartiba.

Egy idő után azonban kezdte zavarni a felderítő pegazusuk hiánya. Elvileg azért küldték el, hogy a magas sziklák között találjon valami járható ösvényt, ami végre kivezet ebből a labirintusból, amiben már lassan egy napja bolyongtak. A póninak azonban már igen régóta illett volna visszatérnie. Starswirl fejben végzett pár gyors számítást a pegazusok átlagos repülési sebességéből kiindulva, de az eredménnyel messzemenőkig nem volt elégedett. A társuk még igen ráérős tempóval is megtehetett ennyi idő alatt egy tíz mérföld sugarú kört, ami azért a legmerészebb becslései alapján is kívül esett a sziklás-hegyes vidék peremén.

Kicsit megemelte a fejét, s a süvegének karimája alól a beszélgető társait fürkészte. Ahogy sejtette, Holder és a két földipóni továbbra is láthatóan jól elszórakoztatták egymást, a másik pegazus azonban, aki itt maradt velük, elég idegesnek tűnt, s egyre gyakrabban fürkészte az eget.

– Hamarosan besötétedik – jegyezte meg Starswirl, kissé kihúzva a pipáját a szájából, mire mind felé fordultak. – Nem ártana, ha a barátod belátható időn belül visszatérne.

– Már vissza kellett volna neki – felelt aggódó arccal a szárnyas. – El nem tudom képzelni, mi tarthat eddig!

– Biztosan bonyolult kibogozni, hogy merre járható ez a vacak útvesztő – vonta meg a vállát a Pitchfork nevet viselő zöldeskék csődör.

– Nem, ez nem elég indok – rázta a fejét a pegazus. – Szabály szerint, ha valaki egyedül indul felderítő útra, akkor legkésőbb egy órán belül jelentést kell tennie a helyzetéről.

– Már rég letelt az egy óra – vizslatta a nap állását Smart Cookie. – Miért nem szóltál hamarabb?

– Azt hittem, csak egy kis plusz időre van szüksége! – emelte magasba védekezőn a patáját a pegazus. – Scout a legtapasztaltabb felderítő, akit ismerek, szóval biztos jó oka van ennyit elmaradni…

– És ha valami baja esett? – faggatta tovább a kanca, most már ő is érezhető aggodalommal a hangjában.

– Tud vigyázni magára! – bizonygatta, talán saját magának is a szárnyas. – Ő a legjobb! Tényleg!

– Estére már itt maradunk – jelentette ki Starswirl. – Ha pirkadatig nem tér vissza, nélküle folytatjuk.

– De… akkor mi lesz vele?

Nem felelt. Nekik is pontosan tudniuk kellett, hogy mi szokott történni az elveszett, magányos pónikkal ilyen idegen helyeken. Starswirl a maga részéről annak sem adott túl sok esélyt, hogy a pegazus még egyáltalán életben lett volna. Nem akarta kimondani, de a késlekedésre az tűnt a legvalószínűbb indoknak, hogy a társuk vagy megsérült, vagy akár meg is halt. Még a legszerencsésebb esetben is csak nem sikerült megtalálnia, hogy honnan indult, és visszatért a többiekhez az ideiglenes telephelyre. Akárhogy is, szinte biztos volt benne, hogy ha reggelig nem kerül elő a pegazus, akkor az útjuk során már nem számíthatnak arra, hogy viszontlátják. Megkeresni pedig teljesen értelmetlen lett volna, elvégre még azzal is komoly gondban voltak, hogy egyáltalán innen miképpen találjanak ki.

– Nincs valami varázslat, amivel a nyomára tudnátok bukkanni? – hallotta Cookie tétova kérdését.

– Sajnos ez nem ilyen egyszerű – felelte komoran. – Mágiával élőlényeket keresni nem nehéz, de elkülöníteni őket, főleg olyan specifikusan, hogy melyik jel kit takar, borzasztóan nehéz. Arról nem is beszélve, hogy a távolsággal exponenciálisan nő a a hibalehetőség.

– Akkor tehát nem lehet? – kérdezte a kanca Holder felé fordulva.

– Talán ha vitt volna magával valami nyomjelzőt, akkor esetleg, de így… – húzta el a száját az unikornis.

– Tehetünk valamit egyáltalán érte? – szólt közbe a másik földipóni.

