Nyitány
Celestia Hercegnő a trónszék előtt állt szilárd, mégsem feszes testtartásban, s a szokásos mosolyával, csendben figyelte a terembe újonnan belépőket. Mögötte a trónuson Luna Hercegnő foglalt helyet, s a nővérével ellentétben rezzenetlen arccal járatta a szemét körbe a gyülekezőkön. Odabent nem volt tömeg, de ha sokáig folytatódott még ez a tendencia, akár az is kialakulhatott. Mivel senki sem tiltotta meg nekik, a pónik a kezdeti néma és figyelmes várakozással szemben most már percek óta halkan duruzsoltak egymás között. Sunflowernek nem kellett tudnia kiszűrnie a pontos szavakat, hogy tudja, mindenki ugyanazt próbálta kipuhatolni, mindenkinek ugyanaz az egyszerű kérdés járt a fejében. Hogy miért lettek összehívva ilyen sürgősen, és ilyen kései órában.
Körülötte változatos spekulációk jártak szájról szájra, néhányuk megalkotásában ő maga is segédkezett. De az igazság elég hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a két alikornison kívül senki sem ismerte az okot. A kezdeti riadalomban, amikor Waggish Swatterrel, Dragon Glass-szal, Spectral Gazerrel és Ebony March-csal együtt megkapták a sárkányláng-postával a sürgős meghívót, azonnal idevágtattak, ám mivel azonnali válaszokat nem kaptak, ők is mindenféle teóriákat kezdtek gyártani. Ahogy azonban a várakozási időből kiderült, hogy ez nem „sürgős” sürgős riadóztatás volt, a társaival megegyeztek a türelmes megfigyelés stratégiájában. Ennek köszönhetően pedig sikeresen fel is fedezett pár további különös, bár megnyugtató jelet.
Az első ilyen volt, hogy bár mindkét Hercegnő jelen volt, a trónszék emelvénye előtt mindössze két palotaőr állomásozott szokásos felszerelésben. A második, hogy noha eleinte úgy tűnt, csak katonai személyek vannak jelen, több – és egyre több – olyan póni is csatlakozott hozzájuk, akik egyértelműen és kizárólagosan a civil szektorhoz tartoztak. Itt volt például Canterlot polgármestere, az Akadémia rektora, a kórház főigazgatója, de még a palota főkomornyikja is. Valamint a vége felé megjelentek a külföldi konzulátusok képviselői is, így már nem csak pónik várták, hogy az alikornisok beavassák őket, mire fel ez a rendkívüli gyűlés. Még a kelpie-k frissen kijelölt követe, Dream Wave, valamint a sleipnirek közül Sudrabog is jelen volt. Utolsóként – bár bizonyára nem azért, mert a legmesszebbről kellett jönnie – Blueblood herceg érkezett, a kétszárnyú ajtó pedig halk kattanással becsukódott mögötte.
– Köszönöm, hogy mind el tudtatok jönni a kései időpont ellenére, én kicsi pónijaim! – szólalt meg váratlanul, minden előzetes figyelmeztetés nélkül Celestia Hercegnő. Még csak a hangját sem emelte fel, de az így is bejárta az egész helyiséget, amiben azonnal elhalt minden duruzsolás, s minden szem a hófehér alikornisra szegeződött. – Szeretném, ha tudnátok, milyen büszke vagyok rátok. Mindannyian keményen dolgoztatok a vészhelyzet jelentette nehéz és fájdalmas időszakban. Nélkületek nem sikerült volna fenntartanunk a rendet, megvédenünk Equestria és a szövetséges nemzeteink lakosságát, életben tartanunk a gazdaságot, s a pónik szívében a reményt, hogy végül ezt a vihart is átvészeljük, és minden visszatérhet a megszokott kerékvágásba. A ti hűségetek, kitartásotok és hazaszeretetetek felbecsülhetetlen és pótolhatatlan érték volt és marad is az országunk számára. Áldozatos munkátok meghozta a gyümölcsét: ezennel bejelentem, hogy a rendkívüli helyzet a mai nappal hivatalosan is megszűnik!
Némi óvatos éljenzés és patadobogás volt a válasz, de senkit nem lehetett ilyen könnyen megtéveszteni. A vészhelyzet megszüntetését a Hercegnők bizonyára holnap korán a nyilvánosságnak is be fogják jelenteni. Ha csak arról lett volna szó, hogy a munkájukat megköszönjék, ez bőven ráért volna utána is, a palotát ismerve valószínűleg valami csillogó-villogó-rongyrázó fogadás formájában. Aki pedig esetleg mégis elbizonytalanodott volna, annak elég volt egy pillantást vetnie Luna Hercegnő komor arcára.
– Külön szeretnék köszönetet mondani a szövetségeseinknek, akik nélkül nem sikerülhetett volna ilyen gyorsan és hatékonyan fellépnünk a fenyegető káosszal szemben – biccentett Celestia a nagyjából egy helyre tömörülő követek felé. – Bármily sajnálatos is, mikor ilyen módon kényszerülünk próbára tenni a barátságaink kötelékét, elmondhatatlan öröm látnom, hogy az együttműködés a népeink között töretlen, s együtt az eddig elképzelhetetlen célok is lassan elérhetővé válnak. Úgyszintén boldogsággal tölt el, hogy ez a nagyon nehéz időszak jót is hozott a számunkra, s immár a köreinkben üdvözölhetjük Aquatania és a Hardfelt Borókás követeit is! Azt hiszem, mindannyiunk nevében mondhatom, remélem, az újonnan szövődő barátságunk ugyanolyan tartós és gyümölcsöző lesz minden fél számára, mint a régebbi szövetségeseinkkel! Ezen gondolatmenet mentén szeretném köztudomásra hozni, miszerint a napokban csatlakozik hozzánk a Fagyott Városok küldöttje is; fogadjátok őt is nyitottsággal és szeretettel!
Celestia Hercegnő tovább beszélt, barátságról, együttműködésről, és hasonlókról, de Sunflower képtelen volt odafigyelni rá. Az egyetlen, amire az erejéből és a tartásából futotta, hogy ne tátsa el a száját, hanem csupán elkerekedett szemekkel vészelje át a sokkot, amit ez a pár szó jelentett. Érzékelte, hogy a teremben a társain kívül alig néhányan fogták fel a bejelentés valódi fontosságát. Ők viszont voltak annyira tapintatosak, hogy ne kezdjék el bökdösni, vagy suttyomban kérdezgetni… de ettől függetlenül érezte és látta a felé küldött pillantásaikat. Ez mindent megváltoztatott…
– Most pedig az udvar mágusain és az őrségek tagjain kívül mindenki távozhat – mondta nem is olyan sokára a fehér alikornis. – Az ünnepségen mindnyájatokat szeretettel várunk, viszont most arra kérnélek benneteket, a kérdéseiteket tartogassátok későbbre! Még egyszer köszönöm, hogy eljöttetek! Legyen nyugodt éjszakátok, én kicsi pónijaim!
