6. fejezet: Terv, megállapodás, kör

Terv, megállapodás, kör

Ananász! Végre eszébe jutott a gyümölcsnek a neve, amit már lassan egy negyed órája bökdösött a villájával. Persze jelentősen lerövidíthette volna a gondolkodáshoz szükséges időt, ha tudatosan is foglalkozott volna a kérdéssel, most azonban csak az elméjének a felszínén hagyta lebegni a ritkaságszámba menő étek képét, hátha társulnak hozzá maguktól is egyéb információk. És nem kellett csalódnia csavaros agyában, hiszen végül teljesen váratlanul borította rá lexikonszerűen kilistázva az összes adatot, amit korábban megtudott a kizárólag trópusi vidékeken megélő különleges növényről.

Tele volt vitaminokkal, ásványi anyagokkal, és persze mindenek felett cukorral. Nyilván részben ezért is hozták reggeli után, afféle desszert gyanánt. Bár azt sem tartotta kizártnak, hogy az emésztést segítő hatása miatt tolták elé, elvégre a korai időpontot figyelmen kívül hagyva meglehetősen nehéz ételekből álló, és továbbra is feltűnően bőséges menüt szolgáltak fel előtte nekik. Vagy csak egyszerűen ránéztek, és megállapították, hogy a szakálla alapján már biztos nagyon öreg, hát nem árt neki egy kis plusz segítség… Minden esetre elég irritálónak érezte, hogy a kristály pónik az összes létező alkalmat megragadták, hogy az orra alá dörgöljék a teljes követségnek, milyen gazdagok is ők a közönséges, matt szőrű fajtársaikhoz képest. Igaz, amióta a pónik úgy általában nem töltötték minden egyes napjuknak több mint a felét legelészéssel, kénytelenek voltak hozzászokni a magasabb kalóriatartalmú ételekhez is, na de azért napi szinten több száz mérföldes távolságból származó egzotikus luxuscikkeket fogyasztani… arra már nem tudott jobb szót találni, mint hogy beteges volt.

Letette az evőeszközt, fintorogva megszaglászta a szabályos karikákba vágott gyümölcsöt, aztán inkább mégis magához intette a fiatal kancát, aki a tányért hozta.

– Bocsánat, nem lenne esetleg inkább egy szivarjuk? – kérdezte reménykedve.

Így is épp elég régóta kellett már nélkülöznie legkedvesebb pipáját amiatt a rohadt kecske miatt. Lassan, de biztosan kezdte ki az idegeit… A válasz azonban hamarabb érkezett, mint ahogy a kanca kinyitotta a száját. Elég volt magában az is, ahogy meglátta a szemében azt a hitetlenkedő kis szikrát.

– Ilyesmivel nem szolgálhatok, nagykövet úr – mondta halkan a kristály póni. – Az egész birodalomban nem tartunk efféle egészségkárosító szereket.

– Kioktatást is kértem volna? – mordult rá Starswirl. – Nem rémlik, kislány!

A kanca egy pillanatra lenézően lebiggyesztette a száját, majd rögtön ezt követően tökéletesen kifejezéstelen arccal meghajtotta a fejét, s elhátrált. Starswirl érezte, hogy az előbbi mondatával sikerült a reméltnél jóval több személynek is felkelteni a figyelmét, így hát a másik irányba fordult. Pont el is tudta kapni az összes társának a tekintetét, habár a következő másodpercben már mind a négyen mással kezdtek foglalkozni. Pitchfork, a földipónijuk, például olyan lendülettel állt neki az arcába lapátolni a tányérja tartalmát, mintha azzal kívánná kompenzálni az unikornis iménti faragatlan viselkedését. Cookie és a pegazus ezzel szemben megpróbáltak újra belemerülni a beszélgetésbe, úgy téve, mintha mi sem történt volna. Holder viszont mindössze csak előre fordult, s üres tekintettel, révetegen bámult maga elé.

Érdekelte, hogy mi jár a kanca fejében? Ő maga sem tudta eldönteni. Ha Holder csak elmondaná, tán meghallgatná, de annyit biztos nem ért volna meg, hogy befurakodjon a gondolatai közé. Ó, nem, távolról sem! Így is erősen gyanakodott rá, hogy a kanca miatt volt ilyen zavart és szentimentális az elmúlt napokban. Mindig soká tartott, hogy nyomtalanul kimossa magából egy másik élőlény gondolatait, amikor ilyen direkt módon érintkeztek egymással, főleg ha ilyen mélyen. Meg is fogadta, hogy legközelebb – már ha egyáltalán lesz még kedve ilyesmit gyakorolni Holderrel – mindenfajta személyeskedés nélkül fogja csak hagyni egymásnak feszülni az elméjüket. Az kell még, hogy megint átragadjon rá a kanca személyisége!

Jórészt ennek a kavarodásnak tulajdonította azt is, hogy az a fehér alikornis ilyen mély benyomást tudott tenni rá. Mert bármily utálatos volt elismernie, tény, hogy minden igyekezete ellenére valóban sikerült többször is zavarba hoznia. Sőt, még az érzéseit is felkavarta, pedig erre aztán egyáltalán nem számított.

