7. Egy váratlan utazás

Egy váratlan utazás

Nehezére esett kinyitnia a szemét. Amúgy is csak azért próbálkozott vele, mert egy jeges fuvallat felborzolta a hasán a szőrt, ő pedig hiába nyújtózkodott, nem érte el a takaróját, hogy magára húzza. Eltartott egy kis ideig, míg a homályos vizuális ingerekből és a hátának feszülő kristálypadlózatból összerakta, valójában még csak nem is a szobájában volt. Miután az eljutott a tudatáig, hogy a Hercegnő palotája alatt feküdt, egész pontosan a főbejárat lépcsőjének dőlve, még egy jó fél percet rá kellett szánnia, hogy rájöjjön, mi a fenét is keres ott. A látóterében ide-oda rohangáló páncélos alakok azért adtak némi támpontot…

Fragment hamarosan meg is állapította, hogy a jelek szerint sikerült elaludnia, még ha csak pár pillanatra is. Pedig ő csak a fejét akarta lehajtani egy icipicit. Őszintén megvallva szívesen folytatta volna a szundikálást pont ott, ahol abbahagyta, ám ezúttal hiába csukta vissza a szemét, a mellkasában egyre erősödő, szorító érzés nem hagyta nyugodni. A lustábbik énje még egy utolsó, elkeseredett próbát tett a meggyőzésére, hogy igazán alhat még egy kicsit, azzal érvelve, hogy nyitott szemmel egyetlen elementárt sem látott, ergo a veszélyt sikeresen elhárították. Józanabbik fele azonban nyomban lecsapott az állításra, kérlelhetetlenül üvöltve két szót a mentális fülébe: Kristály Szív.

Összeszedte hát magát, és feltápászkodott. Elfojtott egy feltörő ásítást, aztán újra megborzongott. Nem is értette, mitől fázhat, elvégre nappali világosság volt. Bent a városban mindig közel azonos hőmérséklet uralkodott, inkább csak jelzésértékű ingadozásokkal, ami a nap– és évszakok változását követte. Ezt természetesen kizárólag egy folyamatos, intenzív reflektív modulációra képes mágikus tér biztosíthatta, aminek a fenntartása még egy alikornis számára is rengeteg odafigyelést igényelt volna – de hát többek között épp erre lett kitalálva a Kristály Szív. Fragmentnek meg kellett keresnie a szemével a relikvia helyét, de még a szembetűnő hiány ellenére sem fogta föl azonnal, mi köze lehet a Kristály Szív eltűnésének az időjárás megváltozásához…

– Szóljon Madame Shellnek, hogy változott a terv! – hallotta Tides tanácsos hangját a közelből, amint a kanca egy világoszöld és egy bordó szőrű katonának magyarázott, bár a szavainak az értelme csak lassacskán folyt be a tudatába. – Azzal kell számolnunk, hogy a város pár óra leforgása alatt lakhatatlanná fog válni. Hozzon ki mindenkit az óvóhelyekről, akiket már sikeresen átcsoportosítottak, és az egész civil lakosság katonai kísérettel vonuljon át a környező kisebb településekbe, ahol jobban föl vannak készülve a hideg ellen! Öltözzenek melegen, és ne cipeljenek magukkal felesleges javakat; ha a helyzet rendeződik, valószínűleg sértetlenül vissza fogjuk kapni az egész várost! A csapatok koordinálása az ön és Garnet százados feladata lesz. Turquise parancsnok, maga kerítse elő a két kis Hercegnőt, és ne veszítse őket még egyszer szem elől, mert menten felrobbanok! Tíz percen belül az Onyx City felé tartó menekültkaraván élén akarom látni mindhármójukat!

– Igenis, asszonyom! – vágta ki egyszerre mindkét csődör, mintaszerű szalutálást bemutatva, majd el is vágtattak a dolgukra.

– Nem lesz elég, ha a környéken bújtatja el az alikornisokat – szólalt meg Scorpan, miközben Spirit segítségével közelebb tántorgott a tanácsoshoz. – Még ha nem is azonnal, de Tirek meg fogja érezni a jelenlétüket, és levadássza őket, keresztülgázolva akárhány pónin.

– Köszönjük, de a Kristály Birodalom tudja, hogyan védje meg azt, ami fontos – jelentette ki felsőbbségesen Tides tanácsos.

– Decadence Hercegnő nélkül is? – szusszantott résnyire szűkült szemmel Spirit. – Fragment, te mit gondolsz erről? – fordult hirtelen a csődör felé.

Tides azonnal elhallgatott, s gondterhelten ő is Fragmentre szegezte a pillantását. Látszott rajta, hogy tökéletesen tisztában van vele, hogy nem az övé az utolsó szó, és el is fogadja a helyzetét. Talán egy picit meg is könnyebbült volna, ha nem lett volna az a rettenetesen aggodalmaskodó fajta – de hát pont ez egy tanácsadó dolga, hogy aggályai legyenek, és ezt ki is fejtse az elöljáróiknak. Ugyanakkor Fragment jelen helyzetében meg volt róla győződve, miszerint a kanca már csak a kipihentsége okán is sokkal józanabb és reálisabb döntéseket hozhatott nála. Sokért nem adta volna, ha még egy kicsit átengedheti a tanácsosnak a gyeplőt…

– Úgy érzem, nem vagyok még teljesen beszámítható – szabadkozott zavart mosollyal az arcán. – Többet kivett belőlem a varázslat, mint eredetileg hittem volna. Cselekedjen legjobb belátása szerint, Tides!

Senki sem volt elégedett a döntésével – kiváltképp a kék kanca, a segélykérő pillantásaiból ítélve –, de Spirit a maga sajátos stílusában hangot is adott a nemtetszésének.

