1. Fejezet

Sir Herald Dragonlance kalandjai, ez volt a címe a könyvnek, amin már azóta gondolkodott, mióta kilépett a konferenciateremből. Csikókorának egyik kedvenc regénye volt, és annak a borítójáról volt azonnal ismerős a kivetítőn látott, valósággá vált mesefigura. Egyszerre volt izgalmas és vicces sztorigyűjtemény, ez utóbbi főképp a hős lovag csetlő-botló fegyverhordozójának köszönhetően, aki történetesen egy beszélő ember volt. Ó, hogy imádta piciként azt a szereplőt! Akkoriban úgy érezte, bármit megadott volna, hogy találkozhasson vele és Sir Heralddal…

El igazán sose felejtette a történetet, de a szakközépig elég ritkán jutott csak eszébe. Ott viszont a rengeteg hülyéskedés közben előjöttek a csikómesék is, és meglepve tapasztalta, hogy a haverjai közül egyik sem ismerte a sárkányölő póninak és hűséges emberének regéjét. Még az a szerepjátékos, szemüveges csődör sem, aki általánosban volt az osztálytársa, és a Meadowbrook kollégium harmadik emeletén lakott, és tudta, mi a franc egyáltalán az az ember. Némi utánajárást innentől kezdve, úgy érezte, megérdemel az ügy, viszont pár órányi meglehetősen eredménytelen kutakodást követően elunta magát, és inkább hagyta a fenébe. A városi könyvtárnak, és egyetlen, általa ismert könyvesboltnak sem volt meg ez a történet, viszont leellenőrizte, otthon az anyjánál azóta is ott csücsült a nagyszoba polcán, még csak nem is egy eldugott sarokban. Állítólag családi örökség volt, jó régi kiadás, ami látszott is egyébként a lapjain.

A kíváncsisága azért hajtotta még egy picit, és az emberekről valóban sikerült is pár végtelenül egyszerű utalást találnia, főleg szótárakban, illetve az említett szemüveges csődör javaslatára több O&O szerepjáték kézikönyvben. Azt megtudta, hogy ezekben a körökben sem volt épp egy népszerű választható karakter, inkább az egzotikusabb ízlésű, gyakorlottabb játékosok használták csak. Mindazonáltal a haverja készséggel kikereste neki a gyűjteményéből pár rajongói rajz másolatát emberekről, ami bőségesen kielégítette a tudásvágyát.

Erre most, ennyi év után szó szerint megelevenednek a régi emlékek? Bár le lett hurrogva, tartotta magát a korábbi állításához: ez lehetetlen. Hány póni lehetett egyáltalán Equestriában, akinek mond valamit az, hogy ember? Pedig az is csupán a véletlennek köszönhető, hogy pont ő kísérte el a főnökét erre az útra… Mit is mondott az a rózsaszín kanca a véletlen egybeesésekről? Na persze az is könnyen meglehet, hogy ő vont le túl gyorsan következtetéseket, elvégre elég homályos volt az a fotó a kivetítőn… Bölcsebben tenné, ha megvárná, amíg az események kibontakoznak maguktól, és nem lelkesedne idejekorán. Elvégre mire a mese címe az eszébe jutott, a két tagbaszakadt gárdistával már jócskán a börtön belsejében jártak.

A földipóni őrök udvariasan előreengedték a szűk felvonóba, Tarn viszont nem tudta értékelni a gesztust, mivel a két csődör utána saját magát is beszuszakolta mellé, úgy indultak el lassan lefelé. Utálta, ha figyelmen kívül hagyják a személyes szféráját, az pedig elég sovány vigasznak bizonyult számára, hogy nem préselődtek neki, csupán a szárnytollait birizgálták folyamatosan mindkét oldalról. Kész felüdülés lett volna kiszállni… ha nem hallja már meg jóval az érkezés előtt a páncélajtó mögül kiszűrődő mély nyöszörgést. Felállt tőle a szőr a marján…

A főnöke nélkül, ismeretlen terepen nem érezte magát a helyzet magaslatán, így szüksége volt egy jó adag önuralomra, hogy ne húzza elő a sokkolóját. Lelkesedés ide vagy oda, azért mégis csak egy idegen lénnyel fog találkozni, amit az illetékesek ketrecbe zártak. Ez a hang pedig nem ígért sok jót… Mikor a felvonó apró zökkenéssel megállt, gyakorlatilag pár lépésnyire az ajtótól, ami mögé az ember lehetett zárva, Tarn óvatosan kilépett az őt kísérő két csődör közül, majd amennyire a szűkös hely engedte, félrehúzódott, hogy ők menjenek előre.