A kérdésfeltevés megtagadásával a Hercegnő kiváltott némi zúgolódást, viszont ahogy a trónterem ajtaja kinyílt, a civilek és a nemesek engedelmesen kivonultak a helyiségből. A két alikornis türelmesen megvárta, míg mindannyian távoztak, aztán a kétszárnyú kapu halk kattanások sorozatával bezáródott. Az óvintézkedések ellenére a bennmaradókon nem látszott az aggodalom – bizonyára mindannyian számítottak rá, hogy többről lesz itt szó a tisztségviselők érdemeinek méltatásánál.
– Nektek, akik itt maradtatok, és a város és a nemzet biztonságáért vagytok felelősek, tudnotok kell még pár részletről a Fagyott Városok küldöttével kapcsolatban – folytatta kisvártatva Celestia Hercegnő, ugyanolyan nyugodt mosollyal nézve végig rajtuk. – A követ egy lidérc; a legtöbben már hallottatok róluk. A gesztus, a nyitás baráti lépés a részükről, azonban a látogatásra nem tekinthetünk barátiként. A választottjuk ugyanis nem egy politikai személy, hanem egy képzett harcos és harci mágus. Éppen ezért az itt-tartózkodása során különleges protokollokat léptetünk életbe. A most elhangzó parancsok kivétel nélkül visszavonásig érvényesek. A konzul státusza miatt a lidérc a többi konzulhoz hasonlóan bárhova beléphet, ami nem igényel különleges engedélyeket. Ugyanúgy minden szabály vonatkozik rá is, mint minden nagykövetre. Egyet kivéve: a szobáját kivéve mindenhová csak két fős fegyveres kísérettel mehet.
– A két főből az egyiknek a palotaőrség unikornisai közül, a másiknak a palotaőrség pegazusai közül kell kikerülnie. A kísérők szünet-és hézagmentes négy órás periódusonként fogják váltani egymást, hogy a figyelmük minden körülmények között éber maradjon. Minden egyes váltás után a kísérőktől egymástól függetlenül részletes jelentést kérek arról, hogy a követ mit csinált, hova ment, kivel beszélt és miről. Ezen jelentéseket a közvetlen felettesüknek kell leadniuk, akik huszonnégy óránként továbbítják Lunának, vagy nekem. A lidérc nem küldhet semmilyen módon üzenetet az előzetes engedélyünk és ellenőrzésünk nélkül. Mielőtt a követ megérkezik, a szobáját speciálisan fogjuk kialakítani és berendezni. Az ablaka nem lehet nyitható, az egyedüli kijárat a palota belseje felé kell nézzen, ahol a kísérete fog állomásozni. Ezen túlmenően a Belső Körből arra fogom kérni Phase Shiftet, Vacant Veilt és Trinketet, hogy a megfelelő varázslatokkal és eszközökkel gondoskodjanak róla, hogy a helyiségben ne lehessen teleportvarázslatot és fekete mágiát használni, valamint hogy mindenről értesüljünk, ami odabent történik. Ha egy légy elrepül odabent, arról is tudni akarunk.
Úgy tűnt, ezzel Celestia a mondandója végére ért, mivel lépett hátra pár lépést, és helyet cserélt a trónszékről felálló Luna Hercegnővel. A sötét alikornis érzelemmentes arccal végigjáratta a tekintetét az egybegyűlteken, aztán szóra nyitotta a száját. Alig lehetett észrevenni, de a pillanatnyi habozásából Sunflower egyértelműen leszűrte, hogy nem a lidérc követ érkezése volt az összehívásuk mögött húzódó valódi ok.
– Barátaim… – kezdett bele magabiztosnak szánt, de enyhén megremegő hangon Luna. – Csak a nővéremet tudom ismételni, ám én is szeretném kifejezni hálámat a hűségetekért. Viszont a sötét időkön még nem jutottunk túl. Bár az első baráti lépés a lidércektől rég várt esemény volt a részünkről, a megvalósítása talán nem több puszta illúziónál. A hátterében ugyanis egy nyilvánvaló hazugság áll, amire a mai nap, a követüknek a Kristály Birodalomba érkezésével egy időben derült fény. Ennek tükrében maga a gesztus is másképp értelmezhető. Hogy a Fagyott Városok nem félnek Equestriától, csupán annyit jelent, nem félnek szembeszállni velünk.
Sunflower a többiekkel együtt csupán néma csendben várta a folytatást. Nem tudta, ezek után mire számíthat, de abban biztos volt, hogy az ő számára semmi jót nem jelentett ez az egész.
– Ez nem jelent nyílt hadüzenetet, távolról sem, de fenyegetést mindenképp – húzta ki magát büszkén a Hercegnő. – Kiderült ugyanis, hogy amikor a lidércek végrehajtották azt a grandiózus rituálét, ami végül a felhalmozott káosz-energia kiszivárgásába torkollott, és rengeteg fejfájást és kárt okozott nekünk, valójában nem egy sikertelen kísérletet tettek az őket vezető ősszellem, Hope visszahozására, hanem egy másik halhatatlan kiszabadítására tettek… sikeres kísérletet. Ehhez pedig a mi jó szándékunkat használták ki, mivel a varázslatot csak az egyik, általunk vizsgálati céllal elfogott lény segítségével tudták teljessé tenni. Mi pedig megadtuk nekik, amire szükségük volt. Anélkül, hogy tudatában lettünk volna, milyen következménye lehet a tetteinknek…
Ahogy Luna újra szünetet tartott, Sunflower rájött, hogy tudja, miről van szó. Hiszen nem is olyan rég ő maga is ott volt a különleges lény felkészítésénél és szállításánál. Akkor viszont csupán furcsának tartotta a lidércek kérését, és haragudott rájuk, amiért őt már megint nem engedik be magukhoz, miközben ilyen hiábavalóságokra meg van idejük meg kedvük. Úgy tűnik, mégis pontosan tudták, mit csinálnak…
– Bár a nővérem azt mondta, a rendkívüli helyzet megszűnik, arra kérlek benneteket, az éberségetek a továbbiakban se lankadjon! – folytatta halvány mosollyal Luna. – Egy halhatatlan sohasem lebecsülendő ellenfél, s amíg az új egyensúly, az új rend nem áll be, mi sem nyugodhatunk. További mondanivalóm, illetve nektek más tennivalótok ezen túlmenően egyelőre nincs. Most a tanítványainkon, a Belső Körön és a Csillagőrségen kívül minden jelenlévőt szeretnék felkérni a távozásra!
Ezúttal nem fogadta zúgolódás az alikornis kérését. Hamarosan már valóban csak néhányan maradtak a trónteremben, s az utolsó póni után az ajtó sorozatos kattanásokkal, majd a hangtompító varázslat könnyen felismerhető zúgásával bezáródott.