– Tüzet gyújtunk – morogta Starswirl. – És pajzsot vonunk magunk köré éjszakára, ha esetleg a fénnyel idevonzanánk valami ragadozót. Váltásban fent marad valaki őrködni. Kockázatos megoldás, de ennél többet nem segíthetünk. Ha ez nem elég, akkor már csak reménykedhetünk, hogy hazatalál…

Látta a megrökönyödést az arcokon. Érthető módon nehezen vették rá magukat, hogy belegondoljanak. De valakinek ki kellett mondania. Elvégre nem várakozhattak a végtelenségig. Ők maguk sem bírták volna, de amúgy sem lett volna értelme. Újra az orrába húzta a fejfedőjét, azzal hátat fordított a társaságnak. Csak a fülét forgatva figyelte, ahogy a tanítványa engedelmeskedik neki, és a szarvával tüzet gyújt a puszta kövön. Pár másodperc múlva már megérezte a kanca pajzsának vibrálását is. Nem volt túl kifinomult, de a célnak megfelelt. Arra elég, hogy a kéretlen látogatókat távol tartsa.

Az elméjével kinyúlt, s finoman megérintette a védőburkot. Hagyta, hogy a mágia lágy hullámzása végigfolyjon a szarván. Csupán egészen gyengéden, passzívan. Ellenőrizte a tanítványának a varázslatát. Na igen, már megint rosszul csinálta… Nem is volt különösebben meglepve. Pontosan ugyanabba a hibába esett, mint megannyiszor, hiába ismételte neki újra és újra, hogy ne erőből varázsoljon. Így sohasem lesz meg közte és a mágia között az igazi visszacsatolás, ezáltal pedig rengeteg lehetőségtől esik el.

Igaz, sokkal egyszerűbb volt így. Holder pedig elég erős unikornis, hogy ezzel a módszerrel is elboldoguljon az életben. Mégis, ezzel rendkívül beszűkítette a saját képességeinek a határait. Hiába volt külsőre egy kifinomult, úri kanca, ha az elméje olyan nyers maradt, mint egy földipónié. Gyakorolni gyakorolt, nem is keveset, de nem tanult. Mindent ugyanúgy próbált megoldani, s nem volt benne egy csepp kreativitás sem. Pedig ha hallgatna rá, megláthatná, hogy a mágia igazán magas fokon művelve maga a kreativitás! A dogmatikusan ismételt mozdulatoknak, szavaknak és gondolatoknak megvolt a jelentőségük, de ha valaki görcsösen kapaszkodott beléjük, ragaszkodott hozzájuk, azzal csak a saját elgyengülését segíthette elő.

Az igazi, élő mágia folyamatosan újjáformálódik. Nem különálló jelenség, hanem egy valódi, mély kapocs a mágus és a világ között. Mégis, meglepően sokan nem így kezelik. Sokaknak pusztán készség, s körülbelül annyit foglalkoznak vele, mint megtanulni négy lábon járni. Csak sajnálni tudta őket. Fel sem foghatták mindazokat a csodákat, amiknek így legfeljebb szemlélőik, s nem aktív részesei lettek. És ugyanitt rontotta el Holder is minden egyes alkalommal. Megidézte a varázslatokat kisebb-nagyobb kvantumokban, utána azonban szinte teljesen el is szigetelte magát tőlük. Igaz, az már-már elismerésre méltó, hogy képes volt a levitációt is anélkül végrehajtani, hogy összekapcsolta volna magát a lebegtetni kívánt tárgy éteri testével. De nem tudta becsülni ezért, mivel ez nem a kanca professzionalitásából adódott, hanem egyszerűen képtelen volt normálisan elvégezni még egy ilyen egyszerű varázslatot is. Mintha valójában nem mert volna megérinteni semmit, csak bottal piszkálná a távolból a mágikus teret. Bármily abszurdnak is hangozhatott ez azok számára, akik ismerték, a kanca valójában teljes mértékben a saját elméjébe zárkózott mágikus szempontból. Pedig talán lett volna benne lehetőség… Így azonban nem érte meg az idejét.

Kihúzta a pipát a szájából, eloltotta, s a köpenye belső zsebébe csúsztatta. Az oldalára dőlt, leemelte széles karimájú kalapját, majd a lehetőségekhez képest kényelmesen elnyújtózva az arcára borította. Egy darabig még hunyorogva figyelte Holder halvány, bordó színben pulzáló pajzsán keresztül a magas sziklák közti résekben lassacskán felbukkanó csillagokat, de aztán végül megengedte az elméjének, hogy áttörjön a valóság szürke szövetén, s utat keressen tudattalanjának mélységeibe, az álmok síkjára.