Nem tudta, hogyan viszonyuljon ezek után Celestiához. Miután a kanca magára hagyta a parkban, rengeteget merengett ezen. Mindenen. Rendszeres időtöltésévé vált, hogy amikor volt egy kis szabadideje, megpróbált újabb és újabb részletekre visszaemlékezni a beszélgetésükből és annak körülményeiről. Szóról szóra rekonstruálta az egészet, ügyelve a lehető legapróbb finomságokra, leheletnyi rezdülésekre, gesztusokra mindkettejük részéről. És bizony meglepetten konstatálta, hogy minden kétséget kizáróan flörtöltek egymással. Pedig akkor és ott nem is vette észre! Ahogy azt sem, hogy ő maga is láthatóan szabályosan udvarolt a kancának.

Feltűnt neki, hogy a kanca kifejezetten érdeklődik iránta. Arról ugyan nem sok fogalma volt, hogy mi foghatta meg benne – biztos a szakálla tetszett meg neki, más tippje nem volt –, de igyekezett kihasználni a helyzeti előnyét, és alkalmazkodni az alikornishoz. Jó úton haladt, ezt érezte végig, s sok rendkívül hasznos információ birtokába is jutott. Leste Celestiát, itta a szavait, követte minden egyes lépését, s közben mindent elkövetett, hogy az alikornis ne unjon rá a társaságára. Mégis, ha egyszer-kétszer vissza is kellett fognia az indulatait, attól függetlenül ő maga is kimondottan jól érezte magát a kancával. Végre egy kellően erős és meglepően intelligens beszélgetőtársra lelt. Úgy vélte hát, hogy a homályos, titokzatos, további fejtegetést igénylő utalásokon túl is kellemes és értékes emlékekkel sikerült gazdagodnia.

Mindamellett eléggé tartott attól, hogy egy ilyen búcsúzás után a kanca mégis mit vár tőle. Közeledett felé fizikailag is, igen, hiszen látta, hogy ezzel jól tud hatni az alikornisra. Még akkor is, ha némiképp hagyta, hogy ezúttal ne csak tudatosan cselekedjen. Rábízta magát az ösztöneire, s a teste és elméje más motivációból ugyan, de szerencsés módon ugyanabba az irányba lendült. Összevetve rengeteg apró erre vonatkozó adatot azt a következtetést vonta le, hogy Celestia Hercegnő még serdülő-, vagy nagyon ifjú felnőttkorban lehet, így joggal reménykedett, hogy a kanca kezdeti szimpátiáját még jobban maga mellé állíthatja, ha ilyen módon is közeledik felé. És végül igaza is lett, noha álmában sem gondolta volna, hogy partnere ilyen kezdeményező lesz vele, mint egyszerű halandóval szemben. Jócskán alábecsülhette az alikornis iránta való érdeklődését, s ezzel akaratlanul is veszélyes vizekre evezett. Egy halhatatlan lény érzéseivel játszadozni több mint veszélyes volt…

Azóta az apró, lopott csók után viszont nem volt alkalmuk többet találkozni. Örült neki, hiszen úgy vélte, megtudott mindent, amit csak lehetett. Könnyen roppant kellemetlen helyzetbe kerülhetett volna, ha újra a szemébe kellene néznie. Nem tehetett volna úgy, mintha semmi sem történt volna közöttük. De ugyanúgy azt sem tudta, mit kéne tennie. Nagy megkönnyebbülés volt hát, hogy így alakult. Illetve nem… Utált hazudni magának, ám tényként állt előtte, hogy ahányszor csak nevetgélést hallott valahonnan, vagy csak a folyosó sarkán látott egy rózsaszínhez akár csak hasonló színű farkat eltűnni, mindig felgyorsult a szívverése. Nem foghatta minden érzelmét a Holder elméjével való összekapcsolódására, ugyanakkor nem is tudta őket letisztázni saját magával. Igaz, túlzottan nagy jelentőséget nem is tulajdonított nekik.

Azt sem tagadta le maga előtt, hogy ha csak könnyedebben úszkált meditatív állapotban a gondolatai között, előszeretettel idézte fel magának, ahogy a padon ücsörögtek, és odasimult a kanca testéhez. Pedig nem volt már mai csikó… Valahogy mégis, csak úgy, egész hétköznapi értelemben élvezni tudta. És azt is észrevette, hogy egyszerűen az elméjében is képtelen volt megszabadulni a Hercegnőtől. Nem is próbálkozott, de azért különösnek tartotta. Rég volt bárki is akár csak hasonló hatással rá.

