5. Közelgő Tél

Közelgő Tél

Többedjére is megpróbálta keresztülverekedni magát a lándzsás pónik sorfalán, a saját testi épségét veszélyeztetve, de azok rá se hederítettek. Vetett egy segélykérő pillantást Fragmentre, de ő még a katonáinál is mélyebben el volt merülve a küzdelem bámulásában, még a száját is nyitva felejtette. Márpedig valahogyan meg kellett akadályoznia, hogy a pegazus meg a szörny pépesre verjék egymást, ha már az ellen nem tehetett semmit, hogy egymásnak ugorjanak. Ám hiába igyekezett, nem tudta félretolni maga elől a fegyveres csődöröket, a jólneveltsége pedig visszatartotta attól, hogy a varázserejével törjön utat közöttük. Igaz, talán amúgy sem lett volna képes rá…

Nem épp úgy alakultak az események, ahogy számított rá – azaz ahogy a Doktor megjósolta. Valami tényleg látványosan elcsúszhatott az eredeti idővonalhoz képest, hiszen elvileg Scorpannak kellett volna lennie a Kristály Birodalom legfontosabb szövetségesének a Tirek elleni harcban. Ezzel szemben a felek a legcsekélyebb együttműködésre sem voltak hajlandóak, egyedül Fragment hallgatott rá valamennyire, ám a csődör meg főmuftihoz képest elég fogalmatlan egy póninak tűnt. Akárhogy is, Minuette sokért nem adta volna, ha az iskolában tanítottak volna nekik erről az időszakról. Ha már időutazó lett belőle, nem kevés hasznát láthatná. Gyakorlati történelemoktatás… nem is hangzik olyan rosszul! Akár föl is vethetné valamelyik profnak az akadémián, ha hazaért.

Mindazonáltal míg ő csekély sikerrel igyekezett rést találni az őrök közt, a – valamilyen oknál fogva unikornisokat megszégyenítő varázserővel rendelkező – pegazus gyakorlatilag belevasalta a falba az ellenfelét, majd a levegőben megállva fölötte egy újabb, és meglehetősen veszélyesnek tűnő varázslatot formált a patái között. Minuette egyetlen pillanatig még reménykedett, hogy a sárga kanca csak blöfföl, ám ahogy meglátta a póni körül táncoló sárgás villámokat, belátta, hogy szó sincs ilyesmiről. Ahogy azt is érezte, ha most nem tesz valamit, jó eséllyel nem is lesz többé alkalma.

– Ne! – üvöltötte olyan hangosan, hogy még a torka is belefájdult.

Kinyújtotta a mellső lábát, mintha ezáltal elérhetné legalább az egyikőjüket, de hiába minden igyekezete, a pegazus vicsorogva lesújtott Scorpanra. Villámok törtek elő a kanca által szorongatott gömbből, de a denevérszárnyú lény Minuette legnagyobb meglepetésére az utolsó pillanatban kivédte, mi több, fel is falta a varázslatot. Egy pillanatra megörült a váratlan fordulatnak, ám ahogy a szörnyeteg két lábra ugrott, majd a varázserejével megragadta, és a cella rácsának hajította a pegazust, egészen megrémült tőle.

Hallott valami émelyítő roppanást a kanca felől, de nem merte levenni a szemét a föléjük tornyosuló lényről. Az is átfutott a fején, hogy talán nem lett volna szabad elszakadnia a Doktortól. Még ha maga a csődör kérte is rá, ez mégis az ő világa volt, Minuette pedig nem érezte magát olyasvalakinek, aki képes megváltoztatni a történelmet – pláne a jó irányban. A saját személyes környezetén is tapasztalta, mennyivel könnyebb rendetlenséget csinálni, mint helyre rakni a dolgokat. Talán nem ő volt a legalkalmasabb póni a feladatra… Hiába hitte másként, a Doktor nélkül csupán egy magányos kanca volt, elveszve az időben és térben, kiszolgáltatva mindenféle túlvilági szörnyetegeknek.

Nagyjából idáig jutott gondolatban, mikor a telekinézis varázslat nekilapította az összes társával együtt a falnak. Épp csak egy kétségbeesett pillantást válthatott Fragmenttel, Scorpan már újra meg is ragadta, és fenyegetően lassan húzta maga felé. A kanca némiképp bízott ugyan benne, hogy mivel pár perce mindent latba vetve megpróbált segíteni a lényen, cserébe talán ő is barátságosabb lesz vele – kezdetnek például nem harapja le egyből a fejét –, viszont közelebb érve hozzá a szörny ragadozószerű vonásai túlságosan is lekötötték a figyelmét, így minden akaraterejére szüksége volt, hogy meg ne próbáljon a levegőben eszét vesztve kapálózva menekülni. Ellenállás nélkül tűrt hát, míg a szörny odalebegtette magához, mindössze minden kislányos báját elővéve esdeklően nézett a szemébe. Bármennyire is fenyegetőnek tűnt Scorpan külsőre, annyira tán nem lehetett szívtelen, hogy egy védtelen kancát bántson…

– Te más vagy, mint a többiek – állapította meg kifürkészhetetlen arckifejezéssel a lény.

– Ja, szerencsére… hehe… – vigyorodott el bizonytalanul Minuette.

– Ha megígérem, hogy sértetlenül elengedem őket, segítesz nekem kijutni innen? A palotában van még pár hasonló kellemetlenkedő – bökött a fejével a sárga pegazus felé. – Szeretném elkerülni az összetűzést velük, benned pedig megbíznak, szóval…

– Senki nem ismer ám itt engem, azt ne hidd! – csóválta meg a fejét Minuette, amennyire a testét fogva tartó varázslat engedte.