– Tudnotok kell, hogy a halhatatlan lidérc régi vetélytársam, aki veszélyt jelent mindannyiunkra, még ha ki se lép a Fagyott Városok területéről – folytatta komoran Luna. – Selenis nem kiemelkedő harcos, és a legjobb unikornisaink egymagukban is kiállhatnának ellene nyílt küzdelemben. Az álmaitok biztonságát azonban… nem tudom garantálni vele szemben. Ő a mélység tiszteletbeli lakója, ahová épeszű lény nem teszi a patáját. Ha nem adunk okot neki, tán nem is dugja ki onnan az orrát, ám tartok tőle, hogy a bebörtönzésével épp elég okot adtunk, hogy bosszút akarjon állni. Márpedig ha valakit egyszer elnyel a mélység…
Luna újra szünetet tartott, de ezúttal csak addig, amíg végigfuttatta rajtuk a szemét.
– Mindent megteszünk, hogy elkerüljük a csendes és láthatatlan katasztrófát. És ebben ti vagytok, mint a mágia tudói, az egyetlen támaszunk. A küldetésetek elmondhatatlanul fontos lesz: ki kell dolgoznotok egy védőhálót, legelőször csak tesztelésre, a palota körül, aztán a város körül, utána pedig meglátjuk, meddig sikerül tágítanunk a körét. Az alapja a vigilante constientia legyen, sűrűn átszőve a preasidium somniummal és az indicat incursioval. Minthogy nincs kidolgozott és tudományosan elismert védelmünk az alvó tudathoz, kérlek, legyetek kreatívok, így ha bármi olyasmi eszetekbe jut még, ami beválhat, ne habozzatok! Equestria legjobbjai vagytok! Számítunk rátok! Most megkérnélek benneteket, hogy ti is távozzatok, és lássatok neki haladéktalanul a varázslat kidolgozásának! Ironseed Sunflower, te maradj még kicsit, kérlek!
Számított rá, sőt, tudta, hogy ez lesz, abban a pillanatban, ahogy a Fagyott Városok szóba kerültek. De persze ez mit sem csillapított az izgalmán és az idegességén. Ez volt a pillanat, amire már régóta várt, az ő pillanata. Évek óta álmodott és álmodozott róla, és számított is rá, hogy nem olyan lesz, amilyennek elképzelte. Hát… nem olyan volt. Nem szóltak napokkal előre, hogy egy lidérc delegáció érkezik, hogy elkísérje őt a területükre. Nem lehettek mellette a társai. És egyáltalán nem érezte ünnepélyesnek a pillanatot. Ha valamit érzett, az bizonytalanság volt és félelem.
Azt azonban nem engedte, hogy mindebből az arcán is meglátsszon valami. Büszkén kihúzta magát, és állta az unikornisok értetlenkedő pillantását. A Csillagőrség többi tagja is aggodalmasan figyelte őt, miközben kifelé indultak. Megpróbálhatott volna bátran rájuk mosolyogni, de nem érezte magában az erőt hozzá. Swatter finoman megsuhintotta a farkával, ő pedig aprót biccentett. Rengeteget jelentett a támogatásuk. Amiből, ha minden jól megy, már nem sokáig részesülhetett…
– Ironseed Sunflower! – szólította meg Luna Hercegnő, mikor már hármasban maradtak a trónteremben, és az ajtón újra aktiválódtak a védelmi mechanizmusok. – A Csillagőrség tagjaként az életeddel tartozol nekünk, s halálodig vagy köteles szolgálni minket. Equestria képviseletét a Fagyott Városokkal szemben viszont önkéntesen vállaltad magadra. Ezen feszült diplomáciai miliőben hallatlanul fontos, hogy a követünk elhivatott és hűséges legyen, s valóban a nemzetünk érdekeit tartsa szem előtt. Többre van szükségünk puszta kötelességteljesítésnél. Mondd, képesnek és hajlandónak érzed magad a rád rótt feladat végrehajtására teljes szíveddel-lelkeddel?
– Teljes szívemmel-lelkemmel, felség! – bólintott komolyan Sunflower, határozottan állva az alikornis pillantását. – Őszintén, régóta várom ezt a lehetőséget, és köszönöm megtisztelő bizalmadat!
– Tisztában vagy a veszéllyel, amivel az utazás és az ott-tartózkodásod jár majd? – kérdezte rezzenetlen arccal a sötét alikornis.
– Tisztában vagyok, felség!
– Nem, nem vagy tisztában – jelentette ki keményen Luna Hercegnő, alaposan meglepve vele Sunflowert. – Minden, amivel eddig felkészítettelek, igaz marad. A lidércek nem fognak szeretettel és elfogadással üdvözölni. Ha nem vagy elővigyázatos, megpróbálhatnak ellehetetleníteni, vagy az életedre törni, pusztán azért, mert póni vagy. Egyetlen szavukat sem fogadhatod el fenntartás nélkül igazságnak. Ha pedig észreveszik rajtad, hogy valamit nem értesz, eltévedtél, vagy összezavarodtál, mindent meg fognak tenni, hogy átverjenek és tévútra csaljanak. Selenis azonban önmagában egy egészen új és más fenyegetést jelent. A Vész Bajnoka kegyetlenül céltudatos: ahhoz, hogy elérje, amit akar, képes bárkin és bármin keresztülgázolni. A Hamis Hold viszont öncélúan kegyetlen. Imád kérkedni a hatalmával, és örömét leli mások szenvedésében. És teljesen kiszámíthatatlan… egyedül az a biztos, hogy sosem a jóindulat vezérli. Az ő jelenléte váratlan és komoly veszélyforrást jelent a küldetésedre. Ha csak teheted, kerüld el vele a kontaktust, de légy óvatos, ne sértsd meg, vagy haragítsd magadra!
– Megértettem, felség! – hajtott fejet a sárga kanca.
– A lidércek elérték, hogy ne legyen más választásunk, mint teljesíteni a követelésüket Hope-pal kapcsolatban – vette át a szót Celestia Hercegnő. – Pulsar patájában Selenis egy halálos fegyver, ami ellen nincs hatékony védekezésünk. Az egyetlen reális esélyünk a vérontás elkerülésére az egyensúly visszaállítása. A Remény Ősszelleme nem olyan ártatlan, mint amilyennek tűnhet, és komoly fegyvertényt jelentene az oldalukon… mégis, a lidércek egyedül akkor szűntek meg többé-kevésbé fenyegetést jelenteni, amikor Hope állt az élükre. Legyen bármilyen kockázatos is, itt az ideje betartanunk az ígéretünket. Sok múlik a te részvételeden, de bízom benne, hogy a húgom beléd vetett bizalma nem lesz hiábavaló, Ironseed Sunflower!
– Köszönöm a bizalmatokat, felség! – érintette a szügyéhez a patáját Sunflower. – Ígérem, nem fogok csalódást okozni!
