15. fejezet

Új világrend

Rémálom, amiből nincs ébredés, és ami elől nincs menekülés a halandók gyarló lelkei számára. Sunflower ismerte a tartarusi bestia igazi természetét, ám ez sajnos nem tette őt képessé rá, hogy kiszabaduljon a ragacsos hálójából. Hiszen ő maga vetette bele magát, hogy a barátnőjét kimentse. Ha más nem, hogy legalább együtt szenvedjenek a százszemű szörnyeteg fogságában, aki mindenkiről és mindenről mindent tudni akart, s a legtöbb kultúrában csak „adminisztráció”-ként volt ismeretes.

Mikor elmentek itthonról, és rábízták Swatter irodáját Spectral Gazerre, sejtették, hogy hazatérve valami ilyesmi várja majd őket, mivel a csődör jó volt ugyan a papírok csoportosításában és rendezésében, viszont kevés olyan ügy volt, amit ténylegesen önállóan képes lett volna elintézni. Így aztán az iratok, dossziék, levelek és csomagok csinos kis kupacokba lettek halmozva… eleinte, majd ahogy a szerencsétlen pegazus kezdte elveszteni a fonalat, az egymásra rakódó rétegek között szép fokozatosan megszűnt az összefüggés. Voltak olyan borítékok és dobozok, amiknek már hiányzott a tartalma, s csak egy-egy rövid feljegyzés fogadta bennük őket, hogy azért tisztában legyenek, mi mindenből maradtak ki, de a hivatalos dokumentumok túlnyomó többsége teljesen érintetlenül hevert egyrakáson. Legalábbis eleinte ez volt a helyzet; mostanra már több napi kőkemény szortírozás és ügyintézés után kezdték látni a fényt az alagút végén.

– Ennek soha nem lesz vége! – nyögött Swatter, ahogy valaki már megint kopogott az ajtón.

– Ne add fel! – biztatta Sunflower, miközben átlépett egy, a szügyéig érő mappakötegen, hogy kinyissa az ajtót. – Még az is lehet, hogy a héten befejezzük. Ezt meg majd én intézem, te folytasd csak!

Nem állhatott olyan messze az igazságtól, hiszen most már csak a rózsaszín kanca asztala volt körbebarikádozva, így miután azon a rétegen túljutott, akadálymentesen elérte az ajtót. Odakint pedig egy magányos alak, egy alacsony, türkizkék kitinű, rózsaszín, hártyás sörényű changeling várta – meglehetősen bosszús arckifejezéssel.

– Ocellus nagykövet asszony? – mosolyodott el óvatos távolságtartással Sunflower. – Miben lehetek a segítségedre?

– Sunflower – biccentett komoran a changeling, majd úgy csinált, mintha megpróbálna belesni az irodába a válla fölött. – Swatter is itt van?

– Persze, gyere csak be! – lépett hátra a sárga kanca, s intett neki a fejével. – Eléggé nagy a rendetlenség, ezért elnézésedet kérjük! De tessék, foglalj helyet!

– Köszönöm, most nem – csóválta a fejét Ocellus, miután Swatterrel is váltottak egy gyors köszöntést. – Nem fogom sokáig rabolni az időtöket, nekem is van még dolgom elég. Viszont az imént a patámba került a Csillagőrség jelentése a káosz-szivárgással kapcsolatban egy ismerősömnek hála. – Nagyot sóhajtott. – Csalódott vagyok.

– Volnál kedves ezt kifejteni? – támasztotta össze a patáit Swatter, aki idő közben elfoglalta a helyét az asztala mögött.

– Masquerade-ról van szó – mondta a kék kanca. – Olvastam, mi történt, és… nem vagyok meglepve. Azon viszont meg vagyok lepve, hogy mielőtt egy ilyen fontos és diplomáciailag érzékeny küldetésbe bevontátok, meg se kérdeztetek engem, vagy valakit a követségről, hogy ellenőrizzétek, az-e, akinek kiadja magát.

– Nos, nekem nagyon úgy tűnt, amikor elkezdődött ez az egész cirkusz, akkor azonnal kellett kezdeni vele valamit, mert mondjuk életek múltak rajta, hogy késlekedünk-e – felelt immár Swatter is némiképp ingerülten. – Az utolsó, amire időnk lett volna, a nagykövetség bevonása ilyen akkor feleslegesnek tűnő ügyek miatt. Masquerade megbízhatónak tűnt, és képesnek is arra, hogy segítsen, márpedig minden segítségre szükségünk is volt. Ha pedig a jelentést olvastad, láthattad azt is, hogy a részvétele nem volt elhanyagolható.

