Sunflower

Pislogás nélkül bámulta a bestiát. Hosszasan elidőzött annak cinóber lángokban égő szemein, a szájából kilógó, aránytalanul vékony és hosszú fogain, a hasonlóan gyilkos, mégis törékenynek tetsző, fekete, karomtalan ujjain. A csupasz, amorf teste szinte beleolvadt a háttérbe, de nem is volt rajta sok látnivaló a két csökevényes, repülésre már legkevésbé sem alkalmas szárnyán kívül. Egyszerre volt félelmetes és impozáns látvány, ahogy a sötét barlang falán kapaszkodott: a mélység óriása. Valami azonban mégsem stimmelt vele…

A sárga kanca merengve az orrához érintette az ecsetet, s a csordogáló nedvesség érzéséből megállapította, valószínűleg újabb színnel sikerült bővítenie a bundájának palettáját, de nem igazán törődött vele. Ha végzett, úgyis vennie kell egy forró fürdőt; pár kisebb paca itt-ott már nem osztott, nem szorzott. A művet viszont, bármennyire is élvezte az elkészítését, most már be akarta fejezni. És már rég kész is lehetett volna, ha sikerül megtalálnia, mi hiányzik a szörnyetegről. Utánanézhetett volna a tőle patanyújtásnyira heverő szakirodalomban is, viszont nem akart „csalni”. A másik hatékony megoldás az lett volna, hogy hanyagolja kicsit a témát, s egy pár óra, esetleg pár nap múlva újra ránézve a vászonra egész biztos az első gondolata az lenne, hogy mi volt a hiba.

A merengéséből halk kopogás, éles ajtónyikorgás – igazán megolajozhatná már valaki –, majd csendes léptek zökkentették ki. Sejtette, kihez tartoznak, ezért el se szakította a pillantását a szörnytől, ugyanakkor a füleit nem tudta, és igazából nem is akarta befogni. Csak akkor szokta zavarni, ha alkotás közben matatnak körülötte, ha épp valamit be akart fejezni, mint jelen esetben is… viszont amikor azt mondta Swatternek, az ajtaja mindig nyitva áll előtte, se nem udvariaskodott, se nem viccelt. Naponta találkoztak, mi több, itt laktak egymás hegyén-hátán ebben a hol hotelnek, hol barakknak titulált valamiben, de a barátját bármikor szívesen látta.

A rózsaszín kanca pedig volt annyira tapintatos, hogy ne szólítsa meg. A patáinak koppanásaiból ítélve ugyanannál a festménynél állt meg, ahol mindig szokott. Azon nagyon kevés képek egyike volt, amelyik a néhai Szabad Equestria vezetőségi tagjait ábrázolta… és az egyetlen, ahol Swatter Burning Soul mellett állt. Kivételesen azonban a kanca csupán pár másodpercet töltött ott, majd halk sóhajtással közelebb jött hozzá. Sunflower meglepetésére azonban nem lépett mellé, hanem egy másik mázolmányt nézett ki magának, s azt tanulmányozta elmélyülten.

– Nem értek ugyan az elemzéshez… – szólalt meg lassan egy jó fél perc után. – De ez engem egy színes vásári forgatagra emlékeztet. Olyan nagy kirakodósra, mint amilyen a város határában is volt mindig, tudod, standokkal, körhintákkal, meg mindennel. Pónik, szamarak, zebrák alkudoznak az áruk fölött, csikók játszanak és rohangálnak a földutakon és a réten…

Sunflower lassan odafordult a barátja felé, s közben nagyon igyekezett magában tartani a kitörni készülő kacaját. Nem igazán sikerült: a rángatózó arcizmai abban a pillanatban elárulták, ahogy Swatter odasandított felé…

– Azt hittem, ez a modern stílus ilyen benyomásokon alapul, és mindenki azt lát bele, amit akar… – jegyezte meg enyhén bosszúsan a rózsaszín kanca. – Sose voltam jó az ilyen „mire gondolhatott a művész” dolgokban.