Be sem kellett lépnie, hogy megpillantsa a teremtményt. Ami azt illeti, amint a szeme a rács mögött a fejét fogó, enyhén imbolygó emberre siklott, hirtelenjében nem is tudott belépni… Sokkal, de sokkal nagyobb volt, mint amekkorára számított. Így, felegyenesedve a saját marmagasságának a jó két és félszerese lehetett, ami messze felülmúlta nem csak a becsléseit, de emlékei szerint a szerepjátékok szabálykönyvének leírását is. A fenébe is, ez a fotón nem látszott…

A másik, ami meglepte, hogy az ember egy helyben állva is ennyit mozgolódott. A rácsban kapaszkodott az egyik… kezével, a másikkal pedig a homlokát támasztotta, és nagyon úgy festett, mint aki nem tud stabilan megállni a lábain. Erre valószínűleg magyarázatot jelentett az a sovány, matt szürke szőrű unikornis kanca, aki a ketrece előtt ült, és vicsorogva koncentrálva varázsolt valamit, a szarvát az ember felé irányítva. Tarn a lény félig fennakadt szemeiből és összefüggéstelen, erőlködő nyökögéséből valamiféle kábítóvarázslatot tippelt, ami nem nagyon akart sikerülni. Szintén nem valami biztató, bár a hangok alapján rosszabbra számított.

– Megjött az Orb&Marble Industries képviselője, hölgyem – szólította meg finoman az egyik őr az unikornist.

A kanca felfüggesztette a varázslatát, és fintorogva feléjük fordult.

– Mildew Tarn, biztonsági koordinátor – biccentett komoly arccal ő. – Az idegen lényt jöttem elszállítani.

– Warped Prism, Luna Hercegnő tanítványa – viszonozta a gesztust az unikornis. – Szívesen segítek… szüksége is lesz rá. Sajnos nevezett egyeden csak alig fog a mágia, így muszáj lesz ketrecestül fölvinnünk, ami hát nem a legszerencsésebb megoldás.

A „nevezett egyed” időközben leereszkedett a földre, és két kézzel támasztotta meg a fejét. Tarn vetett rá még egy pillantást, majd visszafordult Prismhez.

– Köszönöm, akkor ezt magára bízom. Az állomáson a Manehattan felé tartó vonaton biztosítunk egy vagont. Hogy ne keltsünk túl nagy feltűnést, nem kéne letakarnunk?

– Ó, nem fog sok vizet zavarni! – vigyorodott el az unikornis. – Az igazat megvallva kezdhettem volna ezzel is, csak… kísérletező kedvemben voltam.

Azzal felragyogott a szarva, s a varázslata nyomán a ketrec a lakójával egyetemben pár másodperc leforgása alatt teljesen áttetszővé vált. Tarn csak akkor tudta mégis kivenni a kocka formájú szerkezet körvonalait, amikor kissé elfordította a fejét, utána újra beleolvadt az egész a környezetébe.

– Kifelé és befelé is szűr fényt és hangot egyaránt – jelentette ki nem minden büszkeség nélkül Prism. – És csak azért nem teljesen láthatatlan, hogy véletlenül neki ne menjen valaki.

– Kiváló! – mosolyodott el Tarn, bár jobban örült volna, ha kicsit több időt is szánhatott volna a lényre. Talán még pár kérdést is föltehetett volna neki, mielőtt a főnöke csatlakozik hozzájuk. – Mehetünk is?

– Részemről semmi akadálya – bólintott Prism. – Lesz pár szűkösebb rész… például rögtön a felvonó is problémás, de a rácsok transzformálhatóak, szóval megoldom, csak idő kell hozzá. A nyílt utcán már könnyebb lesz, csak a két urat kérném majd meg, hogy tolják maguk előtt. Manehattanben várja majd valaki az állomáson?

– Csak nemrég értesültünk a speciális szállítmányról – csóválta a fejét Tarn, miközben a két őr az áttetsző ketrechez lépett, és megpróbáltak kényelmes fogást találni rajta.

– Akkor sajnos kénytelen leszek önökkel tartani – állapította meg félreérthetetlen vigyorral a szürke unikornis. – Legalább személyesen győződhetek meg róla, hogy a lény fennakadásmentesen kerül szakértő patákba.