Pár másodpercig csupán némán néztek egymás szemébe, Sunflower elszántan, Luna komoran, Celestia pedig a szokásos titokzatos mosolyával. Aztán hamarosan Luna is megenyhült, mi több, odaintette magához a kancát. Sunflower tétovázva közelebb lépett hozzá, az alikornis pedig az egyik mellső lábával átölelte. Hirtelenjében nem is tudván mit kezdeni a gesztussal, a sárga kanca csupán megilletődve pislogott, míg a Hercegnő el nem engedte. Ami azért – tán szerencsére – elég hamar bekövetkezett…
– Nem szívesen testálom rá ezen feladatot senkire – mondta halkan Luna. – Nem örömmel teszem kockára az életedet, kössön bármily eskü is. A barátaiddal együtt számtalanszor bizonyítottátok, hogy odaadó védelmezői vagytok Equestriának. Néha azt kívánom, bár annak idején ne ellenségekként találkoztunk volna, s akkor minden másképp alakul.
– Az ellentéteinket én is bánom, felség – mosolyodott el Sunflower. – De a feladatomról ha tehetném, se mondanék le. Régóta várom már, hogy személyesen megismerhessem a lidércek kultúráját. Évek óta olvasok a városaikról, a varázslataikról, a művészetükről, a szokásaikról… az életükről. Még a nyelvüket is megtanultam, pedig nem volt egyszerű. Sok-sok póniöltő óta én lehetek az első póni, akit maguk közé engednek. Eszem ágában sincs lemondani egy ilyen lehetőségről.
– Azt hiszem, nem fogod fel… – kezdett bele félig aggodalmas, félig döbbent arccal a sötét alikornis, ám a testvére a hátára terítve a szárnyát beléfojtotta a szót.
– Azt hiszem, a sors nem véletlenül választotta ezt a kicsi pónit a feladatra, Luna – mondta az eddigieknél is szélesebb mosollyal Celestia.
Luna Hercegnő szóra nyitotta a száját, majd visszacsukta. Egy jó fél percig csupán csendben, töprengve nézett Sunflower szemébe, aztán lassan bólintott.
– Legyen hát! – mondta végül, azzal kitárta a szárnyait, s a testvére követte a mozdulatát, udvariasan kicsit lemaradva. – Megbízok benned, Ironseed Sunflower, és hiszek benne, hogy a végzet téged, és csak téged választott erre a küldetésre. Szívből remélem, bármi is legyen az, amit a lidérceknél keresel, megtaláld! Gondolatban mindig veled leszünk!
– Köszönöm, felség! – hajolt meg ezúttal mélyebben a földipóni. – Csak annyi kérdésem lenne, mikor kell indulnom?
– Amint lehetséges… de nem foglak sürgetni – bólintott Luna. – Köszönj el mindenkitől, aki fontos a számodra, és intézz el mindent, amit szeretnél! Semmit ne hagyj lezáratlanul! Csak azt jelezd, ha egy héten belül nem indulsz el. Minden más esetben a tükrökön keresztül tartsuk a kapcsolatot!
– Emlékezz arra, amit tanultál! – csatlakozott Celestia is. – És sose felejtsd el a barátaidat!
– Így lesz, felség! – mondta halvány mosollyal a két alikornis szemébe nézve Sunflower. – És nincs túl sok elintéznivalóm, úgyhogy azt hiszem, akár már holnap indulhatok… vagy holnapután, ha már annyira nem sürgős.
– Biztos elég annyi idő? – kérdezte szinte már anyai aggodalommal Luna.
– Mindenki itt van, aki számít nekem, Úrnőm – jelentette ki őszintén Sunflower. – Egy helyen lakok velük. Könnyű lesz körbemenni és elbúcsúzni tőlük.
– Könnyű… – motyogta megremegő szájjal Luna. – Hogy tarthatsz ilyesmit könnyűnek…?
– A Csillagőrség a családom, ahogyan régen a Szekta volt, felség – intett a fejével Sunflower, hogy valami kevésbé udvariatlan formáját próbálja használni a vállrándításnak. – Nem ez az első eset, hogy az életemet kockáztatom a csapat tagjaként. Bármelyik alkalommal meghalhattam volna. Ez is csak egy ugyanolyan búcsú lesz, mint az eddigiek. Ha csak úgy nem tudok velük többet találkozni, hogy közben életben maradok… az sem változtatna semmin. Az esélyem pedig most is ugyanúgy megvan, hogy elkerüljem ezt az eshetőséget, és közben valami jót tegyek.
– Egy erős, bátor és szókimondó kanca – állapította meg derűsen Celestia Hercegnő, a szárnyát finoman ráterítve a kishúga hátára. – Jól válogattad meg a követőidet, Luna!
– Én csak… hálás vagyok, amiért ilyen pónik követnek – mondta elérzékenyülve Luna.
És újra megölelte, Sunflower pedig pontosan ugyanannyira zavarba jött tőle, mint a legutóbbi alkalommal…
* * *
Nem olyan búcsú volt, mint az eddigiek, és igazából, a szíve mélyén már akkor is tudta, hogy így lesz, amikor a két Hercegnő előtt kimondta. Ugyanakkor nem is érezte úgy, hogy valótlanságot állított. A lehetőség továbbra is fennállt, hogy soha többet nem tér vissza, esetleg idejekorán bele is hal a küldetésébe. Ahogy az is, hogy valamikor a jövőben visszaköltözik – visszaköltözhet – Equestriába. Az egyetlen különbség az volt, hogy a cél ezúttal pont nem a sikerrel való hazatérés, hanem az ottmaradás volt. Ha a Remény Ősszellemének ügyét végre el is rendezik egymással a halhatatlanok, a póniknak akkor is szükségük lesz egy közvetítőre a Fagyott Városok felé.
Végig ez járt a fejében, mikor visszaérve a szállásukra a többiek a hallban fogadták. Mikor este a cuccait szigorúan szelektálva csomagolt a költözéshez. Mikor Swatter kihívta, hogy beszélni szeretne vele, áthívta a saját szobájába, amit a társaikkal sebtiben átrendeztek egy meglepetés-búcsúbuli erejéig. Mikor a barátaival puncsot szürcsölt a hotel eldobható papírpohárkáiból. Mikor hajnalban holtfáradtan az ágyára dőlt, inkább elhalasztva a pakolászást. És akkor is, mikor másnap este az éjszakai vonatnál álldogált a hátán a nyeregtáskáival, a patájában a gurulós bőröndjével, az oldalán Swatterrel és Dragon Glass-szal. Az érzés viszont csak akkor uralkodott el rajta igazán, mikor a Kristály Expressz apró zökkenéssel megindult, és a peron, rajta a legjobb barátaival távolodni kezdett. Az érzés, hogy már nem fordulhat vissza.