– Hát gyönyörű! – méltatlankodott aranyló lánggal égő szemekkel, majd Scorpant a földre segítve leült, lecsapta a füleit, és a mellső patáit makacsul keresztbe fonta a szügye előtt. – Mondjuk azért a kis Hercegnőket megvárhatnánk, mit szólnak ehhez a nagy ötlethez…

– Természetesen pontosan így fog történni – vett vissza a korábbi parancsolgató stílusából Tides tanácsos – Bár nemigen látok más lehetőséget, nyilván nem mondhatom meg nekik, mit tegyenek…

Most, hogy ilyen szépen megegyeztek, Fragment úgy érezte, nyugodtan lehunyhatja a szemét pár percecskére. Nem is állt ellen a kísértésnek, a lábait behajlítva ledőlt a lépcsőkre, és jókorát sóhajtva engedte, hogy a feszültség kiszálljon a tagjaiból.

Bosszantóan rövid idő múlva arra kellett ébrednie, hogy egy pata finoman bökdösi az orrát. Alig tudta visszatartani a tüsszentését, ám nem bánta meg, hogy így tett, mivel a szemét kinyitva Luna Hercegnőt pillantotta meg, amint a kanca közvetlen közelről az arcába bámult. Noha rühellte, ha bárki ezt csinálta vele, a szája így is önkéntelenül mosolyra rándult. Képtelen lett volna haragudni az alikornisra, annyira életvidám, ártatlan teremtés volt…

– Jót aludtál? – kérdezte kedvesen a kanca. – Tia azt mondja, amíg Cadence néni nem jön vissza, te fogsz vigyázni ránk. Szóval akár el is kezdhetnéd a vigyázást!

Fragment bizonytalanul szóra nyitotta a száját, de ahogy a pillantása találkozott a Luna mögött álló Celestiáéval, az alikornis rezzenetlen arccal enyhén megcsóválta a fejét, egyértelműen az értésére adva, hogy a húga még nem tud róla, mi történt a Hercegnővel, és szeretné, ha ez így is maradna. Jó kérdés, milyen módszerrel adagolhatta be a kék kancának az elementárok megbolondulásának okát, bár biztos kitalált valami frappáns hazugságot…

– Persze, vigyázom rátok! – mondta megnyugtatónak szánt hangon Fragment, s megpaskolta Luna vállát, bár fölkelni egyelőre nem nagyon akaródzott neki a lépcsőkről.

– Tényleg meg fogjuk látogatni Surge bácsit délen? – szegezte neki a kérdést Luna.

– Hogy mi? – kerekedett el a csődör szeme.

– Az unikornislány mondta… – sunyta le a fülét bocsánatkérően a kanca.

– Valóban ez a terve – sóhajtott Spirit.

Az elementár ott ült nem messze Fragmenttől a lépcsőkön, és a sérült szárnyának tollait rendezgette óvatosan. Mellette ott volt Scorpan is, még mindig az oldalát szorítva a mancsával, de ezen túl már nem látszott semmi nyoma, hogy bármi baja lett volna. Úgy tűnt, Minuette valóban igen jó munkát végzett a sebének ellátásával. Távolabb a kristály pónik már-már pánikszerű sebességgel pakolták kordékra a legfontosabb ingóságaikat – nem is csoda, hiszen a kinti időjárás egyre gyorsuló tempóban kezdte átvenni az uralmat a város fölött, s a jeges szél bőven hozott már magával havat is, igencsak lerontva az utak járhatóságát. Fragment maga is egyre jobban fázott, bár ez inkább a mozgás hiányának volt tulajdonítható, elvégre az alapvető hideg elleni felszereléseit azóta sem volt ideje lehámozni magáról, hogy a Tirekről szóló hírekkel végigvágtázott a városon.

Felettébb nyugtalanító módon azonban az imént emlegetett egyszarvút semerre sem látta, holott lett volna hozzá pár keresetlen szava.

– És Tides tanácsos beleegyezett? – kérdezte, mikor újra meg tudott szólalni a döbbenettől.

– Azt mondta, nélküled nem döntünk ilyesmiben – felelt nyugodt hangon Celestia.

– Én nem bánnám ám! – derült fel újra Luna arca. – Olyan ritkán megyünk oda…

– De hát az szörnyen veszélyes! – tiltakozott Fragment a mellső patáit széttárva. – Nem is ismerem teljesen az utat, de keresztül kéne kelnünk a Kristály Hegyeken, végig kéne vonulnunk a Wildrun folyó partján, a bennszülött törzsek ősi lakhelyén, vagy talán még a hírhedt Heartless Borókáson is, ha rövidre akarjuk fogni az utat, és ki tudja még, mennyi viszontagságon kell átverekednünk magunkat, míg eljutunk a Fekete Kapuig! Két fiatal alikornis elég értékes zsákmány, hogy az összes létező sárkány, lidérc és sleipnir ott lihegjen a nyomunkban, ha kiszagolják, mire készülünk, nem is beszélve Tirekről! És akkor azt még bele se számoltam, mennyi idő lenne mindezt megtenni! Honnan szereznénk annyi élelmet, hogy addig kibírjuk, nem is beszélve a terep nehézségeiről!

– Sajnos meglehet, mégse lesz más választásunk, Fragment – szólalt meg keserű mosollyal Celestia. – Ha másban nem is, abban igaza van az unikornisnak, Surge Herceg tán az egyetlen olyan erő ezen a világon, ami fölérhet Tirekhez. Tényleg ott leszünk a legnagyobb biztonságban… míg Cadence néni visszajön – tette hozzá, inkább Lunának címezve.

– Ha valóban az a kívánságotok, Felség, nem bírállak fölül titeket – hajtott fejet a csődör. – De kérlek, gondoljátok át még egyszer! Nektek könnyű, hiszen szárnyatok van, gyorsan megtehetnétek az utat, de úgy nem garantálhatjuk a biztonságotokat! Így sem, ez igaz, sőt, ha útra kelünk, sok olyan veszéllyel kell szembenéznünk, amit másképp elkerülhetnénk, ezért vélem úgy, nem látjátok, mire vállalkoztok. Amennyiben Turquise parancsnok pónijait hozzuk magunkkal, talán elijeszthetjük a barbárokat és útonállókat a harcosok puszta jelenlétével, ám óhatatlanul lelassítanának minket. Harcra kész kíséret nélkül nekiindulni viszont inkább tűnik öngyilkosságnak!