Tarn nem kérdezte meg, Prism miért akar ennyire velük jönni, mivel jól jött a segítsége, és amúgy is volt erre vonatkozóan egy sejtése. A sűrű őrjáratokat leszámítva néptelen utcákat elnézve – na meg a konferenciateremben említett „rendkívüli helyzetet” figyelembe véve – Canterlot valószínűleg nem volt pillanatnyilag a legbiztonságosabb hely Equestriában.

* * *

Meglepően eseménytelenül telt a hazaút ahhoz képest, a fővárosban mekkora készültség volt. Csupán kétszer állították meg őket rutinellenőrzés címén, és akkor is beérték a papírjaik átnézésével, így Prismnek egyetlen másodpercre sem kellett megszakítania az álcázó varázslatát. Tovább egyszerűsített a helyzeten, hogy kevéssel az állomásra való megérkezésük előtt Tarnt teleportálva utolérte Cryo Orb levele, amiben az idős kanca azt kérte, mégse várják meg őt, mivel előre betervezetlen dolga akadt. Egyetlen vagont kisajátítani egy amúgy is majdnem üres vonaton igazán semmiség volt. Cryo Orb asszony pedig tudott vigyázni magára, ha a visszaútra meg másik kísérőt szeretne, majd ugraszt valakit a manehattani pónijai közül – vagy kér kölcsön pár testőrt a Hercegnőktől.

Mire beértek a gyártelepi állomásra, ahonnan a legkönnyebben lehetett megközelíteni a vállalat laboratóriumát, már jócskán hajnalodott. Tarn a délutáni műszakjára való tekintettel tegnap délben kelt fel, így elméletben bírhatta volna a vonatutat, viszont mivel az emberből semmit sem láthatott, és nagyon úgy tűnt, aktívan felügyelnie sem kell a szállítását, nagyjából másfél órányi beszélgetés után, amit Luna Hercegnő tanítványával folytatott, inkább szundikálással töltötte az utazás hátralévő részét. A különleges helyzetre való tekintettel biztos volt benne, hogy miután bevitte a központba az embert, akadékoskodás nélkül elengednék szabadságra, és az extrém hosszúra nyúlt műszakból összejött túlórái miatt sem aggódott, viszont nem akart kimaradni a lénnyel való első valódi kapcsolatfelvételről. Amelyikben se nem eszméletlen, se nem próbálják elkábítani…

Felületesen aludt, minden állomásnál felébredt, de ahogy körbenézett, és megállapította, hogy semmi sem változott, hamar újra el is nyomta az álom. Az emlékei kissé egybe is folytak az útról, de azt megfigyelte, hogy Prism is követte a példáját, közben gyönyörűen megmutatva, ő bizony még álmában is képes erre az álcázó varázslatra. Vagy az is lehet, hogy csak meditált, vagy ilyesmi… Tarn pegazus lévén csak keveset konyított a mágiához, s amit tudott, az is leginkább a munkája kapcsán ragadt csak rá a kosz mellett. Bárhogy is, amikor beértek az állomásra, egyikőjük sem tűnt kipihentebbnek az induláshoz képest.

Egy olyan erős kávé kellett volna, amit kiskanállal kell visszanyomni a csészébe, nehogy elmásszon magától, de Tarn kénytelen volt beérni a hűvös tengeri levegővel. A lelkesedése némiképp megcsappant az eredetihez képest, és akkor is csak részben tért vissza, amikor a portán bejelentkeztek, és végre picikét felgyorsultak az események. Szerencséjük volt, mivel Acre Meadowfield volt szolgálatban, aki eléggé bírta Tarnt, így nem kellett sokat magyarázkodniuk annak ellenére sem, hogy Prism nem akarta levenni az álcázó varázslatát, míg a végleges helyére nem szállítják az embert.

Acre készségesen előkerítette nekik Graph professzort, az idegen fajok specialistáját, valamint Panzerhoofot, a biztonsági szolgálat fejét, aki egyben Tarn közvetlen felettese is volt. Teljes díszkísérettel cipelték le az alagsorba a majdnem láthatatlan ketrecet, és egy reflexiós üvegekkel ellátott kamrába helyezték el. Mikor ezzel végeztek, Graph professzor – aki innentől teljes mértékben át is vette az irányítást – kihívatta a levitáló ketrecet toló két őrt, majd mágikusan lezáratta az ajtót. Aztán Prism megszüntette a varázslatát.

Az ember ezúttal már teljesen magánál volt, csupán a hirtelen rázúduló fényesség vakíthatta el, mivel hangosan felszisszenve a szeme elé kapta mindkét kezét ültében. Mindenki feszülten figyelte, mit fog csinálni az idegen lény, egyedül Graph professzor lépett közelebb az üveghez, szinte nekinyomva az orrát.

