Amélie

Még mindig nem fért a fejébe, hogy hagyhatta magát ilyesmire rábeszélni… Igazán nem volt jellemző rá, hogy könnyen beadja a derekát. Főleg ismeretleneknek. Főleg értelmetlen dolgokért. Értelmetlen és veszélyes dolgokért. Tetszett, vagy sem, el kellett ismernie, hogy berozsdásodott az évek alatt… legalábbis sokkal inkább, mint a felszerelése. Persze ilyen szögből nézve több mint időszerű volt már egy kis… mit kis, egy átfogó és alapos karbantartás minden régi cuccára. Jókora meló volt… de őszintén szólva már csak a nosztalgikus értéke okán sem bánta meg, hogy belevágott. S ha mindig is örömét lelte a monoton algoritmusban, most, hogy nem fűtötte a gyilkos indulat készülődés közben, többször is rajtakapta magát, hogy még mosolyog is munka közben.

Persze a kölyök kezdeti lelkesedése hamar alábbhagyott az első pár perc után, mikor szembesült vele, hogy tényleg nem viccelt, amikor mondta, hogy el fog tartani egy darabig. Ahhoz képest, milyen kitartóan rágta a fülét, elég hamar elunta a várakozást. Persze a másik oldalról ő meg amilyen nehezen szánta rá magát erre a kis hétvégi bütykölésre, annyira mélyen merült el benne. Igaz, aznap délelőttre nem volt sok más terve azon kívül, hogy vasárnapról lévén szó elviszi a kutyáját egy jó nagy sétára a városba. Aztán valahogy elmaradt a beígért séta, meg úgy egyébként körülötte a reggeli meg az ebéd is, és szinte észre se vette.

Vajon valahol, a szíve mélyén pegazus lett volna? Kíváncsi lett volna, ha valódi szárnyakkal születik, azokkal is ennyit elbíbelődne-e. Hogy tökéletes állapotban legyenek, s megbízhatóan emeljék el a földtől… Celestiára, de rég repült már! Nem… nem hiányzott kifejezetten. A levegőben való sebes suhanás, és a nyaktörő manőverek, amiket ma már valószínűleg nem tudna, és biztosan nem merne reprodukálni, na azok biztos nem. Ugyanakkor hihetetlen megelégedéssel és büszkeséggel töltötte el a puszta tény, hogy képes volt olyasmit alkotni, aminek hála külső segítség nélkül el tud emelkedni a földtől. Nehezére esett beismernie saját magának, de valóban, az az érzés hiányzott…

A tökéletesnél kevesebbel nem elégedhetett meg, máskülönben életveszélyes lett volna a könnyű fémszárnyakkal felszállni. De jól is volt ez így. Volt abban valami mágikus – nem a hétköznapi értelemben véve –, amikor minden alkatrész a helyére került, s az elemek hirtelen szinte súrlódás nélkül csúsznak egymáson, precízen követve a legapróbb mozdulatait is. Bizonyos értelemben azóta sem tudott ehhez fogható szerkezetet alkotni. Egyedül a Trinkettel közösen tervezett lába volt valamilyen szinten összehasonlítható vele.

A koncentrálásból beszédhangok zökkentették ki… egész pontosan egy kanca… csődör kiabálása a kertből. Annak a kirin kölöknek, ha belelkesült – ami meglehetősen könnyedén megtörténhetett egész apróságoknak tűnő dolgokon is –, akkora hangja volt, mint annak a ponyville-i Jelly-barátja fodros sörényű rózsaszín póninak. Mondjuk meg kell hagyni, most valóban lehetett is oka az örömködésre, elvégre ez alkalommal olyasvalakikért mentek az állomásra, akik talán tudnak segíteni neki megtalálni azt a titkos fényt, vagy mit, amit keresett. Nem az első próbálkozás volt ezen a téren, és sok reményt nem is fűzött egyikőjük sem ahhoz, hogy pont Firebolt tudása hozhat áttörést a kérdésben, de Jugem minden új perspektívát boldogan fogadott.

– De miért nem akarsz vele versenyezni? – kíváncsiskodott csődörhöz cseppet sem illően magas hangján a kirin.

Conker hallotta ugyan az ablakon túlról Silvermane válaszát, de nem érthette, mivel a két kicsi kanca egész egyszerűen túlkiabálta.