* * *

Hűvös volt az éjszaka, kemény volt a kő, így hát nem a legjobb hangulatban ébredt. Aztán ez az érzés csak fokozódott, ahogy megfordult, és a többiekre esett a pillantása. Bár szinte biztos volt benne, hogy a pegazus nem fog visszatérni, azért nem örült neki. Most aztán a táborhelyre visszatérve majd magyarázkodhatnak Hurricane parancsnok előtt, amiért elvesztették az egyik harcosát. Felettébb kellemetlen… Ráadásul innentől kezdve még jobban vigyázniuk kell a másik szárnyasra, különben az incidens diplomáciai üggyé nőheti ki magát, olyan helyzetbe pedig igazán nem akarta hozni a hercegnőt.

– Starswirl mester! – sietett hozzá a maradék egy szál pegazusuk, amint négy lábra állt. – Scout még mindig nem jött vissza, de a tanítványa nem akar kiengedni, hogy körbenézhessek!

A szemével megkereste a lila kancát, mire az hatalmas szemeket meresztve behúzta a nyakát.

– Még szép, hogy nem enged ki, ostoba! – dörrent Starswirl a pegazusra. – Ha a társadnak nyoma veszett, mi garantálja, hogy te épségben vissza tudsz térni? Mostantól kezdve szigorúan együtt maradunk, és senki még csak ideiglenesen sem válhat le a csoporttól! És indulunk is, késlekedés nélkül!

– És milyen irányba, mester? – akadékoskodott tovább remegő hangon a tollas. – Scout nélkül hogy találjuk meg az ösvényt, ami keresztülvezet a sziklákon?

Starswirl válaszképpen előkotorta a pipáját, és a szárával megbökte maga előtt a követ. Hagyta, hogy a mágia átjárja az elméjét, majd ragyogó szarvval csupán ennyit suttogott: „Én megjelölöm ezt a helyet”, s közben egy vörösen fénylő keresztet írt a földre, ami aztán szinte nyom nélkül bele is ivódott.

– Így legalább attól nem kell tartanunk, hogy körbe-körbe járnánk – fűzte hozzá magyarázatképp.

Sok lelkesedést nem tudott leolvasni az arcokról, bár ő maga sem volt elragadtatva a helyzetüktől. Több szót azonban nem akart vesztegetni, csupán a varázserejének könnyed suhintásával eloltotta Holder tüzét, s megvárta, míg a kanca magától leengedi a pajzsot. Még hátrafordult egy másodpercre, hogy leellenőrizze: a pegazusuk nem készül semmi megfontolatlanságra, de a szárnyas mindössze lehajtott fejjel, nagyokat szuszogva ácsorgott egy helyben, míg a földipóni csődör láthatóan igyekezett megnyugtatni őt.

– Starswirl mester, kérdezhetek? – érintette meg tétován a vállát Smart Cookie. – Én úgy tudom, hogy az unikornisok képesek arra, hogy eltűnjenek, és aztán egy egész más helyen előbukkanjanak.

– A teleportálásra gondol, hölgyem? – kérdezett vissza, közben minden erejével arra koncentrálva, hogy ne robbanjon fel a rettenetesen kontár megfogalmazás hallatán.

– Igen… azt hiszem – pislogott zavartan a kanca. – Nem lehetne azt esetleg megoldani, hogy kitele… izé… kivigyenek minket, meg magukat is ebből az útvesztőből?

– Dehogynem! – csattant fel eltorzult vigyorral az arcán. Egy aprócska szikrával fellobbantotta a pipájában a dohányt, aztán egy ideges fújással visszaszorította a hirtelen támadó lángokat. – Hogy ez nekem miért nem jutott eszembe?! Hiszen egész… egész a kristály pónik birodalmának kapujáig teleportálhatnám az egész bagázst! Én… – kissé remegve a szájába csúsztatta a pipát, s mélyeket szívott belőle. Ej, pedig ma nem is akart rágyújtani… – Holder, magyarázd el neki, mert én ezt nem bírom!

– Ez a varázslat sokkal bonyolultabb, mint ahogy az kívülről tűnhet – sietett azonnal a segítségére jó diák módjára a lila kanca. – Egyrészt a távolság is komoly akadályt jelenthetne, de ezt mondjuk a Mester és én is át tudnánk hidalni valószínűleg. A teleportálás legnehezebb része azonban a célzás. Az ily módon utazni kívánó unikornisnak a lehető legpontosabban tudnia kell, hogy honnan indul, illetve hova akar érkezni. És ez nem is igazán objektív szempontból fontos. A mágusnak azzal kell minél jobban tisztában lennie, hogy az érkezés helyén mi van. Minél jobban meg tudja saccolni, hogy mit fog látni, mit fog érezni és tapasztalni az adott helyen, annál könnyedebben és pontosabban sikerül a varázslata. Az indulás helyét pedig az átmenet miatt kell a lehető legjobban ismernie. Ezért is olyan nehéz ismeretlen helyről, vagy ismeretlen helyre teleportálni, és ezért van az is, hogy a legtöbb unikornis csak látótávolságon belülre képes átugrani ezzel a módszerrel. Illetve ugyanez az oka annak is, hogy még ismeretlen helyről is aránylag könnyebb hazateleportálni, hiszen ilyenkor egészen pontosan tudjuk, hova akarunk érkezni.