– Bámulatos teremtmény! – suttogta lelkesen. – Még hasonlóval sem találkoztam! Hol találták?

– Az Everfree Forestben, asszonyom – felelt Tarn.

– Hol máshol… – tette hozzá Prism.

– És mennyire veszélyes? – vonta föl a szemöldökét Panzerhoof.

– Elvileg nincsenek mágikus képességei, de ezen túl fogalmunk sincs – vont vállat Tarn.

– Akkor kezdjek el aggódni a rácsok meg az üvegfal vastagsága miatt?

– A ketrec mágikusan megerősített, és eddig nem tudott kitörni belőle. Tudtommal ugyanez igaz a reflexiós üvegeinkre is.

A lény szeme hozzászokhatott a fényviszonyokhoz, mivel kissé hunyorogva körbenézett, alaposan fölmérve az üres helyiséget. Óvatosan kinyújtotta a kezét, és rögtön vissza is rántotta, ahogy hozzáért a rácshoz, mintha csak azt tesztelné, nem forró-e, aztán megkapaszkodott benne, és két lábra tornázta magát.

– Hahó? – szólalt meg mély, kissé rekedtes hangján, mire minden jelenlévő figyelmesen felcsapta a fülét. – Van itt valaki?

– Á, szóval érti a nyelvünket! – állapította meg vidáman Graph professzor.

A kanca a hátsó lábaira állva megérintette az üveg fölött a falat, mire vékony szálon egy kicsi fémkarika ereszkedett le hozzá. A professzor a szájához emelte a kört, és finoman ráfújt, mire halk, statikus sistergés töltötte be a helyiséget. Valószínűleg az ember is hallhatta, mivel a hang forrása után kutatva forgatta a fejét.

– Itt Graph professzor beszél – szólalt meg furcsán visszhangozva a kanca. – Kihez van szerencsém?

– Dave… – motyogta tétován az ember, majd kicsit határozottabban megismételte. – A nevem Dave. Mondja csak, hölgyem… hol vagyok?

– Manehattanben – jött a kurta válasz.

– Manhattanben? – kiáltott döbbenten az ember. – Hogy…? Miért…? Kik maguk, és miért hoztak Manhattanbe?

Egyszerű volt a válasz, de nem volt annyira könnyű válaszolni, ez látszott a professzor arcán is. A kanca tétován szóra nyitotta a száját, aztán visszacsukta, majd bizonytalanul a többiek felé fordult. Mivel értelmes lényről volt szó, nyilván nem lett volna túl szerencsés közölni vele, hogy kísérletezni akarnak vele. Meglepő módon azonban váratlan haladékot kaptak a válaszadásra, ugyanis az ember a rácsokat szorítva lassan összegörnyedt a ketrec aljába.

– Valami… baj van velem – motyogta félhangosan, mégis tisztán érthetően. – Hallucináltam. Tudom, hogy hallucináltam. Ha… ha olyasmit tettem, vagy mondtam… – beszéd közben újra fölegyenesedett, és elszánt arccal kapaszkodott a rácsokba – kérem, vegyék figyelembe, hogy nem voltam önmagam! Ha… a… ha be akarnak zárni a pszichiátriára, én… kérem, mielőtt benyugtatóznak, hallgassák meg… elismerem, valami tényleg nincs rendben velem! Olyasmiket láttam, amikről tudom, hogy nem a valóság! Nem… nem akarok örökre itt maradni, miközben tisztán tudok gondolkodni, csupán… csupán néha furcsa, nem létező dolgokat látok!

– Nyugodjon meg, kérem! – szakította félbe Graph professzor a lényből előtörő szóáradatot.

– Nyugodt… nyugodt vagyok, nézze!

Az ember leült, és megadóan feltartotta a kezeit.

– Azt hiszi, ez nem a valóság – mondta Tarn.

– Köszönjük, hogy megállapította az egyértelműt – nézett rá gúnyosan felvont szemöldökkel a professzor, mire a pegazus érezte, hogy azonnal az arcába szökik a vér.

– És még csak nem is feltétlenül igaz – tette hozzá Panzerhoof. – Lehet, hogy csak meg akar téveszteni minket.

– Ha a Káoszból jött, mint a többiek, erre akár egész jó esély is lehet – vakargatta az állát Prism.