– Nem fogsz tudni meggyőzni arról, hogy ilyen szinten meg voltatok szorulva, hogy feltétlenül az utcáról besétáló első ismeretlent kellett magatokkal hurcolnotok – forgatta a szemét Ocellus. – Canterlot elég jól védve van, hogy nélkülözhessen még egy pónit, ha nem is a sajátjaitok közül, de akár a Belső Körből is. Ha changelinget akartatok mindenképpen, akár én magam is mehettem volna.

– Szó sem volt róla, hogy pont egy alakváltóra lenne szükségünk – rándította meg a vállát Swatter. – Viszont hirtelen jött, és kapóra jött.

– Az igazsághoz hozzátartozik, hogy bár ez tényleg nem hangzott el, azt a benyomást keltette, hogy ismeri Grape Jelly-t – tette hozzá Sunflower. – Elég meggyőző volt a története, és úgy tűnt, ezzel mindenki csak nyerhet.

– Az infiltrátorok mindig nagyon meggyőzőek és megnyerőek – támasztotta meg a homlokát a patájával Ocellus. – Legalábbis a valamirevalók. Jó, az meglehetősen szokatlan, hogy olyan formát vegyenek fel, mint mi, mivel eléggé lenéznek minket az új életvitelünk miatt, de ez azért egy általános szabály lehetne nálatok, hogy a hozzá hasonló gyanús elemeket nem avatjátok be nemzetbiztonsági kérdésekbe és projektekbe… Ha tudnátok, hány renegát changeling lekapcsolásában kellett segédkeznünk az elmúlt pár hétben, akik ilyen-olyan biztonsági hálókon próbáltak átcsusszanni…!

– Ennyi erővel bárki másban sem bízhatnánk meg – jelentette ki színtelen hangon Swatter. – Masquerade-nak nem feltétlenül kellett volna changelingnek kiadnia magát. És ha elég meggyőző az, ahogy most mi egymással beszélgetünk, azt sem fogok leállni ellenőrizni, hogy te tényleg te vagy. Vagy Sunny. Bamboo Breezerunt is aznap láttam először életemben, amikor összeültünk megbeszélni a teendőket. Ennyi erővel ő is lehetett volna changeling. Vagy Starlight. Hiába hallottam már róla, ha élőben sosem találkoztunk, nincs igaziból módom leellenőrizgetni. Persze, most így utólag könnyű okosnak lenni és megmondani, mit kellett volna csinálni akkor, amikor a legkisebb gondunk is nagyobb volt annál, mint azon morfondírozni, mindenki az-e, akinek mondja magát. Talán ha nem kellett volna kapkodni, esetleg, de így esélytelen lett volna.

Ocellus lesütötte a szemét, és egy darabig nem szólt semmit. Mielőtt azonban még azt hihették volna, kifogyott volna érvekből, újra fölnézett rájuk, és szóra nyitotta a száját, immár lényegesen nyugodtabban és visszafogottabban.

– Megértem, miért hoztátok ezt a döntést – mondta halkabban, ahogy általában beszélni szokott hozzájuk. – Ami pedig megtörtént, azon már úgysem változtathatunk. És nem lett belőle semmiféle diplomáciai katasztrófa. Azért arra szeretnélek kérni titeket, ha bárki tőlünk, vagy akár mástól is rajtatok keresztül szeretne nemzetközi kapcsolatokat építeni… ez a nagykövetek kompetenciája. Ha nem a nagykövet maga akarja kivitelezni, akkor is jelen kell lennie a megbízásnál. A többiek nevében nem nyilatkozok, de a hadiállapot nem egy alkalmas időszak ilyesmikre. Thorax király pedig egyelőre nem tűzte napirendre a lidércekkel való kapcsolatfelvételt. Túl bonyolult lenne, túl kockázatos, és egyik fél se nyerne vele igazán sokat. Csak tudjatok róla.

Ezúttal Swatteren volt a sor, hogy elakadjon a szava. Aztán ő is lehajtotta a fejét, és nagyot sóhajtott.

– Igazad van, Ocellus, persze, hogy igazad van… Igen, nyilvánvaló, hogy ez nem a mi hatáskörünk, és nem volt jó ötlet belemenni. Túl sok hibát követtünk el a küldetés során, amit mostani fejjel már nem tennénk. És a legsürgetőbb problémán kívül nem is sikerült semmi mást megoldanunk. Amennyit szenvedtünk vele, szeretnék büszke lenni, hogy megmentettük Equestriát, de újra és újra csak az jön szembe, mi mindent csináltunk rosszul. Meg… ez! – mutatott körbe az irathalmokra. – Bocsánat, nem akarom, nem akartam rajtad levezetni, de borzasztó frusztrált vagyok amióta visszatértünk.

– Ó… – motyogta bűnbánóan lecsapott fülekkel a changeling. – Nem gondoltam, hogy… Én sem akartalak így letámadni titeket. Tudom, hogy milyen jó munkát végeztek egyébként, csak nekem is elég idegtépő volt ez az elmúlt időszak, és ez is… mondjuk úgy, sokadik utolsó csepp volt a pohárban.