Elvégre most is csak ő járt a fejében! Szinte mindent kitöltött a kedves, fiatalos hangja s elbűvölő rózsaszín szemeinek huncut csillogása. És minden egyes alkalommal, ha csak egy másik pónira esett a figyelme, valami sajátos csalódottság járta át, hogy nem vele áll szemben, nem őt látja. Mikor pedig egyszer megérezte Celestia jelenlétét közel, a háta mögött, különös, egész indokolatlan boldogság töltötte el, s csak még jobban letörte, mikor hátrafordulva már csak egy éles villanást látott, s az elméjében egy olyan erejű teleportot érzett, mintha egy kisebb csillag robbant volna fel a folyosón. Pedig akkor válthattak volna még egy pillantást, s újra átjárhatta volna az a végtelen derű, ami a kancát lengte körül mindig… Az pedig már csak utólag merült fel benne, hogy tán Celestia szándékosan kerüli őt, s akkor is pusztán csak nem tudta magát türtőztetni, hogy meg ne lesse egy percre. Még mindig fura volt belegondolni, de talán tényleg sikerült elég mélyre belopnia magát az alikornis szívébe, s ő meg most már attól tarthatott, hogy bár nem is az övé, mégis lényegében bármelyik pillanatban elveszítheti.

Halál… Hát, igen… szembe kellett néznie a gondolatával. Ha nem is volt olyan öreg, mint kívülről látszott, akkor is egyre jobban érezte magán az idő múlását. Lassabb lett, nehézkesebben mozgott, bár szerencsére a szellemi fürgeségéből még nem vesztett sokat. Igaz, a memóriája sem volt már a régi. Pedig fiatalabb korában olyan büszke volt magára, hogy képes volt a szó legszorosabb értelmében mindent megjegyezni! Mostanra már csak a számára érdekesebb részletek maradtak meg, ám azok továbbra is közel tökéletes élességgel – már amennyiben elég időt töltött a pontos felidézésükkel. Viszont azzal is tisztában volt, hogy a lelkületén is érződött a kor. Sokkal kevésbé volt toleráns és türelmes másokkal szemben. És azt is nagyon rosszul tűrte, ha valaki megpróbált okosabbnak tűnni nála, vagy esetleg utasítgatta őt. Konokabb, nehezebb jellem lett, tudta pontosan. Bár nem is különösebben igyekezett változtatni ezen. Ettől függetlenül bosszantó volt azzal a tudattal élni, hogy később csak még rosszabb lesz.

Viszont az alikornis elültette a bogarat a fülébe. Pontosan tudta, hogy léteznek olyan varázslatok, amiket az élet meghosszabbítására, a jó egészség megőrzésére alkottak. Részben ilyen céllal szokott ő maga is napi rendszerességgel meditálni – rendkívül jótékony hatással volt rá szellemileg és fizikailag egyaránt. Ám az, hogy a halhatatlansággal ne csak a képzeletében kacérkodjon néha-néha, gyengébb pillanataiban, eddig fel sem merült benne. Ha azonban egy valódi alikornis látott rá reális esélyt, hogy egy közönséges póni elérhet ilyesmit, az már komolyan megfontolandó volt.

Olyan sok mindent elért az életében! Egy személyben teljesen megreformálta, új alapokra helyezte a pónik mágiához való hozzáállását. Annyi varázslatot alkotott meg, annyi rejtett tudást adott a népének! Többet igazán nem is várhattak tőle. Még magát az időt is képes volt néhány specifikus esetben az uralma alá hajtani! Pedig egyenesen őrültnek tartották, amikor éveken át hasztalanul próbálkozott vele! És most? Egy őrült géniusz volt? Az lenne az igazán őrültség, ha tényleg elérné a lehetetlent, és ő maga fölemelkedne a dicső alikornisok soraiba! Ha már ennyi mindent elért az életben, hát miért kéne, hogy vége szakadjon? Ki más valósíthatná meg ezt az álmot, ha nem ő? És ki más érdemelné meg?!

Lassan egyre világosabban egy elhatározás körvonalazódott benne. Meg fogja próbálni! Meg, mert megtehette. Senki sem kérhette számon rajta immár, ha a saját bolondságai miatt hanyagolja a kötelességeit. A becsülete tartotta csak a Platinum család szolgálatában, s persze az, hogy így a privilégiumainak a legnagyobb része is megmaradt. Hasznos volt néha, ha szívességre volt szüksége akár a legmagasabb körökből is, és már tőle sem várták, hogy azonnal ugorjon, ha a tanácsára vagy a segítségére volt szükség. Persze a legtöbbször így is megtette, hiszen csak így tarthatta fent a jó viszonyt s ezt az igen kedvező helyzetet a mindenkori terveinek megvalósításához.