– Hah! – horkantott Spirit, továbbra is mélyen elmerülve a tollainak igazgatásában. – Jó kis kalandnak hangzik! Nem is bánom, hogy kimaradok belőle…

– Jönnöd kell neked is! – fordult felé Fragment inkább könyörgően, semmint parancsolóan. – Kiváló harcos vagy; szükségünk van rád! Te is fölesküdtél a Hercegnők védelmére!

A világért se ismerte volna be, de nem ez volt a legfőbb indoka, amiért maga mellett akarta tudni az elementárt. Ha már lehetősége adódott összeismerkedni eggyel, esze ágában sem volt hagyni kicsusszanni a patái közül. Már csak szakmai szempontból is szeretett volna megtudni minél többet róla, noha mi tagadás, látva, hogy egy valódi személyiséggel rendelkező valakiről volt szó, póniként is kíváncsi lett volna rá.

– Az már biztos, csak éppenséggel nem hagyhatom el a palotát! – villantott felé egy szemtelen vigyort a kanca. – A varázslat ideköt; így is jóformán a határokat feszegetem.

– Decadence Hercegnő varázslata, amit az utolsó pillanatban foltozgattam össze? – vonta fel a szemöldökét Fragment.

– Az hát – szusszantott az elementár. – Ahogy mondod, összefoltoztad, úgyhogy a szabályok nem változtak. De ha ennyire szeretnéd, odáig elkísérhetlek titeket – bökött a kastély alatti tér széle felé.

– Akkor utólag módosítom! – vágta rá gondolkodás nélkül a csődör. – Ezen igazán ne múljék!

– Azt még megvárom… – somolygott az orra alatt Spirit.

– Tehát akkor mégis megyünk? – bökdöste Fragment vállát újra fellelkesülve Luna.

– Ilyet… ilyet nem mondtam – rázta a fejét megzavarodva a csődör. – De itt nyilván nem maradhatunk, szóval valahova muszáj lesz mennünk.

Kisebbfajta szünet állt a beszélgetésbe, míg Fragment mélyen a gondolataiba merülve töprengett, hogyan lehetne más megoldást találni a problémára, illetve ha mégis útnak indulnak, miképp minimalizálhatnák a velejáró rizikót. Úgy találta, amennyiben Tirek valóban képes érzékelni az alikornisok jelenlétét, abban az esetben valóban értelmetlen lett volna bujkálniuk, várva a csodára. Képzeletbeli térképén azonban mindenfelé ellenségeket látott csupán, és nem merte volna a szerencsére bízni, hogy a két kis Hercegnő ereje elegendő-e a legyűrésükhöz. Abban biztos volt viszont, hamar híre megy Decadence Hercegnő és a Kristály Szív eltűnésének, szóval választani kellett: vagy a kristály pónikat hagyják védelem nélkül – elvégre az elvárhatatlan lett volna, hogy egy egész országot cipeljenek magukkal –, vagy Celestiát és Lunát sodorják veszélybe azzal, hogy a Birodalmon belül maradnak, kiszolgáltatva az esetleges támadóknak. A Jégmezők lidércei évszázadok óta gyűjtögették sérelmeiket a Kristály Hercegnővel szemben, és Fragment abban sem bízott, hogy a jakok kihagynának egy ilyen remek, kínálkozó lehetőséget némi határ menti vandálkodásra. Amilyen szerencséjük van, talán még Aufruhr, a viharsárkány is előmerészkedik, hogy feldúlja a kristály pónik otthonait…

Túl sokat szerencsére nem kellett gondolkodnia, mivel kisvártatva nyílt a palota kapuja, és kilépett rajta Tides tanácsos, nyomában Minuette-tel, aki immár végre-valahára elfogadható – és hideg ellen is védő – öltözetben mutatkozott. Elég egyértelműnek tűnt, hogy a tanácsos a saját szekrényéből adhatott kölcsön a kancának, és bár az unikornis picit furán festett az enyhén csillámló ruhákban, egyáltalán nem állt neki rosszul.

– Szóval hogy is került szóba egyáltalán a Fekete Kapu? – csapott le rá azonnal Fragment, végre rászánva magát, hogy négy lábra álljon.

– A Doktor mondta, hogy amilyen gyorsan csak lehet, el kell jutnunk oda – vágta rá azonnal a nem épp váratlan választ Minuette.

– Érdekes, eddig nem sok jóra vezetett, hogy hallgattunk erre a bizonyos Doktorra – fintorgott a csődör. – Eszébe jutott neki, vagy akár neked, minek is tenné ki egy ilyen út a Hercegnőket? Hosszú és nehéz, több napos út, ellenséges földeken keresztül… hogy aztán eljussunk a világ legsötétebb, leggonoszabb helyére!

Az unikornis zavartan forgatta a fejét, mintha mástól várna választ, aztán újra Fragment szemébe nézett.

– És… miért is nem teleportálunk? – kérdezte. – Te is tudsz varázsolni, én is, Scorpan is, meg Spirit is. Van velünk két alikornis, akik jártak már arrafelé, nem is egyszer. Valahogy ugyan oldjuk már meg!

* * *

Meglepően zökkenőmentesen sikerült, ahhoz képest, hogy még soha nem csinált ilyet. Használt már teleportrúnákat, viszont a csoportos téráthelyeződésnek csak az elméletét ismerte részletekbe menően, elvégre elég esélytelennek tűnt, hogy szarv nélkül valaha is képes lenne végrehajtani ilyesmit. Ettől függetlenül látott fantáziát az ötletben, hogy ő fölrajzolja a rúnákat a Kristály Palota előtt, a kertben a földre, Celestia adja az útirányt, a többiek pedig biztosítják a varázslathoz szükséges energiát, és el kell ismerni, sikerrel is jártak – nagyjából. Ugyan nem érték el a teleporttal közvetlenül Tartarus kapuját, csupán valami sötét sziklafalat, Luna azonnal rávágta, tudja, merre vannak, és a levegőbe röppenve egyből föl is ajánlotta, hogy vezeti a csapatot. A testvére bele is egyezett azzal a feltétellel, miszerint nem repülhet látótávolságon kívülre. Abban sem tarthatták magukat az eredeti tervhez, hogy így nem hozhattak magukkal egy szakasz testőrt sem, pusztán Tides tanácsos tartott velük azok közül, akik nem tudtak varázsolni, és ő is hosszasan dilemmázott, mit kéne tennie, míg végül Decadence Hercegnő meglehetősen egzakt utasításának szó szerinti követése mellett döntött, azaz maradt Fragment mellett, és segítette őt mindenben, amiben csak tudta.