– Félre ne érts, nem túsznak akarlak – intett Scorpan, mire a mágikus aura szétoszlott a kanca körül, finoman letéve őt a földre. – Én csak…

Be se fejezhette a mondatot, egy sárgás fényben izzó penge tört elő a jobb bordaíve alatt, nagyjából ott, ahol a kanca a lény máját saccolta volna, ha Scorpan valamilyen szinten hasonló anatómiával rendelkezett a pónikéval. Minuette nem kicsit rémült hát meg, ahogy a szörny arca fájdalmas grimaszba rándult. Gondolkodás nélkül Scorpan elé ugrott, hogy elkapja az esésben, de közben az agya már kétségbeesetten üvöltötte, a máj bizony létfontosságú szerv, és egy ilyen fokú sérülés mortalitása szakszerű ellátás nélkül igencsak magas. Ugyanakkor azzal is tökéletesen tisztában volt, hogy amire ő képes lenne jelen helyzetben, az messze nem minősül szakszerű ellátásnak…

– Ne, ő nem halhat meg! – nyögte már a sírással küzdve. – Segítsetek, kérlek! Ennek… nem lett volna szabad… így történnie!

Mit is képzelt! Majd ő egymagában helyreállít egy kibillent idővonalat? Akit patológiából nem húznak meg, az bármire képes, mi? A történelem megmentése egy átlagos vizsgaidőszakhoz képest szinte semmiség!

Mással nem is törődve óvatosan a mágiájának aurájába fogta a lényt, leemelte a hátáról, és a földre fektette. Scorpan láthatóan még magánál volt, ami jó hírnek számított, viszont az arca egyre sápadtabbá vált. Simán a vérveszteségtől, vagy a sokktól, nem lehetett tudni, bár Minuette erősen reménykedett az előbbiben. Ha nagyon muszáj – márpedig érezte, hogy muszáj lesz – talán a vérzést még el tudja állítani, de egy összeomló keringéssel, meg egy súlyosabb májszöveti károsodással már nem boldogulna.

– Meg ne nyikkanj; ne mozogj! – parancsolt rá a denevérszárnyú lényre, a mondandóját nyomatékosítva a szájára tapasztva a patáját. – Valaki hívjon már orvost! Figyi, ez most picit fura érzés lesz, meg lehet, fájni is fog, de jót akarok neked, hidd el!

Még a szarvát sem izzíthatta be, Fragment mellette – észre sem vette, mikor jött közelebb, annyira el volt foglalva a sebesülttel – megint ezt a fura tájszólást használva elkiáltotta magát.

– Ájjá' le! Spirit, elég volt!

Erre már kénytelen volt fölkapni a fejét. A forrófejű pegazus, akinek ezt az egész hülye helyzetet köszönhették, most ott állt tőlük vagy két lépésnyire, s bár a tekintete eléggé ködösnek tűnt – nem is csoda, a horpadt sisakját elnézve Minuette neki is minimum egy agyrázkódást saccolt –, a mágikus pengét tartó lábának remegéséből tisztán látszott, hogy minden akaraterejével igyekszik visszafogni magát.

El nem tudta képzelni, mi lehet ez az izzó gyűlölet a kanca részéről, ám nem ért rá most ilyesmikkel foglalkozni. Pillanatnyilag azért is hálásnak kellett lennie, ha senki sem zavarja meg a munkában. Lehunyta hát a szemét, és a feladatra koncentrált. Az elméjével óvatosan körbetapogatózott a sebben, mire Scorpan azonnal fölszisszent, és érezhetően meg is feszült egész testében.

– Kérlek, próbálj meg ellazulni! – mondta halkan, közben a patáját a lény vállára helyezve. – Jókat mondok, mi? El tudom képzelni, milyen baromira kellemes, de ne nehezítsük meg egymás dolgát!

Egy egész kicsit visszább vonult, hogy a lény hozzászokhasson legalább valamennyire az érintéséhez. Mikor aztán úgy érezte, a betege készen áll, még az előbbinél is óvatosabban nyúlt bele a testébe. Nagyon furcsa élmény volt. Eddig csak pónikkal volt szerencséje ilyesmit csinálni, és azt se túl sokszor, mindössze egyetlen félévben, amikor a legfontosabb elsősegély-varázslatokat tanították nekik, és egymáson kellett gyakorolniuk. Tény és való, nyílt sérülés nélkül sokkal nehezebb volt a másik testébe látni, külön azt is meg kellett tanulniuk, hogyan engedjék a társuknak a vizsgálatot, viszont a pónik anatómiájának az ismerete még a tompa, ködös benyomások ellenére is adott némi támpontot a szükséges információk megszerzéséhez.

Ezzel szemben Scorpan, bármilyen lény is volt, egész máshogy épült föl. Meglepő szögekben álltak a csontjai, a belső szervei egészen más alakúak voltak, mint a pónikéi, de még a testhőmérséklete és vérének hozzávetőleges összetétele is nagyban eltért a Minuette által normálisnak tartott értékektől. Mindazonáltal a kanca egy jól irányzott varázslattal eltávolította a szövetek közé folyt vér nagy részét, hogy jobban tájékozódhasson – igaz, ezzel valószínűleg egy kisebbfajta groteszk, vöröses szökőkutat sikerült csinálnia pár pillanatra a pácienséből, legalábbis a körülötte állók elborzadt hördüléseiből ítélve.

Cserébe viszont elérte, amit akart. Megtalálta a vérzés helyét, és egyelőre – jobb híján – összefogta az ereket a varázserejével, hogy legalább valamennyi időt nyerjen, míg alaposabban is szétnéz. Némi keresgélés után rá is lelt a májra, és hatalmas megkönnyebbüléssel töltötte el, hogy óvatosan körbetapogatva nem érzett rajta nyilvánvaló sérülést. Persze zúzódás vagy ehhez hasonló károsodás kiszűréséhez nem rendelkezett elegendő tapasztalattal, viszont reménykedett benne, az érzékelése van elég kifinomult, hogy ne tévedjen túl nagyot. Na meg amúgy is szúrt sebről volt szó, aminél azért nehezebben alakulhat ki rejtett szövetroncsolódás.

Nagyot fújt hát, aztán összeráncolta a szemöldökét, és nekilátott óvatosan leforrasztani a szétvágott ereket. Pónit próbáló procedúra volt; egyszerre kellett nagyon apró felületre koncentrálnia a varázserejét, ugyanakkor rettentően vigyázott rá, hogy az épen maradt részekben nehogy pont ő tegyen kárt a nagy igyekezetében, és persze létfontosságú ereket sem zárhatott el, máskülönben a következmények katasztrofálisak lettek volna. Persze ha mindez nem lett volna elég, Scorpan izmai ismét meg-megrándultak a szokatlan és feltehetőleg nem épp fájdalommentes ingerektől, újra és újra kizökkentve Minuette-et a koncentrációból, még ha csak pillanatokra is.