Tudta, hogy késő van, aludnia kéne, mert már másnap korán szüksége lesz az erejére, és még csak utána következik majd az igazi megmérettetés. Az álom azonban elkerülte, és nem a szerelvény zötykölődése miatt: olyan simán siklottak a síneken, mintha olajon csúsznának a kerekek. Ami fönntartotta, azok a gondolatai voltak. Egész eddig az foglalkoztatta, hogy miért kell ott lennie, és mi lesz a feladata. Ezúttal azonban más járt a fejében… Hogy mit fog ő ott csinálni, amikor nem dolgozik? Milyen lesz az élete? Mivel fogja tölteni a napjait? Kikkel fogja tölteni a napjait? Talál-e majd ott új barátokat, akikkel meg tudja majd osztani a hétköznapok gondjait és örömeit? Lesz-e valaki, akivel többet látnak egymásban, mint barátot, s akivel megoszthatja az ágyát? Pusztán azért, mert új fejezetet nyitott az életében, nem akarta kihagyni belőle azokat a dolgokat, amiket élvezett… és a bizonytalanság szép lassan őrölgette az idegeit.
Az egyedüli, amiben biztos volt, hogy nem olyan lesz, amilyennek elképzelte. Tudta, hogy minden elképzelése hiú ábránd, vagy irracionális szorongás csupán. Amit viszont nem tudhatott, amíg nem ért oda, hogy milyen lesz valójában. A hírhedt lidérc intrikák… a hideg, idegengyűlölő lakosság… a végeláthatatlan, egymásba szőtt hazugságok… az alattomos merényletek. Nem lehettek ezek sem csupán alaptalan híresztelések, ugyanakkor egy társadalom nem működhetett kifejezetten ilyesmikre felépítve. És aztán ott voltak a pozitív dolgok is a pónikhoz képest, amiket senki nem szokott emlegetni, pedig ezek is ugyanolyan furcsáknak tűnhettek egy kívülálló számára. Az egyenlőségen alapuló kormányzás… a források megosztása… a nyílt döntéshozatal. Ha pont csak ezeket hallotta volna, akkor meg azt hinné, ők valósították meg az ideális felépítésű nemzetet…
Aztán a másik, ami át-átszőtte a jövővel kapcsolatos gondolatait és aggályait, az a múlton való merengés volt. A vonaton üldögélve, ami az új élete felé repítette, nem tudta megállni, hogy az eddigi tapasztalatain elmélkedjen. Mindazokon a dolgokon és eseményeken, amik végső soron idejuttatták, a jelen helyzetébe. Mennyi minden mennyire másképp alakulhatott volna… Ha annak idején nem lesz olyan vakon szerelmes, és nem megy bele a házasságba, ami kis híján teljesen tönkretette, vajon akkor is összehozza Swatterrel és a Szektával a sors? Talán nem kapaszkodott volna ennyire kétségbeesetten beléjük, ha a családja – a vér szerinti – akkor kiáll mellette, és nem azt a barmot támogatja. Mi változott meg, ha egész egyszerűen csak másik csődört választ akkor? Egy olyat, aki nem akarja őt magát megváltoztatni, és ráerőltetni mindenfélét, azt hajtogatva, hogy a házasság után máshogy működnek a dolgok, és a póninak meg kell tanulnia kompromisszumokat kötni. Amiből persze a póni, akinek tanulnia kellett volna, az állítólag egyoldalúan csak ő volt…
Vagy mi történt volna, ha úgy dönt, enged a nyomásnak? Feladja a munkáját, a hobbijait, a barátait, az életét, és inkább családot alapít az idióta férjével, és szül két-három-négy csikót? Akkor megnyugodott volna, hogy sikerült végleg magához láncolnia, és elvett tőle minden mást, ami örömet okozott neki? A rokonai elégedettek lettek volna egy ilyen kimenetellel? Ő maga boldog lehetett volna, vagy csak belenyugszik a megváltoztathatatlanba? Vagy addig kellett volna várnia, amíg a kicsik felnőnek, és utána szánná csak magát rá a válásra, húsz évvel később a valóshoz képest? Esetleg addigra annyira megtört volna már lélekben, hogy ahhoz se legyen ereje? Ha beleesik ugyanabba a csapdába, mint az összes női felmenője több generációra visszamenőleg…
Vajon most itt ez is megváltozhat? Swatteréknek is beismerte, hogy eljátszott néha ilyen gondolatokkal is. Ahhoz már nem volt elég fiatal, hogy egy másik fajba tartozó csődörrel való együttlét fizikális megélésének pajzán képét kergesse, viszont egy meghitt, bensőséges ölelés olyasmi lett volna, amire nagyon is vágyott már régóta, és amit magát ismerve póniktól félt volna megkapni. Vajon egy lidérc tényleg alkalmas lenne arra, hogy őszintén, feltétel nélkül, és kizárólagosan szeresse őt? Lenne olyan köztük, aki képes lenne erre? Vagy egyáltalán olyan, akit érdekelne egy másik fajhoz tartozó kanca…?
Bárhogy is, ez megint a jövő zenéje volt, és nem az elkövetkező pár nap témája. Sunflower legalábbis nem gondolta volna, hogy bárkinek is ilyen értelemben szemet szúr ilyen rövid időtartam alatt. Abban pedig csak reménykedni tudott, hogy ő maga sem lesz még egyszer ugyanolyan vakon szerelmes, mint akkor. Szerette volna azt hinni, tudott már uralkodni még egy ilyen veszélyes és irracionális érzelem fölött is, legalábbis annyira, hogy ne hajtson fejet előtte eszetlenül. Bizonyára tanult a korábbi hibáiból. És talán lett azóta annyira jó póniismerő, hogy a lidércek között is meg tudja különböztetni azokat, akik őszinték vele, és akik csak hitegetik és kihasználják. Kizárt, hogy ne lett volna köztük olyan, aki értékelte volna benne, hogy ő maga mindig az egyenességre törekedett…
Mikor teljesen besötétedett körülötte, és az utolsó olvasólámpa is lekapcsolódott a kocsiban, amiben feküdt, az is újra eszébe jutott, hogy ezúttal ilyen szempontból is különösen óvatosnak kell lennie, hiszen teljesen egyedül lesz. Nem csak a lidércek intrikáitól nem fogja megvédeni senki, de ha megint hagyja, hogy összetörjék a szívét, nem lesz ott Swatter, hogy a vállára borulva sírhasson. Vagy csak ha magányosnak érzi magát, nem ugorhat át a szomszéd szobába a barátaihoz egy kis felvidításért. Persze a tükör ott lesz vele, így nem kell teljes elszigeteltségbe burkolóznia, és a rendszeres jelentések mellett Swatter is megígérte, hogy tartani fogják a kapcsolatot, de az nyilván nem olyan volt, mint egy személyes találkozás. És a rendszeresség amúgy sem jelentett egyet a nagy mennyiséggel, azt meg a barátnőjétől sem várhatta, hogy egész nap ott üljön a tükör előtt, és azt várja, neki mikor van épp mondanivalója a számára…
Felületesen aludt, amikor sikerült, ébredéskor pedig ólomsúlyúak voltak a tagjai. A vonat viszont megállt, neki pedig ki kellett szállnia. Mivel elég hamar ideért, és elég fáradt volt, felmerült benne lehetőségként, hogy esetleg egyetlen napra kibérel egy szobát itt, a Kristály Birodalomban, de aztán végül letett róla. Út közben sem azért nem tudott pihenni, mert mozogtak, így teljesen felesleges időhúzás lett volna. Ugyanígy a palotába sem kéredzkedett be, hiába lett volna a parancsa alapján joga hozzá. Csupán a helyőrségnél bejelentette magát, megvárta, amíg megjön a válasz, aztán a mellé kirendelt két őr megérkezik, hogy segítsen hozni a poggyászát, aztán felvette a hóvédő felszerelését, és neki is vágtak a hosszú útnak. Ezúttal nem kapott szánt és pólemeket hozzá – na nem azért, mert a küldetése ne lett volna fontos, ám a kristály pónik ezeket csak a sürgős esetekre tartogatták.