– Bocs, nem akarlak kinevetni – vinnyogta Sunflower, vérre menő küzdelmet folytatva a belsőjét feszítő röhögéssel. – Édes, hogy azt… azt feltételezed, hogy… ez valami akart lenni! Az a helyzet, hogy… egyik este Sunny kicsit frusztrált volt, amikor hazajött, és… és… valami hirtelen hülye ötletből kipróbálta, milyen az, ha a saját farkát használja ecsetként…!

Ezt már Swatter se tudta megállni mosolygás nélkül.

– Ki se nézném belőled! – mondta vidáman. – És mi idegesített fel ennyire?

– Á, igazából csak a szokásos – intett a fejével somolyogva Sunflower. – Megint azt reméltem, hogy ezúttal előrébb jutunk, és persze ugyanúgy falakba ütköztünk. Kicsit… feleslegesnek érzem magam ilyenkor…

– De azért remélem tudod, hogy nem vagy az… – komorodott el Swatter, s közelebb lépett hozzá.

– Azt hiszem – mosolygott bizonytalanul Sunflower. – Mármint azt tudom, hogy nem konkrétan bennem van a hiba, meg hogy egy több, mint ezer éves történetről beszélünk, amivel már most jobban állunk, mint a pónik valaha. Ugyanakkor ez nem változtat azon, hogy nem hagynak semmit csinálni… Az meg, hogy azért nem kellek a lidérceknek, mert nincs rám szükségük… hát… nem épp megnyugtató.

A társa halkan hümmögött, ahogy elidőzött kissé az előttük álló, majdnem kész képen.

– Nem tudom elégszer mondani, mennyire hálás vagyok, amiért magadra vállaltad a követséget – mondta végül halkan.

– Nem mintha eddig olyan… – kezdte ő, de Swatter a vállára helyezve a patáját megállította.

– Nem számít, hogy ők nem fogadtak el. Senki se vállalta volna szívesen magára a feladatot. Egyedül te jelentkeztél rá a csapatból, pedig pontosan tudod, mit jelent majd rád nézve, ha az Árnyék Tanács egyszer mégis kötélnek áll.

– Tudom – mosolyodott el újra Sunflower, majd az orrával a festmény felé bökött. – Viszont be kell valljam, egyre jobban érdekel a kultúrájuk. Még a szokásaikat úgy-ahogy ismerjük Luna Hercegnő révén, de egyébként borzasztó keveset tudunk róluk. Itt van például ez! Azt tartják róla, a „mélység” lakója, mi meg még abban sem lehetünk biztosak, hogy egyáltalán valóban létezik!

Futólag megint eltöprengett, mi hiányzik a szörnyetegről, de aztán ahogy a csend kényelmetlenül hosszúra nyúlt kettejük közt, visszafordult a barátjához.

– Tényleg nem csak azért mondod, hogy megnyugtass? – kérdezte halkan, érezhető aggodalommal a hangjában Swatter.

– Soul mester mellett voltam egy nyúlfarknyi ideig az Őszinteség Eleme, még ha nem is az igazi… – somolygott Sunflower. – Hazudnék neked szerinted?

– Bocs, nem így értettem… – motyogta bűnbánóan a rózsaszín kanca. – Csak féltelek, tudod? Meg… ahogy mondod, tőled tényleg olyan távol állnak a hazugságok… félek, hogy elveszel a Fagyott Városok intrikái között.

– Bárcsak ott járnánk, hogy már emiatt kelljen aggódni! – kuncogott ő. – Egyébként meg olyan nagyon ne félts: csak azért, mert én igazat mondok, attól még rá szoktam jönni, ha valaki nem így tesz.

– És egyedül is leszel ott, a hidegben, sötétben… – folytatta a gondolatmenetét a barátja. – Ki tudja, milyen gyakran láthatjuk majd egymást! Ha a lidércek végre nyitnak felénk, tán rá tudom beszélni a Hercegnőt, hogy helyezze át a Csillagőrség telephelyét a Kristály Birodalomba, de még úgy is olyan messze leszünk egymástól!

– Mire fel ez a nagy aggodalom? – vonta fel a szemöldökét Sunflower. – Csak nem tudsz valamit, amit én nem?

– Nem, nem… – csóválta a fejét lecsapott fülekkel Swatter. – Csak, tudod… gondolkodtam…

– Szoktál olyat néha – mondta színtelen hangon ő, mikor a barátja nem folytatta. – Néha túl sokat is. De ha nem árulod el, mire jutottál, magamtól nem fogok rájönni.