Cookie szemében világosság csillant, Holder pedig büszkén kihúzta magát, amiért ilyen frappánsan és közérthetően leírta a probléma lényegét. Starswirl azonban csak a fejét csóválta. Számára a kanca ezzel is csupán saját szellemi szegénységét bizonyította, hiszen gyakorlatilag egy nyelvet beszélt ezekkel a végtelenül egyszerű pónikkal. Párszor még jó mélyen teleszívta a tüdejét a füsttel, hogy kissé lehiggadjon, majd eloltotta és eltette a pipáját. Nem szólt egy szót se, de megköszörülte a torkát, aztán elindult tovább az ösvényen. Hamarosan a tanítványa is felzárkózott mellé, s hallotta, hogy a többiek is a nyomába szegődtek. Tehát tényleg komolyan vették az utasítást, hogy együtt kell maradniuk. Nagyon helyes is. Nem sok kedve lett volna saját magát ismételni.

* * *

Napok teltek el. Hosszú, fárasztó, és reménytelenül eseménytelen napok. Lassan, rettentően lassan haladtak, a készleteik pedig vészesen megfogyatkoztak. Starswirl már a hetedik nyomot helyezte el, így biztosak lehettek abban, hogy többé-kevésbé egyenes irányban mozogtak, mindössze azt nem tudhatták, a jó úton járnak-e. A kövekből álló természetes labirintus viszont egyre kopárabbá és kopárabbá vált körülöttük, így hát erősen reménykedtek benne, hogy hamarosan találnak valamilyen kiutat.

Mikor már az utolsó, megfonnyadt répákat rágcsálták el, Starswirl úgy döntött, hajlandó feladni az elveit, és engedte, hogy az egyikőjük felmenjen a sziklák fölé, s körülnézzen. Elővigyázatosságból azonban nem a pegazusukat, hanem a tanítványát küldte a magasba. Így jóval körülményesebb és időigényesebb volt, de sokkal biztonságosabbnak tartotta, mint ha a szárnyas ment volna egymagában. Szükség volt jó pár óvintézkedésre, s mire végeztek, Starswirl nem is bánta meg, hogy ennyire ügyelt a részletekre. Holder ugyanis testileg fölteleportált ugyan az egyik közeli sziklacsúcs tetejére, de hátrahagyott egy asztrális lenyomatot, hogy ő azonnal visszaránthassa, ha bármi probléma adódik. Noha erre végül nem volt szükség, a kanca mégis meglepően hamar, és felettébb feldúltan tért vissza.

– Nem tudtam rájönni, melyik út vezet ki, viszont… viszont valami van odakint! – zihálta Holder. – Két hatalmas, csontos, madárszerű lényt láttam, de szerencsére nem vettek észre.

– Ajjaj! – nyögte a pegazus. – Nagyon remélem, hogy Scoutot nem kapták el!

Ezen információk alapján Starswirl valóban erre következtetett, de inkább nem adott hangot a véleményének. Míg a társai a szárnyas barátjukban igyekeztek tartani a lelket, ő inkább elmerült a gondolataiban, s a megoldásra fókuszált. Ahogy számolta, a megcsappant tartalékoknak köszönhetően legfeljebb két-három napig húzhatják még utánpótlás nélkül. A haladási sebességük a kacskaringós és váltakozó meredekségű, nehezen járható utak miatt több, mint szánalmas volt. Az egész útvesztő pedig Holder beszámolója alapján nagyobb lehetett, mint képzelte. Az eddigi sikertelenségük a tájékozódás terén pedig erősen afelé tendált, hogy nem fognak belátható időn belül elszabadulni erről a kopár, kietlen vidékről, s ha így is történik, akkor sem garantálja semmi, hogy a jó irányba teszik. Következésképpen tehát külső segítség nélkül az egyetlen lehetőségük az maradt, hogy ha a helyzetük már végképp tarthatatlanná válik, Holderrel megpróbálhatnak visszateleportálni a másik három pónival együtt a táborhelyre. Az azonban a kudarcuk elismerésével lett volna egyenlő. Az ő kudarcával. Nem, ezt nem engedhette. A megfutamodás, a vereség a gyengéknek való. Ő nem szokta csak úgy feladni!