– Ezért ne emészd magad! – kelt fel az asztal mögül Swatter, majd a kék kanca mellé lépve megtámasztotta a patájával a vállát. – Jogos volt a felvetésed, és aztán, ha nem is esik jól, tényleg ránk fért némi felhomályosítás.

Kaptak cserébe egy bizonytalan mosolyt, aztán mikor Swatter elengedte, Ocellus lépett is egyet hátra, az ajtó felé sandítva.

– Bocsánat, amiért feltartottalak titeket! – mondta. – Azt hiszem, ideje visszatérnünk a feladatainkhoz! További jó munkát! És örülök, hogy mindent meg tudtunk beszélni.

– Hasonlóképp, Ocellus! – mosolygott a rózsaszín kanca. – Keressük egymást, ha bármi kérdés van!

Miután a changeling távozott, a két póni szó nélkül összenézett, aztán együtt másztak vissza a kínpadra. Sunflower lassacskán a végére ért az Orb&Marble kutatási anyagainak, amiket a laboratórium igen részletesen, mi több, bőbeszédűen volt szíves szolgáltatni a számukra az újonnan megismert lényekről, illetve a már ismertekről is, amikről eleddig nem sokat tudtak. Hogy pontosan mit fognak kezdeni ezzel a töménytelen információval, még nem tudták eldönteni, bár jó eséllyel az összefoglalókat leszámítva az egész menni fog a Canterloti Archívumba. Mindazonáltal a dögunalmas adathalmazban akadtak azért kifejezetten érdekes részletek is, például amiket Graph professzor – a lények vizsgálatával megbízott póni – a pókokkal kapcsolatban szolgáltatott. Sudraboggal együtt a Kristály Birodalomban tartózkodó pókok nagy része beleegyezett, hogy alávetik magukat a pónik vizsgálatainak, így az őket övező misztériumok lassacskán oszladozni látszottak.

A nyelvükről is kezdett körvonalazódni némi homályos kép, bár a jelentések szerint a laboratórium által felkért lingvisztikai szakpónik is megszenvedtek vele, ugyanis a pókok nem használták túl következetesen a saját nyelvüket. Cserébe viszont Sudrabog állítólag már majdhogynem folyékonyan beszélte a pónikét – még ha a kiborító akcentusát képtelen is volt elhagyni –, s a többiek is napról napra egyre jobban kommunikáltak. A mágiájukhoz viszont még mindig nagyon szokniuk kellett a vizsgálóiknak, így az anatómiai-fiziológiai sajátságaikkal ellentétben javarészt kénytelenek voltak a pókok homályos magyarázataira hagyatkozni. Például arra azóta sem sikerült rájönni, pontosan miért van szükségük az aranyékszerekre. Valami olyasmit magyaráztak, hogy az arany megfogja a fényt – sona praakas ko phansaatahaj, az ő szavaikkal élve –, ám hogy ez egész pontosan miért jó nekik, nem bírtak rájönni. Ő mindenesetre tartotta magát az elméletéhez, miszerint hasonló lehet ez náluk, mint a lidérceknél az ezüstevés… aminek a működési mechanizmusáról nagyjából ugyanennyire nem tudtak semmit.

Sokat azonban ezúttal sem pusztíthattak el a kupacból, mire az újabb kopogás kizökkentette őket a végeláthatatlan tevékenységükből.

– Komolyan mondom… – morogta Swatter, de Sunflower félbeszakította, immár átugorva a jóval alacsonyabb barikádon.

– Megyek, megyek!

Ha a changeling szokatlan látvány volt az irodájuk előtt, akkor a mostani egyenesen megdöbbentő. Sunflower hirtelenjében megszólalni sem tudott, ahogy a pillantása a két póniforma lényre esett. Nem voltak egyformák, de egy fajhoz tartoztak, noha a kancának eltartott pár másodpercig, mire felfogta, hogy ténylegesen két kelpie áll az ajtóban. Mindkettőjük kanca volt – valószínűleg –, viszont az egyikőjük úgy nézett ki, mint egy földipóni, a tengerkék testét átjáró, lassan hullámzó mintázatokkal és földig érő, félig folyékonynak tetsző sörénnyel, a másik pedig első ránézésre egy nyúlánk pegazusnak tűnt, sörény helyett taréjjal, szárnyak helyett pedig úszóhártyákkal.

– Üdv! Miben segíthetek? – erőltetett végül mégis mosolyt az arcára.

– Lúná Hesszennyo? – kérdezte a magasabbik.