– Apa már nem repül! – adták meg helyette kórusban a feleletet.

– De hát miért nem? – értetlenkedett tovább Jugem. – Hiszen pegazus!

A barna kanca fölállt az munkapadtól, jó alaposan kiropogtatta az ízületeit, majd az ajtóhoz ügetett, s ahogy meghallotta a túloldalról a kulcscsörgést, lenyomta a kilincset. Halvány mosolyra húzta a száját, ahogy végignézett a kis társaságon. Miképp azt ígérték, eljött az egész család, és mi tagadás, a két Silver csikót mindig szívesebben látta, mint Jim vadorzó kölykeit. Nem utolsó szempont volt a két apróság őszinte érdeklődése a bütyköléshez… Jöhettek volna gyakrabban is, Jelly is biztos örült volna az egész csapatnak, de nyilván nem volt elvárható tőlük, hogy hetente-kéthetente felvonatozzanak hozzájuk Fillydelphiából.

– Csókolom! – köszönt rá azonnal sugárzó arccal Silverbolt, amint meglátta az ajtóban, s egy picivel később csatlakozott hozzá a kis Silverscrew is.

– Sziasztok! – lépett oda hozzájuk Conker, s mindkettőnek felborzolta a sörényét, aztán hagyta, hogy a kirinnel együtt befurakodjanak mellette a házba.

– Szia! – üdvözölte őt a két szülő is, velük pedig gyorsan váltott két-két puszit.

– Mindig úgy érzem, túl ritkán találkozunk – mondta bocsánatkérő mosollyal Firebolt, mikor megvoltak a szokásos üdvözlési rituáléjukkal. Silvermane csupán egyetértően bólogatott mellette.

– Ezzel én is így vagyok, de hát ilyen az élet, nem? – felelt ő költői kérdéssel. – Az is kész röhej, hogy ti két csikóval könnyebben mozdultok, mint mi.

– Az már igaz! – bólintott a vörös unikornis. – Ami azt illeti, valóban nem is vennénk rossz néven, ha nagy ritkán ti ugranátok le mihozzánk!

– De a munka az munka – szólt közbe észrevehetően komorabban Silvermane. – Nyilván az az első, mi meg örüljünk, hogy így meg tudjuk oldani! És… jól hallom, tényleg elővetted Light kedvéért a régi szárnyaidat? A lányoknak meg nem si… lányok, ugye nem piszkáljátok? – nézett át Conker válla fölött szigorúan összevont szemöldökökkel.

– Nem! – kiabált vissza azonnal a nagyobbik csikó, de egy lépést sem hátrált Conker munkapadjától, s hatalmas, csillogó szemekkel nyújtogatta a nyakát a fémszerkezet felé az említett kirinnel egyetemben.

– Bocs, Silvermane… – vakarászta zavartan a sörényét a barna kanca, kínos mosollyal az arcán. – Megértem, ha most neheztelsz rám, de esküszöm, nem a lányok miatt nem mutattam meg. És Celestia legyen a tanúm, most is hagytam volna porosodni a pincében, ha a kölyök nem rágja ennyit a fülemet miatta… Nyugodtan hidd el, nagyra értékelem, hogy a ti csikóitok sokkal jól neveltebbek, mint ez a pikkelyes energiabomba…

A szavaitól a pegazus láthatóan azonnal megenyhült, de hiába nyitotta szóra a száját, Jelly a háta mögül megelőzte.

– Van egy remek ötletem! Miért nem megyünk be a házba, és ülünk le, vagy valami?

– Igaz, igaz! – bólogatott Conker, s kihátrált a szűkös előszobából, hogy beengedje a vendégeket. – Ne haragudjatok, kicsit… nem is tudom, azt hiszem kicsit transzba estem a szereléstől meg a régi emlékektől, és még nem tértem teljesen magamhoz…

– Tényleg megmutatja? – kiáltott fel mögöttük hitetlenkedve Silverbolt.

– Megígérte, de mi értelme is lenne összeszerelni, ha utána nem is használja, nem? – magyarázott vidáman Jugem.

– Szóval repülésbemutatót is tartasz? – kérdezte Firebolt a legkevésbé sem számon kérőnek tűnő hangsúllyal.