Ez sem volt ugyan végleges megoldás, ahhoz képest meg pláne nevetségesen kevésnek tűnt, amit mondjuk a manehattani vendégoktatójuk, a híres traumatológus, Charlie Spleen professzor művelt a rábízott betegekkel, ám annyit joggal remélhetett a koagulált fehérjékből álló plakkoktól, hogy ha muszáj, akár addig is kitartanak, míg a természetes regeneráció megindul. Mikor aztán úgy érezte, biztonságos megszakítania a varázslatát, és Scorpan sebéből nem fog azonnal ömleni a vér, amint elengedi, felnyitotta meglepően nehéznek tetsző szemhéjait, és bágyadt, de jóleső fáradtsággal szemlélte a művét.

Noha nem érezte szükségét, jól esett neki, amikor Fragment megtámasztotta az oldalát. Sőt, kissé a csődörre áthelyezve a súlypontját már érezte is magán, mennyire kimerítette a varázslat. A csökkent terhelésnek köszönhetően a lábai megremegtek, és talán össze is csuklottak volna, ha Fragment nem dugja be a nyaka alá a fejét. Milyen figyelmes…

– Mostantól kezdve nincs több önálló akció, értve vagyok? – hallotta a csődör hangját, de ahogy résnyire nyitott szemmel lenézett, azonnal rájött, hogy nem neki szólt.

– Szökni próbált, meg kellett állítanom… – fújtatott sértődötten Spirit, ám a hangjába egy jó adag megbánás is keveredett.

– A Hercegnő még csak nem is utalt olyasmire, hogy ha szükséges, akár meg is ölheted!

Egy darabig nem jött válasz, aztán mikor a pegazus újra megszólalt, már olyan volt, mintha sírással küzdene.

– Bocsánat, uram… – nyöszörögte szánalomra méltóan, amire már Minuette-nek is föl kellett emelnie a fejét.

– Izé… nem megbántani akartalak… – kezdte Fragment, de Spirit lesütött szemmel közbevágott.

– Megmentettél, én pedig engedetlen voltam – mondta fülét-farkát behúzva. – Elfogadom, bármilyen büntetést is szabsz ki rám…

– Mi…? – motyogta maga elé a csődör, aztán minden átmenet nélkül a homlokához kapott. – Ó, én barom! Az asztrális kapocs! Hozzám kötött, legalábbis részben, ugye?

A pegazus bizonytalanul bólintott, Minuette-et viszont kezdte zavarni, hogy kimarad mindenből, és ami még rosszabb, a sérülttel sem foglalkozik senki, holott az ő kontárkodása után bőségesen ráfért volna egy alaposabb kivizsgálás. Valószínűleg az őröknek is hasonló gondolatok fordulhattak meg a fejükben, mivel míg ő azon igyekezett, hogy letesztelje, mennyire tudja a súlyát újra ráterhelni a négy lábára, a legcsicsásabb páncélt viselő csődör eléjük lépett, és szalutált.

– Mi a parancs, helytartó úr, uram? – vágta ki katonásan.

– Vissza kéne mennünk a trónterembe – jött a válasz némi hezitálás után. – Scorpan, nem tudom… tud a saját lábán jönni?

Ez utóbbi kérdés már a denevérszárnyú szörnynek szólt, és az, miután a könyökén megtámaszkodva, fájdalmas fintorral felült, rá is bólintott, Minuette azonban abban a pillanatban dühösen fölcsattant.

– Na, találjatok még ki nekem ilyen hülyeségeket! A legjobb lenne, ha nem is mozgatnánk a sérültet, de ha meg már nagyon muszáj, legalább hozza valaki! Mondanám, hogy segítek, csak picit kimerültem, ha esetleg nem látszik rajtam…

Kicsit talán túlságosan is fölemelte a hangját, mivel Fragment alatta egészen lelapította a fülét, majd inkább ki is bújt a nyaka alól. Igaz, ez egyszersmind azzal is járt, hogy Minuette elvesztette az egyensúlyát, és a földre tottyant, viszont legalább ezzel is illusztrálhatta a fáradtságát. Azért az is szégyen lett volna, ha ennyi szép, megtermett csődör mellett pont neki kellett volna cipelgetnie egy hasi sérültet.

– Rendben van – biccentett végül Fragment. – Spirit, te fogod hozni, és vigyázol rá, nehogy bármi baja essen. Ha pedig meglátom, hogy még egyszer egymás torkának ugrotok, nem állok jót magamért! Értve vagyok?

– Igenis, uram… – mondta kelletlenül, de tisztán érthetően a pegazus.

– Ez rád is vonatkozik, Scorpan – folytatta a csődör, mivel a lény láthatóan nem érezte megszólítva magát, vagy legalábbis nem méltatta válaszra őket. – A vendégünknek köszönheted, hogy életben vagy, viszont ha szeretnéd, hogy ez továbbra is így maradjon, elvárom tőled is az együttműködést!

– Felfogtam… – morogta résnyire szűkült szemmel a szörny.

– Akkor hát indulhatunk – állapította meg Fragment, majd újra Minuette-hez lépett, és nyújtotta neki a lábát. – Megengedi, kisasszony?

Az apró gesztustól a kanca jókedve máris visszatért kicsit. És… végül is egész jól alakult a Doktor által rábízott feladata is! Mindenki egy darabban maradt, még ha nem is sértetlenül, nem utolsó szempontként pedig immár mutattak némi hajlandóságot leülni egy asztalhoz, és megvitatni a problémáikat.

Elfogadta hát a patát, és magabiztos vigyorral fölkelt – igaz, a megerőltetéstől egy pillanatra sikerült vicsort csinálnia belőle. A biztonság kedvéért megvárta, míg Spirit – ezúttal már odafigyelve, és az eddigi önmagához képest kimondottan óvatosan – a misztikus varázserejével megemelte Scorpant, és az egyik vaskos karját átdobta a saját vállán. Utána léptek csak ki a kristály póni őrök által körülvéve a cellából, a fölfelé vezető csigalépcsőt célozva.