– Kiváló! – eresztett meg egy vicsorgásnak is beillő vigyort Graph professzor. – Valakinek van esetleg ötlete, hogyan döntsük el, melyik az igazság?

– Persze! – vágta rá még mindig elpirulva Tarn. – Bemegyek hozzá, és szemtől szemben beszélek vele!

Pár másodperc néma csend után Panzerhoof hitetlenkedve prüszkölt.

– Megvesztél, Tarn?

– Nézd, ha ki tud törni a ketrecből, akkor itt se vagyunk biztonságban tőle – intett az orrával a lény felé a kanca. – Hacsak nem tud savat köpni, amit nem hiszek, nem eshet bajom.

– Jogos – biccentett szinte már elismerően a professzor, majd újra a fémkarikához fordult. – Rendben van, maradjon ülve, mindjárt beküldöm önhöz az egyik kollégámat!

– Okés, várom – felelt az ember.

– Mehet – fordult oda izzó szarvval a professzor Tarnhoz, ahogy feloldotta a termet lezáró varázslatot.

A pegazus némán, összeszorított szájjal bólintott, és elindult a megfigyelőkamra ajtaja felé. Menet közben kissé megigazította a szárnyait, hogy szükség esetén könnyen hozzáférhessen a sokkolójához. Mielőtt azonban kilépett volna a helyiségből, valaki megérintette a vállát. Annyira nem számított rá, hogy össze is rezzent tőle.

– Segítsek? – ajánlkozott bizonytalan mosollyal Prism.

– Köszönöm, de megoldom… azt hiszem… – viszonozta a gesztust Tarn.

Egyedül lépett ki a folyosóra. A kamrába vezető ajtó innen nyílt, ami valószínűleg szintén a megfigyelők biztonságát szolgálta. Tarn a kilincsre helyezte a patáját, de aztán visszahúzta. Nem is értette, miért tétovázik, hiszen nem is olyan régen a börtönben úgy kellett belépnie az emberhez, hogy még csak azt se tudta, mire számítson. Vagy talán pont ez változhatott meg, hiszen most legfeljebb minimális mértékben félt a lénytől, sokkal inkább… lámpalázas volt? Ilyen szempontból nem segített, hogy többen is figyelni fogják minden egyes rezdülését. Nagyot sóhajtott hát, megigazította a sörényét, és belépett.

A tekintete azonnal találkozott az ember rémült, gesztenyebarna szemével. Nehezére esett volna elhinni, hogy a lény szimulál. Különben sem ért volna el vele sokat, hiszen nem állt szándékában kiengedni a ketrecéből. Tarn becsukta maga mögött az ajtót, majd magabiztosnak szánt, de lassú mozdulatokkal közelebb ment az idegenhez. Még egy barátságos mosolyt is az arcára erőltetett, ám az ember elfordult tőle, vissza az innen tükörnek látszó üveghez.

– Öh… doktornő, azt hiszem, még mindig tart a hallucinációm – mondta a lény egészen enyhén remegő hangon. – Bármi volt is, aminek a hatása alá kerültem, még mindig tart. Lehet, hogy… bedrogoztak? Vettek tőlem vért? Ha találtak valamit, azt nem én csináltam! Ha még nem vettek, kérem tegyék meg, és elemezzék ki!

Olyan gyorsan hadart, alig hagyta szóhoz jutni a másik oldalról Graph professzort. A szünetet kihasználva aztán betöltötte a teret az unikornis visszhangosan torzított, nyugodt hangja.

– Semmi baj, csak mondja el, pontosan mit lát!

Az ember visszafordult Tarnhoz, és alaposan végigmérte, mire a pegazus lassan, üdvözlőleg fölemelte az egyik mellső patáját.

– Hát… ígérje meg, hogy nem néz teljesen hülyének – mondta fintorogva az ember. – És még egyszer mondanám, tudom, hogy amit látok, az nem a valóság. Szóval… valami kék, szőrös, nagy szemű izé jött ide hozzám.

Tarn arcáról lehervadt a mosoly, visszarakta a patáját a földre, és ezúttal ő fordult az üveg felé. Pár rettenetesen hosszú másodperc múlva újra megszólalt Graph professzor hangja – több póni halk röhögésével a háttérben.

– Köszönjük, kiváló leírás volt!

– Póni vagyok, és Tarnnak hívnak, kedves öh… Dave… – szólalt meg kissé sértődötten a pegazus.

Az ember pár pillanatra rémülten bámult a kanca szemébe, majd mintha félt volna hátat fordítani neki, csak kissé félredöntötte a fejét, s úgy szólt az üveg mögött állóknak.