– Most már, azt hiszem, nem úszom meg, hehe… – kacagott zavartan ő, miközben a kanapé felé terelte a kis társaságot. – Aztán, remélem, nem égetem le magamat, meg ilyenek…

– Repülni nem lehet elfelejteni, te meg aztán anno jobban manővereztél a levegőben, mint a legtöbb pegazus ismerősöm – jegyezte meg Silvermane.

– Ki kér limonádét? – kérdezte közben Jelly, immár a csikók körül sertepertélve, mire azonnal három pata lendült a magasba, a tulajdonosaik lelkes kiabálásával kísérve.

– És ti valami erősebbet? – vetette fel gyorsan Conker, hogy ne maradjon ki a kínálgatásból.

– Jöhet, köszönjük! – mosolygott Firebolt.

– Kávé, alkohol? – érdeklődött tovább a barna kanca, miközben a konyha felé vette az irányt.

– Egy ilyen, egy olyan, majd elosztjuk! – felelt az unikornis. – Bármi jó, ami van, vagy amit gondolsz; nem vagyunk válogatósok!

– Vettem! – biccentett mosolyogva Conker. – És apropó repülés, mi ez amit hallok, hogy már nem repülsz, Silvermane?

– Ezekkel? – horkantott a pegazus, félig kitárva ültében a fajtájához képest szokatlanul megvastagodott tollas végtagjait. – Ha nagyon muszáj lenne, biztos vagyok benne, hogy sikerülne, de annyira elszoktam már tőle, hogy nem erőltetném.

– Nagyon menő, nekem is megmutatta, mit tud a szárnyaival! – kotyogta közbe Jugem a munkapad mellől.

– Igen, Apa is tud varázsolni, pedig nem is unikornis, mint Anya! – csipogta a kis Silverscrew is.

Silvermane csak a szemét forgatta, ám közben a szája szegletében büszke mosoly bujkált, mint mindig, ha a képességei jöttek szóba. Amikor pedig Conker lepakolta elé a kis asztalkára a kávét, látható örömmel mutatta be a varázserejét, ahogy a szárnyait finoman rezgetve úgy kevergette kiskanállal a kávéját, hogy közben hozzá sem ért.

– És neked tényleg nem hiányzik a repülés, meg az… ilyenek? – kérdezte a vége felé elbizonytalanodva Firebolt.

A gyilkolás? – kérdezett vissza a pillantásával Conker. Még szerencse, hogy a gyerekek itt voltak, és a kanca nem utalt közvetlenebbül arra, ami a fejében megfordult. Értette ő, hogy Firebolt nem a félelemre, a bosszúvágyra és a vérfürdőkre gondolt, amikor kinyitotta a száját, de sajnos ezek képezték az életének a szerves részét, amikor a rendszeresen használta a szárnyait. Nem holmi hősies kalandok, mint a volt éjjeliőr férjének, vagy a szintén jelenlévő volt éjjeliőr barátjuknak, csupán szenvedés és halál… Nem, Firebolt. Nem hiányzik a legkevésbé sem.

– Csak azért, mert jó vagyok… jó voltam valamiben, még nem jelenti, hogy szívesen csinálnám is – jegyezte meg végül, halvány mosolyt erőltetve az arcára. – A többi cuccomat meg legfeljebb akkor venném elő, ha Jellyt kéne megakadályoznom, hogy valami hülyeséget csináljon. Egyelőre belenyugodott ebbe az őrség-közeli állásba, de ki tudja, mikor kezd megint túlságosan viszketni az a nagy segge!

– Hallak ám, ugye tudod? – szólt ki a konyhából az emlegetett kék kanca, aki éppen szendvicseket készített az egész bagázsnak nagy lendülettel és a kertben szedett friss rukkolával.

– Reméltem is, hogy hallasz! – vágta rá ő a válla fölött átkiabálva.

– Majd mi is nézhetjük, amikor össze tetszik szerelni? – rángatta meg finoman a farkát Silverbolt, közben egy pillanatra sem véve le a szemét a fémszárnyakról.

– Persze! – paskolta meg a nagyobbik csikó fejét. – Nem rejtegettem ám előletek, csak tudod… rossz emlékeim fűződnek hozzájuk.

– Milyen emlékek? – kíváncsiskodott tovább a kicsi szürke unikornis.