Spirit problémája is aránylag könnyen megoldódott. Mielőtt még az elementár elhagyhatta volna a kastély bűvkörét, Fragmentnek kicsit sakkozgatnia kellett a kötési varázslatának elemeivel, ám nem telt egy teljes percbe sem, míg rájött, hol lazíthatná őket meg biztonságos módon. A sárga pegazus korábbi magabiztossága gyakorlatilag csődöt mondott, mikor biztossá vált, hogy neki is el kell hagynia eddigi lakhelyét, és csodálattal vegyes félelemmel követte a pónikat a külvilágba. Azóta is folyamatosan ott volt Fragment és Scorpan között, mintegy készen arra, hogy ha a denevérszárnyú lénynek támogatásra van szüksége, azonnal léphessen, ám Fragment nem egyszer kapta el az elementár ijedt összerezdüléseit a jobbjukon elterülő sötét erdő váratlan, bár tökéletesen természetesnek ható hangjaira. Így belegondolva inkább tűnt úgy, mintha az elementár fedezéknek használta volna őket.

Sok szót nem váltottak egymás között, s ha igen, akkor is csak a legszükségesebbekre szorítkoztak. Igazak voltak a legendák, tényleg volt valami elmondhatatlanul sötét és félelmetes ebben a helyben. Késő tavasz lehetett körülöttük, a dúsan zöldellő, virágzó fákat és bokrokat elnézve, ám a sziklafal közelében, ahol ők jártak, metszően hideg szél fújt, hát nemigen volt ingerük átöltözni az évszaknak megfelelően. Ugyanúgy mindegyikőjükön érződött a nyugtalanság, igyekeztek tartani a távolságot a sziklafaltól. Mintha láthatatlan, gonosz csápok nyúlkáltak volna feléjük képtelen mélységekből, a lelkük után sóvárogva – persze az is lehet, csak Fragment élénk fantáziája éreztette ezt vele.

Már egy jó órája bandukolhattak, mikor a csődör hirtelen az oldalán érezte Spirit szárnyának érintését. Nem tudta mire vélni, viszont nem kerülte el a figyelmét, hogy az elementár észrevehetően közelebb is húzódott hozzá, noha közben még mindig a tájat fürkészte.

– Nagyon szép a világod – jegyezte meg halkan a kanca, ezzel egyértelművé téve, hogy az előbbi mozdulata nem pusztán a véletlen műve volt. – Más körülmények között szívesen elidőznék a fölfedezésével… bár a Hercegnő biztos nem engedné meg.

Fragment nagyot nyelt, és kissé elhúzódott a kancától. Számíthatott volna rá, hiszen Decadence Hercegnő is figyelmeztette: az elementárok előbb vagy utóbb, így vagy úgy, de megpróbálnak szabadulni az őket megidézők kötelékéből. Ahogy mondta, olyan szépen tudnak könyörögni, a póninak majdnem megesik rajtuk a szíve, ugyanakkor sosem szabad engedni nekik. Ez volt az elementalisták első számú szabálya, és bár Fragment maga nem idézett még elementált, ezt alaposan megtanulta. Látva, Spirit hogyan állt ki az ügyükért a saját fajtársaival szemben, szinte elhitte róla, hogy ő más lehet, de most belátta, tévedett.

– Valóban figyelemre méltó világ – mormogta Scorpan, mintha semmit nem vett volna észre a kanca viselkedéséből. – Örülnék, ha megkímélhetnénk a pusztulástól…

– Megteszünk minden tőlünk telhetőt – helyeselt Spirit, visszahajtva a szárnyát a hátára, és újra tartva a távolságot a csődörtől. – Sosem érezhettem még így a növények illatát, a szél simogatását! Borzongató, ugyanakkor mégis kellemes, semmivel össze nem hasonlítható… Ahonnan én jövök, minden olyan… nyers és… éles. A világomat működtető erők zabolázatlanul száguldanak és örvénylenek folyamatosan. Azt hittem, a tiétek abban más, mennyire szigorúan szabályozva van minden egyes részletében. Az Úrnő kastélyában legalábbis ilyennek tűnt… De ez! Olyan… puha és bonyolult, amilyet korábban el se tudtam képzelni! Igazán szerencsések vagytok, amiért egy ilyen helyen élhettek! Most úgy érzem, bármit megtennék, csak hogy itt maradhassak, és ne kelljen visszamennem négy fal közé. Bocsánatot kell kérjek, Fragment – fordult mégis a csődör felé, halványan mosolyogva a sisakja alatt. – Amilyen hülye ötletnek tűnt elsőre, most éppen annyira vagyok hálás, amiért mégis magatokkal hoztatok.

Fragment kifejezéstelen arccal, félszegen biccentett. Igyekezett tartani magát a semleges álláspontjához, de így is látta Spiriten, mennyire boldogan csillognak a szemei. Egyszerűen képtelen volt figyelmen kívül hagyni…

– Az én otthonom sem ilyen – jegyezte meg Scorpan. – Sokkal kietlenebb… Nem mondom, többek között ez fogott meg Equestriában is. Ti, pónik, nagyon ügyeltek a környezetetekre. Valahogy a véretekben van. A növényevők már csak ilyenek…! – kuncogott, a mancsát újra az oldalához szorítva. – Tirek nagyon nem értett velem egyet, de én még mindig azt mondom, lenne tőletek mit tanulnunk bőven! Nagyobb varázslat lenne, ha képesek lennénk úgy élni, mint ti, harmóniában a természettel, mint a világotok összes felfalható mágikus energiája.

– Örülök, hogy így gondolod – mondta kurtán Fragment.