* * *

Ki se kellett érniük a nyílt folyosóra, már tudták, hogy baj van. Persze ez önmagában nem volt újdonság, ám a hangok alapján, a paták sűrű kopogásából, a kiáltozásból, és egyéb beazonosíthatatlan zúgásból sokkal inkább arra lehetett következtetni, odafent eluralkodott a káosz. Páran a páncélosok közül Fragment engedélyével előre is ügettek biztosítani nekik a terepet.

– Valószínűleg Decadence Hercegnő egyéb védővarázslatai is károsodtak… – magyarázkodott Minuette-nek a csődör. – A kristály pónik nemigen vannak hozzászokva az ilyesfajta vészhelyzetekhez. Póniemlékezet óta nem fordult elő, hogy ellenség, vagy természeti katasztrófa fenyegette volna a fővárosunkat, szóval könnyen előfordulhat, hogy pánikba estek… Mindazonáltal Turning Tides tanácsos nem végez valami jó munkát a lenyugtatásukban… – tette hozzá dohogva.

– Rá se ránts! – legyintett vidáman Minuette. – Előttem aztán nem kell mentegetőznöd! Odahaza van olyan, aki még attól is bezizzen, és fel-alá rohangászik az utcán, ha egy kutya letapossa a virágoskertjét!

– Attól tartok, sokkal inkább a fajtársaim állhatnak a háttérben – szólalt meg a hátuk mögött Spirit, mire mindketten megfordultak. A kanca meglehetősen kényelmetlen, és betegszállítási szempontból felettébb előnytelen pozitúrában, a vállára hajtva hozta Scorpant, a szemei pedig vészjóslóan csillogtak a sisakja alatt. – Ha a Hercegnő nem csak felettem vesztette el az uralmát, és nem állt mindegyikük mellett egy-egy olyan póni, mint Fragment, egy részük valószínűleg elszabadult, és most feldúlja a drágalátos városkátokat. És amilyen pipogya, csenevész lények vagytok a Hercegnő nélkül, aligha fognak sok ellenállásba ütközni. Már megbocsáss, uram… – tette hozzá egy nem túl bűnbánó biccentéssel megtoldva.

– Igazad lehet – motyogta némi gondolkodás után Fragment, mit sem törődve a burkolatlan sértegetéssel. – Ez bizony baj…

– De tűzről pattant egy pegazus vagy, hallod-e? – csúszott ki Minuette száján.

– Nem… vagyok… pegazus…! – morogta szikrázó szemekkel a sárga kanca.

– Nem hát, ő egy elementár, Decadence Hercegnő szolgálója – magyarázta Fragment, aggódva a lépcső teteje felé pislogva. – Azt gondolná a póni, egy unikornisnak van szeme az ilyesmihez…

– A legkevésbé sem hasonlít az elementálokra – vonta föl szkeptikusan a szemöldökét Minuette, majd a biztonság kedvéért vetett még egy pillantást a mögötte álló kancára, és a türelmetlenül várakozó kristály póni őrökre. – Egyszer mutattak élőben az akadémián egyet, és az olyan volt, mint egy mozgó kőszobor.

– Igen, de az elementálok csupán egyetlen elemből épülnek föl, míg az elementárokat mind a négy egyszerre alkotja – legyintett idegesen Fragment, mintha már nagyon menne. – Ezért hasonlíthatnak akár megtévesztésig ránk, valódi pónikra. Mit tanítanak azon az akadémián, ha ezt nem?

– Ja, hogy elementár! – kapott a fejéhez a kanca. Persze, magától is rájöhetett volna, de hát ez a része a tananyagnak valahogy sosem kötötte le, cserébe most jól ki lett oktatva… – Na, ez azért megmagyaráz pár dolgot…

– Az biztos – hagyta rá a csődör, újra felfelé pillantgatva a lépcsőn. – És most a palotában meg odakint elszabadult belőlük… ki tudja mennyi! Bármennyire is nem szívesen mondom ezt, Spiritnek igaza van. Önmagunkban kevesek vagyunk, hogy megállítsuk őket… Volt valami terve a Doktornak erre az eshetőségre is?

– Eléggé sietett, csak annyit mondott röviden összefoglalva, hogy Scorpannak, a két Hercegnőnek és a Kristály Szívnek nem eshet bántódása – merengett Minuette.

– A Kristály Szív! – kiáltotta Spirit váratlan indulattal. – Uram, a kanca igazat beszél! Az elementárok közül bárki az életét kockáztatná, hogy megkaparinthassa! A birtoklója pedig gyakorlatilag kifogyhatatlan erőforrásra tenne vele szert, tán még egy alikornis se tudná megállítani!

A pegazus-elementár szemei vad tűzben égtek – szó szerint, szabályos aranyló fényben világítottak a sisakja alól. A szavait néma csend követte, aztán a vállába kapaszkodó szörnyeteg fojtottan köhögve megköszörülte a torkát.

– Te is szeretnéd rárakni a patádat, mi?

Spirit olyan hirtelen fordult Scorpan felé, Minuette már azt hitte, azzal a lendülettel le is dobja a hátáról, azonban pár feszült másodperc után a kanca lassan megcsóválta a fejét.

– Ha Fragment nem mentett volna meg… ha nem lett volna szükségem a segítségére, talán igazad lenne. Ám így hűségem és hálám továbbra is a pónikhoz köt. Minden tőlem telhetőt meg fogok tenni a Kristály Birodalom érdekében.

Végig a denevérszárnyú lényt nézte, bár a szavait nyilvánvalóan nem neki szánta. Minuette úgy érezte, Scorpan nagyon is az elevenére tapintott a felvetésével, azért kényszerült magyarázkodásra.

– Megbízhatunk benned, Spirit? – kérdezte Fragment.

– Irreleváns kérdés – felelt némi gúnnyal a hangjában a kanca. – Ha nem bízol bennem, felelhetek bármit, úgyse változtat rajta. Ha igen, akkor kérdezned is felesleges. Tehát nem bízol bennem. Addig fogunk itt ácsorogni, amíg meg nem gondolod magad, vagy…?