– Kell keresnünk valakit, aki kivezet minket innen! – mondta ki hangosan a gondolatát, mire mind felé fordultak. – Vannak élőlények ezen az elátkozott helyen is, érzem. Ha szerencsénk van, találunk köztük olyat is, amelyik valamilyen szinten értelmes, és hajlandó is együttműködni. Holder! Csak azokat figyeld, amik megközelítőleg póni méretűek!

Meg sem várva a tanítványa reakcióját, azonnal kiterjesztette az elméjének határait, ahogy tompán izzó szarvval élet után kutatott. Perceken át csak a fejét ingatta ide-oda, s halkan suttogott saját magának, hogy elérje a megfelelő tudatállapotot. Még ha elviekben aránylag egyszerű varázslatról is volt szó, rendkívüli koncentrációt követelt meg még tőle is, ha megfelelő hatósugárban akarta alkalmazni.

Hamarosan meg is jelentek apró, fénylő pontokként a mentális térképén a közelben lévő élőlények. A társait, ezeket a hatalmas, ragyogó foltokat eleve figyelmen kívül hagyta. Így is volt épp elég, amire figyelnie kellett. Bár ilyen szempontból hatalmas szerencséjük volt, hogy nem egy erdőben voltak, hiszen ott csak úgy hemzsegett volna az élet, azért ettől függetlenül így is jó soká tarthatott, mire körül tudta határolni az egyes pontok méretét. Kövi gyíkok… siklók, vagy viperák… tán egy-két nagyobb hüllő is… Nem is igazán ezek voltak zavaróak, sokkal inkább a rovarok, amik, noha nem voltak vészesen sokan, azért nem volt egyszerű kiszűrni őket. Balra tőlük, néhány száz lábnyira egy jókora, mozdulatlan test hevert, akkora lenyomatot hagyva az elméjében, mint ők maguk öten. Talán valami barlangi medve lehetett…

Lassan, résnyire szűkített szemmel megindult előre. Nehézkes volt egyszerre kétféle módon is figyelnie a környezetére, de ez nem térítette el a szándékától. Érezte maga mellett Holder finoman tapogatózó mágiáját is, ám ezúttal nem volt lehetősége rá, hogy ellenőrizze a tanítványát – ahhoz túlságosan le volt foglalva a feladatával. Igaz, abban is teljes mértékben biztos volt, hogy bármibe is sikerül belefutniuk, ő jóval a kanca előtt fogja észlelni…

– Starswirl mester! – hallotta Smart Cookie hangját. – Nézze!

Nem szakította meg a varázslatot, csak ingerülten a földipóni felé fordult. Ha valami hiábavalóság miatt merte megzavarni a koncentrálásban, hát nem áll jót magáért! Elnézett abba az irányba, amerre a társa mutatott, de amit látott, attól még levegőt venni is elfelejtett pár másodpercre. Ez… mégis hogy lehetséges?

Nagyokat pislogott, ám a káprázat nem akart eltűnni. Előttük az ösvényen, egy kicsit magasabb szikla peremén egy, a póniknál alig egy fejjel alacsonyabb kőszáli kecske ácsorgott, tökéletes lelki nyugalommal. Hosszú szőre volt, ami vaskosabbá tette az egész testét, s a fejéből két jókora, görbe, furcsán hullámos szarv állt ki. Starswirl nem is emlékezett, hogy találkozott-e már hasonló kecskével. De nem is ez lepte meg leginkább. Sokkal inkább az, hogy látta ugyan, de nem érezte! Tán csak valamiféle kivetülés lenne? Vagy kísértet?

Megszakította a varázslatát, és egy egész másikba kezdett. Ha a lény csupán illúzió volt, úgy mágikus szálaknak kellett összekötnie őt a megidézőjével. Amennyiben azokat sikeresen megtalálja, a jelenés létrehozója sem rejtőzhet tovább előle! Meglepetésére azonban nem érzékelt semmi ilyesmit.

A kecske feléjük fordult, és hangosan felmekegett. Kicsit félrebillentette a fejét, aztán elrugaszkodott a kőről. Starswirl egy pillanatra azt hitte, a lény a nyakát fogja szegni a zuhanástól, az azonban tökéletes pontossággal négy patára érkezett, s kényelmesen megindult a kis csoport felé.