– Je serai celui qui parlera! – intette le azonnal a másik. – Elnézést, a társam nem beszéli túl jól a nyelvet! Ő itt Sharp Tide Lionből, én pedig Dream Wave vagyok Mare-Sailből. Aquatania képviseletében jöttünk Luna Hercegnővel beszélni. Sürgős ügyben.

– Öm… egy pillanat! – bólintott Sunflower, aztán meggondolta magát, és inkább mégis intett nekik a patájával. – Illetve inkább fáradjanak be, és meglátjuk, hogyan tudunk segíteni! Swatter! – szólt át a válla fölött, miközben visszatolatott az irodába. – Követek jöttek Aquataniából!

– Ne szopa… Jó napot kívánok! – ugrott fel a rózsaszín póni a papírok közül, hogy patát rázhasson a két kancával. – Waggish Swatter, Csillagőrség, miben lehetünk a segítségükre?

Miután gyorsan átfutottak újból a bemutatkozásokon, és a kelpie-k is visszautasították a felkínált ülőhelyeket, egyből a tárgyra is tértek.

– Sajnos Luna Hercegnő egy ideje… nem elérhető – mondta sajnálkozva Swatter. – Nekem magamnak is személyesen kellett volna jelentést tennem neki a legutóbbi kiküldetésünkről, de még erre sem került sor. A vészhelyzet kitörése óta Úrnőnk egyáltalán nem tart audienciát.

– Ami azt illeti, állítólag mióta visszatért Canterlotba, a tornyából se mozdult még ki – jegyezte meg Sunflower, aztán gyorsan becsukta a száját, ahogy Swatter megköszörülte a torkát. Talán tényleg nem kellene ilyen jellegű információkat kiadnia idegeneknek…

– Ez… elfogadhatatlan – jelentette ki némi gondolkodás után Dream Wave. – Nekünk haladéktalanul beszélnünk kell Luna Hercegnővel.

– Ebben legfeljebb annyit tudunk közbenjárni, hogy továbbítunk neki üzenetet, hogy keresték, illetve milyen ügyben – vett elő egy papírost Swatter. – A válasszal kapcsolatban azonban semmit nem tudunk garantálni. Celestia Hercegnő viszont reggelente rövidített időszakban fogadja a látogatókat, szóval vele viszonylag egyszerűen össze tudnánk szervezni egy sürgős audienciát.

– Nem, nekünk kizárólag Luna Hercegnő a jó – rázta a fejét a kelpie ingerülten.

– Szabad megkérdeznem, egész pontosan milyen ügyben? – vonta fel a szemöldökét Swatter. – Bizonyos diplomáciai ügyekben van jogosultságom eljárni Luna Hercegnő nevében, s ha ez mégsem megfelelő, úgy legalább pontosabb tájékoztatást tudok adni neki, miért keresték.

A két követ összedugta a fejét, és beszélgettek valamit a saját nyelvükön, aztán Dream Wave újra szembefordult velük.

– Rendben van, mivel a Hercegnő nem elérhető, felvázolom a problémánkat, és kérem, hogy amint lehet, továbbítsák neki! Aquatania mást sem kíván a békességen kívül, Equestria viszont ezúttal túl messzire ment. Nem vagyunk hajlandóak tolerálni a kémeiket akkor sem, ha nem lépik át a határainkat. Az országunk nevében felszólítjuk Luna Hercegnőt, hogy haladéktalanul függessze fel minden ezirányú tevékenységét, és az ügynökeit is vonja vissza a területünkről!

– Nos… ilyen értelemben nincs se beleszólásom, se belelátásom a Hercegnők tevékenységeibe, viszont amint azt Sunflower volt szíves említeni, az Úrnőnk már hosszabb ideje el sem hagyta a szobáját – felelt óvatosan Swatter.

– Az Álmok Hercegnőjének az ágyából sem szükséges kimozdulnia, hogy információkat lopjon – jelentette ki szilárdan a kelpie. – Ahogy a sleipnireknek sem kell kilépniük ehhez Equestria területéről, ahol Luna Hercegnő volt szíves szállást biztosítani a számukra. Aquatania készen áll ellenlépéseket tenni, Squama Crust elnök úr azonban jobban preferálna egy kölcsönös megállapodáson alapuló megoldást.

– Nem hiszem, hogy az Úrnő… – kezdte Swatter, de Sunflower a vállára helyezve a patáját megállította.

– Várj! – mondta, ahogy a felismerés belehasított. – A pókok! Azt hiszem, értem!

– Mjé hászná lidévü növe? – szólt közbe hosszú idő után a tarajos kelpie.

– Ha… az a kérdés, hogy miért használtam a sleipnirek lidérc nevét, a válasz az, hogy ők maguk mondták – felelt Sunflower, majd gyorsan hozzátette: – Remélem, ez nem sértő, vagy ilyesmi.