Szándékosan nem fejezte be, az arcán pontosan látszott, mit gondol. Ha ellenségként tekintenek rá, és harcra kerül a sor, őket sem fogja kímélni, hogy mentse a saját bőrét. Talán mégis jobb ötlet lett volna szövetségesként gondolni rá, főleg figyelembe véve, hogy eddig sem támadta őket hátba…

– Jól van hát – mondta pár feszült másodperc után Fragment, és lassan ügetve továbbindult a lépcsőkön. – Hogyan védhetjük hát meg a Kristály Szívet az elementároktól?

– Erővel – felelte sötéten Spirit. – Máshogy aligha állíthattok meg minket.

– Hol találjuk meg a Szívet? – szúrta közbe gyorsan Minuette, igyekezve fölzárkózni a csődör mellé, egyelőre csekély sikerrel a szűkös helynek köszönhetően.

– A palota alatt – motyogta hátra sem nézve Fragment.

– Akkor szerencsénk van – vágta rá Spirit, meg se várva, hogy esetleg Minuette-nek van-e bármi hozzáfűznivalója. – A legtöbben nem léphetünk ki a palotából, és a Hercegnő erre vonatkozó blokádvarázslatát még érzem. Én föltarthatom egy darabig a bentieket, és biztosíthatom nektek az utat kifelé.

– Amennyiben így kell lennie, hát legyen… – mondta továbbra is láthatóan máshova figyelve a csődör. – Valami… Elemek; erő!

A két utolsó szót megint nagyon fura hangsúlyozással ejtette ki, és közben meg is toldotta egy jókora toppantással. Le is fékezett, és sorompóként kinyújtotta a patáját, hogy Minuette se menjen tovább. Egy kacskaringós, kék rúna rajzolódott ki előttük a levegőben, ám a kancának elgondolkodnia sem maradt ideje, vajon mit ábrázolhat, a szőre ösztönösen felborzolódott a hátán a csigalépcső kanyarulatából érkező hűvös fuvallattól. Baljós csend telepedett a kis társaságra, mindenki a fülét hegyezte. Aztán meghallották a halk recsegést: mintha valaki nagyon vékony jégen lépdelne lassan feléjük.

– Vele elbírsz? – kérdezte váratlanul Fragment.

Minuette egy pillanatig nem is értette, miről beszél, vagy egyáltalán kihez, mivel a csődör pislogás nélkül meredt maga elé, a szemében pupilla helyett csupán a levegőben lebegő rúnájának tükörképét lehetett látni.

– Ez Winter – mondta komoran Spirit, ezzel egyértelművé téve, hogy magáénak érezte a kérdést. – Winter Glade, akit a Hercegnő a jeges pusztákon szokott járőröztetni alkalmanként. Gondolhatod, azok, akik ép bőrrel megúszták az asztrális kapocs sérülését, nagyjából egy súlycsoportban vannak velem… ellenben vele ezer örömmel feltörlöm a csillogós padlótokat!

– Akkor tegyél le, és foglalkozz vele! – nyögte Scorpan. – A jelenlegi állapotomban úgyse veszitek sok hasznomat…

Több biztatás nem kellett a pegazusnak, jóformán ledobta a hátáról a lényt, s fittyet hányva Minuette rosszalló pillantására kitárt szárnyakkal, peckesen lépkedve felzárkózott a még mindig a varázslatába merülő Fragment mellé.

– Szűkös a hely; aki csak teheti, maradjon ki ebből! – adta ki közben az utasítást a csődör.

Az őrök engedelmesen visszavonultak, Minuette pedig letérdelt Scorpan mellé – elvégre technikailag mégiscsak az ő betege volt, vagy mi… Ha meg már ott volt, akár rá is nézhetett volna a sebére. Alkalma azonban nem volt rá, mivel a fagyos fuvallat, és a vele érkező suttogás magához ragadta a figyelmét. Hiába kereste a forrását, csak Fragmentet és Spiritet látta maguk előtt, ahogy a két póni dacosan megvetette a lábát.

– Nocsak, nocsak… – szűrődött a fülébe a halk sziszegés. – A kis házi kedvenc képtelen megállni a saját lábán? Nem is tudod, mióta vártam egy ilyen alkalomra, Spirit! És most senki sincs, aki megakadályozzon abban, hogy darabokra törjelek, mint egy jégcsapot!

– Gyerünk akkor, ne kímélj! – kacagott örömtelenül a pegazus. – Azt hiszed talán, csak te vártad ezt a találkozást?

Alig mondta ki, a falakból lábnyi vastag dárdák törtek elő, egyenesen a két legelöl álló pónit célozva, ugyanakkor az eddig csak kellemetlen, hűvös szellő hirtelen viharosba fordult, jeges darát köpve Minuette arcába. A kanca kénytelen is volt lehunyni a szemét, s úgy helyezkedett, hogy a földön fekvő Scorpant a saját testével védhesse az épületben tomboló förgetegtől. Valamennyire még a mágiájával is kinyúlt, félgömb formában pajzsot idézve kettejük köré – amiből azért remélhetőleg a mögöttük állók is érezhettek valamit –, noha sokat nem ért el vele, azt leszámítva, hogy a szúrós jégkristályok helyett most már inkább csak valami alaktalan, dermesztően hideg massza csapódott neki a bundájának, folyamatos vacogásra kényszerítve őt.

Mit nem adott volna most egy télikabátért! Persze a nyár közepén miért is jutott volna eszébe vastag ruhákban járni, vagy akár pakolni magával? Kénytelen volt hát összehúzni magát, és megvárni, míg az elementárok elintézik egymás között a nézeteltéréseiket.

Érzett valami meleget az arcán, és még a csukott szemhéjain keresztül is látta a felvillanó fényességet, de nem mert fölnézni, mert a pajzsát és a hátát még mindig ostromolta a hóvihar. Ezzel egy időben hallotta meg Fragment kiáltását is.

– Feloldás! – ordította a csődör, még a fülében süvítő szél dacára is tisztán érthetően.

Alig telt el egyetlen másodperc, és a fagyos orkán elült, mintha csak ollóval vágták volna ketté. Abszurd egy kép volt, ahogy Minuette maga elé képzelte, amint egy póni megpróbálja egy hatalmas ollóval szétvágni a levegőt, majdnem fel is kuncogott rajta, csakhogy ezúttal Spirit hangja térítette el a szándékától.