– Holder, készülj fel! – súgta oda gyorsan a tanítványának, aztán ismét más varázslattal próbálkozott.

Ezúttal megpróbálta ennek a valaminek a kisugárzását, az auráját érzékelni. Még ha pusztán szellem volt is, akkor is kellett valamiféle lenyomatot hagynia a valóság szövetén! Ha… ha tényleg az sincs, akkor egyetlen logikus magyarázat maradt: hogy megőrült! Bár az is igaz, akkor nem Cookie hívta volna fel a figyelmét a lényre…

De hiába igyekezett, nem észlelt semmit. Ez a kecske formájú káprázat, aki most már itt állt szinte közvetlenül előttük, s kancsal szemeivel bambán bámulta őket, mintha egyszerűen nem is létezett volna!

– Üdvözletem! – kiáltott oda, mire a lény felé fordította a fejét, noha nem nézett a szemébe. – Békés szándékkal jöttünk! A kiutat keressük.

– Pónik – mekegte a lény reszelősen. – Eltévedtek.

– Igen. Tud nekünk segíteni, kedves… – Starswirl igyekezett óvatos maradni a jelenéssel szemben. Ráadásul az is meglehetősen kellemetlenül érintette, hogy a durva, mégis magas hangból még csak a lény nemét sem volt képes megállapítani.

– Rég láttam pónikat – folytatta rendületlenül a kecske. – Vajon hova igyekeznek?

– Észak felé megyünk, oda, ahol a kristály pónik élnek! – felelt neki Smart Cookie, de Starswirl nyomban leintette.

– Én beszélek! – morogta a kancának. – Veszélyes lehet…

– Észak felé… – visszhangozta az idegen. – És idegenvezetőre lenne szükségük. Ez bizony megfontolandó. Vajon hogy keveredhettek ide úgy, hogy közben azt sem tudják, merre kell menni? Ez dőreségre vall.

– Volt velünk még egy pegazus, aki felülről mutatta az utat, csak őt elvesztettük – felelt ingerülten, bár magához képest aránylag visszafogottan Starswirl.

– Milyen kár, milyen kár! – mekegte lenézően a kecske. – És mégis mit tudnának felajánlani a segítségemért cserébe? Öt ágrólszakadt, elveszett póni…

– Ha kijutottunk innen, bőségesen megjutalmazzuk! – vágta rá az unikornis.

– Bőségesen! – kacagott a lény. – A szakállas azt mondja, bőségesen, pedig szinte semmijük nincs!

– Amennyiben ez problémát okoz, úgy üzenünk a hercegnőnknek, s utólag fizetünk – morogta Starswirl, azzal előhúzta a pipáját, s rágyújtott. Igencsak nehezére esett higgadtnak maradni, de ez legalább némiképp segített. Elképesztő, mennyire nagyképű volt ez a kecske. Még akkor is, ha minden szempontból előnyben volt velük szemben. Ő ismerte a kiutat, ők pedig még csak nem is voltak képesek érzékelni a jelenlétét…

– Nincs hitel! – nyekeregte a kecske. – Vagy most fizetnek a pónik, vagy itt bolyonghatnak az örökkévalóságig!

Starswirl mélyet szívott a pipából, aztán a fejével intett Holdernek. A kanca gyorsan elő is húzta dagadó erszényét a ruhájából, a kecske viszont újra csak kacagott.

– Ó nem, nem pénzzel! Azzal fognak fizetni, amivel én mondom!

Ravaszul vigyorogva odalépett Holder elé, s a nyakát nyújtogatva jó alaposan megszemlélte, majd körbe is járta a kancát. A póni némán tűrte, bár láthatóan rettenetesen zavarba jött, amiért az idegen ilyen közelről mustrálgatta. Mikor azonban a kecske újra elé fordult, s kissé felágaskodott, ijedten hátrált pár lépést.

– Ne féljen ez a szépség, nem harapok! – mekegte a lény.

– Tedd, amit mond! – bökte oda kelletlenül Starswirl a kanca segélykérő pillantására.

Holder engedelmeskedett, s szorosan összezárt szemmel engedte, hogy a kecske a mellső lábaival megtámaszkodjon a vállán, s leemelje a homlokáról az aranypántot. Újdonsült vezetőjük vigyorogva a saját fejére helyezte az ékszert, ám nem érte be ennyivel. Starswirl tanítványa után mindőjükhöz odament, és elvett valamit. Ahogy a csődör megfigyelte, ezek a tárgyak Holder fejpántját leszámítva nem voltak túl értékesek, inkább amolyan személyes holmik.