– Nekünk semmiképp, inkább rájuk nézve lenne az – mondta töprengő arckifejezéssel Dream Wave. – Különös… A lényegen viszont nem változtat: Luna Hercegnő és a sleipnirek vagy távol tartják a továbbiakban magukat az álmainktól, vagy Equestria magatartását kénytelenek leszünk agresszióként értelmezni.

– Kizártnak tartom, hogy ártó szándék vezetné bármelyikőjüket – mondta immár kicsit határozottabban Sunflower. – Természetesen azonnal továbbítani fogjuk az üzenetet Luna Hercegnőnek, és megpróbáljuk magukat személyesen is bejuttatni hozzá, hogy tisztázhassák a kérdést. De elhihetik, konkrétan pont nekünk, a Csillagőrségnek van kiadva már régebb óta, hogy stabilizálja a diplomáciai kapcsolatunkat Aquataniával, szóval a célunk nekünk is mindenképp a jó viszony kialakítása magukkal. Megértjük, hogy fenntartásaik vannak a követeinkkel szemben, ám pont az ehhez hasonló félreértések gyors elsimítása érdekében ezúton is szeretnénk megkérni önöket, hogy ismételten fontolják meg egy nagykövetség kialakítását Canterlotban!

– Igen, amennyiben kielégítő sikerességgel tudjuk rendezni a helyzetet, valóban ez a terv – mondta komoran a kelpie. – A hasonló incidensek elkerülése, illetve mihamarabbi elhárítása érdekében én maradnék itt Canterlotban országom küldöttjeként.

Az egyedüli, ami visszatartotta Sunflowert, hogy örömtáncot lejtsen, az volt, hogy a két követ még mindig az irodában ácsorgott. Hiszen pontosan ezt várták, még ha nem is ilyen körülmények között! És Aquatania hányszor tagadta meg az együttműködést, most pedig ők maguk vetették fel! Persze az egész nagyon visszafelé is elsülhetett, de ez csekély mértékben múlt csak rajtuk. Pedig annyira patán fekvő és alapvető dolognak kellett volna lenni két nemzet ilyetén működő kommunikációjának! Bár a lidércek is ilyen „könnyen” kötélnek álltak volna!

– Sunflower, kérlek, keresd meg Dragon Glass-t, és menjetek fel Luna Hercegnőhöz most azonnal! – szólt Swatter, ügyesen palástolva az izgalmát. – Bármilyen módon is, de győzzétek meg az őröket, hogy létfontosságú bejutnotok hozzá! Én itt leszek, és várom az üzeneteteket, hogy mikor indulhatunk.

Több se kellett neki, azonnal rábólintott, és már indult is kifelé. Amint becsukta maga mögött az ajtót, egyből galoppba is váltott, és meg se próbálta letörölni a vigyort a képéről.

* * *

– Az a parancsunk, hogy senkit ne engedjünk be különleges engedély nélkül – mondta a csőrös sisakkal kiegészített, teljes éjjeliőr páncélban a Hercegnő szobája mellett strázsáló thesztrál csődör.

– Pontosan tudod, ki vagyok, Sonorous – dobolt türelmetlenül a mellső patájával Dragon Glass. – Sunny-t is ismered. És azt is tudod, hogy perpillanat akinek „különleges engedélye” van a belépéshez, az Mopey. Nem azért, hogy ne lenne fontos kaját hozni Lunának, de elhiheted, hogy én sem ugratásból mondom, hogy rohadtul sürgős a dolog! Meg azért gondold végig, hogy mégis kitől kérjek különleges engedélyt, ha a Hercegnő nem hajlandó kidugni az orrát?

Ha nem ismerősökkel állt volna szemben, a denevér bizonyára nem engedte volna meg magának, hogy látsszon az arcán az elbizonytalanodása.

– Figyelj, ha mégis hülyeséggel keressük, úgyis rajtam fogja leverni, nem rajtatok – erősködött tovább a szürke unikornis. – Tudja, hol lakom.

A másik oldalon álló, szintén thesztrál kanca halkan felhorkantott Dragon Glass megjegyzésére, Sunflower pedig rögtön érezte, hogy nyert ügyük van. Most már csak neki kellett meggyőznie az Úrnőjüket, hogy fogadja a kelpie-ket.

– Jól van, mehettek – sóhajtott Sonorous. – De ha nem veri le rajtatok, akkor is jössz nekem eggyel, kölyök!

– Ezen ne múljon! – érintette meg a vállát az unikornis, mielőtt a kilincsért nyúlt volna. – És neked is, Echo!

– Bevasalom rajtad! – somolygott a kanca, még csak a szeme rezdülésével sem térve el a pozíciójától.