– Ezt meg miért kellett? – méltatlankodott magából kikelve a pegazus. – Így most hagytad elmenekülni!

– Nem harcolhatsz ilyen állapotban! – vitatkozott ugyanolyan hangon Fragment. – Valamit muszáj volt csinálnom!

Jó, erre már képtelen volt megállni, hogy föl ne nézzen. Ha emezeknek van idejük vitatkozni, tán nem veszélyes visszavonnia a pajzsát, és kigubóznia ebből a lehetetlen testhelyzetből. Némiképp megnyugodva látta, hogy Scorpannak nem esett baja, barátságosan rá is mosolygott, aztán dideregve a társai felé fordult. Fragment és Spirit épp makacsul farkasszemet néztek egymással, mintha ezáltal akarnák eldönteni, kettejük közül ki a főnök. Mindazonáltal ők láthatóan megsínylették a kis vihart: Fragment egyébként viszonylag rendezett, csillogó szőre most összekócolva, csomókban tapadt a bőrére, a sörénye pedig lehetetlen szögekben kunkorodott a négy égtáj felé, akár csak ha egy hatalmas állat nyalta volna össze. Az elementár még nála is pocsékabbul festett; nem csupán csapzott volt, mint a csődör, az egyik szárnyát természetellenes szögbe hajlította. Minuette-nek nem volt nehéz rájönnie az okára – a szóban forgó végtagból ugyanis egy hosszú dárda állt ki, talán egy azok közül, amik a falból lökődtek ki.

– Hát nem a jó varázslatot választottad! – törte meg végül a beálló csendet Spirit, fenyegetően szűrve a szavakat a fogai között, mit sem törődve a sérülésével. – Ezzel csak ideiglenesen visszazavartad az odújába! Ha utánunk jön, amikor kipihente magát, akkor mit fogunk csinálni?

– Egyrészt téged is védeni akartalak, másrészt meg mit tehettem volna? – vágta rá sértődötten a csődör. – Azt azért mégsem várhatom meg, míg szétveritek magatok körül a palotát!

– Na jó, elég legyen! – szólt közbe Minuette határozottan. – Úgy pörlekedtek, mint egy idős házaspár! Az előbb még mind egyetértettünk abban, hogy meg kell szereznünk a Kristály Szívet, mielőtt még az elementárok közül valaki ráteszi a patáját. Hirtelen nagyon ráérünk veszekedni, mi?

Úgy tűnt, sikerült kicsit magukhoz térítenie őket. Fragment fülig pirult, Spirit pedig tüntetőleg elfordult a csődörtől. De legalább ideiglenesen felfüggesztették egymás ostorozását. Minuette gyorsan ki is használta az időt, és közelebb lépve szemügyre vette az elementár sebét. Vér ugyan nem látszott a tollai között, bár a kanca ennek kapcsán el is bizonytalanodott, egy elementárnak van-e egyáltalán vére, így ebből nem vont le messzemenő következtetéseket. Még közelebb ment hát, Spirit azonban észrevette a próbálkozását, és inkább kitért előle, tovább ügetve a lépcsőkön fölfele.

– Akkor is rám hagyhattad volna – bökte még oda Fragmentnek, ahogy elhaladt mellette.

* * *

A nyílt folyosóra kiérve közel sem az a látvány fogadta őket, mint lefelé menet. Idefent láthatóan nem ugyanaz a hóvihar tombolt, ami őket boldogította, viszont bármi lehetett is az, sokkal nagyobb pusztítást végzett. A csillámló falakon, mint absztrakt ábrák, véres foltok díszelegtek, nagyjából bokamagasságig nagyon finom eloszlású por – vagy a színéből következtetve talán inkább homok – terjengett bizarr, homogén felhőt alkotva. De a legsokkolóbb a holttestek látványa volt.

A csigalépcső kezdeténél két páncélos őr állt rezzenéstelen vigyázzállásban – vértől mocskos, póni méretű jégcsapok döfték őket keresztül több helyen is, a padlóból, illetve mögülük, a falból kiindulva. A szemük tágra nyílt a döbbenettől, a nyakuk természetellenesen kifordult, de még a lándzsáikat is ugyanolyan szorosan markolták, mint mikor a vég utolérte őket. Minuette fölismerte bennük a Fragment által előreküldött csődöröket.

Voltak ott még többen is, a palota más lakói, katonák és civilek is egyaránt, már amennyire Minuette a ruhájukból következtethetett. Akadt, akiből nem maradt más, csak egy lecsupaszított csontváz, ahogy olyan is, akin semmiféle károsodást nem lehetett megfigyelni, épp csak mozdulatlanul hevert a földön, és nem lélegzett. A kanca igyekezett kirekeszteni a tudatából a halott pónik képét, így is meg kellett küzdenie az újra és újra rátörő émelygéssel. Megpróbálta másra fókuszálni a figyelmét, és föl is fedezett a testek között olyat, ami csak nyomokban hasonlított pónikra. Az egyik távolabbi sarokban például valami hosszú és pikkelyes feküdt óriáskígyó módjára összegöngyölödve, a kristály pónik lándzsáival teletűzdelve. Alatta fémes színű tócsa terjengett… Aztán ott volt a másik, harsány zöld színű, talán csupasz rókára hasonlító, bár ahhoz túl nyúlánk és hosszú farkú lény, amit ugrás közben kaphattak el az őrök, s most a falnak szegezve lógott alá ernyedten, valahogy olyan benyomást keltve, mintha a mozdulatlanságában olvadni kezdett volna.

Még a legbiztatóbbnak az tűnt, hogy valahonnan, a visszhang miatt beazonosíthatatlan irányból és távolságból patakopogás és kiabálás szűrődött feléjük, mintegy bizonyítva, a harc még nem ért véget, és nem ők az egyedüli túlélők…

– Nem időzhetünk… – mondta Minuette, összeszedve a maradék önbizalmát. – Mennünk… mennünk kell tovább!

– Hogy hagyhattam ezt megtörténni? – nyögte Fragment, teljesen az eléjük táruló mészárlás látványának hatása alatt. – Nem voltam itt velük… Megbízott… megbíztak bennem, én meg… Tides tanácsosnak szüksége van rám! Nem veszíthetjük el őt is! Pónik…!