Valószínűleg érződött rajta, hogy pillanatnyilag nem sok kedve volt társalogni – ami teljesen igaz is volt, hiszen a baljós környezet sem derítette jobb kedvre, ráadásul sok mindennek elmondhatta magát, de kipihentnek nem, hát az ehhez hasonló agymunka helyett sokkal szívesebben dőlt volna le ott helyben a földön, és ott folytatta volna az alvást, ahol a Kristály Birodalomban abbahagyta. Két társa is elhallgatott hát inkább, és Minuette, aki egyébként Celestia és Tides tanácsos mellett lépdelt, néha kíváncsian hátra-hátranézve, miről folyhat arrafelé a szó, kénytelen volt csalódottan újra előrefordulni.

– Valami jön! – torpant meg előttük Celestia pár perc csendes séta után. A kanca élénken hegyezte a füleit.

– Surge bácsi! – sikkantotta izgatottan Luna, könnyed nyolcasokat írva le a levegőben.

– Luna, gyere ide azonnal! – szólt rá a nővére szigorú hangon. – Nem tudhatjuk biztosra!

– Ki más lenne? – kérdezte ártatlanul a kék alikornis.

– Komolyan mondom, ha két-háromszáz évvel fiatalabb lennél, elnézném a szeleburdiságodat, de egy picit igazán felnőhettél volna azóta! – dorgálta Celestia.

Luna válaszképp kiöltötte a nyelvét, és már csak szemtelenségből is távolabb repült tőlük pár lépésnyit.

– Luna, fogadj szót, légy kedves! – szólalt meg, elővéve a legjobb „felnőttes” hangját Fragment. Ha már rá voltak bízva, nem pedig egymás gondjaira, reménykedett benne, hogy a kanca talán inkább hallgat rá, mint a testvérére.

Szerencsére pontosan így is történt: az alikornis kelletlenül ugyan, de lefékezett a levegőben, majd apró szárnycsapásokkal le is szállt, s durcásan elindult feléjük. Félúton se járt azonban, mikor egy lilás árny óriási sebességgel, ámde hangtalanul a földnek csapódott mögötte, érkezésével felkavarva maga körül a port. Fragmentnek hunyorognia kellett, s a patájával félig eltakarta az arcát, hogy védje a szemét az érdes szemcséktől, azonban ahogy újra fölnézhetett, egy ismerős alakot látott kibontakozni a porfelhőből. Korábban nem volt ugyan alkalma találkozni vele, de Surge Herceg mását láthatta már épp elégszer Decadence Hercegnő szoborkertjében, noha az alikornis valahogy a valóságban messze nem tűnt olyan magasztosnak, mint a drágakőből faragott, egész alakos portréja. Illetlenség lett volna ilyet mondani, Fragmentnek mégis úgy sikerült megfogalmazni magában, „ágrólszakadtabb” volt… Leginkább annak köszönhette az elhanyagolt külsejét, hogy ruházat gyanánt olyan rongyokat hordott, amit kulturált póni felmosáshoz sem merne használni.

Ellenben Surge Herceg láthatóan pillanatok alatt fölismerte őket – vagy legalábbis a velük tartó két alikornist –, mivel az arcán már-már félelmetesen széles vigyorral nézett körbe rajtuk.

– Nézzenek csak oda, kiket fújt ide a szél! – szólította meg őket egy orkánt is megszégyenítő hangerővel. – Csak nem Decadence Hercegnő drága unokahúgai jöttek meglátogatni minket?

– Surge bácsi! – sipította újfent Luna, és ezúttal már senki sem akadályozhatta meg, hogy a csődör nyakába ugorjon.

Előrelépett Celestia is, bár ő sokkal moderáltabban köszöntötte az ismerősét: csupán az egyik mellső lábával meglapogatta a vállát, aztán el is engedte.

– A segítségedre lenne szükségünk, Surge bácsi – mondta kimérten, azzal körbemutatott a csapaton. – Menedéket, védelmet keresünk, míg elül a vihar.

A lila csődör egy pillanatra sem engedve el Lunát összevonta a szemöldökét, majd gyanakvóan fölnézett az égre. Az arckifejezése tökéletes értetlenséget tükrözött.

– Mindent elmesélek, csak előbb vigyél minket biztonságos helyre, kérlek!

Surge Herceg pár pillanatra kifejezéstelen arccal farkasszemet nézett Celestiával, majd hanyagul megrántotta a vállát, s hangos „Hoppsza!” felkiáltással a hátára kanyarította Lunát, aki ezt vidám kacagással fogadta.

– Ne késlekedjünk hát! – ágaskodott fel, s a mellső lábaival vadul kapálózott a levegőben. – Gyerünk, pónik… és egyebek, kövessétek Luna kapitányt! Cerberusnak már úgyis nyalhatnékja van!

Az óriásinak tetsző lendülete ellenére Surge Herceg kényelmes tempóban sétálva indult meg, Fragment örömére – már amennyire a csődör egyáltalán lelkesedni tudott egy ilyen felvezetés után. A legfinomabban megfogalmazva is másmilyennek képzelte eredetileg a Fekete Kapu őrét. Decadence Hercegnő után kiábrándítóan éles váltás volt ez az alikornis, és így első benyomás alapján Fragment egy ilyen személyre semmilyen fontos feladatot nem mert volna bízni. Egyedül abban reménykedett, hogy ha a csődör már valóban évezredek óta – vagy ki tudja, micsoda idők távlatában – képes volt mindazt a gonoszt, ami Tartarusba záratott, kordában tartani, tán csak meg tudja védeni őket Tirekkel szemben. Más reményük pillanatnyilag úgyse volt…