Csupán az az egyetlen kérdés maradt hátra, hogy merre induljon. Külső segítség nélkül lehetetlen vállalkozásnak tűnt az egész. Ha nem is volt igazán járatos a témában, azzal tisztában volt, hogy egy új halhatatlan lény felbukkanása rendkívüli ritkaságnak számított. Ez alapján akár azt is meg merte volna kockáztatni, hogy Celestia és a testvére tán az egyedüli csikók lehettek az egész alikornis társadalomban. Persze nem vehette biztosra, és nem is tartotta túl lényegesnek – bár továbbra is áldotta a sorsát, amiért egy ilyen fiatal és közvetlen Hercegnővel hozta össze. Azt viszont tudta, hogy az esetek túlnyomó többségében halhatatlan csak más halhatatlanok utódaként születhetett, amit viszont ő akart elérni, arra még nem hallott precedenst. Tán nem is volt. Szép kilátások…

Mint minden kutatása során, itt is legelőször információkra lesz szüksége, ebben nem kételkedett. Ilyen témában azonban nem reménykedett abban, hogy a Platinum család egyébként méltán híres könyvtára érdemben a segítségére lehet. Jobb híján azonban sejtette, hogy kénytelen lesz ott kezdeni a keresgélést. Viszont abban is tanácstalan volt, hogy kitől kérhetne tanácsot ez ügyben. Nyilván a legjobb – bár nem feltétlenül a legcélszerűbb – egy halhatatlant lett volna kikérdezni. Mivel azonban Celestia ilyen szempontból nem tudott igazán hasznos információkkal szolgálni, Decadence Hercegnőtől pedig épp eléggé tartott, hogy ne merje ilyesmivel zaklatni, nem sok alternatívája maradt. Azt pedig feltételezte, hogy egy halhatatlan sem szívesen osztaná meg vele a titkait. Kénytelen volt hát ideiglenesen függőben hagyni ezt a kérdést. Mást nem tehetett, így abban maradt magával, hogy amikor csak teheti, a lehetőségeinek felmérésével fogja tölteni az idejét. És persze addig is gondolkozik a problémán. Közben pedig reménykedik, hogy a szerencse is mellé áll.

* * *

Úgy tűnt, végeztek. A jobbján Holder egyetlen szó nélkül fölállt. Nem nézett felé, ahogy a kanca sem kereste a pillantását. Egy egészen kicsi bűntudata támadt, miközben a tanítványa oldalán elhagyta az étkezőt. Az elmúlt napokban olyan szinten hanyagolta, hogy nem csak a tanítását függesztette fel ideiglenesen, de jóformán egy szót sem szóltak egymáshoz. Pedig így belegondolva elég feltűnő volt, hogy a kanca az étkezések kivételével minden egyes percet a szobájukban töltött. Márpedig Holdert ismerve ez nem volt rá kimondottan jellemző. Ha a kezdeményezőkészség nem is tartozott az erényei közé, ilyen szinten passzívnak sem látta még sose. Mintha szabályosan félt volna kimozdulni a viszonylagos biztonságot nyújtó helyiségből.

Tőle szokatlan kedvességből úgy döntött, megkérdezi. Elvégre valamilyen szinten érte is felelősséggel tartozott.

– Mi a baj? – vágott a közepébe, mikor egy ismerősnek tűnő folyosóra értek. Fölösleges volt a köntörfalazás, pontosan tudta, hogy valami nincs rendben.

Oldalra sem kellett néznie, hogy lássa, amint a kanca pupillái kitágulnak, s riadtan körbenéz. Holder végül mégis türtőztette magát, s egész halkan szólalt meg.

– Csak a többiek szeretnének beszélni veled, Mester.

Holder megállt egy ajtó előtt, amiről Starswirl nyomban megállapította, hogy nem a sajátjuk. Ravasz kanca, egy emelettel lentebb vezette őt, míg ő nem figyelt… Ettől függetlenül feltűnt neki, hogy Holder nem állította, hogy semmi baja nincs. Egészen biztos volt benne, hogy a megváltozott viselkedése mögött egészen más áll, mint ami miatt idejöttek.

A tanítványa megemelte a patáját, s finoman megkocogtatta a fát. Bentről szinte azonnal utat engedtek nekik. Jobb is, ha gyorsan letudják, bármit is akartak.

Az övékével lényegében azonos kinézetű szoba közepén már ott állt mind a három társuk. Komoly arcukról lerítt, hogy csak rá vártak. A kis helyiség meglepő rendezettségéből kiindulva pedig már volt is egy tippje, miért. Összepakoltak…

– Örülünk, hogy jött, Starswirl mester! – lépett előre Smart Cookie. – Nos, éppen arról folyt a szó, hogy lassacskán ideje lenne hazatérnünk.

– Egyetértek – bólintott határozottan.

Valóban. Amíg itt vannak, semmivel sem fog előrébb jutni. És lassacskán aktuális lenne jelentést tenni a hercegnőnek is.

– Igazából azért vetettük fel, mert… tessék?

A kanca láthatóan meglepődött, hogy ilyen gyorsan kötélnek állt. Biztos órákat töltöttek hatásos érvek gyűjtögetésével, amikkel meggyőzhetik őt az igazukról.

– Én is úgy látom, hogy indulnunk kéne – felelt Starswirl. – Teljesítettük a feladatunkat, hát értelmetlen tovább maradnunk. Ha készen álltok, akár még a délelőtt folyamán távozhatunk. Csak előtte mondjunk köszönetet Decadence Hercegnőnek a vendéglátásért!

– Ez igazán remek, Starswirl mester! – derült fel Cookie arca. – Akkor utánajárunk, hogy csomagolhatunk-e magunknak élelmet, aztán mehetünk is!