Az útjuk szerencsére eseménytelenül zajlott, és nem is igen beszélgettek közben. Hideg is volt ahhoz, hogy csak úgy, különösebb ok nélkül kinyissák a szájukat, Sunflower pedig egyébként is túlságosan el volt foglalva az azóta sem csituló gondolataival. Mindazonáltal büszke volt magára, amiért a legutóbbi látogatásából merített tapasztalatokat kamatoztatni tudta, és az ezúttal még fagyosabb időjárás ellenére ezúttal nem fázott semmije, és nem akartak leesni a fülei sem. Jó, azért ez nem kizárólag a saját eszének érdeme volt, inkább csak olyan szempontból, hogy felismerte a tudásának hiányosságait, és kellőképpen utánaolvasott a témának. Márpedig ha a ruhái itt helytálltak, a Fagyott Városok se jelenthettek a számukra kihívást.
A fárasztó és monoton gyaloglás ellenére hamarabb odaértek Üres Város határába, mint arra Sunflower számított. Túl gyorsak voltak… nem volt lélekben felkészülve, hogy már most belépjen a lidércek területére… De csak pár percig tartott az elbizonytalanodása, és azt sem engedte, hogy az arcán meglátszódjon. A két kísérője visszaadta a csomagjait, aztán még udvariasságból látótávolságon belül megvárták, míg a másik oldal képviselete fogadta őt. Egyetlen lidércet küldtek ki elé, és ő sem ajánlotta fel, hogy segít cipekedni – a hóban elég nehézkes volt boldogulni a bőröndjével –, mindössze egyetlen szó nélkül az utat mutatta neki. A barlang szája viszont egyre közelebb és közelebb került hozzá, és ez volt az, ami számított. Sunflower megannyiszor elképzelte ezt a pillanatot, ám a saját elméjében mintha mindig csak a mozi vásznán látta volna a jelenetet, amint hátulról nézve magát szép lassan belép a sötétségbe, és eltűnik. A valóságban a sötétség sokkal… közelebb volt, s bár valóban körbeölelte, nem tűnt el benne.
* * *
Igyekezett nem kimutatni az izgalmát, de már tényleg alig várta, hogy belülről láthassa a várost. Egyszerre volt benne, hogy szeretett volna már túl lenni az utazáson, végre a neki szánt szobában kicsomagolni a cuccait, és közben ki is akart élvezni minden egyes másodpercet. Mondjuk a tágas, de sötét, mesterséges alagútban élvezni legfeljebb a várakozás feszültségét lehetett, mivel látnivaló érthető módon nem sok akadt. És járt is már egyszer egy ugyanilyen járatban, még régen, Soul Mesterrel és a társaival… sőt, ilyen szempontból nézve az egyik lidérc-várost is láthatta már a saját szemével – Fagyott Várost, mint utólag megtudta. Most volt viszont először, hogy egy élő települést láthatott náluk.
Legalábbis remélhetőleg hamarosan… Nem érte meglepetésként, hogy mielőtt ténylegesen beléphetett volna, a két belül őrjáratozó lidérc megállította, lerakatta vele a csomagjait, és levetetett vele minden ruhát. Hogy ezek után mi értelme volt megmotozni, nem igazán fogta fel, de hagyta magát, még ha a jeges fuvallatoktól didergett is, s a kemény paták érintése sem esett jól. Amúgy sem tartott sokáig a procedúrának ezen része, s utána hagyták, hogy részben visszaöltözzön… de nem a saját ruháiba, hanem csupán egy vékony, szürke, egyrészes, belebújós öltözéket adtak neki, amiből csak a feje és a farka lógott ki, viszont legalább a hideggel szemben egész tűrhető védelmet nyújtott. Utána viszont végre-valahára továbbengedték, még ha a poggyászát ott is tartották maguknál.
Sunflower reménykedve nézett körbe, ahogy kitágult körülötte a tér, de egyből össze is szorult a szíve. Üres Város… rászolgált a nevére. Régen a legdélebbi menedék volt a Fagyott Városok felé tartó lidércek számára, és fontos stratégiai pont a Kristály Birodalommal szemben, így merte feltételezni, hogy a béke beköszöntével népszerűbb hely lesz letelepedési szempontból. Ehhez képest a helység kipusztult volt és lepusztult is… A kísérőin kívül senkit sem látott, szóval a lidércek alig működtethettek itt többet egy minimális helyőrségnél és az azt épphogy ellátó infrastruktúránál. Ami azért elég szomorú volt, tekintve azt, hogy a régi feljegyzések szerint a fénykorában Üres Város néhány ezres lélekszámmal rendelkezett…
Őt magát a legközelebbi kis üregbe vezették a föld szintjében, így nem adódott túl sok lehetősége egyelőre nézelődni. Az őrök közül az egyik elrepült, így egy darabig még mindig várakoztatták, arra viszont nem vitte a lélek, hogy ezt ilyen ismeretlen terepen lehunyt szemmel tegye, még ha a kicsi, jellegtelen helyiségben abszolút semmi látnivaló nem volt. Percekkel később aztán a lidérc visszatért, hozva magával egy újabb szürke kancát, aki a szájában egy jókora tekerccsel lépett a szobába. Először pillantásra sem méltatta Sunflowert, csupán leterítette a földre a papírját, majd valami érdekes íróeszközt fogva a patájában egykedvűen megvárta, míg a harcosok kiborítják a földipóni nyeregtáskáit. Aztán sziszegett valamit… amiből Sunflower egy szót sem értett…
– Neved – közölte vele a kanca kis várakozás után póni nyelven.
– Ó! – kapott észbe Sunflower, azzal gyorsan elővette a legszebb kiejtését. – Napvirág.
– Látogatás célja – mondta színtelen hangon a lidérc, miután lekörmölte a nevét.
– Követként érkeztem a Fagyott Városokba – felelt töretlenül lidérc nyelven Sunflower.
– Látogatás ideje – folytatta a szürke kanca is zavartalanul póni nyelven.
– Ha úgy érted, meddig, akkor ameddig megtűrtök.