Odabent sűrű sötétség fogadta őket, ami hamar oszladozni kezdett, ahogy a falakon és több berendezési tárgyon is végigfutó csillagos minták egyre erősebb fényt árasztva magukból homogénen megvilágították az egész helyiséget. Persze a nappali fényerőtől messze volt, de ha a póni kicsit erőlteti a szemét, akár olvasni is lehetett volna mellette. Nyugalmas volt és csöndes, főleg amikor becsukták maguk mögött az ajtót. Luna Hercegnő a stílszerűen holdat formázó ágyában feküdt nyakig betakarózva, s láthatóan nem is ébredt fel a két betolakodóra. Vele szemben egy kicsi, szürke, patkányforma állat már oda is szaladt a két póni elé, s a hátsó lábaira állva kíváncsian szaglászott.

– Szia, Tiberius! – suttogta fölé hajolva Dragon Glass, aki úgy látszik, jóval járatosabb volt a Hercegnő privát szférájában, mint Sunflower. – Beszélnünk kell Lunával. Felébresztenéd… kíméletesen?

A cickányféleség nem mondott semmit – ki tudja, tudott-e egyáltalán beszélni –, viszont a puha kis tappancsaival hangtalanul elrohant, felugrott az ágyra, és odamászott az alvó alikornis füléhez. Még a csendben sem hallatszott, hogy bármi hangot kiadott volna, ám Luna pár másodperccel később mélyen beszívta a levegőt, majd hatalmasat nyújtózott.

– Pedig már majdnem elkaptam a bohócot… – motyogta álmatagon a Hercegnő, aztán föltámaszkodott, és táskás szemekkel fölnézett Sunflowerékre. – Remélem, életbe vágó…

– Igen, Úrnőm – hajolt meg Sunflower. – Követek érkeztek Aquataniából, és haladéktalanul beszélni akarnak veled. Kifejezetten veled. Ha jól értettük Swatterrel, az álomvilágról lenne szó.

– Gondjaik lennének tán odaát? – morogta fennakadó szemekkel Luna. – Milyen meglepő… Ugyan, meséljenek nekem róla, kíváncsi lennék, mégis miféle problémáik lehetnek…

Elég egyértelmű volt, hogy az alikornist nem a legjobb hangulatában sikerült elkapniuk, de legalább hajlandó volt meghallgatni őket, szóval fél siker.

– Úrnőm, a helyzet úgy áll, hogy velünk vannak problémáik – mondta ő, nem is óvatoskodva amiatt, hogyan reagálhat rá a Hercegnő. – Egész pontosan veled, Felség, és a sleipnirekkel.

Ha mással nem is, ezzel sikeresen kiűzte az álmot Luna szeméből. Az Éjszaka Hercegnője kissé támolyogva kikecmergett az ágyából, kisöpörte az arcából a szabályosan összegubancolódott sörényét – rendkívül különösen mutatott így, mintha a csillagok benne örvényekbe kerültek volna –, aztán azzal se bajlódva, hogy bármit magára vegyen, elsétált Sunflowerék között. Amihez Sunflowernek és Dragon Glassnak félre kellett húzódnia egymástól, mivel eredetileg nem volt köztük akkora tér, hogy az alikornis elférjen.

– A kelpie-k azt állítják… – kezdett bele Sunflower, mikor Luna megállt a szobájában lévő díszes kis mosdókagyló előtt, és ha jól látta, nekiállt… mosogatni.

– Az éber világból semmi nem érdekel, amíg nem ittam meg a kávémat – vágott közbe mogorván a Hercegnő.

Dragon Glass azonnal észbe kapott, és segített Lunának megmelegíteni az igényelt italt, miközben Sunflower csupán félszegen ácsorgott mögöttük. Rövidesen a szürke csődör újra felzárkózott mellé, Luna pedig szembefordulva velük jókorát kortyolt a „Ne ébreszd fel az alvó sárkányt!”-feliratú bögréjéből, s az élet máris szemmel láthatóan kezdett visszatérni belé.

– Mik azok a „sleipnirek”? – kérdezte a szemöldökét ráncolva.

– Ó, lehet, ezt nem írtuk bele a jelentésbe! – világosodott meg Sunflower. – Ők a pókok, Úrnőm. Nehezen boldogultunk a nyelvükkel, de ők is használták magukra ezt a nevet, és tőlünk függetlenül a lidércek és a kelpie-k is így hivatkoztak rájuk.

– Hmm… – hümmögött halkan Luna. – Különös. Ismerősen hangzik a név. Sleipnirek a borókásban… Egészen biztos vagyok benne, hogy ilyesmit hallottam már korábban. Viszont mi közük van nekik az álomvilághoz?

– Ha jól sejtjük, az „Örök Felemás”, amit a lidércek említettek, az álomvilág egy része lehet. Mikor ott foglyul ejtettek minket, Plum kapcsolatba tudott lépni velünk, még ha nehézkesen is.