– A Kristály Szív, Fragment! – ragadta meg a vállát Minuette, és erővel maga felé fordította, noha a csődör továbbra sem nézett a szemébe. – Most az a legfontosabb!

– Higgy neki! – csatlakozott hozzá Spirit is. – Amennyiben a fajtársaim közül bárki is megszerzi magának a Kristály Szív erejét, annak is örülhetünk, ha bárki életben marad a város lakói közül…

– Arról nem is beszélve, ha nem vagyunk elég gyorsak, és Tirek ideér, nem lesz többé mit megmenteni! – jegyezte meg Scorpan, akinek a cipelését idő közben kénytelen volt átvenni az egyik velük tartó kristály póni.

Fragment láthatóan mérlegelte a lehetőségeket, aztán megfogta Minuette patáját, és udvariasan, de határozottan levette a válláról.

– Rendben, akkor mi foglalkozunk a Kristály Szívvel, de Tides tanácsost sem hagyjuk magára! – mondta. – Valaki vágtasson fel a trónteremhez, és szóljon a tanácsosnak, hogy én hívatom, a többiek velünk jönnek! Aztán… csak reménykedjünk benne, hogy ennyien elegek leszünk…! – tette hozzá fintorogva.

Úgy is lett, a futár szerepét villámgyorsan magára vállalta az egyik fürge csődör, és el is galoppozott az emelet felé, Fragment pedig a csapat maradékával elindult a tágas folyosón. Minuette szándékosan úgy helyezkedett, hogy Scorpan és az őt hordozó csődör mellett lehessen, de a szeme minduntalan visszatért Spiritre, és a szárnyából még mindig ugyanúgy meredező jégdarabra. Egészen biztos olyan helyen érte a pegazust, ahonnan nem lehetett egyszerű – vagy talán még inkább fájdalommentes – eltávolítani, máskülönben a kanca már megtette volna magától. Ugyanakkor ilyen állapotban harcba vonulni… nem, ennyire nem lehet konok valaki!

– Hé, Spirit! – szólt oda a kancának, de az épp csak a fülét fordította hátra, úgy lépdelt tovább. – Ha hagynád nekem kiszedni azt a vackot, mindenkinek sokkal jobb lenne ám!

Fragment is kérdőn az elementár felé fordult, ám ő továbbra is úgy tett, mintha meg se hallotta volna.

– Nem kell félned, vigyázok rá, nehogy nagyon fájjon! – dobta be a nagyágyút Minuette, reménykedve, hogy ezzel sikerül felpiszkálnia a pegazus büszkeségét.

Spirit dühösen fújt egyet, lesunyta a füleit, s egy pillanatra megvetően hátranézett. De elég is volt ennyi. Ahogy aggodalmasan Fragment is hátrafordult, Minuette szélesen elvigyorodott, a szemével az elementár felé bökött, aztán a csődörre kacsintott. Úgy tűnt, Fragment vette a lapot, mivel aprót biccentett, és Spiritre nézett.

– Meg ne haragudj, de sietség ide vagy oda, a jelen állapotodban nem hiszem, hogy a hasznunkra lehetnél… – jegyezte meg halkan.

Ha megtehette volna, Minuette biztosan homlokon csókolta volna a csődört, amiért így vágott az esze – végre –, így viszont beérte azzal, hogy egymagában somolygott a sikerén. Ám az elementár nehezebben adta be a derekát, mint azt remélte, hiába az ő érdeke is lett volna annak a vacaknak az eltávolítása.

– Majd meglátjátok, mit tudok! – jelentette ki felsőbbségesen. – Egy ehhez hasonló karcolást meg sem érzek!

– Ha nem érzed, hát nem érzed, de a mozgásban akkor is akadályoz – cövekelt le Fragment. – Ne kelljen parancsba adnom, hogy engedd a vendégünknek kihúzni! Komolyan, úgy viselkedsz, mint egy tüskébe lépett állat…

Erre már Spirit is lefékezett, és a szemét forgatva oldalt fordult nekik, kissé megemelte a szárnyát, amiből a dárda kiállt, megragadta a fogával a végét, és szánalmasan nyöszörögve húzni kezdte. Az arcán egyszerre tükröződött fájdalom, harag és erőlködés.

– Nézd… tényleg csak segíteni szeretnék! – változtatott taktikát Minuette. – Ne magad miatt hagyd akkor, de már engem zavar az az izé!

– Hát jó, legyen! – horkantott ingerülten Spirit, majd azzal a lendülettel lehasalt a padlóra, s a mellső patáival eltakarta az arcát.

Minuette odalépett hozzá, és alaposabban is szemügyre vette a szúrást. Keserű mosolyra húzta a száját, hogy már megint neki kell eljátszania az orvos szerepét, hiába szándékosan specializálódott kizárólag a pónik szájára… De hát nem volt mit tenni, ha ez jutott neki, és ezzel tehetett a legtöbbet az ügyük érdekében, kénytelen volt belemenni. Azt is meg kell hagyni, Scorpan esetében is kimondottan büszke lehetett magára a teljesítményével kapcsolatban, most pedig még csak nem is egy életveszélyes sérültet kellett ellátnia.

Óvatosan fogta csak meg a pegazus szárnyát, de az így is hangosan felszisszent az érintésétől. Érdekes… talán mégis keményebbnek mutatta magát, mint amilyen valójában volt – vagy csak a sebesülést próbálta elbagatellizálni, pedig a valóságban tényleg súlyosnak számított. Valószínűleg Spirit is úgy érezhette, elárulta a saját gyengeségét, mert mogorván kiszólt a patái takarásából.

– Csak rántsd ki gyorsan, ne vacakoljunk!

– Mindent megteszek, hogy a legkevésbé fájjon – mondta halkan, az elementár füléhez hajolva Minuette.

Épp hogy csak hozzáérve megmozgatta a hosszú jégcsapot, mire a pegazus azonnal egész testében megvonaglott. Márpedig így elég lehetetlennek tűnt, hogy bármit is tud majd vele kezdeni. Vetett egy segélykérő pillantást Fragmentre, és a csődör nyomban szolgálatkészen oda is lépett hozzá.