– Nem szükséges túl sok holmit hozni – intett halvány mosollyal a csődör. – Visszafelé teleportálni fogunk.

– Nem azt mondta, hogy ilyen távolságból nem lehet tele-izélni? – kotyogott bele a pegazus.

– Pontatlanul emlékszel, fiam – intette le Starswirl. – Ahogy Holder is megmondta, hazateleportálni nagyságrendekkel egyszerűbb, mint egy ismeretlen helyre. Lecsökkentjük a távolságot, amennyire csak lehet, kivonulunk a Kristály Birodalom határába, onnan pedig már aránylag könnyen áthidalhatóvá válik a probléma. Főleg, ha igénybe veszünk egy kis segítséget is. – Jelentőségteljesen a tanítványára nézett, mire a kanca kifejezéstelen arccal bólintott. Nem… ne is próbálja bemesélni neki, hogy semmi baja nincs! – Viszont egy biztos: én még egyszer be nem teszem a lábamat abba a labirintusba!

– Akkor, ha minden jól megy, estére akár vissza is érhetünk? – lelkesedett Cookie.

– Semmi akadályát nem látom – felelt Starswirl. Igyekezett, hogy a hangja nyugodt maradjon, de közben önkéntelenül is az jutott eszébe, hogy a kanca biztos Cloverhez sietne ennyire. Persze, fiatal, mi máson járna az esze. Bár azt némiképp bosszantóbbnak találta, hogy ő maga azonnal erre asszociált… Továbbra is alábecsülte volna, milyen mély benyomást tett rá az a nyurga, fehér alikornis? – Ez esetben fél óra múlva szeretnék mindenkit teljes felszerelésben a szobánk előtt látni!

Ahogy mondta, úgy is lett. Mire útra készen felöltözve kilépett az ajtón Holderrel – aki egyébként azóta sem volt hajlandó érdemben kommunikálni vele, s csupán udvarias, kitérő válaszokat adott minden próbálkozására –, a három póni már ott ácsorgott a folyosón. Starswirl megigazította a kalapját, még egyszer, utoljára végigtapogatta a köpenyét, hogy nem hagyott-e itt valamit mégis, aztán kissé kedvetlenül megindult.

A trónterem felé már elég jól ismerte az utat, így hát ezúttal ő vezette a csapatot. Hamar oda is értek, s közben alig botlottak bele pár kristály póniba. Starswirlt ez ugyan nem is különösebben izgatta, de azért nem bánta volna, ha menet közben mintegy véletlenül összefutnak Celestiával. Mivel azonban ez nem történt meg, így abban reménykedett, hogy esetleg a trónteremben még találkozhatnak, és elbúcsúzhatnak egymástól. Ha pedig minden jól alakul, tán nem is beláthatatlanul hosszú időre.

Ám ezúttal is csalódnia kellett. A tágas, ragyogó helyiségben mindössze Decadence Hercegnő ült a székében, a tőle megszokott feszes tartással, bár ezúttal a koronáján kívül bármi egyéb ruházat nélkül. Mellette most is ott volt Emerald Zephyr, s ha Starswirl jól látta, épp egy könyvből olvasott fel a Hercegnőnek. Mikor azonban észrevették őket, azonnal felfüggesztették, bármit is csináltak előtte, s az alikornis intett nekik, hogy jöhetnek. Starswirl levette a fejfedőjét, s térdet hajtott a Hercegnő előtt.

– Beszélhetsz, mágus! – szólalt meg a kanca kisvártatva.

– Felséges Úrnőm! – kelt fel a földről továbbra is lesütött szemmel az unikornis. – Mindannyiunk nevében szeretném megköszönni nagylelkűségedet, s hogy vendégül láttál minket kastélyodban. Mindazonáltal úgy véljük, ideje lenne visszatérnünk a mieinkhez, így felséged engedelmével szeretnénk távozni.

– Legyen hát – biccentett Decadence Hercegnő. – Elhagyhatjátok birodalmunkat, amikor csak kedvetek tartja. Ha pedig szükségetek van vezetőre, Zephyr örömmel elkísér benneteket akár egész a határig.

A denevérszárnyú kanca ezt hallván szolgálatkészen meghajtotta magát feléjük. Egyáltalán nem látszott rajta, hogy derogálna neki a Hercegnő által rászabott feladat.

– Amennyiben ez valóban nem okoz gondot, úgy élnénk is a lehetőséggel, Felség – felelt Starswirl.

Zephyr megindult feléjük, s egyetlen szó nélkül el is sétált mellette. Starswirl azonban még tétovázott.

– Óhajt még valamit, nagykövet úr? – kérdezte szenvtelen hangon az alikornis.

– Felség… azt szeretném kérdezni, hogy Celestia Hercegnőt merre találhatom – kezdte tétován. – Úgy vélem, illene tőle is elköszönnöm.

– Sajnáljuk, de őt már nem találja itt – jött a hűvös felelet.

Bár nem érezte igazán indokoltnak, Starswirlnek összeszorult a torka. A legrosszabb esetben ez akár azt is jelentheti, hogy soha többé nem láthatja a kancát…

– Ez esetben átadna neki egy üzenetet, Felség?