– Hát… megfordult a fejemben, hogy most, hogy Bony itt van, esetleg… delegálhatnánk őt, ha eljön az idő – motyogta Swatter, kerülve a pillantását. – A lidércek állítólag szeretik, vagy legalábbis tisztelik a nekromantákat. Talán ő nagyobb biztonságban lenne náluk…

Váratlanul érte a felvetés. Az első gondolata az volt, hogy a Hercegnő biztosan nem engedné, hiszen igencsak érthető okból Bony-ban bízik a legkevésbé közülük. Majdnem fel is hozta ellenérvként, de aztán más jutott az eszébe. A barátja csak kímélni akarta, mert még most is azt hitte, csak kényszerből vállalta magára a feladatot. Talán eleinte valóban győzködnie kellett magát, de mostanra már tényleg szeretett volna elutazni a Fagyott Városokba, megnézni, megtapasztalni mindazt, amit az ősi írásokból tanult a lidércekről.

– Nem, Swatter – mondta, a patájával megemelve a kanca állát, hogy a szemébe nézhessen. – Én megyek. Erre készülök már évek óta, és eszemben sincs lemondani róla.

– Miért vagy ilyen makacs? – csattant fel Swatter olyan hirtelenül, hogy ijedtében hátrált tőle egy lépést. – Én csak jót akarok neked! Hogy velünk… hogy együtt maradhassunk! Ilyen nagy baj, hogy nem akarlak elveszíteni, Sunny? Se így, se… úgy…

A barátja hangja megremegett a végére, és Sunflower a legszívesebben átölelte volna, hogy megnyugtassa, de megacélozta magát.

– Feladatot kaptunk, Waggish Swatter – szűrte a fogai között, lesunyt fejjel. – És teljesíteni is fogom a legjobb tudásom szerint, szívvel és lélekkel. Érted, értetek, és saját magamért is. Ne feledd, miért kell itt lennünk, és miért lehetünk itt! Szeretlek titeket, de ha eljön az idő, mennem kell. Nekem, és nem másnak. Ez az én feladatom, én választottam, és én vagyok rá a legalkalmasabb, te is jól tudod. Hiányozni fogtok, de bárhogy is alakul, fogjuk még látni egymást. Megígérem.

Swatter lesütötte a szemét, és végül ő lépett oda hozzá, hogy átölelje, amit Sunflower habozás nélkül el is fogadott és viszonzott is. Úgy is maradtak kicsit, aztán a rózsaszín póni lassan elengedte.

– Azt ajánlom is! – mondta végül, valószínűleg sokkal fenyegetőbbnek szánva, mint ahogy a száján kiejtette.

– Nagyon azért ne félj; a jelenlegi felállás szerint még az sem kizárt, hogy előbb őszülünk meg, mint a lidércek beadják a derekukat!

Hogy a szavait alátámassza, Sunflower megfogta a sörényének egyik tincsét, amiből már kikandikált pár hófehér szál. Swatter nézte egy darabig, aztán szomorkásan elmosolyodott.

– Megöregszünk… – állapította meg végül, saját magának bólogatva.

– Ha szerencsénk van, ja – hagyta rá ő, aztán visszafordult a festményéhez.

Hirtelen az eszébe villant valami, ami hiányzott róla. Nem az volt, amire eredetileg gondolt, mégis olyasmi, amitől úgy érezhette, végre teljes lesz a kép. Belemártotta az ecsetét a vizes edénykébe, hogy teljesen lemossa róla a fekete festéket, s mikor úgy érezte, már kellőképpen leázott, egy új, elsőre cseppet sem odaillőnek tűnő szín felé nyúlt. A patájából a szájába vette az alkotás eszközét, hogy minden érzését beleadhassa a mozdulataiba. Folyamatosan a hátán érezte a barátja pillantását, ő pedig a vékony fapálcával a fogai között elvigyorodott, ahogy a finom ecsetvonások nyomán a túlvilági szörnyeteg vállán lassan kirajzolódott egy citromsárga földipóni kanca sziluettje…