– Izé… beszél is hozzám ez a valami!

– Igen, és mit mond? – érkezett újabb röhögéssel kísérve ezúttal Panzerhoof hangja, aki valószínűleg saját magát is nehezen tudta féken tartani.

– Ez igazán nem a legjobb időpont ugratni az embert, Panzer! – mordult ingerülten az üveg felé Tarn.

– Az a póni a kollégám, Dave – szólalt meg újra Graph professzor nyugalmat sugárzó hangja.

Csupán értetlen tátogás és pislogás volt a válasz. Tarn enyhén előrebillentette a fejét, és behajlítva megemelte a mellső patáját, hogy jelezze, nincs ártó szándéka.

– Nem vagyok hallucináció, uram – jelentette ki határozottan, de rögtön utána elbizonytalanodott. Kicsit talán túl messzire ment a következtetésekben a meséket és szerepjátékokat követve, közben pedig lehet, hogy rettenetesen udvariatlan volt. – Elnézést, ön csődör, ugye? – kérdezte vékonyabb hangon. – És… ember…?

Az idegen lény teljesen ledermedt, s bár még mindig Tarn felé fordult, a kanca úgy érezte, mintha keresztülnézne rajta. Továbbra sem esett jól, hogy nemlétezőnek hiszik, de picit belegondolva meg tudta érteni az ember helyzetét. Fordított esetben neki sem lenne egyszerű elfogadni a megváltozott valóságot.

– Nyugodtan válaszoljon, mi is kíváncsiak vagyunk! – érkezett kisvártatva a támogatás Graph professzortól.

– Én… én… ember vagyok, persze – motyogta a semmibe meredve Dave. – Mi más lennék?

– Erről majd még elbeszélgetünk, Tarn, számítson rá – szólalt meg Graph professzor hűvös hangon. – Szóval, ember, tudja, hogy került ide?

– Hát… gondolom bevertem a fejem, vagy bedrogoztak, vagy ilyesmi – vont vállat sután Dave.

– Akkor nem szándékosan lépett a világunkra?

Csupán méla hallgatás volt a válasz, így Tarn úgy döntött, kicsit besegít.

– Mi az utolsó emléke, mielőtt idekerült, uram? – kérdezte puhán.

– Lefeküdtem aludni – felelte halványan elmosolyodva az ember, végre újra a kanca szemébe nézve. – Akkor álmodom? Elég fura… Az a gomba kicsit erjedtnek tűnt mondjuk…

Tarn értetlenül félrebillentette a fejét, aztán inkább közelebb lépett a ketrechez, és ő is elmosolyodott.

– Biztosíthatom, nem álmodik, uram. Ön most Equestriában van, egy pónik lakta országban.

– Tudom, hogy néz ki egy póni – kuncogott Dave. – Akkor is tudnám, ha nem dolgoztam volna diákmunkásként állatsimogatóban. Mi ez, valami Én Pici Pónim?

– Nem tudom, pontosan miről beszél, uram, de póni vagyok – mondta némi gondolkodás után Tarn, majd le se véve a szemét az emberről kissé oldalvást fordult, hogy megmutassa magát. – Pegazus póni Equestriából, Manehattanből.

– Az igen! – horkantott az ember. – Biztos az a szar ment a tévében, miután elaludtam. Ja, beszivárognak a tudatalattiba az ilyenek, aztán jönnek a hülye álmok…

Tarn csalódottan sóhajtott, újra szembefordult az emberrel, kissé kibontotta az egyik szárnyát, és kihúzta az övéből a sokkolóját. A fejét csóválva a legalacsonyabb fokozatra tekerte, majd odalépett egész közel – de azért patanyújtásnyi távolságon kívülre – a ketrechez.

– Bocsánat, uram, de hirtelen nincs jobb ötletem – mondta Dave szemébe nézve, azzal gyors egymásutánban többször is megnyomta a sokkoló aktiváló gombját.

Vékony elektromos szikra pattant a fekete rúd és a ketrec között, majd újabb és újabb. Az ember már az elsőnél felugrott, s ijedten kapkodta a lábait a kisüléseknél.

– Au! Aucs! – szisszent fel minden egyes csapásnál, a végén pedig dühösen vicsorgott a kancára. – Mi a faszt csinálsz?

– Bocsánat, uram… – nézett fel a két lábon állva nála jó méternyivel magasabb lényre Tarn, és halványan elmosolyodott. – Nem vagyok sem álom, sem hallucináció.