Az alikornis újra belekortyolt a kávéjába, aztán a maradékot elgondolkodva lötybölte körbe a bögréjébe. Közben csupán bámult maga elé, de Sunflower szinte hallani vélte a fogaskerekek kattogását a fejében.

– Erősíts meg benne, kérlek, de az mondtad, a kelpie követeknek valami bajuk van az én álomvilágbeli tevékenységeimmel – mondta végül föl se nézve rá.

– Igen, Úrnőm – bólintott ő. – Elég erős kifejezéseket használtak, és lényegében kémkedéssel vádoltak téged is és a pókokat is.

– Őszintén szólva nem vagyok meglepve – fintorgott Luna Hercegnő, végre újra a szemükbe nézve. – Nem titok, csak túlságosan lefoglalt a munkám, hogy bármelyikőtökkel is megosszam, hogy az elmúlt néhány napot álomról álomra ugrálva töltöttem, a szokásosnál nagyságrendekkel kevesebb figyelmet fordítva magukra az álmodókra. Van egy… entitás, akit Rőt Bohócnak neveznek, s úgy lavírozik a szellemvilág ösvényei között, miképp egy dongó száll virágról virágra. Őt próbálom már egy ideje utolérni, habár meglehet, túlzott optimizmus volt a részemről azt hinni, ezúttal sikerrel járhatok. A kergetőzés közben könnyen előfordulhat, hogy véletlen betévedtem kelpie-k álmába is. Balszerencsés fejlemény…

A Hercegnő hangosan szürcsölve felhörpintette a kávéjának maradékát, majd azzal a lendülettel már lebegtette is magához az utánpótlást.

– A káosz-szivárgás kezdetekor, de már a portálok megnyílása előtt a szellemvilág teljesen felbolydult – folytatta a magyarázatát. – Olyasmik történtek az álomvilágban, amikre korábban sosem láttam példát, és többen is… felkerestek odaát. Érdekes, hogy eleinte mindenki kapkodott, az általános aktivitás a többszöröse volt a szokásosnak, utána pedig minden elcsendesedett. Legalábbis egy időre. Aztán most az utóbbi napokban még az előzőnél is nagyobb lett a tranzit az álomvilágban. A Rőt Bohóc teljesen megvadult, bár… most, hogy így végiggondolom, tán ő mégis kevésbé lehet felelős a káoszért. A kelpie-k valószínűleg tudják, mit beszélnek, szóval… lehetséges, hogy az időm nagy részében valójában sleipnirekkel fogócskáztam? Mit tudunk az ő mágiájukról? Mit tudunk arról, hogyan közlekednek a szellemvilágban?

– Úrnőm, az az igazság, hogy elég keveset sikerült még kiderítenünk ilyen szempontból róluk – mosolygott bocsánatkérően Sunflower. – Ha kívánod, felhozhatom neked az Orb&Marble átküldött kutatási anyagait velük kapcsolatban.

– Itt vannak még Manehattanben? – csapott le rá azonnal Luna, immár teljesen éberen. – Az valóban elég közel esik Aquataniához… Van rá lehetőség, hogy beszéljek még velük személyesen?

– Persze, Úrnőm! Sudrabog bizonyára készséggel áll rendelkezésedre. Kicsit töri a nyelvet, de szeret beszélgetni, és elég barátságos is.

– Hozzátok őt ide nekem, amint lehetséges! – parancsolta a Hercegnő, miközben letette a bögréjét, s helyette három sörénykefét levitált magához, beszéd közben állva neki összerendezni a frizuráját. – Dragon Glass, te gyorsabb vagy, kérlek, teleportálj oda a laborba, és mondd meg, hogy én küldtelek! Biankó felhatalmazás ha van nálad, az elegendő. Sunflower, mondd meg Aquatania követeinek, hogy egy fél óra múlva a trónteremben fogadom őket! És elnézést kérek a megvárakoztatásukért! Ha szerencsém van, még az álomvilág kérdéseire is választ kapok, és végre lesz egy kis nyugalmam! Leléphettek!

Ezúttal Dragon Glass sem felejtett el meghajolni, egyetlen perccel később pedig már mindketten a palota lépcsőin szaladtak a számukra kijelölt irányba.

* * *

Sunflower fáradtan nyúlt el az ágyán. Hosszú egy napon voltak túl, amiben kimerítő módon kombinálódott a szürke monotonitás és az extrém izgalmak. Másra sem vágyott, csak hogy végre kicsit ellazulhasson. Ha lett volna rá ereje, ez azt jelentette volna, hogy ecsetet ragad, és „kifesti” magából a frusztrációját, most viszont már többedik napon sorozatban nem volt hozzá energiája, hogy állva maradjon.