* * *

Sokkal vidámabban telt az út hátralévő része, erről Minuette gondoskodott. Bár a kanca láthatóan nem érezte át a helyzet súlyosságát, ráadásul a leghalványabb fogalma sem volt róla, Surge Herceg pontosan kicsoda is, mégis túláradó büszkeséggel magyarázta mindenkinek, milyen jó ötlet volt hallgatniuk őrá, és a Doktor mennyire nagyon meg fogja menteni őket. A határtalan optimizmusa segített a többiekkel is kicsit elfeledtetnie minden bajukat, így valóban kicsit reményteljesebbnek látták a jövőjüket. Persze neki könnyű volt derűsnek maradni, hiszen nem neki kellett végignéznie, amint a kristály pónik totális vereséget szenvednek Tirektől, nem az ő gondjaira bíztak egy egész birodalmat, és nem is neki kellett megmagyaráznia a parancsnokoknak, pontosan miért is hagyják ott őket ilyen kritikus helyzetben, magukkal cipelve a két kis Hercegnőt. Nagy szerencse, hogy utóbb már ott volt mellette Tides tanácsos. A kanca valahogy sokkal ügyesebben csavarta a szavakat, és valóban meggyőzően elő tudta adni, miszerint ez az egyetlen esélyük. Igaz, Fragment számára nem volt maradandóan megnyugtató – ám annál hihetőbbnek tűnt –, hogy ezzel valóban a köznépet védik, elvégre Tirek számára az alikornisok sokkal értékesebbnek számíthattak, semmint megérje Celestiáék üldözése helyett egyesével a kristály pónik után rohangásznia.

A következő nagy sokk az volt, amikor Cerberus, az óriási háromfejű bestia megneszelte, hogy jönnek, és csaholva eléjük futott, mintegy üdvözölve őket. Nem érte őket teljesen váratlanul; egy jó fél perccel a lény felbukkanása előtt már rengett a föld a rohanásától… Na, persze teljes életnagyságban látni egészen más volt, mint a képeken, noha más értelemben, mint a gazdáját. Ilyen módon találkozva vele közvetlen közelből érezhették az állat fenyegető méreteit, amint hatalmas, fekete szikladarabként tornyosult föléjük. Ráadásul hamar kiderült, Cerberus számára semmit nem jelentett a „személyes tér”: közvetlen közelről végigszagolta mindegyikőjüket egyesével, sőt, Surge Herceg ígéretéhez híven jól össze is nyalta Celestiát és Minuette-et, de még Tides tanácsost is. Meg kell hagyni, Lunánál is bepróbálkozott, ám az alikornis a heves közeledésére inkább bebújt a nővére fara mögé. Fragment és Scorpan nem kapott a kutyanyálból, az ő szőrük csupán némi takonnyal gazdagodott, miután Cerberus a módszeres mintavételezést követően aprót prüszkölt mindkettőjük felé. Megjegyzendő, hogy egy ekkora állatnál egy apró tüsszentés esetén sem ártott, ha a póni négy lábbal kapaszkodott a földbe, nehogy elrepítse a légnyomás…

Egyedül Spirit felé nem mutatkozott barátságosnak a bestia. Az elementár eleinte érdeklődve figyelte, hogyan ismerkedik az állat a többiekkel, ám amikor odaért elé, Cerberus épp csak beleszagolt a levegőbe, majd az ínyét felhúzva, mind a három fejével vicsorogva morogni kezdett.

– Ne bánts, kérlek! – rebegte meghunyászkodva a kanca, vagy legalábbis valami hasonlót mondhatott, Fragment nem hallotta rendesen.

Az minden esetre biztos, a pegazus maradék magabiztossága is semmivé foszlott a túlvilági lény előtt, és a farkát maga alá húzva, a fülét lelapítva próbált eggyé válni a sziklás talajjal. Nemigen sikerült neki; aranysárga szőre szinte világított a porban, a páncélja pedig, amit azóta sem vett le egy pillanatra sem, csak úgy szórta a rajta megtörő napsugarakat.

– Nem! – szólt rá szigorúan Surge Herceg. – Ül!

Cerberus engedelmesen helyet foglalt a hátsó lábain, és a vicsorgást is felfüggesztette, de még mindig ugyanolyan mereven fixírozta az előtte hasaló kancát. A többiek is feszülten figyelték, mi fog történni, leszámítva Lunát, akit az egész nem különösebben érdekelte, inkább előreügetett, meg sem várva őket.

– Mit találtál? – kérdezte még mindig ugyanolyan hangon az alikornis, mire Cerberus élénken csóválni kezdte a farkát. – Nem bántjuk. Barát.

Cerberus csalódottan felnyüszített, és megemelte az egyik mellső mancsát.

– Úgy bizony! – bólogatott mellé érve Surge Herceg. – Barát. Hogy mi? – fordult a kutya felé, majd körbenézett a többieken. – Ej, Celestia drága, igazán szólhattál volna, hogy elromlott…

A csődör hangosan ciccegve odalépett Spirit mellé, izzó szarvval lilás ködbe burkolta a kancát, és felkapta a földről. Az elementárnak gyakorlatilag reagálni sem volt ideje, az alikornis hirtelen kinyújtva a nyakát elkapta a sérült szárnyát, s a fogával jókorát rántott rajta. Spirit szája kiáltásra nyílt, és láthatóan egész testében megfeszült, de egyetlen nyikkanás se hagyta el a torkát. Fragment is fájdalmasan összeszorította a fogát – nézni is épp elég volt a váratlan, és nem kevésbé drasztikus mozdulatot, hát nem akarta megtudni, milyen lehetett érezni is…

– No, ezzel is megvolnánk! – mondta vidáman Surge Herceg, azzal barátságosan megpofozgatta a dermedten lebegő pegazust. – Ki kér mályvacukrot? Ha jól hallom, Luna már elő is pakolt hozzá!

Azzal az alikornis leengedte az elementárt, intett Cerberusnak, s hangosan dudorászva továbbügetett.

– Te jó ég! – lépett oda aggodalmas arccal Minuette a kancához. – Rendben vagy?

Spirit még mindig pontosan ugyanabban a testhelyzetben volt, amiben Surge Herceg hagyta, fölvetve annak a lehetőségét, hogy esetleg ténylegesen lebénult. Celestia kivételével a többiek is odamentek hozzá, és Fragment is félretette ideiglenesen a korábbi fenntartásait a kancával szemben. Aggódva figyelte az elementár kinyújtott szárnyát, bár az most kimondottan egyenesen állt, legfeljebb a tollak kuszálódtak rajta össze teljesen ismét.

– Lehetséges volna…? – kezdte, de Minuette hamarabb mondta ki a gondolatait.