– Talán elmesélem majd, ha kicsit nagyobb leszel – mondta mosolyogva.

– Én nagyobb vagyok, nekem el tetszik majd mesélni? – kérdezte vigyorogva Jugem.

– Majd egyszer esetleg… – biccentett némi hezitálás után Conker, bár közben arra gondolt, hogy vannak dolgok, amikhez nem lehet a póni elég idős.

– És mikor tetszik végezni az összerakásával? – érdeklődött tovább Silverbolt, nem kevés aggodalommal a hangjában. – Anya azt mondta, a négyes vonatot el kell érnünk…

– Ó, ne félj, nem maradtok ki semmiből! – kuncogott a gesztenyebarna kanca. – Már csak néhány utolsó simítás van hátra, meg egy jó alapos ellenőrzés, aztán megnézhetitek a bénázásomat!

– Ugyan már! – legyintett Silvermane. – Nem udvariasságból dicsértem a repülési technikádat.

– Én meg nem viccből mondom, hogy berozsdásodtam – húzta el a száját Conker. – Amire ti emlékeztek, az volt a csúcsformám. Órákat kellett volna napi rendszerességgel edzenem meg gyakorolnom csak azért, hogy megtartsam azt a szintet, és hát egy ideje eléggé megkopott hozzá a motivációm. Ami igazából pozitívum, és őszintén tudok is neki örülni. Viszont ez nem változtat azon, hogy se nem vagyok már olyan fitt, se nem állok készen mindenféle akrobata mutatványra. Fiatalabb meg már én se leszek…

– Bocs, nem akartalak megbántani… – motyogta kissé lecsapott fülekkel, de a szemébe nézve a pegazus.

– Semmi ilyesmi nem történt – mosolyodott el ő. – Szeretném azt hinni, hogy ez a dolgok rendje. És szerencsés vagyok, hogy el tudtam engedni, amit el kellett. Csak azért mondtam, hogy tényleg ne számítsatok nagy durranásra.

Odafordult a munkaasztalhoz, és végignézett a három csillogó szemű csikón.

– Na, lássunk akkor neki! – sóhajtotta vidáman.

Egyöntetű éljenzés fogadta a szavait.

* * *

Noha láthatóan Silvermane is elengedte a kezdeti neheztelését az irányába, Conker bűntudata csak tovább fokozódott, ahogy a tetőtéri ablakon kimászott a cserepekre. Jobban élvezte a helyzetet, mint gondolta volna. Igazán hagyhatta volna, hogy a két Silver-csikó beszélje rá a szárnyai megjavítására… Ez így legalábbis hülyén jött ki, hogy egy idegennek könnyebben engedett, mint nekik. De most már persze késő bánat – sértődés meg nem lett belőle szerencsére. Jó, hogy ilyen barátaik voltak…

Lent a kertben ott várta mindenki: Firebolt, Silvermane és a két csikójuk, Jugem és az elementál barátja, Jelly, aki épp a patáját rágta aggodalmában, és persze Cogs, aki értetlenkedve ugrálta körbe a társaságot, hangosan csaholva, és láthatóan nem értve, mi a fenét keres a gazdája a tetőn. Nem volt hát mit tenni: még egy utolsó próbaként megmozgatta a szárnyait, aztán vett egy mély levegőt, és elrugaszkodott.

Meg se fordult a fejében, hogy bármit is trükközzön, csupán egyenes vonalban repült előrefelé, a feltétlenül szükségesnél jóval több szárnycsapással, hátha úgy biztonságosabb. Az egyszerű levegőben maradásért is bősz patadobogás lett a jutalma, sőt, a kirin négy lábbal ugrálva kurjongatott is neki, ezzel minden bizonnyal magukra vonzva hallótávolságon belül mindenki figyelmét. Igazából nem is zavarta… Pusztán az érzés, hogy képes volt újra a levegőbe emelkedni, nagyobb boldogsággal töltötte el, mint valaha is hitte volna. Talán… azt is túlbecsülte, mennyire rozsdásodott be az évek alatt…

Leírt egy kisebb kört az udvar fölött, megérintette a cseresznyefájuk pár kilógó ágát, és egy picit élesebb kanyart megkockáztatva a kéményt is megkerülte. Ahogy egyre jobban belemelegedett, megpróbálta a magasságát is változtatgatni, ami sikerült is, ha nem is éppen zökkenőmentesen. Egy nyugdíjas időjárás-szabályzó pegazus fürgeségével csinált egy szimpla csavart, majd aztán ezen felbátorodva valamennyivel gyorsabban egy duplát is, viszont ezzel már túlbecsülte a pillanatnyi képességeit, s elvesztette az egyensúlyát.