Legalább egy sikeres napot tudhattak maguk mögött! Swatterrel átrágták magukat egy jelentős papírtömegen, tisztáztak néhány félreértést, Luna Hercegnőt visszaadták az equestriai közéletnek, és… és megoldották Aquatania követ-kérdését! Igaz, ők a tárgyalásban csak a fogadó, majd egyenesen „elszenvedő” fél voltak csak, a lényeg az eredmény volt. Luna Hercegnő eredményesen lecsillapította a kedélyeket, és ők ketten is ott lehettek a megbeszélésnél, noha ez eleinte sokkal nagyobb megtiszteltetésnek tűnt, mivel hamar kiderült, hogy az Úrnő udvariasságból kizárólag flanciául beszélgetett a kelpie-kkel, így Swatterrel egy büdös mukkot nem értettek az egészből. És utólag is csak annyit tudhattak meg Lunától, hogy az aquataniaiak belementek a kölcsönös követcserébe, illetve hogy valamennyivel okosabb lett, bár nem kapott választ minden kérdésére. Ilyen szempontból sok múlt hát még Sudrabogon és a pókokon, ez viszont már Dragon Glass felelőssége volt.

Sunflower nagyot sóhajtott hát, s az oldalára fordult. A szeme megakadt a falának támasztott három keskeny kartondobozon, amiket azóta kerülgetett, hogy hazaértek. Mikor átvette őket, nagyon meglepődött, hogy ugyan ki küldhetett neki bármit is, aztán megnézte a feladót. Grape Jelly. A dobozok méretéből volt egy ötlete, mi lehetett a csomagokban, de nem volt szíve kibontani őket egyelőre. Talán nem kéne tovább halogatnia… Ugyanakkor egész jól végződött a napja, nem akarta ilyesmivel elrontani. Bár jobb meg úgyse lesz akkor sem, ha még későbbre hagyja. A legrosszabb esetben beigazolódik a sejtése, és ennyi. Legalább túl lesz rajta.

Kelletlenül lekászálódott az ágyáról, elővette az ollóját, aztán óvatosan felvagdosta a ragasztókat az első kartonon. Nem bontotta ki teljesen, csak az egyik végénél felnyitotta, és a lámpája felé se fordítva belekukucskált. Aztán visszacsukta, gyengéden visszatámasztotta a többi közé, újra felmászott az ágyára, és magához ölelte a párnáját. Persze, hogy igaza volt.

Megértette. Talán meg is érdemelte. Talán… eleve próbálkoznia se kellett volna. Ha az eredendő rossz viszonyt Conkerrel nem is, ezt most tényleg magának köszönhette. A Szektát ő választotta a családjául, amikor nem volt más, akibe kapaszkodhatott volna, ők pedig nem is kérték őt semmi gonoszság elkövetésére. Semmi olyanra, ami akkor helytelennek tűnt volna. A csikót ezzel szemben az ő döntése miatt hagyták magára. A halála az ő lelkén száradt, bármennyire is igyekezett magát meggyőzni, hogy ez volt az egyetlen lehetséges végkimenetel. De legalább megpróbálhatta volna. Talán… megpróbálhatott volna hazudni, hogy ő mindent megtett a kiszabadításáért, ha máshogy nem, hát szóban. Ha meg már erre nem vitte a lélek, legalább hagyhatta volna Jelly-nek, hogy… eltörje az orrát, vagy valami. Talán… talán… talán… De nem így történt.

Sosem tudta igazán eldönteni, mások számára mit jelentenek a festményei, és ő maga is elég ambivalensen viszonyult hozzájuk. Néha adott ajándékba, néha csinált megrendelésre, néha valakinek csak simán megtetszett az egyik, és el– vagy odaadta neki, de a legtöbbször csak azért festett, mert úgy érezte, kell. Valamilyen módon muszáj volt levezetnie a kreatív energiáit, ha volt rá másnak igénye, ha nem. Nem egyszer nem is volt elégedett az eredménnyel, és csak berakta a többi közé. Sokszor azokat se szívesen látta vissza, ami másoknál volt – ilyenkor mindig azokat a hibákat látta rajtuk, amiket már nem volt lehetősége kijavítani. Amikre meg büszke volt, azokkal is már „készen volt”, azokkal nem volt több dolga. Minek nézegesse őket? Viszont amit tényleg soha nem akart viszontlátni a saját otthonában, az egy olyan festmény, amit ajándékba adott másnak…

Hálás lett volna, ha valaki itt van vele, s megvigasztalja, elmondja neki, hogy a helyes döntést hozta. Hogy számít és segít az, amit csinál. Hogy jelentenek valamit az alkotásai. Hogy… átölelje hátulról, megvédje a világ elől, és ne magányosan kelljen a párnáját szorongatnia. Nem tudott sírni, pedig lehet, jót tett volna.