– Meggyógyított? – járta körbe hitetlenkedve a kanca. – De ügyi!

Ezt hallva Spirit óvatosan elfordította a fejét, és a szeme sarkából ő is megvizsgálta a szárnyát. Miután úgy ítélte, tényleg nem tépték ki tövestől a hátából, lassan legyezett is vele kettőt, ellenőrizte, minden irányban rendesen hajlik-e, aztán láthatóan sokkal kevésbé feszülten összecsukta.

– Na, végre valaki olyan csinálta, aki ért is hozzá, és nem nekem kell kontárkodnom! – veregette meg vidáman a pegazus hátát Minuette.

– Meg fogom köszönni neki… – mondta színtelen hangon, kifürkészhetetlen arccal Spirit, miközben ellépett az unikornistól.

– Surge Herceg bizonyára kiválóan ért az elemi mágiákhoz… – magyarázta Fragment a hozzá legközelebb eső póninak, aki pont Tides tanácsos volt.

A kanca bólintott, noha láthatóan messze nem találta olyan érdekesnek az alikornisok mágiáját, mint Fragment.

A kis közjátékot követően továbbindultak. Már nem kellett messze menniük; alig két-három perc gyaloglás után, megkerülve pár nagyobb sziklát odaértek egy jókora, sötét hasadékhoz, ami a kőfalon tátongott. Csontig hatoló, hűvös levegő áramlott ki odabentről, bár szerencsére csak szakaszosan, így nem volt túlságosan kellemetlen. Főleg, mikor Cerberus, mint jó házőrző, lefeküdt a nyílás elé, a testével fogva fel a kiömlő hideg nagyobbik részét. Nem messze a lejárattól Luna éppen befejezte egy kisebb kőkör mellett pár öles farönk elhelyezését a varázsereje segítségével, és vidáman ugrálva szemlélte a művét. Surge Herceg odalépett az elkészült körhöz, és a szarvával vöröses lángokat lobbantott fel benne, majd az ígéretéhez híven egy jókora tál mályvacukrot idézett meg annyi nyárs kíséretében, ahányan voltak.

Fragmentben csak akkor tudatosult, hogy rosszul számolt, mikor már mind a tűz körül üldögéltek, és Luna lelkesen – és roppant udvariasan a patáit használva – kiosztotta nekik a hegyes rudakat. Spirit ugyanis, aki sejtése szerint nem épp véletlenül pont mellé ült, nem kapott belőlük. Egy darabig szótlanul, feltűnésmentesen figyelte, ahogy a kanca a hátsó lábait felhúzva, kutyaülésben hallgatta a többieket, amíg beszélgettek. Aztán amikor már majdnem megsült az első adag cukor, az elementár pedig testhelyzetet váltott, hogy a feje esett Fragmenttől távolabb, a farka pedig gyakorlatilag a combját simogatta, rákérdezett.

– Te nem kérsz?

– Hah! – horkantott Spirit somolyogva, de közben le se vette a szemét a tűzről, csak az egyik fülét fordította a csődör felé. – Elemi szellem vagyok; nekem nem jár.

– Szívesen adok az enyémből – ajánlotta fel Fragment, a kanca felé nyújtva a nyársat. – Vagy ha sütni is szeretnél, ezt is átadhatom. Csak vigyázz vele, mert még forró!

– Á, nem, köszönöm… – legyezett a pegazus, bár Fragment figyelmét nem kerülte el, hogy tán most először elszakította a tekintetét a tűztől az orra elé tolt édesség kedvéért.

– Ragaszkodom hozzá! – jelentette ki határozottan.

Az elementár ezúttal már nem volt hajlandó reagálni semmit, hát Fragment lassan körözni kezdett a kanca arca előtt a nyárssal. Pár másodperc elégnek is bizonyult, hogy felbosszantsa, bár nem várt ilyen heves reakciót – amit utólag nem is értett magán, hiszen Spirit eddig sem mutatkozott valami nyugodt vérmérsékletűnek. A pegazus ugyanis halkan felmordult, elkapta a pálca végét, a másik patájával pedig megragadta a félig olvadt mályvacukrot, és betömte a szájába. Azaz csak próbálta, mivel a nyúlós anyag tapadt mindenhova, csak oda alig jutott belőle, ahova kellett volna. Nem is beszélve róla, hogy a kanca is csak egyre idegesebb lett tőle, hogy nem tudja normálisan megfogni a cukordarabot, aminek végül az lett az eredménye, hogy széles, kapkodó mozdulatokkal elkente az egészet az arcán és a két mellső lábán, de még a páncélja is tiszta maszat lett.

Mikor Fragment látta, hogy ennek mégse lesz jó vége, megpróbált segíteni, de egyszerűen nem jutott az egyre hevesebben kapálózó pegazus közelébe. Az is csak tovább rontott a helyzeten, hogy a többiek is észrevették, mi folyik a tűz azon oldalán, és cseppet sem visszafogott hangerővel jót mulattak az idétlenkedésükön. Egyedül Tides tanácsos őrizte meg a társaságból a hidegvérét, és a rönkjéről fölkelve megkerülte a tüzet, majd mikor látta, hogy Fragment nem fog boldogulni, úgy rákiabált Spiritre, hogy az meglepetésében abbahagyta az eszetlen hadonászást.

– Remek, most pedig maradjon nyugton! – szólt rá higgadtan, majd Fragmentnek címezve hozzátette: – Jöjjön!

Közös erővel kiszabadították a kancát a páncéljából, és minden tiltakozása ellenére a sisakját is levették róla. Így utólag már nem volt kétséges, miért ragaszkodott főleg ez utóbbihoz az elementár… A homlokába ugyanis egy jókora áttetsző kristály volt ágyazódva, ami végleg semmissé tette az illúziót, hogy egy valódi póni bújt a lemezes vért mögött. Más részei, amiket eddig szintén páncél takart, a szőrének ragyogó napsárga színe helyett tompább barnás színt viseltek, mintha megégtek volna a fémborítás alatt. Az eddigi, csinosnak mondható kanca helyett tehát immár inkább tűnt valami kiterjedt bőrbetegségben szenvedő csodabogárnak, akit megbámulnak, ha csak kimegy az utcára.