– Nagyon mocorog, így nem fog menni – suttogta Minuette. – Ha már altatásra nincs lehetőség, le kéne fogni, meg a legjobb lenne, ha valamire ráharaphatna.

– Hallak, és meg ne próbáljátok! – morogta Spirit, élénken hegyezve a füleit. – Így is épp elég megalázó…

Még végig se mondhatta, Fragment mögötte kissé fölágaskodott, összeérintette maga előtt a két mellső patáját, majd valami közel félkör alakú jelet rajzolt a levegőbe, végül az elementár hátára rakta az egyik lábát.

– Aludj! – suttogta hozzá.

A hatás azonnali volt: a pegazus tagjai egyetlen pillanat alatt elernyedtek. A csődör fújt egy nagyot, majd egy halvány félmosolyt villantott Minuette felé.

– Most már csinálhatod. De tényleg siess, mert rajtuk fogalmam sincs, meddig tarthat! Illetve megkötözhetném, amíg alszik, de attól tartok, ha úgy tér magához, nem fogja díjazni.

Minuette csupán bólintott, aztán újra megfogta az elementár szárnyát, és finoman végigtapogatta a beledöfött dárda körül. A tollak kicsit sűrűn álltak és jól össze is borzolódtak a közelmúlt eseményeinek hatására, így szerette volna legalább azt megtudni, hogy a kancának ugyanúgy épül-e fel a csontszerkezete, mint a póni pegazusoknak. Legnagyobb meglepetésére azonban egyetlen darab csontot sem talált, hiába nyomkodta végig az egész végtagot.

– Ez… nem lehet… ennek nincs értelme! – motyogta maga elé.

– Micsoda? – érdeklődött azonnal Fragment.

– Meg akartam nézni, hogy törhetett-e csontja, amikor beleszúródott, de nem érzek egyet sem – csóválta a fejét Minuette. – Olyan, mintha valami kemény zselével lenne csak megtöltve a bőre alatt. Most… nem tudom, hozzá merjek-e nyúlni…

– Ha már idáig eljutottunk, legalább próbáld meg! – fintorgott a csődör. – Majd lehívom az elemeket, hátha azok segítenek meggyógyítani a testét, de először el kell távolítani azt a jégtüskét. Csak… nagyon vigyázz rá, kérlek!

– Úgy lesz… – mondta halkan a kanca.

A hátsó lábaira állt, és óvatosan újra megfogta a dárdát, az egyik lábával a végénél, a másikkal pedig a szúrás helyénél. Lehunyta a szemét, és a varázserejével is kinyúlt felé, igyekezve kicsit félrehúzni a szöveteket, megakadályozva ezzel, hogy kitépjen egy darabot a szerencsétlenül járt elementárból, de hiába próbálta fókuszálni a gondolatait, a kanca felől mindössze nehezen szavakba önthető zsizsegést érzett. Ilyesmivel még sosem találkozott, ám Scorpannal szemben itt nem is rendelkezett semmilyen kiindulási alappal, így hát a minimális mértékben sem láthatott az elementár testébe.

– Segíthetek? – kérdezte Fragment mellette. – Látom, elakadtál… – tette hozzá szinte magyarázkodva.

Nem lehetett túl nehéz rájönni; Minuette egy ideje már nem mozdult, leszámítva az arcára kiülő grimaszokat, amiket csak most érzett meg, hogy vágott. És mi tagadás, bármilyen segítség jól jött volna, hát nem kellett sokat gondolkodnia, mielőtt rábólintott.

Hallotta, hogy a csődör mormog valamit maga elé, de ez alkalommal nem tudta kivenni egyesével a szavakat. A varázslat hatását azonban érezte: a dárda egyre könnyebben mozgott a patájában, mintha alatta az elementár teste képlékennyé vált volna. Nem is habozott, amint tehette, egyetlen határozott rántással kitépte a helyéről a jégtüskét, és a padlóra ejtette. A dárda hangos csilingeléssel pattant párat, aztán nagyot reccsenve darabokra hullott.

Minuette nagyot fújt, és megszemlélte a művét. Azonban ahhoz képest, hogy arra számított, ezzel minden meg is oldódott, Fragment arcáról feszült koncentrációt olvasott le, Spirit teste pedig, ahol csak nem takarta páncél, mindenhol ragyogott – valószínűleg ezek közül egyik sem jelenthetett sok jót.

– Vissza, kötés, vissza, kötés, ébredj fel, kérlek! – mormolta egyre hangosabban Fragment.

Először úgy tűnt, ezúttal nem jár sikerrel, de aztán, ugyanúgy, mint a cellában is, Spirit testébe visszatért az élet, és a kanca olyan hirtelenül ugrott négy patára, kis híján feldöntötte őket. Az elementár vetett egy gyors pillantását a szárnyára, óvatosan meg is mozgatta aztán az előtte álló két pónira nézett. A szemében azonban nem hála csillogott, sokkal inkább megvetően vicsorgott rájuk.

– Már másodjára csak a mai napon…! – kaparta dühösen a padlót. – A fenébe is… Köszönöm… – tette hozzá halkan, majd hátat is fordított nekik, és ügetve indult tovább.

Minuette és Fragment egymásra néztek, aztán sörényszálra egyszerre, lemondóan megcsóválták a fejüket, és követték az elementárt. A többiek engedelmesen jöttek utánuk, sőt, ahogy a kijárat felé igyekeztek, belefutottak még egy kisebb csapat fegyveres őrbe, akik azonnal csatlakoztak hozzájuk, gyakorlatilag megduplázva az amúgy igencsak csekély létszámukat. Kissé magabiztosabban értek hát el a palota kapujáig, majd miután a katonák csatarendben felsorakoztak, Fragment egyetlen határozott mozdulattal ki is lökte az ajtót.

Innen tökéletes rálátásuk nyílt már bentről is a levegőben lassan körbeforgó Kristály Szívre, ám Minuette első gondolata az volt, hogy elkéstek. A csillámló relikvia körül ugyanis különböző színű és formájú, de egyértelműen az elementárok közül való lényekből vagy tucatnyi állt, és az egyikőjük épp azon igyekezett, hogy lefeszegesse a helyéről a varázstárgyat…

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.