– És mi volna az, póni? – kérdezte már-már bántó felhanggal a Hercegnő.

– Csupán annyi, hogy köszönöm – felelt óvatosan Starswirl. – És, hogy igyekezni fogok.

Nem számolta a másodperceket, de egy végtelenségnek tűnt, mire az alikornis újra megszólalt. Így is már érezte, hogy kezdi elveszíteni az uralmat a teste fölött, s lassacskán a pír minden igyekezete ellenére is ellepi az arcát.

– Meglátjuk, mit tehetünk – mondta halkan Decadence Hercegnő, majd határozottan folytatta. – Most pedig távozhatnak!

Starswirl újra leborult a földre, kicsit úgy maradt, aztán tisztelettudóan kihátrált a teremből. Nem kis megkönnyebbülés volt végre maga mögött hagyni a kiszámíthatatlan alikornist. Kicsit jobban belegondolva tényleg hihetetlen szerencséje volt, hogy találkozhatott Celestiával, ráadásul négyszemközt beszélgethetett is vele. Decadence Hercegnővel lényegében nem sok szót váltottak egymás között, de olyankor is inkább csak a hideg futkosott a hátán. Ha nem is volt alkalma látni, mire képes valójában a cseresznyepiros kanca, nem szívesen tudta volna az ellenségei között. Márpedig úgy érezte, vele egyértelműen nem sikerült megkedveltetnie magát. Csak reménykedhetett benne, hogy ebből később sem adódik semmilyen hátránya…

Kiléptek a palotából, s Zephyr kíséretében tempósan járták az utcákat. Nem is álltak meg sehol, csak mentek és mentek előre, célirányosan, egyenesen ki a természetbe. Elhagyták a kristály pónik fővárosát, s felszabadultan járták a tundrát. Starswirl és Holder jóformán végig meg sem szólaltak a denevérszárnyú kancával egyetemben, viszont a társaik ezúttal se tudták megállni, hogy ne beszélgessenek menet közben. Szerencsére azonban csupán azt tervezgették, hogy mit fognak majd csinálni odahaza, így nem mondtak semmi olyasmit, ami esetleg kompromittáló lehetett volna. Elvégre nem ártott az óvatosság: elég volt az, hogy a windigók miatt ilyen kellemetlen helyzetbe kerültek. Most már nem kellett sokáig kibírni, hogy tisztán távozhassanak a Kristály Birodalomból; nem lett volna szerencsés az utolsó pillanatban mindent tönkretenni.

Órákon át tartó, jobbára eseménytelen út után Starswirl ismerősnek érezte maga körül a terepet. Nagyjából ott járhattak, ahol pár napja belefutottak Trident parancsnokba és a katonáiba. Ez már használható viszonyítási alap volt, hát fölöslegesnek látott minden további időhúzást. Intett a csapatnak, hogy megállhatnak, aztán rögtön neki is állt a varázslat előkészítésének.

Izzó szarvval egy kört égetett a talajba, aztán ügyelve az egyenesekre és a metszetekre egy pentagramot vésett maga elé. Az azonosíthatóság érdekében betűket s néhány egyéb jelet rajzolt bele, aztán leellenőrizte a művét. Mikor úgy találta, hogy a kör nagyjából pontos mása annak, amit a kollégái az ideiglenes táborhelyen rajzoltak meg a hasonló esetekre, odahívta magához Holdert, hogy a biztonság kedvéért ő is ellenőrizze le még egyszer. Mivel azonban a kanca is mindent rendben talált, beterelte az egész csapatot a körbe.

– Nagyon köszönünk mindent – hajtott fejet Starswirl a denevérpóni felé, mikor már mind készen álltak az indulásra.

– Részemről a szerencse, amiért megismerhettem önöket, Starswirl mester! – felelt kimérten a kanca, viszonozva a gesztust. – Kísérje önöket Úrnőm áldása!

Starswirl kihúzta magát, és lehunyta a szemét, nem törődve azzal, a társai miként búcsúznak Zephyrtől. Mély meditációba süllyedt, s kinyújtotta a távolba a tudatát. Figyelmesen tapogatózott, egyetlen póni elméje után kutatva, s amint a legkisebb disszonanciát érzékelte, néma szavakkal suttogott felé.

– Barrage mester! Hallasz engem?

Csendben várakozott, míg a távolból meg nem érkezett a válasz.

– Starswirl mester! Sikerrel jártatok?

– Igen. Teleportálni fogunk visszafelé. Küldj, kérlek, valakit az idézőkörhöz, hogy áthúzzon minket!

Ezúttal kicsit tovább tartott, mire a mágus felelt.

– Fey Keeper fog várni titeket. Értesítem Platinum hercegnőt az érkezésetekről.

Megszakította a kapcsolatot, és kinyitotta a szemét. Pislognia kellett egy rövidke ideig, hogy kitisztuljon a feje. Kissé meglepetten konstatálta, hogy Zephyr még mindig ott állt előttük. Úgy tűnt, tényleg megvárja, amíg távoznak. Azon viszont már nem is csodálkozott, hogy a kanca végig mereven őt nézte.