Miután a kecske gazdagodott egy barna kalappal, egy bicskával és egy talizmánnak tűnő szürke kővel, Starswirl elé lépett. Egészen odatolta a fejét a csődör arcába, de ő teljesen közömbösen figyelte. Most örült csak neki igazán, hogy nem hozott magával semmi fontosat, pusztán pár patával írt tekercset, na meg persze a ruhát, amit viselt. A kecske csak rövid ideig váratta, aztán szép lassan megemelte a patáját, és kihúzta a csődör szájából a pipát, s a sajátjába helyezte. Ráadásul, ha ez esetleg önmagában nem lett volna elég atrocitás, mélyet szívott belőle, s a füstöt a csődör arcába fújta.

Hallotta, ahogy Holder ijedten nyikkan egyet, de neki magának a szeme se rebbent. Pontosan tudta, hogy a kísérőjük szándékosan provokálja, így türtőztette magát. Most ő volt előnyben, sok mindent megengedhetett magának. Hát ha ezt akarja, legyen boldog vele! Nem érte meg, hogy felbosszantsa magát, s ezzel megadja neki a győzelem örömét.

– Azt azért szögezzük le: ha nem tartod magad az egyezséghez, az volt az utolsó hibás döntés, amit az életedben hoztál – jegyezte meg színtelen hangon.

– Nincs okom félni a mágustól – felelt vigyorogva a kecske, s a patájával megpöckölte legújabb szerzeményét. – De arra sincs okom, hogy megszegjem az adott szavamat. Kövessenek a pónik, és elvezetem őket a Kristály Birodalom határába! Addig, és nem tovább.

Vezetőjük hátat fordított nekik, s kényelmesen elindult az ösvényen. Starswirlt azonban nem hagyta nyugodni az utolsó mondata.

– Azt megkérdezhetem, hogy miért nem? – szólt a kecske után.

Ő megtorpant, s csak félig hátrafordulva válaszolt.

– Mert nem szívlelem a Hercegnőjüket.

* * *

Így, ilyen rutinos kísérővel nem tartott fél napnál tovább, hogy kijussanak a kő-labirintusból. Igaz, Will MacThorn – mint utóbb kiderült, így hívták a kecskét – sokszor levezette őket a látható utakról, s a durva, éles kövek között manőverezve mutatta nekik a helyes irányt. A földipónik sokszor nem is tudták volna követni, olyan lehetetlen ösvényeken járt, de ilyenkor a pegazusuk és Holder mindig a segítségükre siettek.

Bár Starwirl igyekezett megjegyezni az utat, hamarosan még a saját régi nyomjelei által biztosított halovány támpontok ellenére is kénytelen volt elismerni, hogy magától továbbra is képtelen lett volna idetalálni. Pedig a kísérőjük láthatóan roppant célirányosan vezette őket, még ha rendkívül kacifántosan tette is. Amikor meg elérték a sziklákkal határolt terület végét, s újra füvet tapinthattak a patáik alatt, már inkább elismeréssel, semmint haraggal gondolt a kecskére. Még az eltulajdonított pipáját is hajlandó volt neki megbocsátani.

A menetelés közben eleinte nem is volt kedve beszélgetni, de végül nem tudta megállni, hogy ne kérdezzen meg pár dolgot a titokzatos idegentől. Igaz, sok hasznos információhoz nem jutott. Legalábbis pont a legégetőbb kérdéseire nem lelt választ. Némi óvatos vizsgálódásnak köszönhetően megállapította, hogy a kecske valóban, fizikailag is ott van velük, valamint minden paraméterrel rendelkezett, amivel egy élőlénynek illett rendelkeznie, az élet-kereső bűbája számára azonban továbbra is tökéletesen láthatatlan maradt. Viszont hiába puhatolózott ennek kapcsán akármilyen óvatosan, a vezetőjük vagy úgy csinált, mintha nem értené a kérdést, vagy kitérő válaszokat adott. A legtöbb, amit ki tudott belőle szedni, az az volt, hogy Will egyszer megjegyezte: a kecskék elég jól tudnak rejtőzködni. Bár Starswirl meg volt róla győződve, hogy beszélgetőpartnere ezzel is csak össze akarta zavarni őt, ebből már szinte biztos volt benne: a kecske nagyon is tudja, miről, és miért kérdezgeti. Ugyanis volt már korábban szerencséje találkozni pár fajtársával, akik ugyan külsőre eléggé különböztek tőle, belsőre mégis hasonló tulajdonságokkal kellett rendelkezniük. Márpedig ők nem tudtak előle ilyen abszurd módon elrejtőzni…