A lidérc fölnézett rá, és kifejezéstelen arccal a szemébe bámult vagy egy percen keresztül. Sunflower ugyan nem értette, mire fel a részéről ez az ellenségesség, de azért halvány mosollyal állta a pillantását. Az értelmetlen farkasszem-nézésükből az egyik őr zökkentette ki őket, ahogy a kiborogatott táskák tartalma között megtalálta a földipóni parancsát, és odanyújtotta a tekercses lidércnek.
– Itt az áll, hogy „Sunflower” – állapította meg az írnok kisvártatva a papírt böngészve.
– Az vagyok én, igen.
A lidérc gyanakvóan lesunyta a fejét, aztán a paranccsal együtt visszament a tekercséhez, jó látványosan kisatírozta rajta a földipóni által diktált nevet, és valami mást írt a helyére.
– Névtelen… – sziszegte halkan, gúnyosan az egyik őr.
Sunflower csupán hosszan, némán a szemébe nézett, míg a lidérc vissza nem tért a korábbi tevékenységéhez. Kihordott már lábon sokkal rosszabb inzultusokat is; ha nem így lett volna, nem vállalta volna magára követi feladatkört. És egyébként… valahogy így, hogy a saját nyelvén ez nem volt egy létező sértés, sokkal könnyebb dolga is volt nem magára venni. Inkább csupán némi csalódás járta át, amiért ilyen kiscsikós marhaságokkal kellett foglalkoznia már itt az elején. Azért reménykedett benne, hogy ebből a vendéglátói azért nem akarnak rendszert csinálni.
– 'zmi? – hallatszott a kérdés a kísérőjétől, mint az hamarosan kiderült, távolról sem az utolsó alkalommal a nap során.
Valószínűleg ez a lidérc konkrétan mást nem is tudott póniul, mivel ezt az egyetlen „kifejezést” ismételgette, hogy megtudakolja Sunflower személyes holmijainak a funkcióját. Minden logikát mellőző kínos alapossággal, és rettentő sok idő igénybevételével vizsgálták át a cuccait, úgyhogy a kanca az első körülbelül negyed óra után, amikor még mindig a nyeregtáskáinál jártak, megállapította, hogy ez valószínűleg csak valami szívatás lehet. Biztos akkor lett benne, amikor rájött, hogy miért gyűjtik két kupacba az átnézett holmijait… Az egyikbe kerültek azok, amiket veszélytelennek ítéltek, a másikba azok, amiket nem vihetett magával. Az utóbbi aránytalanul és indokolatlan nagyra sikeredett…
Azt, hogy a patareszelőjét, a sörényvágó ollóját, meg úgy általában minden fémet elkoboztak tőle, még egész könnyen megemésztette, még ha nevetségesnek is tartotta a feltételezést, hogy ő számottevő veszélyt jelenthetne akár ilyesmikkel is felszerelve. Elvégre ő mégse volt Swatter… Azt is meg tudta érteni, és igazából számított is rá, hogy azt a három alkimista reagenst, amit megpróbált magával hozni, szintén elvették. Ha ebből a logikából indult ki, még azt is el tudta fogadni, hogy minden más folyékony és félfolyékony, vagy bármilyen más üvegben vagy tubusban tárolt szerét is elvették, elvégre honnan is tudhatták volna, melyiket tudja fegyverként hasznosítani – bár ezen a ponton a saját maga által kevert festékei elvesztését elég fájdalmas volt megélnie. Azonban hogy miért látták feltétlen szükségét a télikabátjától, a sörénykeféjétől, a fogkeféjétől, a fülpiszkálóitól, és nem utolsó sorban a sárlás idejére tartogatott tamponjaitól is megszabadítani őt, nem fért a fejébe.
Szintén kissé kínos volt, amikor a ruháit is tüzetesen átvizsgálták a lidércek, és pont annál az egynél akadtak el, ami egy lenge, fekete szaténhálóing volt… Persze annál nem tudták le annyival, hogy a kísérője rákérdezett, na vajon az mi, hanem patáról patára adogatta az őrökkel, míg Sunflower tömören el nem magyarázta nekik. A valós funkcióját nem fejtette ki, így kapott néhány értetlen pillantást, sőt, az egyikőjük még meg is jegyezte, miszerint ez nem fogja felmelegíteni éjszaka. Ő meg csak enyhén elpirulva megrántotta a vállát, hogy ne kelljen többet mondania. Ha egyszer esetleg tényleg talál magának udvarlót, azért azt szerette volna igazi, belevaló manehattani póni módjára fogadni, amennyiben odáig jutnak…
– A tükör, arra szükségem lesz még – bökött az orrával az említett tárgyra, amikor az került sorra, és az egyik lidérc kevés híján mérlegelés nélkül a „veszélyes” kupac tetejére dobta.
– Mágiás tárgy bevitele csak Árnyék Tanács engedélyével – jelentette ki a tekercses kanca.
– Szükséges jelentéseket tennem haza… – magyarázta Sunflower.
A lidérc viszont eltúlzott mozdulattal a két kupacra mutatott, és lassan, tagoltan beszélt póni nyelven, hogy még megalázóbb legyen:
– Ez… mehet! Ez… engedélyezés!
– Akkor, ha nem akarjátok kidobni őket, meg ilyesmi, nekem felesleges megvárnom, amíg befejeztek! – mosolyodott el Sunflower. – Viszem, ami kész, a többit megbízom rátok!
Az írnok egy darabig csak nézett a szemébe, aztán sziszegett valamit, amit Sunflower ugyan nem értett pontosan, de annyit ki tudott venni belőle, hogy beleegyezett, és az őröknek valami olyasmit mondott, hogy kísérhetik. A földipóninak pedig több biztatás nem is kellett, gyorsan begyűrt a nyeregtáskáiba mindent, amit csak szabad volt, aztán ügetve távozott, nyomában a két harcossal. Ahogy kiért a kis szobából, feltűnésmentesen fellélegzett, aztán kérdőn a lidércek felé fordult, hogy mutassák az irányt. Ők egyenesen a szemközti falhoz kísérték, az egyikőjük valami régies nyelvjárásban sziszegve megidézett egy karmos, fekete mancsot formáló árnyékot, amire Sunflower gondolkodás nélkül felmászott. Kicsit azért megijedt, ahogy a mágikus konstrukció hirtelen emelkedni kezdett, neki pedig nem állt rendelkezésére se kapaszkodó, se korlát, ami megvédhette volna a kizuhanástól, de szerencsére a lendület kellőképpen odaszorította a patáit, hogy stabilnak tűnő mértékben meg tudta tartani az egyensúlyát.