Próbálta korrigálni a hibát, de csak annyit tudott elérni, hogy nem tökéletes szabadesésben zuhant a föld felé, és sikerült a hátsó lábait is lefelé fordítania, hogy ne a hátára essen, de lassítani gyakorlatilag nem tudott időben. Csupán egy emelet magasságában volt, szóval ha nem biztosítja ennyire túl magát, talán egy rendes landolást is összehozhatott volna, cserébe viszont erről a néhány méterről nem kellett túl nagy becsapódásra számítania. Ösztönösen lehunyta a szemeit, ugyanakkor igyekezett nem túlzottan megfeszíteni az izmait, hogy ne legyen súlyos sérülés belőle.

A talajjal való fájdalmas találkozás azonban elmaradt. Hirtelen támadt fel a szél, de olyan erővel, hogy belekapott a szárnyaiba, szélesre tárta őket, és fent is tartotta a levegőben. Ahogy Conker kinyitotta a szemét, rögtön rájött, hogy Silvermane sietett a segítségére: a pegazus erőteljesen csapkodva biztosította neki a légáramlatot, ami megakadályozta a lezuhanásban, s mikor úgy találta, a közvetlen veszélyt sikeresen elhárította, lassított, s engedte, hogy a kanca lerakja a földre a patáit. Amint pedig ez megtörtént, Cogs azonnal a nyakába ugrott, s halkan nyüsszögve összenyalta az arcát.

– Jól van, jól van, semmi bajom! – lihegte Conker, próbálva közben a saját szaporán verő szívét is megnyugtatni.

A többiek is odagyűltek köré, s aggódva kérdezgették, de elég egyértelműen látszott is rajta, hogy sértetlenül megúszta, így – főleg a csikók – hamar átváltottak a repülési technikáinak méltatására és általános lelkendezésre.

– Kösz, Silvermane! – fordult ő addig a pegazushoz.

– Bármikor! – kacsintott vidáman a csődör.

– Hát nem megmondtam, hogy egy főnyeremény! – vigyorgott szélesen Firebolt, azzal átölelte a férje nyakát, és hatalmas puszit nyomott az arcára.

– Az bizony! – somolygott Conker is. – Viszont… ha már így felajánlottad, hogy „bármikor”, mit szólnál hozzá, ha tennék még most egy újabb próbát, amíg itt vagytok? Nem kicsit megnyugtató, ha van aki el tud kapni ilyen helyzetben.

– Na! Csak nem ráéreztél az ízére? – nevetett a pegazus.

– Fene tudja! – vont vállat ő. – Egyelőre csak kóstolgatom, de meglepően jól esik. Biztos a remek közönségemnek is köszönhetem!

Végignézett a kölykökön, akik éppen Jellyt nyösztették valamivel, így egyedül Jugem érezte magát megszólítva közülük, s a lelkesedését mutatva a hátsó lábaira is állt, vigyorogva megtapsolva a mutatványt.

– Ha engem kérdezel, illenek hozzád a szárnyak – jegyezte meg Firebolt, majd kicsit halkabban, közelebb hajolva hozzátette: – Kár lenne, ha csak a múltjuk miatt lemondanál róluk…

Silvermane helyeslően bólogatott, és Conker a pillanat hevében kénytelen is volt egyetérteni velük. Most nem akart foglalkozni a kérdéssel, most a barátaival akarta tölteni az idejét. Ám úgy érezte, mintha valami megváltozott volna… körülötte? Benne…? Nem tudta igazán eldönteni. Talán hosszú-hosszú idő után újra felbukkant az életében a saját, eltemetett múltja… És most először nem kísérteni jöttek vissza a régi emlékek.

És ehhez tényleg pont ez a taknyos, bolond, naiv kirin-keverék kellett a hülye kérdezősködésével? Kész röhej…