A másik, ami felettébb érdekelte volna, az az volt, hogy Will mit tud a kristály pónikról és az alikornisukról. Ezzel kapcsolatban azonban, ha nem is zsákutcába, de egyfajta különös játékba, egy szokatlan mentális párbajba keveredett a kecskével. Az ugyanis sokkal inkább azon igyekezett, hogy megtudja, a póniknak mi célja lehet ott, míg ő maga megpróbált a lehető legkevesebb információt megosztani velük. Starswirl azonban elfogadta a kihívást, s ő is csak apró morzsákat hintett el Willnek, hogy fenntartsa az érdeklődését, de ne is vessen túl hamar véget ennek a sajátos játéknak. Úgy sejtette ugyanis, hogy ha a kecske megtud mindent, amit akar, azzal elkönyveli magában a győzelmet, s onnantól kezdve már erőszakkal sem lehet majd kihúzni belőle semmit.

Így azonban csak annyiról sikerült megbizonyosodnia, hogy Hurricane parancsnok valóban nem a levegőbe beszélt, amikor alikornis Hercegnőt mondott a gyűlésen. Legalábbis elég valószínűtlennek tűnt, hogy egy teljesen független forrásból is pontosan ugyanezt hallja vissza, főleg azt figyelembe véve, hogy az alikornisok mekkora ritkaságnak számítottak. A Hercegnőnek viszont még csak a nevét sem sikerült kiderítenie, mivel Will megmakacsolta magát, és egész egyszerűen nem volt hajlandó kimondani. Sőt, igazából csak annyit említett róla, hogy jobban teszik, ha óvatosan közelítenek felé…

Ellenben a kristály pónikról egész sokat sikerült megtudniuk, míg a zúzmarával borított füvön bandukoltak. A kecske meglehetősen lenézően beszélt a pónik minden fajtájáról, így Starswirl ezen információ alapján azt szűrte le a beszámolóiból, hogy leendő vendéglátóik valójában igen kedves és békés népek lehetnek, s a Hercegnőjükkel ellentétben elég könnyen megbíznak az idegenekben. Ez mondjuk többé-kevésbé érthető is volt, elvégre egy halhatatlan alikornissal a hátuk mögött alapvetően nem sok okuk volt félni bárkitől. Emellett Will – saját magához képest – rengeteget mesélt a kristály pónik építészetéről, amiről még ő is elismerte, hogy igazán figyelemre méltó. Utalás szintjén szót ejtett a birodalmi könyvtárról, mindenféle kérdés nélkül, így Starswirl arra a következtetésre jutott, hogy ezek a pónik talán műveltségben közelebb állhatnak az unikornisokhoz, mint a pegazusok, vagy a földipónik.

Lassacskán kezdte egyfajta lelkesedés is megszállni az eddigi puszta kíváncsiság mellett. Bár a többieken az éjszaka közeledtével már azt látta, hogy csak azért akarnak az útjuk végére érni, mert szeretnének végre jóllakni és nyugodtan pihenni. Aznap azonban még a szabadban kellett aludniuk, s csak másnap hajnalban pillantották meg az első bíbor, barna és lila kristályokat, amik a földből nyúltak ki, s akár póni magasságúra is megnőttek.

– Itt ér véget a tundra, s itt kezdődik a kristály pónik birodalma – jelentette ki Will, s megállt. – Az év bármely szakaszában ezt a helyet már hó borítja, kivéve ezt az egy hónapot. A pónik városait azonban különleges varázslat védi, így oda nem hatol be a fagy. Ha valaki innen egyenesen továbbmegy, s követi az Égig Érő Tüske ragyogását, az elérhet egyenesen a fővárosba. A mi útjaink azonban itt különválnak.

– Nagyon köszönjük a segítséget! – hajolt meg a kecske előtt Holder.

Will gúnyos mosollyal nyugtázta a gesztust, aztán a többiek felé fordult. A másik három póni is fejet hajtott, Starswirl pedig aprót biccentett.

– Nos, ha ennyire hálásak a pónik, hát máskor is nyugodtan megkereshetnek engem a gondjaikkal – vigyorgott a kecske. – De természetesen csak ha van mit felajánlaniuk cserébe! És persze ha meg tudnak találni, mert nem vagyok épp „láthatatlan” – tette hozzá Starswirlnek címezve, azzal megpöckölte a Cookie-tól zsákmányolt kalapját, a fogai közé kapta a pipáját, s derűsen búcsút intett a kis csapatnak.

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.