A varázslat több emelet magasságába repítette, és a sok egyformának tetsző kis üregecske egyikéhez vitte. Az újabb szoba ismételten elég üres benyomást keltett: mindössze egy faragott boltív díszítette a belépőkkel szembe eső falat, s itt is csupán egy ezüstfehér szőrű, hegekkel borított lidérc csődör fogadta őt. Amint az újabb idegen szeme ráesett, egyetlen szó nélkül hátat fordított neki, és ugyanezzel az ősi dialektussal állt neki szőni az árnyékokat. Apró, de egyre növekvő fekete gömbök jelentek meg a levegőben, s a boltívhez lebegve egy láthatatlan középpont körül egyre vadabb pörgésbe kezdtek. Hamarosan kirajzolódott előttük a szabálytalan körvonalú árnyék-portál, Sunflower pedig határozott léptekkel elindult felé. Kicsit hülyén érezte magát, amiért se nem üdvözölték egymást, se nem köszönte meg a lidérc segítségét, de igyekezett emlékeztetni magát arra, hogy itt ehhez kell majd hozzászoktatnia magát, különben ők fognak furán nézni rá.
Lehunyt szemmel lépett át a túloldalra, és csak ott nézett fel újra. Az üreg kiköpött másába érkezett, de már a kivezető nyíláson beszűrődő fény is más volt ideát. Sunflower néma áhítattal lépett előre, s szaporán kalapáló szívvel nézett körbe a lidércek fővárosán. Egyszerre volt meghatódva, és érezte magát úgy, mintha teljesen elrugaszkodott volna a valóságtól. Igen, ez volt az, amit évek óta várt már! Amire minden egyes napjában vágyakozva gondolt. Amit ezerszer is elképzelt már a régi leírások és a saját tapasztalatai alapján. Igazából ez a város is egy kőbe vájt, közel gömb alakúra formált hatalmas üreg volt… a különbség közte és Üres Város között mégis ég és föld volt. Ez tényleg egy igazi, élő város volt, ahol minden pillantással, minden lélegzetvétellel szinte áthatotta őt az idegen világ kultúrája.
Bár alig várta, hogy önálló felfedező-körútra indulhasson, és megnézze magának a kőbe vésett, messziről alig észrevehető, és még annál is nehezebben kivehető feliratokat, hogy kicsit eligazodhasson a városban, egyelőre természetesen beérte azzal, hogy a kísérőit követte, akik egy hosszú, kacskaringós lépcsősoron lefelé vezették. Az arcára továbbra sem engedte, hogy kiüljenek a valódi érzelmei, de legbelül rettentően büszke volt magára. Ahogy körbenézett, alig tudta elhinni, hogy évszázadok óta tényleg ő az első póni, aki ezt láthatja, akit a lidércek önszántukból beengedtek maguk közé. Aztán belegondolva hamar rájött, hogy ez nem is teljesen igaz, főleg ha kibővíti az állítást a pónikon túlra… Luna Hercegnő természetesen tájékoztatta róla, hogy sajnos arra is volt reális esély, hogy akár Chain Wardennel, a Fekete Karom legrettegettebb boszorkányával is összefuthat idebent, valamint hogy a lidércek a közelmúltban más követeket is fogadtak. Óhatatlanul eszébe jutott Jugem is az elementáljával, ugyanakkor tudta, hogy ha a kis kirin sorsa felett kezd magában lamentálni, az meg fog látszani az arcán. Inkább csak igyekezett megnyugtatni magát, hogy bármilyen szörnyű döntést is kellett hoznia, lám végül minden jól alakult, a csikó pedig már egy jobb helyen volt…
A kijelölt szobájába belépve elkerekedett a szeme – és nagyon örült neki, hogy semmilyen elvárása nem volt a lidércekkel szemben. Persze nem olyasmi várta, amivel a póniknak lett volna képük fogadni egy bármilyen más nép követét, viszont ezek a lények olyannyira nem sokat adtak a kényelemre, hogy már az is komoly luxusnak számított, ha egy lakóhely fel volt szerelve ággyal. Ehhez képest a neki szánt helyiségben nem csak az az egyetlen bútordarab volt, hanem még egy réginek tűnő szekrényt, egy széles, rozoga asztalt, sőt, még egy kis fiókos éjjeliszekrényt is elhelyeztek számára a vendéglátói. Mintha az, akinek kiadták a hely berendezését, még egy equestriai hotel prospektusára is szert tett volna, és megpróbálta volna reprodukálni a benne látottakat… A kékeszöld lángokkal égő fáklyák köré felül nyitott üvegburák lennek helyezve, hogy lámpa-szerűbb benyomást keltsenek, az ágynemű nem csak le volt hányva a helyére, hanem sajátos stílusban össze volt hajtogatva, az éjjeliszekrényre egy bontatlan borosüveg volt készítve – poharak és dugóhúzó nélkül –, az asztalra pedig áttetsző kristálycserépben szintén kristályból készült virágok hoztak egy kis színt a szürkeségbe. Sunflower egyszerre találta bájosan idétlennek a vendéglátóihoz annyira nem illő kompozíciót, és értékelte nagyra a figyelmességüket.
Nem várták meg az őrök, míg elengedi őket, és semmiféle tájékoztatással, vagy instrukcióval nem látták el, mielőtt magára hagyták, amit a kanca bánt is, meg nem is. Bármennyire új is volt a hely, ha így elengedték a patáját, biztos volt benne, hogy fel fogja találni magát. Sőt, talán jobb is így. Az első dolga azért így is az volt, hogy alaposan átkutatta az újdonsült szobáját, aztán pedig lehámozta magáról azt az esetlen, szürke kölcsönruhát, és belebújt valami kényelmesebbe. Idebent úgyis kellemesen langyos volt a levegő, így nyugodt szívvel vehetett szoknyát és blúzt, hogy ha valaki fontosabb személybe botlik, normálisan nézzen ki, és közben könnyen is mozogjon, na meg ne is fázzon, ha mégis éri egy hűvösebb fuvallat. A nyeregtáskáiból a cuccait gyorsan bedobálta a szekrénybe, aztán még egyszer körbenézett. Talán azt várták tőle, hogy várja meg, amíg valaki érte jön, és kísérgeti, de mivel nem mondták, és a lépcsőn mászkálva sem fogadták túlzottan döbbent vagy ellenséges pillantásokkal, meglehetősen biztos volt benne, hogy magától is szabadon járkálhat.
Majdnem el is indult kifelé, amikor az eszébe ötlött, mit talált az éjjeliszekrény felső fiókjában, mikor belenézett. Újra kinyitotta hát, és összeszűkült szemekkel méregette a kis kitűzőt, amin eleinte biztos volt, hogy nem az ő neve áll. Mivel viszont egy névjegytáblának valóban lett volna értelme, némi tétovázás után mégiscsak a blúzához tűzte az égetett „Solros Järnkärn - Ängsjordslands delegat”-feliratú fémlapot. Bár egyértelműen nem a lidércek nyelvén volt megírva, a „delegat” szót felismerte, úgyhogy ha ezt tényleg neki szánták, ostobaság lett volna nem használni, elvégre így bizonyíthatja, hogy ő nem betolakodó itt. A fejét csóválva lenézett hát a nem-saját-nevét tartalmazó kitűzőre, majd a farkát büszkén felcsapva kiügetett a szobájából, hogy belevesse magát a Fagyott Városok vérkeringésébe.