Úgy számolta, nagyjából öt percet várhatott, aztán újra lehunyta a szemét, és a lehetőségei szerint a legpontosabban fölidézte a tábori idézőkör képét s pontos helyét. Az unikornisok előrelátó módon igencsak ingerszegény környezetben helyezték el, így nem kellett túl sok részletre ügyelnie. Ahhoz pedig már biztos eleget várt, hogy a segítőjük a másik oldalon megérkezzen.

Felkészült a varázslattal, s érezte, hogy a tanítványa is így tesz. Csinálhatták volna külön is, de biztonságosabbnak találta, ha inkább összekapcsolják az erejüket. Felragyogott a szarva, ahogy kinyúlt a mágiájával Holder felé. A kanca egyetlen pillanatra sem tiltakozott, s nyomban átengedte magát az akaratának. Starswirl hagyta, hogy az így szerzett plusz energia átjárja, aztán nem tétovázott: összpontosított, és elrugaszkodott.

Por kavarodott az orrába, ahogy a varázslat forró szele fellazította alattuk a talajt, s ugyanabban a pillanatban érezte, hogy a másik oldalról is megérkezik a támogatás. Egy erőteljes rántás volt az egész, kívülről minden bizonnyal egy hasonló volumenű villanással kísérve, aztán a varázslat másik végén egy röpke, de ahhoz képest meglepő intenzitású zuhanás. Hiába tudta pontosan, hogy mire számítson, az izmai így is ösztönösen összerándultak, hogy tompítsák az esést – ami természetesen nem következett be, viszont ahhoz épp elég volt, hogy egy másodpercre elveszítse az egyensúlyát.

Ezúttal több időbe telt, mire teljesen magához tért. Ha egyedül volt, nem szokott gondot okozni egy ilyen nagy távolság áthidalása sem, de így, hogy öten voltak, még Holder varázserejét igénybe véve is alaposan megterhelte az utazás. Hiába tisztult ki a tudata, azzal párhuzamosan a fáradtság is egyre növekvő erővel tört rá.

– Starswirl mester! Beholder kisasszony! Üdv újra köztünk! – köszöntötte őket egy fiatal, sárgászöld unikornis kanca. – Lehetek még valamiben a szolgálatotokra?

– Nem, Keeper, köszönjük – felelt Starswirl, de meghallva saját elhaló hangját, rögtön meg is gondolta magát. – Illetve mégis… Kérlek, szólj a hercegnőnek, hogy minden rendben zajlott, de részletes beszámolóra a részünkről csak holnap számítson!

– Ahogy kívánod, Starwirl mester! – bólintott derűsen a kanca. Várt még egy kicsit, hátha érkezik egyéb utasítás is. – Holnap, amint csak időd engedi, kérlek, jelenj meg a Belső Kör előtt is – mondta végül, aztán elsietett, a legcsekélyebb figyelmet sem fordítva a másik három pónira.

– Úgy lesz, arra mérget vehetsz! – morogta inkább csak saját magának Starswirl, aztán a többiek felé fordult. – Rendben is volnánk. Mehettek, amerre csak tetszik!

Olybá tűnt, az utóbbi megjegyzése szarkasztikusabbra sikerült, mint eredetileg szánta. Holder kivételével egyik póninak sem sikerült összeszednie magát. Smart Cookie pedig egyenesen úgy nézett ki, mint akit a rosszullét kerülget. Starswirlnek halvány mosolyra húzódott a szája. Úgy tűnik, a kanca kénytelen lesz más esti program után nézni…

– Megyek, és megnézem, hogy Scout visszatért-e – motyogta nehézkesen a pegazusuk, azzal botorkálva el is indult valamerre.

– Jól van hát! – rázta meg magát Starswirl, hogy még egy kicsit ébren tudjon maradni. Valóban teljesen megfeledkezett a másik szárnyasról, de most ezt valamiért nem is tudta számottevő problémának tekinteni. – Pihenjetek le, és hamarosan jobban lesztek – mondta a földipóniknak címezve, aztán Holderhez fordult. – Te pedig gyere! Beszédem van veled.

Ő is elindult a saját ideiglenes szállása felé, közben épp csak fél füllel figyelve, ahogy a tanítványa a nyomába ered. Őszintén szólva semmi kedve nem volt a kanca nyűgjeit hallgatni, de tudta, hogy csak úgy fog nyugodtan aludni, ha végre mindenestől a háta mögött hagyhatja a Kristály Birodalmat.

* * *

Benyitott a sötét, dohos szagú helyiségbe. Megvárta, amíg a kanca is követi, aztán visszacsukta az ajtót. Nem gyújtott világosságot, csupán a varázslatával leemelte a rongyot az üvegburáról, ami mögött még most is ott táncolt a fogságba ejtett mágikus sárkánytűz. Némi megnyugvással és jókedvvel töltötte el, hogy az időhurok varázslat még mindig ugyanolyan szépen ellátta a funkcióját.