Látva az alsó hangon is furának mondható kinézetét Fragment majdnem ki is ejtette a patájából a sisakot, amit épp fogott. Csak akkor vette észre a kanca zavarát, mikor Spirit lesütötte sárga fényben izzó szemeit. Ugyanúgy az is csak ekkor tudatosult benne, hogy egész eddig meredten – és valószínűleg elég megbotránkozott arccal – bámulta az elementár homlokából enyhén kiálló ékkövet. Elég nehéz is volt megállni…

– Segítsen! – szólt rá Tides, aki idő közben neki is látott kiszedegetni Spirit szőréből a beleragadt darabkákat.

Fragment tétovázott pár pillanatig, de aztán követte az utasítást. Nem volt felkészülve rá, hogy hozzá kell majd érnie a kancához, főleg nem arra, hogy az így fog kinézni. Nem undorodott tőle, ez elég pontatlan kifejezés lett volna arra, amit érzett. Egyszerűen csak természetellenesnek tűnt. Azért beszélte rá magát mégis, mert Spiriten egyértelműen látszott, mennyire kellemetlenül érzi magát, sőt, talán egyenesen szégyelli a külsőjét. Pedig biztos nem volt oka rá, elvégre az elementárok elég sokféleképp nézhettek ki…

– Ne haragudj! – mondta, miközben gyengéden megsimítva a kanca arcát kihúzott a szőréből egy nagyobb olvadt csomót. – Az én hibám volt. Nem kellett volna erőltetnem.

Spirit nem válaszolt, csupán némán, eltartott lábakkal hagyta, hogy a két póni tegye a dolgát. Csak mikor végeztek, akkor szólalt meg halkan.

– Amúgy… finom volt…

A kanca kínosan felkacagott, és mikor Fragment és Tides is felocsúdott, ők is vele nevettek. Már nem is tűnt az egész helyzet olyan kellemetlennek, főleg mikor Fragment megfordult, és látta, hogy a tűz túloldalán Scorpan a saját nyársán pörgetve egyensúlyozott egy másikat – feltehetőleg Lunáét, mivel az ő patájában nem volt –, a kis mutatványon pedig láthatóan jól szórakoztak a többiek. A csődör nem kicsit volt hálás érte, elvégre így nem az ő és Spirit bénázása volt a főattrakció…

A délután aztán lassan estébe fordult, és a körülményekhez képest kimondottan jó volt a hangulat. Celestia nagy vonalakban elmesélte Surge Hercegnek, mi történt, ám pár olyan fontos részletet, hogy például Decadence Hercegnővel mi lett, legfeljebb az arcmimikájából lehetett kiolvasni. Biztos Lunát akarták megkímélni az információtól, bár Surge Herceg láthatóan ennyiből is megértette a helyzet súlyosságát. Igaz, nem sok jelét adta, hogy félne Tirektől, arról tőle szokatlanul komoly hangvételben biztosította őket, itt biztonságban lesznek.

Mikor már eléggé későre járt az idő, Surge Herceg ágyneműt és sátrakat varázsolt elő mindenkinek – habár roppant udvariasan Spiritről ezúttal is megfeledkezett –, valamint kategorikusan kijelentette, hogy a fiataloknak ilyenkor már aludniuk kell. Fragmentnek amúgy sem jutott volna eszébe vitatkozni, ám ezúttal még kimondottan hálás is volt az alikornisnak. Gyakorlatilag már egy fél napja másra sem vágyott, csak hogy végre ágyba bújhasson. Azt azért még lovagiasan fölajánlotta Spiritnek, miszerint vele tarthat a sátrába, mi több, a takaróját is megkaphatja. El kell azonban ismerni, őszintén meglepődött, hogy a kanca igent mondott. Persze kérhetett volna még egy szettet az ágyneműből Surge Hercegtől, de igazából nem merte ilyesmivel zavarni. Biztos az se volt véletlen, hogy Spirit nem tette szóvá, amiért mindenből kimaradt – volna, ha Fragment nem segíti ki.

Egészen addig tűnt jó ötletnek ilyen nagylelkűnek lenni, míg el nem foglalta a helyét a sátornak a bejáratához közelebb eső felén. A ponyva ugyan kirekesztette a szelet, de a hideg ide is alattomosan bekúszott, a kő pedig kemény volt. Bármennyire is álmos volt, Fragment sokáig ébren forgolódott, egyre növekvő irigységgel hallgatva Spirit békés szuszogását. Már az is megfordult a fejében, hogy bekéretőzik a takaró alá, de aztán le is szidta magát az illetlen gondolatért.

Valahogy aztán mégiscsak sikerülhetett elaludnia, mivel arra riadt fel, hogy valaki bejött a sátrukba, és ott áll a fejénél.

– Bocsi! – hallott valami ismerős suttogást. – Tudom, ez igazán kellemetlen, de nem bírok egyedül aludni… Sosem hittem volna, hogy ennyire hiányozhat Mr. Gray… Tides már elzavart, a Hercegnőket meg nem zargatnám ilyesmivel. Szóval, lehet róla szó?

Fragment a felét sem fogta fel annak, amit a kanca magyarázott – eleve hogy jutott eszébe ennyit dumálni az éjszaka kellős közepén –, hát csupán résnyire nyitott szemekkel, fáradtan motyogott valamit. Amúgy sem volt valami jó kedvében; a kő ennyi idő alatt is teljesen feltörte az oldalát.

– Jaj, köszi, nagyon rendes vagy! – suttogta lelkesen a hang.

A póni sziluettje eltűnt a látóteréből, úgyhogy vissza is csukta a szemét. Egy jó fél percre rá aztán valaki egy puha takarót borított rá, egy láthatatlan erő megemelte a fejét, és egy párnát tuszkolt alá, aztán kellemes illatú, forró lábak átölelték hátulról. Fragment még elégedetten sóhajtott egy nagyot, aztán elvesztette minden tudatos kapcsolatát a valósággal, és elmerült az álmok világában.

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.