Mielőtt azonban még bármibe is érdemben belekezdhettek volna, az egyik szekrényéhez lépett, és lendületesen belekotort.

– Szeretnéd magadat hasznossá tenni, Holder? – kérdezte foghegyről a kancát, majd meg se várva a választ folytatta. – Akkor segíts előkeríteni a tartalék pipámat!

Tovább kutakodott, s közben hallotta, hogy a tanítványa csatlakozik hozzá. Kisvártatva Holder finoman meg is kocogtatta a vállát. Szó nélkül elvette a kancától a keresett tárgyat, s némiképp meglepetten állapította meg, hogy már meg is van töltve. Holder tényleg figyelmes volt a maga módján, bár némiképp bosszantónak találta, hogy jobban eligazodott a személyes holmijai között, mint ő maga.

Hálásan sóhajtva a szájába csúsztatta a pipát, s egy apró szikrával meggyújtotta. Mélyeket szívott belőle, s lassan lenyugtatta a légzését. Kis füstpamacsokat eregetve a kanca felé fordult. Mennyire hiányzott is már ez!

– No, mesélj, mi nyomja a lelkedet?

– Most már semmi, Mester – felelt lecsapott fülekkel, de a szemébe nézve Holder.

– Akkor eddig mi volt a bajod? – forgatta a szemét Starswirl. Ha azt várja a kanca, hogy harapófogóval fogja belőle kihúzni minden kínját, hát csalódni fog…

– Roamer – mondta nemes egyszerűséggel az unikornis, de aztán végül mégis folytatta. – A tűzelementál, aki a Hercegnő palotáját őrzi.

– Tudom, hogy kiről beszélsz, Holder, ennyire nem rövid az eszem! – mordult rá a csődör. – És mondd csak, ugyan mi gondod volt pont ővele?

– Mester, te intettél, hogy ha csak tehetem, sose idézzek meg efféle elemi lelkeket, mert könnyen kicsúszhatnak az irányításom alól – húzta be a nyakát bocsánatkérően Holder. – Amint csak lehetőségük adódik, megpróbálnak kitörni a kötelékből.

– Hát aztán? – csóválta dühösen a fejét Starswirl, nagyokat pöfékelve. – Ez csak rád vonatkozik, mert te… nos, mert te még nem rendelkezel a megfelelő tapasztalattal. – Szívesebben jellemezte volna másképpen a kanca inkompetenciáját, de végső soron nem volt célja, hogy megbántsa. – Halandó unikornisok között is ismerek remek elementalistákat. Azt feltételezni pedig, hogy egy alikornis ne tudná őket megfelelőképpen kordában tartani, merő arrogancia!

– Nagyobb hatalommal a kockázat is növekszik – vitatkozott tovább elvékonyodó hangon a kanca. – Decadence Hercegnő rengeteg ilyen szellemet tart az uralma alatt, Roamer pedig önmagában is borzasztóan veszélyes. Nincs rá semmi garancia, hogy folyamatosan tökéletesen kontrollálni tudja mindet. Az a kastély olyan, mint egy nyugalomban lévő vulkán…

– Badarságokat beszélsz, leány! – intette le Starswirl. – És különben is honnan veszed, hogy olyan sok elementál lenne ott?

– Hisz te is láthattad, Mester, amikor a Hercegnő maga mutatta meg őket! – húzta ki magát egy árnyalatnyit magabiztosabban Holder. – Ott voltak a falakban is mindenütt!

– Igazad lehet – vont vállat a csődör. – De ettől függetlenül ostobaság így alábecsülni egy alikornist! Fogalmad sincs róla, mekkora erővel bírnak.

– Bocsánat, Mester! – bólintott tisztelettudóan Holder. – És köszönöm.

– Na, akkor menj haza, és aludd ki magad! – Starswirl előre nyúlt, s a patájával felborzolta a kanca rendezett sörényét. – Holnap jelenésem van Platinum hercegnőnél, és hallottad te is, hogy a Belső Kör megidézett. Szeretném, ha mindkét helyre velem tartanál. Kíváncsi vagyok, Barrage mester miben mesterkedik… – Halkan kuncogott saját szóviccén.

– Természetesen, Mester! – mosolyodott el halványan Holder. – Korán reggel jövök akkor, ahogy szoktam.

Starswirl hátat fordított a tanítványának, jelezve, hogy a mai napra befejezettnek tekinti a beszélgetésüket. Hamarosan hallotta is a kanca után csukódni az ajtót. Nagyot sóhajtva megcsóválta a fejét, aztán leült a földre a táncoló lángot rejtő üveg elé. Szinte félálomban merengve bámulta a tüneményt, mélyeket szívva a pipájából, lassacskán halovány, de homogén felhővel terítve be az egész helyiséget.

Mikor aztán elunta magát, eloltotta a parázst, s az ágyához ment. Visszaborította a rongyot a tűzre, s kényelmesen elnyújtózott a lepedőn. Lehunyta a szemét, és fölidézte Celestia derűsen mosolygó arcát. Ezzel a boldog képpel akarta maga mögött hagyni a valóságot…

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.